2015. december 26., szombat

26. fejezet / Cameron (2. rész)

10 megjegyzés:
Sziasztok!
Így  karácsony vége felé meghoztam az ünnepi fejezet második részét, ezúttal Cameron szemszögéből. Remélem, mindenkinek békésen, és boldogan telt az ünnep.
Jó olvasást!
Puszi: Lena



„Az ünnep nem egy nap. Az ajándék nem a fa alatt vár. Az igazi ajándék az Életben vár. És a karácsony maga az ajándék. Akit az Élettől kapunk. Nekem te vagy a karácsony.”
 - Csitáry-Hock Tamás

Cameron

Az első percekben azt hittem, hogy a lehető legnagyobb hibát követtem el, amikor úgy döntöttem, saját tánctermet rendezek be Gracenek. Úgy tűnt, hogy elkeseríti a helyiség látványa, aztán sírni kezdett. Akkor azt hittem, hogy én vagyok a világ legnagyobb seggfeje, de aztán Grace a karomba vetette magát. Fogalmam sem volt, hogy ez most akkor jó vagy rossz, így csak esetlenül öleltem át. A legkevésbé sem akartam neki fájdalmat okozni.
- Sajnálom, Grace – suttogtam, de ő egyre csak zokogott a karjaim között. – Én nem tudtam, hogy fogod magad érezni, de minden más ajándékot túlságosan kicsinyesnek, erőltetettnek gondoltam, egyik sem te voltál. – Szinte már kétségbeesetten igyekeztem magyarázkodni, de mint kiderült, teljesen feleslegesen tettem.
- Köszönöm – szólalt meg szipogva. –Köszönöm, Cameron.
- Tehát tetszik? – kérdeztem reménykedve.
Lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát.
- Az nem kifejezés – motyogott. – El sem hiszem, hogy képes voltál erre miattam, én nem is tudom, mit mondjak.
Bármire képes lennék, hogy örömet szerezhessek neked! Ki kellett volna mondanom, de valami megakadályozott benne. Hatalmasat sóhajtottam, és csak ekkor jöttem rá, hogy tényleg nem vettem levegőt, míg a reakcióját vártam.
- Azt hiszem, akkor én következem – mosolygott. Lassan, nagyon lassan lépett el mellőlem, de ajkának érintését még mindig éreztem az arcomon. Legszívesebben magamhoz húztam volna, és . A fenébe is, a karomban akartam tartani. – Mondanom kellene valamit igaz? – Olyan édes volt, ahogy keresgélte a szavakat. – Nos… Születésem óta ismerem, ő volt az az ember, aki a totyogó koromban elkapott, amikor fenékre akartam esni, ha lehetősége volt rá, ő tapsolt nekem az első sorban a fellépéseimen, ő volt az, aki visszarángatott a valóságba, amikor azt hittem, mindennek vége. Ő vigasztalt, mikor összetörték a szívem, és tudom, hogy mindig számíthatok rá. – Kibújt lassan a kabátjából, alatta egy balett-táncos ruhát viselt, legalábbis azt hiszem, az volt. Nem számított, mit visel, mindenhogy gyönyörű volt. Most édesapja felé fordult, akinek talán még könnyek is csillogtak a szeme sarkában, ezt nem állíthatom biztosan. – Az utolsó fellépésemen nem lehettél ott… - elcsuklott a hangja. Alig észrevehetően megtörölte a szemét. – Tudom, hogy egyszer sem tudtad megnézni a felvételt arról az estéről, ezért is szeretném neked megmutatni.
addig csókoltam volna, míg kap levegőt
- Grace – suttogta Mr. Wright. Mindannyian arra számítottunk, hogy mond valamit, de nem tette.
- Boldog karácsonyt, Apa – mosolygott Grace. – Cameron, segítenél?
- Persze – bólintottam. A kezembe nyomta a telefonját, gondosan közölte hányadik számot kell elindítanom. Figyeltem, mikor bólint, majd megnyomtam a lejátszás gombot. Felcsendült a zene, Grace mély levegőt vett, behunyta a szemét. Kezét behajlítva a feje fölé emelte. Lábai a zene ritmusára kezdtek mozogni, teste felvette az ütemet, és táncolt. Gyönyörű volt. Nem bírtam levenni róla a szemem, csak néztem, ahogy egyik lépést teszi a másik után. Teljesen elbűvölt a látványa, mint a legutóbb is. Azóta sem tudtam rávenni magam, hogy eláruljam, láttam már táncolni. Akármeddig képes lettem volna őt bámulni. A szám véget ért, Grace várakozásteljesen nézett apjára. Mr. Wright nem tudott egy szót sem kinyögni, lányához lépett, gyengéden megérintette az arcát, majd a mellkasára vonta.
- Köszönöm, kicsim, köszönöm – suttogta, miközben könnyek csorogtak az arcán. Körbenéztem, és csak könnyes arcokat láttam. Angie és Daisy is sírt, Oliver próbálta vigasztalni őket. Grace sokáig apja karjában volt, senki sem sürgette őket.
- Hát én következem – szólalt meg Mr. Wright. Nagy levegőt vett, és a szavakat kereste. – Öltözzön fel mindenki melegen, és készüljön fel egy kisebb sétára. Grace sokatmondóan mosolygott, de az ő szemei is könnyektől csillogtak. A kabátjával bíbelődött, amikor mögé léptem, és segítettem neki belebújni. Lassan fordult csak felém, óvatosan megfogtam a haját, és kihúztam a kabát alól. – Indulhatunk?
- Persze – feleltük egyszerre.
Minden valószínűséggel csak Grace tudta az úti célunkat, mert magabiztosan haladt az élen. – Cameron, ne maradj le!
- Igenis, kisasszony – feleltem mosolyogva, és mellé furakodtam. – Hova megyünk?
- Tudod, mit mondanak – somolygott. – Aki kíváncsi, hamar megöregszik.
- Azt hiszem, ezt vállalom – nevettem. – Nos?
- Titok – kacsintott. Igyekeztem tartani vele a lépést, minden egyes mozdulatánál hozzám ért a karja.
- Nos, itt vagyunk – szólalt meg Mr. Wright. A jégpálya bejáratánál álltunk. Mindenki kíváncsian fürkészte a másik tekintetét, hátha kiderül, miért is jöttünk ide. – Rövid időre csak a miénk.
- Tényleg? – kérdezte meglepődve Angie. – Miért vagyunk itt?
- Ez az én ajándékom, Angie – mosolygott Mr. Wright. – Gyere!
Beléptünk az ajtón, odabent teljes volt a sötétség. Valahonnan halk zene szólt, Grace a telefonján ügyködött valamit, majd hirtelen apró világító valamik tűntek fel a pályán. Egyre több és több. A gyér fényben néhány kislány alakja rajzolódott ki.
- Uram isten – suttogta Angie. Az ajkához kapott, és csak maga elé bámult. Én nem értettem, mi történik, de úgy tűnt, ezzel egyedül vagyok. Valamire megint nem figyelhettem. – Ez… Will, ez…
- Mi folyik itt? – kérdeztem suttogva Gracetől.
Gyorsan elmesélte nekem a történetet arról a karácsonyról, amit Angie nagyapjával töltött, de elismerem, nem sok maradt meg az egészből, mert csak arra tudtam koncentrálni, hogy Grace milyen közel van hozzám. Ajka a fülem mellett volt, lélegzetvételét éreztem a nyakamon, néhány rakoncátlan hajtincs csiklandozta a bőrömet.
- Szóval most itt vagyunk, és felidézzük neki azt a karácsonyt – mondta lezárásul. Erre legalább már figyeltem.
A pályán ekkora már apró táncosok tucatjai korcsolyáztak gyertyákkal a kezükbe. Szipogást hallottam a hátam mögül. Angela arcán patakokban folytak a könnyek, és hiába törölgette, csak újabbak jöttek a helyükre. Grace rémülten pillantott rám. Mr. Wright egészen elveszetten ácsorgott Angie mellett, akinek rogyadozott a lába. A zene lassan a vége felé közeledett, Angie könnyei is elapadtak. A fények kigyúltak.
- Angie, sajnálom, ha fájdalmat okoztam – szólalt meg Mr. Wright. – Nem kellett volna.
- Ne, Will, kérlek, ne magyarázkodj – fordult felé. – Ez egyszerűen gyönyörű volt. Nem is tudom, mit mondjak. Will, ez… - Félő volt, hogy megint sírni kezd, de Mr. Wright köré fonódó karjai meggátolták benne.
Egy ismeretlen nő közeledett felénk, magas volt, igazi táncoshoz méltó kecsességgel lépkedett. Grace mosolyogva ölelte át. Ezek szerint megint lemaradtam valamiről. Gyors bemutatkozások következtek, Angien látszott, hogy még mindig nem tért magához, így csak halkan motyogott, de ne tágított Mr. Wright mellől. Halkan sugdolóztak, így tisztelettudóan odébb araszoltam.
- Gyerünk, Cameron, húzz korcsolyát – utasított Grace a pálya széléről. Míg nem figyeltem, ő már áthúzta a lábbelijét.
- Kizárt – ellenkeztem. – Én oda fel nem megyek.
A pálya széléhez könyökölt, és várakozásteljesen nézett rám. Szemeibe zsiványság költözött, és látszott rajta, hogy nem fogja feladni. Kénytelen leszek ezeket a valamiket felhúzni a lábamra, és a pályára menni. Néhány hónappal ezelőtt a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha korcsolyázni fogok, de úgy tűnik, ez a lány mindenre képes. Még arra is, hogy fura korcsolyacipőt erőltessen rám. A pálya szélén állva nem voltam már olyan biztos a dolgomban. A többiek már mind vígan csúszkáltak, nekem azonban voltak gondjaim az ilyesfajta műveletekkel.
- Berezeltél? – kérdezte Grace csípőre tett kézzel. – Na, most akkor ki a beszari?
- Grace, nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondtam, és egy lépést tettem hátra.
- Ejnye, Cameron – Mr. Wright a vállamra tette hatalmas tenyerét. Sokatmondóan mosolygott rám. – Bátorság, fiam. Senki sem halt még bele egy kis korcsolyázásba.
Nagyot sóhajtottam. Pont arra volt szükségem, hogy még ő kigúnyoljon. -  Ó a fene.
Grace elégedetten csapta össze a két tenyerét, és közelebb csúszott hozzám. – Na, mi lesz? Várunk jövő karácsonyig?
Óvatosan tettem egy lépést, jobban szerettem, ha szilárd, tapadós talaj van a lábam alatt, így a következő hirtelen mozdulatom után, elegánsan bár, de seggre ültem. Grace harsány nevetése hallatszott. Ezzel sikerült bebizonyítanom, hogy nem vagyok egy nagy korcsolyatehetség, és a legjobb az lesz, ha fekszem még egy kicsit a hideg jégen.
- Cameron, félreértetted a korcsolyázás lényegét. A mozdulatlanul fekszem a jégen, nem tartozik éppen hozzá.
- Azt hiszem, nem nekem való ez a sport – nevettem. Grace mellém térdelt, és a kezét nyújtotta felém.
- Segítek – szólalt meg. – Csak próbálj megállni a lábadon.
- Egyszerűen hangzik, de egy olyan tapasztalatlannak, mint én, ez nem olyan könnyű – magyaráztam.
- Szóval bevallottad, hogy valamiben tapasztalatlan vagy.
- De rejtett tehetségeim vannak más tevékenységekben – feleltem vigyorogva, mire azonnal elpirult, és elfordította rólam a tekintetét. Tenyeremmel megérintettem az arcát, és kényszerítettem, hogy nézzen rám. Zavartan rágcsálta az alsó ajkát, az én gondolataim önálló életre keltek. Ha most megcsókolom mindenki előtt, azzal mindent felborítok. Mély levegőt vettem, és lassan megpróbáltam felállni. Grace a tenyerét nyújtotta felém, én pedig az ujjaimat övéi közé csúsztattam.
- Először lassan kezdjük – szólalt meg. – Aztán meglátjuk, hova jutunk.
- Oké – bólintottam. Grace rettentő ügyes volt, én viszont csak esetlenül botladoztam. Hogy képes bárki is állva megmaradni ezen a csúszós ízén? De magam is meglepődtem azon, hogy nem taknyoltam el ismét. Grace hirtelen rám mosolygott, majd hátat fordított nekem, elém állt, hátranyúlt mindkét kezemért, és a derekára helyezte. Ujjaim néhány helyen a bőrét érintették, de az istenért nem mozdítottam volna meg őket. Nekem pont jó volt így, és Grace sem fordult meg, hogy lekeverjen. A fene tudja, hány kört mentünk, mikor hirtelen megállt, én pedig szó szerint belerohantam, ő elvesztette az egyensúlyát, és mindketten eldőltünk. Azonban sikerült úgy manővereznem, hogy ne az arcával lefelé essen, hanem felém fordulva. – Ne haragudj.
- Nem, szólnom kellett volna – nevetett.
- Nem ütötted meg magad? – kérdeztem. Mocorogni kezdett alattam, ami korántsem jelentett jót, legalábbis az alsó részeimre való tekintettel.
- Nem, és te?
- Egyáltalán nem – vigyorogtam. – Sőt… Kifejezetten jól vagyok.
Egy mozdulattal kisimítottam az arcába hullott hajtincseket, de nem igazán gondolkodtam el azon, hogy fel kellene kelnünk onnan, viszont fennállt valaminek a veszélye, és az kissé kínos lett volna ott a jégpályán. Zavart köhögés vett rá végül, hogy lassú mozdulatokkal felkeljek. Angie állt mellettünk,
de amint talpra álltunk, továbbment. A kezemet nyújtottam Gracenek, de azzal a lendülettel magamhoz rántottam. Nekem ütközött, keze a mellkasomra csúszott.
- Cameron…
- Grace, boldog karácsonyt! – suttogtam, majd az arcához hajoltam, és egy óvatos puszit nyomtam rá.
- Neked is Cameron Brown!

2015. december 24., csütörtök

26. fejezet / Grace (1. rész)

4 megjegyzés:
Sziasztok!
Így az ünnepi hangulatra való tekintettel egy kétrészes karácsonyi fejezettel érkeztem. Az első része ma, a második pedig a holnapi nap folyamán fog kikerülni. Remélem, mindenki örömét leli benne.
Áldott, békés és örömökkel teli karácsonyt kívánok!
Puszi: Lena



26.

„Amikor az embernek igazi karácsonyfa áll az otthonában, alatta az ajándékokkal, semmi se tűnik túl szomorúnak vagy túl keménynek. Valahogy azt sugallja, hogy a világban mindig marad fény és remény. Szerencsés, akinek van valakije, akivel megoszthatja ezt az élményt.”
 - Nora Roberts

Grace

- Kicsim, beszélhetnénk? – kérdezte Apa az ajtómban állva. Kissé tanácstalannak és talán már elveszettnek is tűnt. Arcát látva elfogott a félelem, de igyekeztem nem kimutatni az érzéseimet, mert minden bizonnyal csak én festettem az ördögöt a falra, és igazából nincs is semmi gond. Letettem a könyvem, és a teljes figyelmemet Apa felé fordítottam. Beljebb lépett, kezét a zsebébe mélyesztette.
- Apa?
- Szükségem van a segítségedre – szólalt meg végül. Igaz, előtte még sétált vagy öt kört a szobámban, amit én türelmesen ki is vártam.
- Hallgatlak.
- Először is szeretném leszögezni, hogy én megpróbáltam mindent, de egyszerűen nem vagyok jó
ajándékválasztásban.
Fellélegeztem, majd kibuggyant belőlem a nevetés. - Rendben, meglátom, mit tehetek, de tudod, hogy meg kell szegned az elsőszámú szabályt.
- Tudom, és más esetben semmiképp se tenném meg, de most nincs más választásom – magyarázta. – Tehetetlen vagyok.
- Oké, azért ennyire nem lehet rossz a helyzet – nevettem.
- Ez azt akarja jelenteni, hogy felajánlod a segítséged?
- Még szép – bólintottam, majd várakozásteljesen néztem rá. – De Apa, mégis hogy segíthetnék, ha még azt sem mondod el, kiről van szó?
- Angie.
Nem tudtam megakadályozni, hogy széles vigyor üljön ki az arcomra. Legszívesebben tapsikoltam volna örömömben, és hirtelen erős késztetést éreztem, felpattanni az ágyam tetejére, és lelkesen ugrálni. Fejemben máris működni kezdtek a fogaskerekek, hogy milyen ajándékot is adhatna Angelanak. – Kitaláltam!
- Velem is megosztod?
- Mennyire vagy még otthon a korcsolyázásban?
Apa szemöldöke a homloka közepére ugrott. – Miben?
- Vegyél kabátot, gyakorolnod kell!
- Mégis minek?
- Majd útközben elmondom, igyekezz!
Pár perc múlva kocsiba pattantunk, és a város nem rég nyitott jégpályája felé vettünk az irányt. Még nem volt olyan késő, így talán nem mi leszünk az egyetlenek, akik ott töltik az idejüket. Apa abban reménykedett leginkább, hogy senki sem fogja látni, hogy bénázik a jégen. – Mi köze ennek az egésznek Angiehez?
Karácsonyi díszítés közben Angela elmesélte, hogy élete legjobb karácsonya az volt, amikor a nagyapja elvitte a helyi jégpályára, és aznap este egy helyi tánccsoport lépett fel, én pedig ezt készülök felidézni. Apának kétségtelenül tetszett az ötlet, de kételkedett abban, hogy sikerül összehozni.
- Honnan szerzel tánccsoportot?
- Ez miatt ne fájjon a fejed – nyugtattam meg. – Meg fogom oldani.
- Mit titkolsz előlem?
- Mindent meg fogsz tudni idejében, Apa – nevettem, majd egy puszit nyomtam borostás arcára. – Csak légy türelmes!
Nem tévedtem, ugyanis a jégpálya csaknem tele volt emberekkel, mégis pontosan elég hely volt mindenkinek. Apa többször is megkérdezte, hogy biztos szükséges-e ez az egész. Már kezdtem azt hinni, hogy az elbizonytalanodott a tervet illetően, de azért csak nem hagytam magam lebeszélni. Számomra a karácsony nem arról szólt, ki tud drágább ajándékot venni a másiknak, hanem hogy az a valami szívből jöjjön, és még ha megfoghatatlan is, örökké emlékeznie kell a másiknak rá. A saját ajándékommal is ez volt a tervem.
Ami viszont meglepett, hogy Apa egyáltalán nem bizonyult ügyetlennek még a jégen sem, és ezt igyekeztem a tudatára is adni.
- Le vagyok nyűgözve – szólaltam meg mosolyogva, miközben közelebb csúsztam hozzá.
- Miért? Azt hitted, hogy az öreged már kijött a gyakorlatból? Nem volt ám az olyan régen, amikor egy apró, barnaszemű kislány ott könyörgött nekem, hogy vigyem el korcsolyázni. Előtte mégse égethettem le magam, nem igaz?
Elmosolyodtam, mert emlékeztem azokra az alkalmakra, amikor Apa korcsolyázni vitt. Egyetlen egy alkalommal sem engedte el a kezemet egészen addig, míg nem álltam biztosan a lábamon. – Mit szólnál hozzá, ha néhanapján ez a kislány előbújna?
- Örülnék neki – mosolygott, miközben megsimogatta az arcomat. Hatalmas tenyerébe fogta az egyik kezemet, megpörgetett, majd körbekorcsolyáztuk az egész pályát. Apa a végén elengedett, és hagyta, hogy menjek még néhány kört. A pálya széléről szinte elbűvölve bámult rám, és amikor megkérdeztem, mi ez a tekintet, csak annyit válaszolt, hogy „szeretlek, kicsim, csak ennyi az egész”. Én pedig egyszerűen beletörődtem. Hazafelé menet írtam egy üzenetet Vickynek, hogy szükségem lenne a segítségére. Igaz, csak néhány napja ismerjük egymást, de már most rengeteget tanultam tőle, és azt hiszem, készen álltam a visszatérésemre, még ha nem is hivatalosan. A városban nem sok lehetőség akadt ugyan arra, ha valaki kamatoztatni akarja a tánctudását, de Vicky hatalmas segítség volt. Elindított egy olyan úton, amire eddig féltem még rálépni is.


***
Szenteste napján korán bezártunk, és az egész csapat átvonult hozzánk. Apa és Oliver a karácsonyfával voltak elfoglalva. Időközben az égősor beadta az unalmast, és igyekeztek megtalálni a hibás égőt. Angie, Daisy és én a konyhában tevékenykedtünk, Lucky nagy örömére. Drága kutyusom folyton ott sürgött-forgott körülöttünk lesve a lehulló falatokat. Molly és ő nagyon jó barátok lettek, Daisy ugyan először nem bízott meg kedvenc négylábúnkban, de hamar belátta, hogy kislánya nagyobb veszélyt jelent Luckyra, mint a kutyus Mollyra. Folyton rajta csüngött, Lucky pedig türelmesen viselte, néha azonban megpróbált elrejtőzni a kislány elől.
- Megtaláltam – hangzott Oliver örömteli hangja a nappaliból. Mindannyian odaszaladtunk. A karácsonyfa immáron teljes pompájában ragyogott. Az időzítő csipogni kezdett, Angela már rohant is a sütőhöz, hogy a mézeskalácsokat kivegye.
- Cameron hol van? – kérdezte Apa.
Vállat vontam, az elmúlt napokban alig hallottam róla. Csak futólag láttuk egymást, akkor is levegőnek nézett. Még abban is kételkedtem, hogy egyáltalán tiszteletét teszi a kis vacsoránkon. A csengő hangja térített észhez.
- Nézzenek oda – szólaltam meg gúnyosan. – Csak emlegetni kellett.
- Kicsim! – Apa szemrehányó pillantása jelezte, hogy ideje elővenni a kedvesebb énemet, és jó házigazdaként beengedni a vendéget. Felőlem aztán meg is fagyhatott volna odakinn. Szándékosan húztam az időt, hadd fagyoskodjon még egy kicsit verandán. Még a zárral is elbíbelődtem, úgy tettem, mintha ne sikerülne kinyitni.
- Cameron…
- Grace… - Kívülről ez úgy tűnhetett, mintha épp egymást nevét gyakorolgatnánk. Próbáltam közönyös lenni, de hosszú ideje most nézett rám először, így képtelen voltam fékezni magam.
- Most már tudomást veszel rólam? – kérdeztem meglepődött arcot vágva, mire lefagyott a mosoly az arcáról.
- Grace, nem lehetne, hogy…
- Nem! – vágtam rá anélkül, hogy megtudtam volna, mit akar. - Csak azért nem hagylak odakinn megfagyni, mert karácsony van.
- Megértelek – bólintott, majd lassú mozdulatokkal belépett a nappaliba. Lehúzta a kabátját, és felakasztotta a többi közé. Arra számítottam, hogy minden szó nélkül csatlakozik a többiekhez, azonban ehelyett felém fordult.
- Mit szeretnél? – kérdeztem karba font kézzel.
- Fegyverszünetet?
- Mire fel? A karácsony szellemére hivatkozva? – Szemöldököm a homlokom közepére ugrott, és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne csússzon ki a számon egy két cifra megjegyzés. – Az lesz a legjobb, ha megtartjuk az öt méter távolságot.
- Ezt akarod?
- Igen – bólintottam határozottan. Sosem akartam igazán ezt, de ő jelentette ki, hogy köztünk bármilyen kapcsolat szinte lehetetlen, hát akkor férfi módjára viselje is el ennek a következményeit.
Daisy és Angela viszont nem értettek velünk egyet, és szerették volna, ha végre rendbe jönnek a dolgok Cameron és köztem. Így úgy gondolták, az lesz a legjobb, ha az asztalnál egymás mellé ültetnek minket. Apa csaknem harsány nevetésbe tört ki, amikor megpillantotta az ültetést. Addigra már mindenki más elfoglalta a helyét, és nem lennék illedelmes lány, ha valakit felállítanék csak azért, mert nem volt ínyemre egész vacsora alatt egy idióta mellett ücsörögni. Nagyot sóhajtottam, mielőtt asztalhoz ültem volna, de azért egy rosszalló pillantást küldtem a két hölgyemény felé. Cameron arca is arról árulkodott, hogy velem ellentétben, ő igenis élvezi a helyzetet. Hát menjen a jó büdös fenébe! Karácsony ide vagy oda, szépeket tudtam volna a fejéhez vágni.
Apa köszöntőt mondott, és mindenkit arra biztatott, hogy egyen annyit, amennyi csak beléfér. Cameron és Oliver ezt szó szerint vették, ugyanis három másik ember helyett is belakmároztak.
- Itt az ideje az ajándékozásnak – robogott be Angie a konyhába, ahol Daisy és én már javában mosogattunk.
- Remek – morogtam. Egész eddig tartottam jó ötletnek az egészet. A saját ajándékomat illetően is sikerült elbizonytalanodnom, és már nem voltam olyan bátor. Felszaladtam az emeletre, hogy gyorsan magamra öltsem a táncos ruhámat, de ügyelve arra, hogy semmi se látszódjon, felhúztam egy kabátot.
- Ki szeretné kezdeni? – kérdezte Apa. Pillantása elárulta, hogy nekem kellene, de én udvariasan elutasítottam.
- Majd én – pattant fel Daisy. – Mondanom kéne néhány szót róla?
- Valami olyasmi –bólintottam.
- Nem cifrázom, ő a legangolabb pasi, akivel valaha találkoztam – nevetett, és Oliver felé fordult, aki azonnal vette a célzást. – Boldog karácsonyt! – Gyors ölelés, puszi, és mindketten elindultak a helyükre, de hős pincérünk megálljt parancsolt.
- Szerintem spóroljunk az idővel – szólalt meg Oliver, és Daisy felé pillantott. – Boldog karácsonyt, Daisy. – Felé nyújtotta a csomagot, és ezzel be is záródott a kör. Várakozásteljesen néztem a többiekre.
- Azért ennyire ne tolongjatok – nevetett Angie, majd magához vette az ajándékdobozát. – Sokáig tanakodtam, hogy mit is adhatnék ennek a tökfilkónak, mert semmi nem jutott eszembe, ami meghozhatná az eszét. – Cameronra pillantottam, akinek egy mosoly jelent meg az arcán, lassú mozdulatokkal felállt, és Angie felé indult. Hatalmas karjaival átölelte, és néhány másodpercig el sem engedte. Láttam, hogy Angela valamit suttog a fülébe, de a szavait nem értettem. Cameron átvette a dobozt, de nem nyitotta ki, hanem letette a helyére, és felénk fordult.
- Gondolom, én következek – szólalt meg.
- Pontosan – bólintottam.
- Akkor megkérek mindenkit, hogy vegyetek kabátot. Nem megyünk messze, de nem szeretném, ha bárki is miattam fázna meg.
Csak nem törődik másokkal? Nézzenek oda, talán őt is elérte a karácsony szelleme. Apa mögém lépett, és rám adta a kabátot. Az ő szemében is gyanús csillogást véltem felfedezni. Tehát ő tud valamit, amit én nem. Oldalba löktem, de hirtelen eltűntette a mosolyt az arcáról. Kétségtelenül nem voltam elég figyelmesen, ugyanis már rég rájöhettem volna, kinek a neve szerepelhetett csakis Cameron cetlijén.
- Hova megyünk? – érdeklődtem Cameron mellé lépve, de nem válaszolt. Legyezni kezdtem a szeme előtt, hogy vegyen rólam tudomást.
- Ne légy már olyan kíváncsi, Cica – nevetett. – Tudod, mit mondanak?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – hadartam. – Ha igaz lenne, én már egy vén, házsártos szatyor lennék.
Megkerültük a házat, és a hátsó udvaron lépkedtünk. A sötétben csaknem elbotlottam, de Cameron elkapott, és utána el sem engedett. Ujjait az enyémek közé fűzte, és végigvezetett a félhomályban. Ugyan a hátsó teraszon világított egy lámpa, de az nem adott elég fényt egy felfedezőtúrához a hátsó kertben.
- Mit csinálunk? – kérdeztem.
Cameron tanácstalanul vakargatta a fejét, kereste a szavakat, miközben le sem vette rólam a szemét. – Nem voltam sosem a szavak embere, és annyi mindent tudnék mondani az illetőről, hogy jövő karácsonyig itt ácsorognánk a hidegben, így nem fogom túlbonyolítani. – Apa mellé furakodtam, és megpróbáltam tőle megtudakolni, hogy mi ez az egész. – Boldog karácsonyt, Grace!
Leesett állal próbáltam feldolgozni az eseményeket. Engem húzott Cameron? Nagyot dobbant a szívem, miközben előre haladtam. Mögötte ott magasodott a kisház, amit Apával szerettünk volt átalakítani valamikor műhellyé, de ez még mindig nem magyarázta, hogy miért állunk most itt. Festékszag csapta meg az orrom, a házikó felé pillantottam. Valaki felújította az ajtót, és az ablakok is sokkal szebben festettek, mint korábban.
- Hunyd le a szemed, kérlek! – suttogta a fülembe.
- Persze, hogy aztán nyugodtan szakadékba lökhess – csattantam fel.
- Semmi ilyesmi nem fog történni, ígérem. - Mélyet sóhajtottam, és lassan lehunytam mindkét szemhéjamat. – Ígérd meg, hogy nem lesel!
- Megígérem – feleltem.
Cameron mögém állt, mindkét kezét a vállamra tette, és finoman tolt maga előtt. Éreztem, hogy belépünk valahova.  – Most már kinyithatod. – Engedelmeskedtem, de túlzottan is sötét volt ahhoz, hogy bármit lássak. Cameron ellépett mellőlem, majd kigyúltak a fények. Sűrűn pislogtam, hogy feldolgozzam, mit is látok. Torkomban dobogott a szívem, könnyek csípték a szemem. Próbáltam magamba vésni minden egyes részletet, mert féltem, hogy ez az egész csak egy álom, és mindjárt felébredek. Sosem láttam még ilyen szép tánctermet. Hatalmas tükrök a falon, egy hosszú balett-korlát. A világoskék falakon színes fények táncoltak. Mélyeket lélegeztem, mert félő volt, hogy ott helyben elájulok. Megremegett az ajkam, amikor megpróbáltam egy értelmes szót kinyögni.
- Grace? – Cameron bizonytalanul nézett rám, talán attól félt, hogy ezúttal mellé lőtt, és nem érte el a kívánt hatást. Ez sokkal több volt, mint egy egyszerű ajándék. Visszaadta az életemet. Sírni kezdtem, mire rémülten pillantott rám. – Grace, nem akartam, én… - Nem hagytam, hogy végig mondja, a karjai közé vetettem magam, és ott bömböltem tovább. Bizonytalanul bár, de magához ölelt. Mindenfélét suttogott a fülembe, de nem értettem a szavait.
- Köszönöm – mondtam. – Köszönöm, Cameron.
- Tehát tetszik?
- Az nem kifejezés – motyogtam tovább. – El sem hiszem, hogy képes voltál erre miattam, én nem is tudom, mit mondjak.
Nem is akartam semmit mondani, meg akartam neki mutatni, mennyire hálás is vagyok, de vissza kellett fognom magam, mert nézőközönségünk is volt, de még ez sem tántorított vissza, hogy egy puszit nyomjak Cameron mindkét arcára, majd ismét a nyakába boruljak. Most már mosolygott, gyanítottam, hogy eddig a pillanatig visszatartotta a lélegzetét, és fürkésző tekintettel figyelt. A korábban érzett haragom szinte szemvillanás alatt elszállt, helyette más érzések vették át a helyét. Cameron ajkára pillantottam, szívem szerint ott helyben megcsókoltam volna. Talán ha kettesben vagyunk, meg is teszem, biztos vagyok benne, hogy megtettem volna.
Folytatjuk....
(szerk: valószínűleg csak 26.-án érkezik a második rész, ugyanis kicsit megcsúsztam vele. Elnézést kérek mindenkitől)
layout by Milky Way