2016. május 20., péntek

37. fejezet / Grace

12 megjegyzés:

37.

„Egy okos észrevétel már nem is számít annyira okosnak, ha túl későn jön.”
 - Cassandra Clare

Grace

Meglepődve bámultam a laptopom képernyőjét, miszerint felkérésem érkezett. Valaki szeretne felvenni chatre. Ahogy megláttam a nevet, elmosolyodtam, csakis egyetlen ember rejtőzhetett mögötte. Elfogadtam a felkérést, majd vártam, míg megjelent a zöld kis pontocska a neve mellett. Már épp rákattintottam volna, amikor felvillant egy új ablak.
Szomszédfiú: Szia, Cica! Fogadok, hogy nem is sejtetted, ki lapulhat a név mögött.
Könyvmoly2.0: Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy te lehetsz az. De ki is vagy pontosan? Van egy erős sejtésem, de biztos akarok lenni benne.
Szomszédfiú: Segít, ha mondok pár információt magamról?
Könyvmoly2.0:  Az tökéletes lenne.
Szomszédfiú: Lássuk csak… Egy eszméletlenül helyes, kedves, humoros alak lennék.
Könyvmoly2.0: A szerényt kihagytad!
Szomszédfiú: Épp most jött volna, de megzavartál.
Könyvmoly2.0: Bocsáss meg, kérlek, folytasd!
Szomszédfiú: Na, szóval egy eszméletlenül helyes, kedves, humoros és nem utolsó sorban szerény alak vagyok, akiért mellesleg oda vagy. Remélem, tudtam segíteni. Ennél többet nem tehetek.
Könyvmoly2.0: Az oda vagyok érted az nem elég kifejező. A szerelmes vagyok beléd, jobban passzol ide.
Láttam, hogy elkezdi írni a választ, de végül nem érkezik új üzenet. Ellenőriztem az internetkapcsolatot, hátha megszakadt időközben, de minden működött. Ismét az üzenetekre pillantottam, de továbbra sem volt új. A kopogás térített vissza a valóságba. Még mielőtt átgondoltam volna, hogy nem kopoghatna senki, hiszen egyedül vagyok itthon, megszólaltam. – Igen?
Kitárult az ajtó, és Cameron vigyorgó arcával találtam szembe magam. Néhány pillanatig még bámult rám, majd átszelte a köztünk lévő távolságot, megállt az ágyam mellett, lassan lehajolt, és megcsókolt. Ráérősen ízlelgette a számat, amibe kis híján beleőrültem. – Én is szeretlek, Cica.
- Ezt le is írhattad volna! – mosolyogtam, de nem is örülhettem volna jobban annak, hogy átjött. Utáltam egyedül lenni.
- Ez sokkal kifejezőbb – vigyorgott. Ismét megcsókolt, de ezúttal sokkal érzékibben. Közben beljebb tolt az ágyon, hogy helyet csináljon magának. A laptopomat is eltávolította az útból, hogy kényelmesen kinyújtózhasson. Cipőjét az ágy mellé dobta. – Hiányoztál.
- De csak néhány órát voltunk távol egymástól – nevettem.
- Magányos voltam. – Hirtelen fölém került, és perzselő tekintettel méregetett. Ajkával lecsapott az enyémre. – Nagyon magányos.
- Mit tehetnék ez ellen?
- Van pár ötletem.
- Már alig várom – somolyogtam.

***
Már egy ideje csak feküdtünk az ágyamon, és beszélgettünk. Összefűzött ujjainkat bámultam.
- Ha valaki azt mondja neked néhány hónappal ezelőtt, mondjuk az első találkozásunk után, hogy itt fogunk feküdni kézen fogva, elhitted volna?
- Nem, határozottan nem – nevettem. – Minden bizonnyal képen röhögtem volna.
- Tényleg? – Oldalra fordult, hatalmas tenyerét a hasamra tette. – És most, hogy itt vagyunk, mit gondolsz?
- Miről?
- Rólunk.
- Egyikünk sem teljesen épeszű, hogy ennyit vártunk – feleltem. Közelebb csúsztam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára, de mielőtt elhúzódhattam volna, megcsókolt. Lassan a hátára gördítettem, majd átvetettem az egyik lábamat a másik oldalára. Keze a csípőmre kúszott. Egy mozdulattal áthúztam a fején a pólóját, és az ágy mellé hajítottam.
- Szeretem, amikor átveszed az irányítást.
- Várd a végét – mosolyogtam. Elégedett vigyorra húzódott a szája, de sajnos rövidesen megszakadt a romantikus kis délutánunk, amikor Cam telefonja megszólalt.
- Nem veszem fel – jelentette ki Cameron morcosan. – Majd abbahagyja. – Felemeltem a készüléket, és felé mutattam.
- Anyukád hív – mondtam komolyan. – Fel kéne venned.
- Most épp lázadok.
Forgatni kezdtem a szemem, és végül nekem kellett megnyomnom a hívás fogadása gombot. A fülemhez emeltem a telefont.
- Szia, Susan – köszöntem.
- Grace… - Nem tűnt túlzottan meglepettnek, hogy az én hangomat hallja a fia telefonjában. – Sajnos nem tudok elmenni Sarahért a suliba, megtennétek, hogy elhozzátok őt? Egy értekezlet miatt tovább kell bent maradnom.
Cameron felült, ajkával megérintette a nyakamat. Fészkelődni kezdtem, de erőteljesen megragadta a csípőmet, és folytatta az utat lefelé. Próbáltam visszafojtani a nyögéseimet, így többször az ajkamba haraptam. – Persze, semmi gond, megoldjuk…
- Nagyon köszönöm – hálálkodott.
Gyorsan elköszöntem, és azonnal bontottam a vonalat. Rosszallóan néztem Cameronra, amiért nem bírt magával, míg az édesanyjával beszéltem.
- El kell mennünk a húgodért. Szóval szedd össze magad!
- Anya mindig tudja, mikor kell telefonálnia – nevetett keserűen.
- Ezt máskor is folytathatjuk – nyomtam egy puszit az arcára.
- Szavadon foglak – ölelt át.
Sarah iskolája alig néhány utcára volt tőlünk, így gyalog mentünk. Cameron kishúga épp hevesen csevegett a mellette álló lánnyal, amikor megérkeztünk. Széles mosoly jelent meg az arcán, ahogy meglátott minket, és nem törődve semmivel már rohant is a bátyja karjai közé.
- Milyen volt a napod, prücsök?
- Linda meghívott a szülinapi bulijára, szerinted Anya megengedi, hogy elmenjek?
- Biztosan – simogatta meg húga arcát Cam. Minden egyes alkalommal melegség költözött a szívembe, ahányszor csak őket néztem. A sok fájdalom és keserűség ellenére ők tudnak boldogok lenni. Hármasban indultunk el a kávézóhoz, hogy betankoljunk sütivel. Vidáman csevegtünk, nevetgéltünk, és már terveket szövögettünk a közös délutánról, amikor villámcsapás szerűen zúdult ránk a valóság.
- Cameron? – Egy mély, érces hang süvített át a levegőn. Cam megtorpant, ujjai kicsúsztak az enyémek közül. Mindkettőnket elengedett. Keze ökölbe szorult, arcán dühösen táncoltak az izmai. – Cameron? Tényleg te vagy az?
- Minden rendben? – kérdeztem aggódva. A válla fölött ránéztem az idegenre. A hasonlóság tagadhatatlan volt. – Cam?
- Grace, vidd el Saraht a kávézóba! Ne kérdezz most semmit, később megmagyarázok mindent, siess! – suttogta. Egy gyors puszit nyomott az arcomra. Tekintetében láttam a félelmet, de nem a mögötte lévő férfitől félt, hanem minket féltett tőle. Legalábbis a húgát biztosan. Bólintottam, hogy megértettem mindent, megragadtam Sarah kezét, és siettetni próbáltam.
- Mi történt? Ki volt az a bácsi?
Nem tudtam, mit mondjak, nem az én tisztem volt elárulni neki, hogy ki volt a férfi, akitől Cameron távol akarja tartani. Gondolataim hevesen zúgtak az elmémben, legszívesebben visszafordultam volna, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Nem bíztam meg benne, azt sem tudtam elképzelni, hogy kerülhetett ide. Cameron azt mondta, hogy börtönben van, most pedig váratlanul megjelenik.
Megkönnyebbültem, amikor megpillantottam a kávézót, de az a hatalmas kő csak akkor esett le a szívemről, amikor megcsapott az édességek finom illata. Noszogattam Saraht, hogy válasszon magának, amit csak akar, és keressen helyet valamelyik asztalnál. Szerencsémre nem kérdezősködött sokat, talán még túl fiatal volt ahhoz, hogy felmérje a helyzet súlyosságát, én viszont egyre zavartabban viselkedhettem. Folyton csak a telefonom képernyőjét bámultam.
- Kicsikém, jól vagy? – lépett hozzám Apa. Aggodalom csillogott a szemében. Előtte felesleges lett volna titkolózni, bármiről is van szó.
- Nem – suttogtam. Sarahra pillantottam, aki épp Angievel tárgyalt. – Felbukkant Cameron apja.
- Nem azt mondtad, hogy börtönben van?
- De igen – bólintottam. – Az utcán találkoztuk vele. Cameron megkért, hogy hozzam el onnan a húgát. Nem lesz baja, ugye?
- Szeretnéd, ha utánanéznék?
- Megtennéd?
- Persze – felelt. Egy puszit nyomott a homlokomra. – Angie, kiugrom egy kicsit. – Mielőtt távozott volna, odahívta magához Olivert. Néhány szót suttogott a fülébe. Kedvenc munkatársunk arca hirtelen komorrá vált, majd határozottan bólintott.
- Cameron mikor jön? – kérdezte Sarah.
- Biztos nem sokára ő is csatlakozik hozzánk – mondtam egy erőltetett mosollyal. Próbáltam megjátszani, hogy minden rendben van, de nem ment. A félelem gyűlni kezdett bennem. Agyamat egyre rémisztőbb képek rohanták meg. Cameron és az apja. Az apja, aki többször is bántalmazta. Az apja, aki miatt meghalt egy ember. Megremegett a kezemben a villa. Mélyeket lélegeztem. Sarah ijedten bámult rám.
- Grace?
- Igen?
- Jól vagy?
- Persze – mosolyogtam. – Minden rendben. Hogy ízlik a süti?
- Finom.
Lopva a telefonomra sandítottam, de sem Apa, sem Cameron nem jelentkeztek még. Eleinte még elviselhető volt, de ahogy telt az idő, egyre idegesebb lettem. Oliver viselkedése sem könnyítette meg a helyzetet, aki percenként kilesett az ajtón. Alaposan körülnézett, majd visszaállt a pult mögé. Minden bizonnyal Apa kérte meg rá, figyelje a terepet, ha esetleg Cam apja idetévedne. Nem tudtam, mire számítsak. Féljek-e? Vagy egyenesen rettegnem kéne a közelgő eseményektől. Csak később kiderült, hogy az agyamba férkőző kicsi vészlámpa nem véletlenül került oda. De túl későn eszméltem rá ennek fontosságára.

2016. május 12., csütörtök

36. fejezet / Cameron

4 megjegyzés:
Sziasztok!
Igen, jól látjátok, visszatértem, ha még nem is teljes erőbedobással, de itt vagyok. Hiányzott az írás és a blogolás is. El sem hiszitek, mennyire jó érzés megint írni ide.
Rövid helyzetjelentés:
Végeztem az írásbeli érettségikkel tegnap, és úgy éreztem, hogy rám fér egy kis pihenés. Az új fejezet nagyja ugyan már hetekkel korábban elkészült, még volt rajta, mit alakítani, de végül úgy döntöttem, megosztom veletek.
Szóval jó olvasást kívánok.
Lena, a visszatérő



36.

„Csak maradj még kérlek,
Olyan kellemesen elnézlek,
Te vagy vigasza a gyengéknek,
S a szívemben is az ének.”
- Részlet egy nagyon jó barátom Vágyálmok c. verséből

Cameron

- Cica, biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem aggódva. Különös volt ez a nagy csend. Grace állandóan beszélt, így nem tudtam, mire véljem a hallgatását. Megfordult a fejemben, hogy talán mégsem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy megtörténjen. Szinte aggódva vártam, hogy végre válaszoljon.
- Igen – pillantott rám, majd megcsókolt. – Boldog vagyok.
- Szeretlek, Grace.
- Én is téged, Cameron – mosolygott. Ujjai apró köröket rajzoltak a mellkasomra. Egy halványabb ponton azonban megállt, megremegett a keze. Biztos voltam benne, hogy sejti, mi történt, de nem akar rákérdezni.
- Semmi baj, Cica. – Felültem, hátamat a falnak támasztottam. Grace kérdően nézett rám, mire az ölembe húztam. A mellkasomra hajtotta a fejét, egyenletes légzése csiklandozta a bőrömet. Nagyot sóhajtottam, mielőtt egyáltalán elkezdtem volna összeszedni, amit mondani akarok neki. Hosszú ideje nem beszéltem róla senkinek, és nem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor pont neki fogom elmesélni. – Az apám elvesztette a munkahelyét, és egy ideig állás után járt, de közben szerette italba fojtani a bánatát. Az alkohol ingerültté tette, gyakran vitatkoztak Anyával, míg egy nap meg is ütötte. Láttam, mi történt. Megfenyegetett, hogy én leszek a következő. Aztán rendszeressé vált, folyton ordított, és ütötte Anyát, míg szembe nem szálltam vele. A kicsi Cameron meg akarta védeni az édesanyját, és ez az eredménye. – A hegekre pillantottam, amik talán örökre a testemen maradnak. – Többször is megvert, előfordult, hogy minden nap. – Éreztem, hogy Grace válla rázkódik a zokogástól. – Nincs semmi baj! – Megsimogattam az arcát, hogy letörölhessem róla a könnyeket. - Már vége! – A vállamba temette az arcát, de éreztem, ahogy könnyei a bőrömre folynak. Magamhoz szorítottam, amennyire csak lehetséges volt. – Nincs semmi baj, Cica!
- Tudom, most eszméletlen idiótán viselkedek, de… - szipogott. Nem hagytam, hogy végig mondja, megcsókoltam. Ajkának sós íze volt a könnyektől.
- Nem viselkedsz idiótán, sőt kifejezetten édes vagy. – Egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Hol van most? – kérdezte komoran.
- Micsoda?
- Az apád.
- Börtönben – feleltem. – Egy ember meghalt miatta.
- Beszéltél vele azóta?
- Nem – mondtam. – Anya miatta kényszerül arra, hogy megalázkodjon, Sarah osztálytársainak szülei óvva intik a gyerekeiket a húgomtól, mert a gyilkos lánya. Gyűlölöm, hogy nem lehet normális gyerekkora, és még csak nem tudja, miért nem akarják mások, hogy átmenjen hozzájuk. Gyűlölöm, hogy nem tehetek ellene semmit. Örökre a gyilkos gyerekei leszünk.
- Sajnálom, Cameron – suttogta a fülemhez hajolva.
Megsimogattam az arcát. – Nincs semmi baj, Grace. Már megszoktam.
- Ezért gondoltad azt, hogy nem vagy megfelelő számomra?
- Talán – bólintottam. – Jobbat érdemelnél nálam.
- Na, idefigyelj! – Két tenyere közé fogta az arcomat. - Ennek az egésznek nincs jelentősége számomra. Szeretlek téged is, imádom a húgodat, az anyukádat és Grantet is. Imádom azt, aki vagy, még akkor is, amikor bunkó pöcs módjára viselkedsz, és miszlikbe akarsz aprítani valakit, aki csak rám mer nézni.
- Már csak azt mond meg, hogy mivel érdemeltelek ki? – Még mindig nem tudtam felfogni, hogy egy ilyen lány, mint Grace, miért pont engem választott? Tudni akartam, mit lát bennem, ami alapján úgy véli, megérdemlem a szerelmét. Erre azonban ekkor még nem jöttem rá. Csupán évekkel később tisztázódott bennem, hogy nekünk szükségünk volt egymásra. Az első pillanattól kezdve el volt rendelve, hogy nekünk egymás mellett kell leélnünk az életünket.

***
A reggeli napfény beszűrődött a függöny vékony résein. Sűrűn pislogtam, hogy megszokjam a beáradó fényt.  Oldalra fordulva a valaha látott legszebb látvány tárult a szemem elé. Grace még mélyen aludt, haja kócosan terült el a párnán. Óvatosan odahajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam a homlokára. Valamit motyogott, mocorgott egy kicsit, de zavartalanul aludt tovább. Lassú mozdulatokkal kibújtam belőle, megkerestem a nadrágomat, gyorsan magamra kaptam, és halk léptekkel kiosontam a szobából, terveim szerint reggelit készíteni. Igyekeztem minél halkabban tevékenykedni, hogy Grace még nyugodtan alhasson egy kicsit. Annyira ügyeltem arra, hogy ne csapjak nagy zajt, hogy az sem tűnt fel, hogy Grace időközben felébredt. Míg a rántottával foglalkoztam, mögém lopózott. Egy gyanútlan pillanatomban vékony karjával átölelte a felsőtestemet, és egy gyengéd csókot lehelt a csupasz hátamra.
- Miért nem keltettél fel? – kérdezte álmosan. – Szívesen segítettem volna. – Az ajkamhoz emeltem a tenyerét, és nyomtam rá egy puszit.
- Rád fért a pihenés – feleltem. Csaknem azt hittem, Grace elaludt a hátam mögött, amikor nem túl gyengéden félrelökött a tűzhely elől, és átvette az irányítást.  – Nem hiszed, hogy képes vagyok egyedül elkészíteni egy rántottát? – Hátulról átöleltem, fejemet a vállára tettem. – Nem bízol bennem?
- Benned bízok, csak a főzési praktikáidban nem annyira.
Sértődött arcot vágtam. – A lelkembe gázoltál.
- Mióta használsz ilyen nagy szavakat, Cameron Brown? – nevetett.
- Tartanom kell a lépést. Akinek ilyen barátnője van, nincs más választása – mondtam. – Még a végén lecsapnak a kezemről.
- Ennek nem látom esélyét – suttogta.
- Azért csak szeretem szárazon tartani a puskaport.
- Szeretlek! – Lábujjhegyre ágaskodott, hogy megcsókolhasson. Óvatosan a karomba vettem, és a pult tetejére ültettem. Kezem azonnal felfedezőútra indult a pólója alatt. Szerettem megérinteni. Imádtam bőrének minden egyes apró centiméterét. Grace körém fonta a lábait. Szívem szerint most azonnal hagytam volna a reggelit, és visszavittem volna a szobámba. Tervemet mindössze egy apróság akadályozta meg. Kulcszörgés hallatszott a bejárat felől. Egy pillanat alatt szétrebbentünk, én pedig Grace elé álltam, hogy eltakarjam.
- Jó reggelt fiatalok – köszönt Grant vidáman, majd alaposan végigmért minket. Meg sem próbálta leplezni a vigyorát. – Mondanám, hogy jó étvágyat a reggelihez, de úgy tűnik, abból már nem esztek. – mutatott a kissé megégett rántottánkra. Grace arcára pillantottam, aki fülig vörösödött, de meglepetésemre én is zavarban voltam. Sarah futott be az ajtón.
- Mi történik?
- Oh semmi kincsem, a bátyád és Grace épp azon dolgoznak, hogyan lehet felgyújtani a konyhát.
- Felgyújtani a konyhát? Miért akarják felgyújtani a konyhát? – kérdezte meglepődve kishúgom.
- Ezt tőlük kérdezd.
Sarah kérdően fordult felém, már épp mondani akartam valamit, amikor Anya megjelent az ajtóban. Rég látott mosoly jelent meg az arcán, és kitessékelte Saraht és Grantet a konyhából.
- Öltözzetek fel, van egy kis meglepetésünk – mondta, és magunkra hagyott. Grace kérdően pillantott rám, mire vállat vontam. Meglepetés? Utáltam a meglepetéseket! Ennek ellenére olyan tempóban öltöztem fel, hogy a Kengyelfutó gyalogkakukk is megirigyelte volna a sebességemet.
- Kész vagy?
- Igen – bólintott Grace. Ujjai közé csúsztattam a sajátjaimat.
Anya, Sarah és Grant a lépcső alján vártak ránk. Mindannyian izgatottnak tűntek, Gracere pillantottam, mire ő csak vállat vont. Tehát ő sem tudott semmit!
- Mi ez az egész?
- Arra gondoltunk, hogy elég idős és felelősségteljes fiatalemberré váltál már.
- Most jön az a rész, hogy pakoljam össze a holmimat, és költözzek? – kérdeztem.
- Ki árulta el? – nézett körbe Grant. – Sarah te voltál az?
Anya oldalba lökte Grantet. – Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Csak szerettünk volna meglepni.
- Oké, figyelek – bólintottam.
- Sarah, mutasd meg neki! – vigyorgott Grant. Kishúgom az ajtóhoz szaladt, és szélesre tárta. Egy pillanat erejéig el kellett gondolkoznom azon, mit is nézek. Úgy tűnt, az információáramlás lelassult az agyam és a külvilág között. – Reméljük, tetszik.
- Ez az enyém?
- Így legalább nem azon a szörnyetegen fogsz furikázni – nevetett Anya. – Kevésbé foglak félteni.
- Sokáig nézegeted még, mert félő, hogy lekopik a festék – viccelődött Grant. Nem voltam túlzottan ölelkező típus, de ezúttal más volt a helyzet. Talán én is más voltam. Megváltoztam.  Először Anyát, majd Grantet öleltem meg.
- Jól van, nagyfiú, el ne sírd magad – élcelődött Grant továbbra is. Forgattam a szemem, de nem vettem le a szemem az autómról. El sem hiszem, hogy lett egy saját autóm. Imádtam a motoromat, de esős időben nem éppen a legkedvezőbb jármű. – A kulcs nem kell? – Anya előhúzott a táskájából egy kulcscsomót, és felém nyújtotta.
- Most aztán meg kell majd küzdened a figyelmedért. Egy srác és az ő autója közé kell állnod – fordult Grace felé Grant.
- Azt hiszem, megtalálom a módját, hogy elvonjam a figyelmét a kocsiról.
- Okos lány – paskolta meg Grace kezét. - Nem viszed el egy körre az autót?
- Dehogyisnem. - Előbújt belőlem a kissrác, aki izgatottan várta, hogy bepattanjon a volán mögé. – Nincs kedved velem tartani?
- Nem inkább Gracet kellene elvinned?
- Menjetek csak – mosolygott. – Én itt leszek. Ez inkább olyan fiús dolog.
- Indulás.
Útközben részletes működési leírást kaptam Granttől, és azt is megtudtam, hogy a nagybátyámék szomszédjáé volt az autó, de ő már túl idős ahhoz, hogy vezessen, így eladta a hűn szeretett kocsiját.
- Ne vezess sose túl gyorsan, mert nem foglak kihozni az őrsről, ha mégis bajban lennél, ne anyádat hívd fel.
- Ezt meg se hallottam – szólalt meg Anya a szemét forgatva.
- Ja, igen, és a legjobbat kihagytam. Te fogod takarítani és a benzint is fizetni.
- Tökéletes.
Egy autó a végtelenség tárházát nyitotta meg egy korombeli srác előtt. Oda mehettem, ahova csak akartam, akivel csak akartam. Nem akadályozhatott meg benne sem eső, sem szél. Agyamban már kisebb kirándulások tervein gondolkodtam. Persze még rá kellett vennem a mellettem álló gyönyörűséget, hogy tartson velem, de gyanítottam, hogy nem kell sokáig győzködnöm.
- Cica, mit szólsz? Kocsikázunk egy kicsit?
- Még szép – bólintott, és az ajtóhoz ugrott.
- Állj! – Szinte rémülten torpant meg. Az autóhoz léptem, és kinyitottam neki az anyósülés ajtaját. – Hölgyem.
- Micsoda úriember lettél hirtelen – mosolygott, és egy puszit nyomott az arcomra.
A város széléig autókáztunk. Ott leállítottam a motort, és mindketten kiszálltunk. Figyeltem, ahogy a távolban lengedeznek a fák. És ott volt Ő. Csak néztem, ahogy a szél belekap gyönyörű hajába. Néha el-el mosolyodik, és ezek a mosolyok nekem szólnak. Imádom bámulni a szemét, amikor engem néz. Azok a pillantások vaskos falakat romboltak le nagyon rövid idő alatt. Óvatosan magamhoz ölelem, csakhogy érezhessem a jelenlétét. Hozzám bújik, úgy illik a karomba, mintha egyenesen beleszabták volna.
- Szeretlek, Grace – suttogom neki.
layout by Milky Way