22. fejezet / Grace

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, és reménykedem benne, hogy nektek is fog tetszeni. Az eredeti terveimhez képest máshogy alakult a történet, de reménykedem, hogy elnyeri a tetszéseteket, és visszanéztek következő héten is.
Jó olvasást, és jó pihenést a hétvégére!
Puszi: Lena

22.

„Úgy csókoltam (...), mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék, és ő ugyanígy csókolt vissza. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese - csak éppen nem mese volt, hanem maga a valóság, és mindez velem történt.”

 - Beth Reekles        

Grace

Még csak a suli közelében voltunk, de tisztán hallottam az épületből áradó zenét. Akár kint is tarthatták volna a bált. Apa vállalta, hogy elhoz, ha már úgy alakult, hogy Cameron nem tud itt lenni velem. Darren és Ryan testőrként vártak rám a járdán. Hangosan felnevettem, ahogy megláttam őket.

- Rendben leszel? – kérdezte Apa. Észrevettem, hogy ő is próbálja elrejteni a mosolyát. Két öltönyös srác várt rám, csak a napszemüveg, meg a füles hiányzott.

- Persze – bólintottam. – Vigyázni fognak rám.

- Reméltem is. – Odahajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. – Érezd jól magad, és ha meguntad a bulizást, csak egy telefonodba kerül, és már itt is vagyok.

- Tudom – nevettem. – Szia, Apa!

Kimásztam az autóból, és a két fiú felé vettem az irányt. A levegő jócskán lehűlt, és nem egészen voltam Jégvarázshoz öltözve.

- Cameron igazán sajnálhatja, hogy nem lát ebben a szerelésben – dünnyögte Darren. – Dögös vagy, kislány!

- Legalább megkönnyíthetted volna a dolgunkat – morgott Ryan, de megrándult az ajka.

- Mire gondolsz?

- Ha valami ocsmány szerkóban jöttél volna, nem kellene attól félnünk, hogy kétpercenként megjelenik valami kis nyikhaj, hogy táncolni vigyen! – magyarázta.

- Talán legközelebb észben tartom – feleltem nevetve. – Bemehetnénk? Mert idefagyok.

- Persze – bólintott Darren. – Hölgyem? – A karját nyújtotta felém, én pedig mosolyogva karoltam belé. Ryan szorosan mögöttünk haladt, ennél nagyobb biztonságban aligha lehettem volna. Ők ketten senkit sem fognak a közelbe engedni az este folyamán Rebeccán kívül. Cameron kicsit talán túlságosan is komolyan vette a „védjük meg Gracet a csúnya gonosz kosarastól” akcióját.

- Ejha, Grace, te aztán nem aprózod el – lépett hozzám Becca. Szőke haját feltűzte, a világoskék ruha igazán ment a szeme színéhez, egy pillanatra még Ryan lélegzete is elakadt. Ezen magam is meglepődtem, de így volt. – Saját verőembereid vannak.

- Cameron műve – feleltem vállat vonva.

- Csak biztos akar lenni benne, hogy minden rendben lesz – szólalt meg Darren. – Tudja, hogy ezek a srácok nem szórakoznak, és többször bebizonyították már, hogy megszerzik, amit akarnak. – Elszörnyedve vettem tudomásul, hogy igaza van, és még korántsem hárult el a veszély. Megértően bólintottam, és megkértem őket, hogy néha azért adjanak egy kis teret. Nem kell messzire menniük, csak annyira, hogy kapjak levegőt. Két ilyen behemót mellett egy ilyen pici lánynak, mint amilyen én voltam, még oxigén sem jut.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Rebecca, mikor végre négyszemközt voltunk.

- Kicsit csalódott vagyok, de teljesen megértem a döntését – feleltem.

Rebecca épp válaszolni szeretett volna, amikor valamit meglátott a hátam mögött. Befogta a száját, és egy értelmetlen vigyor ült ki az arcára. Kérdően bámultam rá, de ő csak mosolygott, és szinte csapkodta a tenyerét örömében. Már épp meg akartam fordulni, hogy én is megnézhessem barátnőm örömének a tárgyát, amikor valaki mögém lépett. Nem tudtam, ki az, de hogy nem érdekelte, hogy belemászik valaki személyes terébe, az biztos. Bosszúsan fordultam meg, de nem egészen egy szemvillanás alatt elpárolgott minden haragom. Elég volt egy pillantást vetnem bozontos fekete hajára, és máris közelebb voltam a szívinfarktushoz. Mély levegőt vettem, de valaki kiszívta az oxigént a helyiségből. Szememet végigfuttattam elegáns öltönyén, majd visszatértem az arcához. Tekintetünk összekapcsolódott, és hosszú pillanatokig el sem szakadtak egymástól. Egyre csak sötét szemeit bámultam. Atyavilág, de szexi volt!

- Gyönyörű vagy, Grace! – hajolt közelebb hozzám. Úristen! Nem húzódtam el még akkor sem, amikor egy óvatos puszit nyomott az arcomra.

- Cameron, te mit keresel itt? – kérdeztem még mindig hüledezve.

Mély, öblös hangján felnevetett. – Sarah leleményes kislány. Beszélt Angievel, hogy este vigyázzon rá ő, hogy én itt lehessek a bálban… veled.

- Majd nem felejtem el megköszönni neki – mosolyogtam. – Örülök, hogy itt vagy.

- Tényleg? – nézett rám érdeklődve. Hoppá! Talán ezt mégsem kellett volna mondanom. Talán, ha nem felelek, úgy tehetünk, mintha nem is mondtam volna semmit, de Cameron hajthatatlannak tűnt. Ismét közel hajolt hozzám, lehelete a nyakamat csiklandozta. – Cica, örülsz, hogy itt vagyok?

Lelkesen bólogattam, mert egy szó sem jött ki a torkomon. Még ha akartam volna, se mondhattam volna mást. Közelsége teljesen megbénította az agyamat, és csak alapvető funkcióim működtek. Pislogás, valamilyen szintű lélegzés, még több pislogás, és ezzel ki is merültem.

- Ez az jelenti, hogy táncolsz velem? – kérdezte egészen halkan. Oldalra pillantottam, mert mégsem akartam csak úgy faképnél hagyni barátnőmet, de neki már hűlt helye sem volt. Zavartan néztem körbe, és majdnem leesett az állam.

- A haverod rányomult a barátnőmre – nevettem. – Mit gondolsz erről?

- Ryan is csak egy kanos tizennyolc éves – vont vállat. – Rebecca pedig… nos… egész dögös ma este.

Felvont szemöldökkel néztem rá, féltékenység szilánkjai szurkáltak, de igyekeztem nem mutatni, viszont minden bizonnyal ez a művelet sikertelenül zajlott, mert Cameron elnevette magát. Gyanús fény csillogott a szemében. Nagyon lassú mozdulatokkal közel hajolt hozzám. – Aranyos vagy, amikor megpróbálod álcázni a féltékenykedésedet.

- Nem vagyok féltékeny – csattantam fel bosszúsan.

- Nem? – Szemöldöke fel-le táncolt, miközben várta a válaszomat. Összeszorítottam a számat, nehogy kicsússzanak a szavak. Grace maradj szépen csendben! – Szóval… Táncolsz velem, vagy egész este beszélgetni fogunk?

- Táncoljunk! – feleltem határozottan. Még csak feldolgozni sem volt időm, ujjait az enyémek közé csúsztatta, és a táncparkett felé húzott. Mintha megbeszélte volna a DJ-vel, ugyanis lassú számra váltott. Kérdően néztem Cameronra, de minden további nélkül húzott magához. Mindkét kezemet a vállán pihentettem, már amennyire felértem. Ő viszont megpróbált távolságot tartani, illedelmes srácként megtartotta a hivatalos tánctartást. Legalábbis egy darabig így volt, de aztán keze a derekam köré fonódott. Tenyereim a mellkasára csúsztak, és hozzá bújtam. Fejemet kénytelen voltam hátrahajtani, hogy az arcára nézhessek, ami egy idő után elég kényelmetlenné vált. Cameron viszont olyan szemekkel nézett rám, mintha most látna először. Fogalmam sincs, mennyi ideig táncolhattunk így, elvesztettem az időérzékemet, nem érzékeltem semmit a körülöttünk lévő világból. Csak Cameron és én voltunk valahol a saját kis világunkban. Tudtam, hogy a körém fonódó erős karjai megvédenének bármitől. Napok óta először éreztem magam igazán biztonságban. Nagy bánatomra azonban a zene csakhamar véget ért. Lassú mozdulatokkal kibújtam Cameron öleléséből, és elindultam, hogy keressek valami innivalót magamnak. Le kellett hűtenem a testem, ami szinte teljesen felforrósodott Cameron gyengéd érintései nyomán. Szívem veszettül dobogott, hallottam a fülemben a vad lüktetést. Levegőért kapkodtam.

- Grace! – Nem fordultam meg, mert tudtam, ha most visszamegyek hozzá, nagy hibát fogok elkövetni. Nem akartam felborítani mindent. Hülyeség! Dehogynem akartam, csak egyszerűen nem volt szabad! Most nem! Nem álltam meg még a második szólításra sem. Elvetettem az ötletet, miszerint keresek valami frissítőt. A folyosóra rohantam. Léptek visszhangzottak a hátam mögött. – Grace! – Úgy éreztem magam, mintha gazella lennék, és igyekeznék elmenekülni az éhes oroszlán elől. Csak nem voltam gazella, és Cameron sem volt vadállat. – Grace, az istenit, állj már meg! – Erre végre megtorpantam, de meg nem fordultam. Cameron mögém lépett, minden egyes lélegzetvétele csiklandozta a nyakamat. Próbáltam mélyeket lélegezni, csakhogy leküzdjem a remegésem. Egyedül voltunk a sötét folyosón, a tornateremből ismét dübörgött a zene, mégis olyan érzésem volt, mintha az öt kilométeres körzetünkben nem lenne más élőlény. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy Cameron gyengéden megragadja a vállamat, és maga felé fordít. – Cica, miért menekülsz előlem?

- Nem én vagyok az, aki menekül – motyogtam. – Ha jól emlékszem, te döntöttél úgy, hogy köztünk nem lesz semmi.

Bosszúsan villant a szeme. – Az a te érdekedben volt.

- Az én érdekemben? – Dühösen böktem a mellkasára, de elkapta a kezem, és az ujjai közé zárta. Nagyot nyeltem, egész testemben megremegtem, ahogy másik kezével megragadta szabadon hagyott tincseim egyikét, és pörgetni kezdte.  – Ti pasik sosem gondoltok arra, hogy a lánynak is lehet véleménye valamiről. Megragadtatok valahol a középkorban, ahol minden úgy volt, ahogy a férfiak gondolták. De ébresztő, azok az idők elmúltak! – Fura hasonlatomra előtört belőle a nevetés.

- Van fogalmad arról, mit művelsz velem? – suttogta. Homlokát az enyémnek támasztotta, orrunk összeért. Ha lehetséges, szívem még gyorsabb ütemre váltott.

- Mit művelek? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Nehéz türtőztetni magam, ha a közeledben vagyok.

Elakadt a lélegzetem, és csak pislogtam, mint az apró aranyhalak az akváriumban. – Miért akarod türtőztetni magad?

- Nem akarlak bántani! Nem én vagyok a srác, aki neked kell!

- Miért vagy benne biztos? Lehet, hogy a gyengéim a bunkó pöcsök, és ebbe a kategóriába pedig igenis beletartozol – mondtam határozottan, és komolyan is gondoltam.

- Szóval az ilyen bunkó pöcsökre buksz, mint amilyen én vagyok? – kérdezte lejjebb hajolva.

- Sosem voltam teljesen épeszű – vontam vállat. Mély lélegzetet vett, majd zsivány mosolyra húzta a száját. – Most meg miért vigyorogsz?

- Épp most vallottad be, hogy bejövök neked – suttogta. Valóban ezt tettem volna? Minden bizonnyal, és ezt már nem lehetett visszavonni. Örültem volna, ha az életben is létezik egy „delete” gomb, ami mindent megold, de sajnos ez nem így működik. Vállalnom kellett a mondandóm következményeit, bármi is legyen az.

- Cameron, én… - Elharaptam a mondat végét, és lesütöttem a szemem. A fenébe is! – Jobb lesz, ha most visszamegyek. – Magam mögött akartam hagyni, hadd álljon magányosan a folyosón, míg én odabent szórakozok, nem állt szándékomban hátat fordítani.

- Bassza meg! – Alig ért el a hangja hozzám, amikor megragadta a csuklómat, és visszarántott. A mellkasának csapódtam. Egyik tenyere a tarkómra kúszott, a másikkal átkarolta a derekam. Mozdulni sem tudtam, de nem is akartam. – Ezt nagyon meg fogom bánni, de ma este nem. Ez most a mi esténk! – Meg fogja bánni? A mi esténk? Mégis mire gondolt? Nem volt időm, elméleteket gyártani, mert lehajolt hozzám. Tekintete a számra villant, mormogott valamit, de nem értettem a szavait. A következő pillanatok összefolynak előttem. Lassan két tenyere közé fogta az arcomat, és legyűrve a köztünk lévő pár centi távolságot, megcsókolt, és nem is akárhogy. A hasamban lakó sunyi kis pillangók azonnal táncra perdültek, szívem olyan hevesen dobogott, hogy szentül meg voltam győződve róla, hogy rövidesen elrepül. Számtalanszor elgondolkoztam azon, milyen lehet a csókja, de az érzés mindent felülmúlt. Ajkai gyengéden érintettek meg, de nyelve kíméletlenül ostromolt, viszont igyekeztem ellenállni, azonban ebben a csatában alul maradtam. Végül átadtam magam az érzésnek, és hagytam, hogy Cameron nyelve átcsusszanjon a számba, hogy aztán lassú, érzéki mozdulatokkal birtokba vegye az enyémet. Úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Kíméletlen volt, mégis gyengéd egyben. Kezeivel közben bebarangolta a hátamat, majd hol visszatért az arcom simogatásához, hol átkarolta a derekam, hogy ismét magához vonjon. Zihálva vettem a levegőt, lábaim feladták a szolgálatot, és ha nincs Cameron izmos karja, minden bizonnyal ott esek össze a folyosón. Hosszú idő után én is megadtam magam. Beletúrtam a hajába, és végigszántottam sűrű, fekete fürtjei között. Ekkor olyat tett, amire nem egészen számítottam, mégsem ellenkeztem. Testével a falhoz szorított, és elmélyítette a csókot. Mohón harapdálta az alsó ajkam. Halk nyögés hagyta el a számat, mire előtört belőle valami morgásszerű hang, majd a következő pillanatban már a karjában voltam. Lábaim átölelték a csípőjét, a szoknyám felgyűrődött, és sokkal többet engedett látni a lábaimból, mint szerettem volna, de ezúttal nem érdekelt. Testünk aligha lehetett volna közelebb egymáshoz, mégis úgy tűnt, túl nagy a távolság. Többet akartam ennél, és ezt Cameron is tudta. Talán kész is lett volna arra, hogy megadja, amit akarok, ha siető léptek nem közelednek.

- Bocs, srácok – szabadkozott Ryan felemelt kézzel. – Cameron, van egy kis gond.

Cam szitkozódva rakott le a földre, megigazította a ruhámat, és csak aztán fordult barátja felé. – Ajánlom, hogy nagyon jó indokod legyen, különben…

- Darren összeesett.

- Micsoda? –bukott ki belőlem a kérdés. A pillanatokkal korábbi érzéseim eltűntek, aggodalom, és valami más vette át a helyét. Talán félelem. Akkor még nem tudtam, hogy valóban okom lenne rettegni.

- A mentők már úton vannak – mondta.

- Máris megyünk – bólintott Cam. Ryan otthagyott minket, Cameron összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, majd az ajkához emelte a kezemet, és egy óvatos csókot lehelt rá. – Később folytatjuk. – Nagyot nyeltem, és máris izgalom lett úrrá a testemen. Egymás kezét fogva mentünk siettünk vissza a tornateremben. A zene időközben elhallgatott, és egy nagy halomban álltak az emberek. Cseppet sem lepődtem meg, hogy Camnek utat nyitnak barátjához. Darren a földön feküdt, néhány tanár aggódva vizsgálta. Mentőautók hangja törte meg az éjszaka csendjét.

- Mi történt vele? – Éreztem a feszültséget Cameron hangján. Meg akartam nyugtatni, és elmondani neki, hogy minden rendben lesz, de tudtam, hogy hasztalan lenne. Tanácstalan tekintetek fogadták a kérdést, ami Cameront csak felhergelte. Dühöngeni kezdett, attól tartottam, hogy nekimegy valakinek, de Ryan lecsillapította. A mentősök benyomultak a tornaterembe, és félretessékeltek mindenkit. A tanárok igyekeztek mindenkit távol tartani, hogy legyen elég helyük a munkájukat végezni, viszont a diákok kíváncsiak voltak. Néhányan elővették a telefonjukat, és fotózni kezdtek. Villant egy vaku, mire Cameron agya végleg elborult. Kitépte a srác kezéből a készüléket, földhöz vágta, és rátaposott. – Mindenki takarodjon kifelé! Most! – Hangja mennydörgésként csapott le a döbbent diákseregre, de senki sem mert ellenkezni. Még vetettek egy utolsó pillantást a földön fekvő fiúra, majd lassacskán elhagyták a termet. A bálnak hivatalosan is vége volt.

***

A mentősök negyed órán keresztül sürögtek-forogtak Darren mellett, aki szerencsére eközben visszanyerte az eszméletét, de sejtelme sem volt arról, mi történhetett. Állapota viszont elég stabil volt ahhoz, hogy bevigyék a kórházba egy hosszadalmas és részletes kivizsgálásra.

- Maradj itt, Cica, mindjárt visszajövök – mondta Cameron. Percek múlva csaknem teljesen egyedül maradtam, csupán néhány tanár téblábolt még, hogy a pusztítás mértékét csökkentse. Körbenézve örültem, hogy nem vagyok a takarító bizottság tagja. Apró táskám rezegni kezdett. Becca írt.

- Minden rendben? Hol vagy?

- Még a tornateremben, de a mosdóba indultam.

- Ott találkozunk.

Igazán átgondolhattam volna, hogy valóban mosdóba akarok-e menni, de előbb-utóbb muszáj volt. Lassú léptekkel haladtam végig a sötét folyosón, amikor megéreztem, hogy nem vagyok egyedül.

- Becca, azt hittem, hogy a mosdóknál találkozunk – fordultam meg mosolyogva. Nem volt újdonság, hogy barátnőm meggondolta magát, viszont rájöttem, hogy nagyot tévedtem. Nem Rebecca állt mögöttem. A vér megfagyott az ereimben, ahogy végignéztem rajta. Hatalmas teste fölém magasodott, és mielőtt bármit cselekedhettem volna, forogni kezdett a világ. Kábultan érzékeltem, hogy mozgásban vagyok, de mintha nem én irányítottam volna a testem. Termek mellett haladtunk el, majd ajtó nyílt, és záródott.

- Megkönnyíthetted volna a dolgom – hangzott egy ismerős hang a távolból. Tudtam, kihez tartozik, de agyam nem bírta feldolgozni a történéseket. Elbotlottam a saját lábamban, és a hideg padlóra zuhantam.

- J…

- Grace, ne ellenkezz, és nem lesz gond. – Ellenkezni? Mégis miért? Mit akar velem tenni? Uram isten! Sikítani akartam, de az egész terem veszettül forgott, mint a ringlis. Cipzár hangját hallottam, és az agyamra nehezedő ködön keresztül is érzékeltem, hogy nagy bajban vagyok. Cameron minden erőveszítése ellenére is meg fog történni. Teli torokból sikítottam, de nem volt haszna. Nem segíthetett senki. Egy jó alaposan kitervelt akció áldozata leszek. 

21. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Itt a péntek, ami azt jelenti, hogy meghoztam az új részt. Igazság szerint eddig a pillanatig nem is sejtettem, hogy sikerül ma feltennem az új részt. Elég sűrű hét áll mögöttem, szabadidőm ugyan nem volt sok, de végül elkészültem. Remélem, tetszeni fog, és máskor is visszanéztek.
Jó olvasást!
Puszi: Lena

21.

„Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet.”

 - The Originals c. film

Cameron

- Kis figyelmet kérnék – szólalt meg Mr. Wright egy viszonylag csendes délutánon. Egy sapka volt a kezében. Elképzelésem sem volt, hogy mit szeretne vele kezdeni, de Grace izgatottan állt mellette. Úgy tűnt valaminek nagyon örül. – Ugyan tisztában vagyok vele, hogy a karácsony még odébb van, de Grace kitalált valamit, amit kifejezetten jó ötletnek tartok. – Lányára kacsintott, aki már csaknem toporzékolt izgalmában. – Mindenki nevét felírtuk apró cetlikre, és ha ti is benne vagytok, húzunk, hogy a karácsonyi partin, kit ajándékozunk meg. Ennek nem kell nagy ajándéknak lennie, a szándék a lényeg. – A csapat egyhangúan mondott igent, még engem is mosolyra fakasztott.

- Ki kezdi? – kérdezte Mr. Wright meglebegtetve a sapkát.

- Majd én – pattant fel Daisy.

- És a szabály az, hogy senki sem árulhatja el, kit húzott, akkor elveszítené az egész a lényegét – szólalt meg figyelmeztetően Grace. A következő Oliver volt, és úgy tűnt, eddig mindenki elégedett. – Cameron? – Várakozásteljesen pillantottak rám. Én következtem. Mi a fenéért izgulok egy ilyen kis apróság miatt? Gőzöm sincs! Még négy fecni volt a sapkában, amik arra vártak, hogy kihúzzák őket. Óvatosan kiemeltem egy cetlit, de nem néztem meg azonnal. Nem akartam úgy kinézni, mint egy kisiskolás, aki izgul egy ilyen ajándékozás miatt. Szétnyitottam a papírt, és minden bizonnyal úgy vigyorogtam, mint egy majom. Bármennyire is próbálkoztam, nem sikerült letörölni az arcomról azt a vigyort.

- Senki sem húzta saját magát? – kérdezte Grace.

Egy emberként szólalt meg az egész csoport. A zsebembe mélyesztettem a papírdarabkát, és máris agyalni kezdtem azon, mit adhatnék az illetőnek. Két óra múlva elért a teljes kétségbeesés, pedig nem olyan fából faragtak, aki hamar feladja, most viszont teljesen elveszettnek éreztem magam. Ahányszor csak rá pillantottam, eszembe jutott, hogy nem adhatok semmi olyat neki, amit igazán megérdemelne. Gondolkozz, Cameron, gondolkozz! Végül arra jutottam, hogy van még időm kitalálni, mivel is szeretném meglepni őt.

Szerencsére az elkövetkezendő napok nyugisan teltek, és volt időm agyalni, ami azonban a kreativitásomat cseppet sem növelte. Továbbra sem volt ötletem. Más valószínűleg nem csinált volna ekkora ügyet ebből az egészből, de valami olyat akartam adni neki, amit sosem felejt el. Kicsit sem egoista, mi? El kell ismernem, hogy sosem jutott volna eszembe ilyesfajta ajándék, ha akkor délután nem tartanak bent az iskolában egy apróbb csínytevés miatt. Morgolódva száguldottam végig a folyosón, amikor zene hangja csapta meg a fülemet. Különös volt így a délután kellős közepén ilyen zenét hallani itt. Normális esetben egyszerűen figyelmen kívül hagytam volna, és egyszerűen csak továbbhaladok, de valami arra késztetett, hogy megforduljak, és a zene forrását kezdjem kutatni. Az egyik terem valaha táncszobaként üzemelt, és onnan áradt a zene. Nem tudtam, hogy ezt még valaki használja. Belestem a nyitott ajtón, és elakadt a lélegzetem. Ekkor már tudtam, hogy nagy hiba lett volna, csak úgy elsétálni. Röhejesen nézhettem ki. Egy srác, aki nyáladzva bámul egy eszméletlen gyönyörű lányt, ahogy táncol. Soha senkit nem láttam még, aki ennyire beleélte volna magát a táncba. Lehunyt szemmel koncentrált a zenére, lépései kecsesek és magabiztosak voltak. Órákig képes lettem volna nézni őt, ahogy ütemre lépked. Istenem! A zene véget ért. Rögtön feleszméltem, hogy ideje távozni. Óvatosan hátraléptem, és elszeneltem, mielőtt még felhívtam volna magamra a figyelmet. Miért nem mondta, hogy szeret táncolni? Vagy hogy ennyire tehetséges? Miért? Csaknem a fejemhez csaptam, hiszen az elmúlt időszakban azon gondolkozott, hogy kerülhetne el leginkább, nemhogy a hobbijairól beszélgessünk. Kíváncsiskodni kezdtem másoknál Grace kedvenc időtöltése után. Legalábbis úgy gondoltam, hogy szereti ezt csinálni.  Minden egyes mozdulata egyenesen ezt ordította.  

- Angela, lehetne egy kérdésem?

- Persze, Cam – bólintott. Felém fordult, és várakozásteljesen nézett rám. – Még ma?

- Tudtad, hogy Grace táncol?

- Will említette, hogy a baleset előtt Grace imádott balettozni. Épp egy versenyről tartottak hazafelé, amikor beléjük rohant az autó – itt elcsuklott a hangja, uralkodni próbált a könnyein. –Gracenek hosszabb ideig tolókocsira volt szüksége, és miután felépült, nem tért vissza a színpadra, bármennyire is győzködte Will. De ezt most miért kérdezed?

- Ne áruld el neki, kérlek, de láttam ma táncolni.

- Láttad táncolni? – Angie álla szinte a padlónak csapódott. – Milyen volt?

- Gyönyörű – feleltem minden gondolkodás nélkül. Angela arcára kiült az a bizonyos „én tudtam” mosoly, nekem pedig kedvem támadt volna elrohanni. Nem akartam, hogy bármi is leszűrhető legyen a szavaimból, így mormogtam valami köszönömféleséget, és elindultam kifelé.

- Cameron! – szólt utánam. A vállam fölött pillantottam csak hátra, és vártam az ítéletre. – Ha a helyedben lennék, nem szalasztanám el a lehetőséget.

- Hogy érted? – játszottam a totális idiótát, pedig pontosan tudtam, mire, vagy inkább kire céloz.

- Őszinte leszek veled, nem szaladgál több tucatnyi olyan lány odakint, mint Grace. Tudom, hogy azt hiszed, nem vagy elég jó neki, de sokkal több vagy, mint egy bajkeverő tizennyolc éves, és ezzel ő is tisztában van.

Bólintottam, mintha megértetettem volna, de korántsem egyeztek a nézeteink. Tudtam, hogy Grace különleges, és nem kaphatja meg csak úgy akárki. Egyelőre még én is abba a kategóriába tartoztam, aki nem elég méltó hozzá, bármennyire is elcsépelten hangzik. Van néhány ügyem, amit le kell rendeznem, mielőtt köztünk bármi is történne. Tudnom kell, hogy Grace a lehető legnagyobb biztonságban lesz mellettem, és nem fenyegetik veszélyek. Biztosnak kell lennem abban, hogy meg tudom védeni mindentől, ami csak árthat neki. Mindent meg akartam adni neki.

***

A téli bál napján az egész suli a feje tetejére állt. Az emberek egymást taposták, hogy az utolsó simításokat is elvégezzék. A szervezőbizottság tagjainak csaknem minden szál hajuk kihullott, de természetesen egy nemesebb cél érdekében. Én személy szerint nem voltam oda sosem a bálokért, egyre sem mentem el egészen mostanáig. A szervezőkön kívül ma mindenkinek szünnap volt, így lehetőségem lett volna tovább aludni, de a korai órákban kopogás ébresztett.

- Cam, ébren vagy? – hangzott Anya hangja. Akaratlanul is feszültség lett úrrá rajtam. - Bejöhetek?

Kipattantam az ágyból, és gyorsan ajtót nyitottam. – Igen.

- Szeretnélek megkérni, hogy vidd el ma Saraht az iskolába. Grant édesanyját kórházba kellett szállítani, és elmegyünk meglátogatni.

- De jól van, ugye? – kérdeztem. Tudtam, hogy az utóbbi időben elég sűrűn voltak gondjai a szívével, és Grant folyton aggódott érte.

- Igen, úgy tűnik – mosolygott bíztatóan Anya. – De az orvosok azt mondják, hogy jobb félni, mint megijedni. Szeretnék néhány napig megfigyelés alatt tartani.

- Mikor jöttök haza? – kérdeztem.

- Talán késő este.

- Rendben – bólintottam. – Ne aggódjatok, Sarahval jól megleszünk. – Lehajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. – Felöltözök, és elviszem a suliba.

- Szeretlek, Cameron, és büszke vagyok rád! – mondta, mielőtt hátat fordított volna. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy ma este a húgomra kell vigyáznom, így nem mehetek el a bálba. Nem is magam miatt voltam mérges, hanem Grace miatt. Minden bizonnyal napok óta készül, megvette a ruhát, és már biztosan izgatott az egész miatt. Nekem pedig oda kell mennem hozzá, bocsánatot kérni, és lemondani az egészet. Valaki odafent nagyon szeretne velem kitolni.

Gyorsan magamra kaptam egy farmert, kerestem egy tiszta pólót, beleugrottam a cipőmbe, és lerobogtam a lépcsőn. Grant és Anya már útra készen álltak az ajtóban, Sarah vidáman rágcsálta a müzlijét.  

- Cameron, figyelj arra, hogy Sarah ne késsen el az iskolából, és rendesen egyen, ha hazaért!

- Ne aggódjatok, mi rendben leszünk!

Nem most először hagytak minket egyedül, és eddig egyszer sem sikerült szétszednünk a házat.

- Mit fogunk ma csinálni?

- Te szépen elmész iskolába, prücsök! – nevettem. Szomorúan biggyesztette le az ajkát, de végül megadóan sóhajtott, és felszaladt a holmijáért. Az utcán ösztönösen a kezéért nyúltam, pedig tisztában voltam vele, hogy már elég nagy ahhoz, hogy egyedül sétáljon, mégis sokkal nyugodtabb voltam, ha éreztem a vékony ujjait az enyémek köré fonódni.

- Miért nem mondtad, hogy ma bálba mész? – kérdezte Sarah hirtelen.

- Nem megyek – feleltem.

Sarah megtorpant, és úgy nézett rám, mintha egy égbekiáltó bűnt készülnék elkövetni. – De megígérted Gracenek!

- Tudom, de nem hagyhatlak egyedül csak azért, hogy én szórakozhassak. Grace pedig meg fogja érteni. – Ehhez kétség sem fért, de sajnáltam, hogy csalódást kell okoznom neki. Illetve még meg kellett győznöm Darrent és Ryant, hogy tartsák szemmel egész este, nehogy Jason vagy a csatlósai végre akarják hajtani a tervüket. Gyűlöltem ezt az egész helyzetet.

- Majd valaki más vigyáz rám – erősködött tovább Sarah.

- Nem! – felemeltem a hangom, hogy nyomatékosítsam, nem nyitok vitát erről a témáról, a bált pedig igyekeztem mellőzni a gondolataim közül. Az út további részében csendben volt, és kezdtem bánni, hogy úgy leteremtettem. Az iskola bejáratáig kísértem Saraht, ahol elengedtem a kezét. – Ügyes légy!

Lehajoltam, hogy egy puszit nyomhasson az arcomra, és az épület felé vette az irányt. Egyszer hátrapillantott, gyanús csillogást láttam a szemében, tudhattam volna, hogy készül valamire, de még csak nem is sejtettem, hogy mennyire ravasz is az én húgom.

Útban hazafelé eldöntöttem, hogy jobb lesz hamarabb túlesni azon, hogy Gracetől bocsánatot kérek. Gondolataim hangosan zúgtak a fejemben, ahogy felléptem a verandára. Azt reméltem, hogy míg várok arra, hogy ajtót nyisson, lesz időm kigondolni, mit is fogok mondani, de pechemre olyan gyorsan jelent meg előttem, hogy még levegőt sem nagyon tudtam venni.

- Szia – szólalt meg, én viszont egyenesen megnémultam. Tanácstalanul álltam előtte. Cameron, gyerünk! Csak mond ki! – Minden rendben?

- Sajnálom, Grace, de le kell mondanom a bált – nyögtem ki. Figyeltem az arcát, ahogy lassan értelmezi a szavaimat, majd csalódottság lesz úrrá rajta, amit igyekezett leplezni.

- Történt valami?

- Grant édesanyját be kellett vinni a kórházba, és elutaztak meglátogatni, nekem pedig vigyáznom kell Sarahra. – mondtam. A legrosszabb az egészben az volt, hogy Grace még csak nem is haragudott. Együttérzés jelent meg az arcán, és azonnal kérdezősködni kezdett, hogy komoly-e a gond, illetve előfordult-e már ilyen korábban. Magam is meglepődtem a reakcióján. Bár nem is tudom, mire számítottam. Talán arra, hogy hisztérikusan kezd velem kiabálni, elmond mindennek, lekever egyet, majd bevágja az orrom előtt az ajtót. De ez nem Grace volt. Talán más lányok így reagáltak volna, de ő más volt. – Gondoskodni fogok arról, hogy Darren és Ryan vigyázzanak rád.

- Nem szükséges – ellenkezett. – Becca úgyis végig a nyomomban lesz. Ahogy ismerem, egész harci felszerelést készített be ma estére. – Elnevettem magam a gondolatra, de igaza lehetett Gracenek. Elég eszelős volt a csaj ahhoz, hogy megtámadjon három edzett kosarast is. Pici termete ellenére mindenki felköthette a gatyáját, mert ha Rebeccat elkapja a harci ideg, ott kő kövön nem marad.

- De igenis az – vágtam rá. – Nem lesznek folyton a nyomodban, csak szeretném, ha ott lennének a közelben, ha szükség lenne rájuk. Rendben? Csak ennyit kérek tőled.

Grace nagyot sóhajtott – Rendben. Ott lehetnek valahol az öt méteres körzetemben.

- Remek – bólintottam. Az Isten tudja miért, közelebb léptem hozzá, és óvatosan csókot leheltem a homlokára. Éreztem, hogy egy pillanatra megdermedt, de lehunyta a szemét, ajkát szétnyitotta. Nagy volt a kísértés, de én továbbra is szerettem volna ellenállni. Olyan gyorsan viharzottam el, hogy csaknem porfelhőt hagytam magam után. Nem akartam tovább kínozni magam, és tudtam, hogy a barátaimban megbízhatok. Ha azt mondják, vigyázni fognak Gracere, akkor meg is teszik.

***

Kicsit késve értem oda Sarah iskolájához, de húgom nem tűnt kétségbeesettnek. Szélesen vigyorgott rám, amikor meglátott, és messziről kezdett rohanni felém. Ösztönösen kaptam a karomba, és körbeforogtunk. Boldognak tűnt, és én pontosan ilyennek szerettem volna látni.

- Mehetünk?

- Igen – bólintott. Letettem a földre, és ezúttal ő nyúlt a kezemért. Meglepően csendben volt útközben, mintha tudna valamit, és előlem pedig szeretni eltitkolni.  Gyanúsan pillantottam rá néhányszor, de ő csak ártatlanul mosolygott, ami még inkább azt éreztette velem, hogy valamin töri az fejét.

Később úgy tűnt, hogy csak én vagyok paranoiás, és Sarah egyszerűen csak örül a hétvégének. Épp a vacsoráját próbáltam beledumálni, amikor megszólalt a csengő. Tudtommal nem vártunk vendéget, így kissé meglepődve indultam az ajtó felé. Sarah viszont igenis tudta, ki érkezett, mert vidáman összecsapta a tenyerét, leugrott a székről, és rohanni kezdett a bejárathoz. Mi a fene folyik itt?

- Angie! – kiáltott.

- Mit keresel itt? – kérdeztem meglepődve.

- Vigyázok a húgodra, míg te elmész a bálba – felelt mosolyogva.

- Nem! – ellenkeztem. – Erre semmi szükség!

- Már beszéltem édesanyáddal, és belement, szóval kapd magadra azt az öltönyt, és indulás!

- Ti ezt gondosan kiterveltétek, nem igaz?

Angela védekezően emelte fel a kezét. – A kisasszony talált ki mindent.

Elnevettem magam, és egy hatalmas puszit nyomtam Sarah arcára, mielőtt felrohantam volna az emeletre. Továbbra is a szekrényem előtt lógott a báli felszerelésem, így percek alatt rendbe szedtem magam. Épp a nyakkendőmmel bíbelődtem, amikor Angie kopogott.

- Segítsek abban?

- Jó lenne – bólintottam. Elém lépett, és míg a nyakkendőmmel foglalkozott, én tovább faggattam. – Hogy keresett meg Sarah?

- Azt mondta, korábban lett vége az órájának, és te úgyis késni fogsz. Elszaladt a kávézóba, hogy lebeszélje az egészet – nevetett. – Azt akarta, hogy ott lehess Grace mellett.

Nem szoktam csak úgy elérzékenyülni, de húgom szervezési képessége még engem is meglepett, és a hátam mögött képes volt elintézni mindent. Ugyan sejtettem, hogy valami tervez, de még álmaimban sem gondoltam volna, hogy lehetőséget akar adni, hogy Graceszel lehessek, ha csak egy estére is.

- Most pedig, nagyfiú, indulás, mert az a lány nem fog örökké várni rád.

Nem hiszem, hogy előfordult volna a múltban olyan, hogy sietve hagytam el a házat, hogy időben az iskolába érjek, de ezúttal más volt a helyzet. Talán én voltam más. Ott akartam lenni, és a fenébe is, azt szerettem volna, ha Grace velem táncol először a bálon. 

20. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni a 8000 oldalmegjelenítést, eszméletlenül sokat jelent, hogy egyre többen érdeklődtök a történetem iránt, és visszajelzések is érkeznek. Remélem, megtartjátok ezt a szokásotokat, és máskor is benéztek hozzám.
Íme a 20. fejezet:

Puszi: Lena

20.

„Várakozás a legjobb dolog a világon, főleg ha valaki "olyanra" vársz.

Várakozás a legrosszabb dolog a világon, ha valaki olyanra vársz, aki messze jár.

Várakozás a legjobb dolog a világon. Az azt jelenti, van remény.”

 - Csabai Márk

Cameron

Dühös voltam, és legszívesebben Sanders után rohantam volna, hogy a szart is kiverjem belőle. Senki sem beszélhet így Graceről, mert az közelebbi ismeretséget köt az öklömmel, és ilyenben sosem viccelek. Ryan és Darren épp jókor voltak ott, mert ha nem állítanak meg, kórházba juttatom azt a ripacsot.

- Mit kerestetek itt? – kérdeztem. A legkevésbé sem érdekelt, hogy ég az arcom Jason egyetlen sikeres ütésétől, és minden bizonnyal folyik a vér a kezemből, tudni akartam az igazságot. Grace sem volt túlzottan meglepett, hogy barátaim úgy ülnek az asztaluknál, mintha bármelyik percben készek lennének támadni. Egyikük sem válaszolt, ami elárulta, hogy sokkal többet tudnak a dologról, mint sejtettem. – Tudtátok, mi fog történni? – Igyekeztem nem meglepettnek tűnni, de baromira nem sikerült. Szinte leesett állal bámultam rájuk, és vártam a magyarázatra.

- Sejtettük – felelt Darren. – Úgy gondoltunk, ha esetleg Sanders kiborul, jobb lesz, ha mi is a közelben leszünk.

- De mégis honnan tudtátok, hogy Grace szakítani fog vele?  - Újabb tanácstalan pillantások. – A picsába! Mondjátok el, amit tudtok!

- Sanders és a haverjai a bál éjszakáján be akartak valamit adni Gracenek, vagy megitatni vele valamit, mit tudom én – felelt Ryan végül. Darren tekintete bosszúsan villant, de egy cseppet sem érdekelt. Egyre csak visszhangzottak a szavai a fejemben. Ártani akartak az egyetlen lánynak, aki valaha is fontos volt számomra, ezzel hivatalosan is felírták magukat a fekete listámra.  – Kihallgattuk őket, hogy mit terveznek, és jobbnak láttuk, ha szólunk Gracenek. Mi magunk is meglepődtünk, hogy egyáltalán hitt nekünk, de meggyőztük, hogy Sandersnek ne mondja el, mennyit tud.

- Megölöm! – Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy támadásra készülő bika, és ilyenkor nem célszerű az utamba kerülni.

- Pont ezért nem akartuk elmondani! – kiáltott Darren. Megragadott a vállamnál fogva, ugyanis ki akarta kényszeríteni, hogy az agyamra települő vörös ködön keresztül figyeljek rá is. – Legyen eszed! Ha most bajba kerülsz, nem tudunk kihúzni a szarból. Ha Sandersnek van egy kis esze, most meghúzza magát. Tudja, hogy szorul a hurok a nyaka körül.  

- Tisztában vagyunk vele, hogy meg akarod védeni azt a lányt, de a legjobb az lesz, ha visszafogod magad. Grace sem szeretné, ha miatta keverednél bajba. Túl sok van a rovásodon.  - Igazuk volt, de még mindig szerettem volna megleckéztetni azt a parasztot. Megpróbáltam kicsit lehiggadni, hogy vissza tudjak menni a kávézóba. – Ezek szerint megértetted. Most menj, és szedd össze magad!

- És még eszedbe se jusson, hogy Sanders után mész, mert én személyesen fogom kiverni belőled a szart is, még ha csak gondolsz is rá. Világos voltam? – Darren arckifejezéséből lerítt, hogy komolyan gondolja, amit mondott, és tényleg képes lenne szarrá verni, ha megszegem az ígéretem. Bólintottam, hogy minden tiszta és világos volt. – Remek. Később még benézünk.

Néhány percig még odakinn álltam. Ugyan nagy volt a késztetés, hogy most azonnal felkeressem azt a nagyszájú köcsögöt, de mindenkinek csalódást okoztam volna. Minden szem rám szegeződött, ahogy végigvonultam a kávézón. Meglepetésemre Grace hirtelen ott termett mellettem, megfogta a kezem, és jelezte, hogy kövessem. Ellenkezni akartam, de mindenképp kellett valamit kezdenem a véres öklömmel, így végül megadtam magam. Az irodába mentünk, ahol Grace nemes egyszerűséggel rám parancsolt, hogy üljek le, de nemet intettem a fejemmel, és csak az asztalnak támaszkodtam. Grace megadóan sóhajtott, mielőtt nekilátott volna a kitisztítani a kezemen keletkezett sebet. Minden egyes pillanatban ügyelt arra, hogy tekintetünk még véletlenül se találkozzon. Gyűlöltem, ha az emberek nem voltak képesek a szemembe nézni.

- Miért nem szóltál? – szinte megrezzent a hangomra, de tudni akartam, miért nem nekem szólt.

- Nem akartam, hogy ez történjen – felelt, miközben a kezemre mutatott. – Tudtam, hogy meg akarsz majd védeni, és nem fog érdekelni, ha bajba is kevered magad.

- Grace, ezek a srácok nem szórakoznak. – Óvatosan az álla alá nyúltam, hogy magam felé fordíthassam. – Meg kell ígérned, ha bármivel is próbálkoznak, azonnal értesítesz!

- De nem tudom a számod. – Majdnem elnevettem magam, de a helyzetet gyorsan orvosolni szerettem volna. Megragadtam a derekát, és közelebb húztam magamhoz. Szinte észrevétlenül elcsentem a telefonját a farzsebéből, bepötyögtem a számomat és gyorshívóra is tettem, majd lassú mozdulatokkal visszacsúsztattam a készüléket zsebébe. Eközben természetesen ügyeltem arra, hogy ne mozgolódjon túl sokat, de nem úgy tűnt, mintha egy kicsit is zavarná, hogy ilyen közel kell lennie hozzám. – Köszönöm.

- És holnap én viszlek suliba – jelentettem ki.

- Nem, ez nem szükséges – ellenkezett.

- Nem ajánlatnak szántam! – Szinte meghökkenve nézett rám, de nem állt szándékomban hagyni, hogy néhány pöcs a kedvére szórakozzon egy lánnyal, legfőként vele.  – Így tudni fogják a miheztartást.

- De nem fogod őket bántani, ugye?

Ezt már nem ígérhettem meg, mert még ebben a pillanatban is nagyon szívesen használtam volna boxzsáknak Sanders fejét, de igyekeztem visszafogni az indulataimat, mert a legkevésbé sem szerettem volna idegbeteg színben feltűntetni magam Grace előtt. Ácsi! Mikor érdekelt engem utoljára, hogy mit gondolnak rólam? Ez a lány kihozta a legrosszabb énemet. Normális esetben már régen rohantam volna, hogy alaposan ellássam azoknak a kis szarzsákoknak a baját ahelyett, hogy megvárom, míg Grace lekezeli a sebemet.

- Ígérd meg, hogy nem bántod őket, kérlek…

- Ezek után még az ő pártjukat fogod?

Dühösen villant a szeme. – Nem fogom a pártjukat, hanem téged próbállak megvédeni, te idióta!

- Tudok vigyázni magamra! – förmedtem rá. Rémült arccal nézett rám, és elhúzódott. Remek, Cameron, ezt jól megcsináltad! Most már ő is fél tőled!  

- Basszus, Cameron, muszáj mindig a nagy és magányos hőst játszanod? – kérdezte. Dühében még dobbantott is, ami eszméletlen édes volt tőle. – Nem akarom, hogy miattam keverd bajba magad. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Senki sem akart eddig megvédeni, nem volt szükségem rá! ­– Nem szorulok senkinek a védelmére sem, Cica. Ha bajba akarom magam keverni, meg is teszem.

- Hát remek – kiáltott. – Nektek, fiúknak mégis mi a francért kell ennyire makacsnak lennetek? Miért akarjátok folyton az erőtöket fitogtatni? Nem lehetne békésen elrendezni a dolgokat, mielőtt még elkezditek egymás micsodáját méregetni, hogy kié a nagyobb? - Próbáltam komoly arcot vágni, de kiborulása mosolyt csalt az arcomra.  – Remek, most még ki is röhögsz. – Elfojtott nevetésem kitört belőlem. – Most meg min nevetsz? Cameron! – Mellkason csapott, de nem adott bele elég erőt, és alig éreztem. Tenyere ismét csattant a mellkasomon. – Utállak!

Megragadtam a derekánál fogva, és közelebb húztam. – Tényleg utálsz? – Mélyen a szemébe néztem, olyan arcot vághattam, mint aki mentem magáévá akarja tenni, mert elvörösödött. Szóra nyitotta a száját, de némán zárta be. Egy hang sem jött ki a torkán, csak bámult rám azokkal a nagy szemeivel. A helyes döntés az lett volna, ha most azonnal megcsókolom, és az életem hátralévő részére magamhoz láncolom, de alig húsz perccel korábban szakított a barátjával, és nem akartam még ennél is jobban összekuszálni a dolgokat. Legalább egy kicsit ülepedjenek le a dolgok.  – Válaszolj, Grace! – Egyik kezemmel végigsimítottam a karján, majd ujjaim megállapodtak az arcán. Elakadt a lélegzete, néhány pillanat erejéig lehunyta a szemét. Ó édes Istenem, mennyire meg akartam csókolni! De nem tettem meg. – Cica, mond ki! Válaszolj! – Egészen közel hajoltam a füléhez, teste beleremegett. – Hallani akarom!

- Nem utállak, Cameron – suttogta. Elmosolyodtam, ajkamat a homlokához érintettem.

- Tudom, Cica – nevettem. – Később beszélünk!

Magára hagytam az irodában, és visszatértem a munkához. A nap hátralévő részében nem néztünk egymásra, igyekeztem kerülni a pillantásait, mert fennállt a veszély, hogy nem tartom magam az ígéretemhez, hogy kivárom a megfelelő időt. Egyre inkább vágyakoztam utána, testem minden porcikája akarta ezt a lányt.

***

Tartottam magamat az ígéretemhez, miszerint elviszem Gracet a suliba, de nem csupán azért, mert meg akartam védeni, hanem jelezni szerettem volna a többi kis pöcsnek, hogy ő az enyém, és nincs nyúlka-piszka, mert közelebb kerül az orrod a seggedhez. Tisztelettudóan vártam rá a verandán, de már negyed órája. Kezdtem türelmetlen lenni, viszont igyekeztem kontrollálni magam. Direkt keltem korábban, hogy Grace ne miattam késsen el az iskolából, erre rá kell várni. Hát szép!

- Cam? Te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten Grace, mikor végre kirobogott az ajtón.

- Elviszlek a suliba – feleltem.

- Mi?

- Ahogy mondtam!

- De… Ez nem szükséges.

- Nélkülem már amúgy sem érnél oda időben – vigyorogtam az órájára mutatva.

- Legyen! – vágta rá, majd fenyegetően felemelte a mutatóujját. – De nem csinálunk belőle rendszert!

- Igenis, hölgyem – bólintottam. – A jármű előállt.

Mély levegőt vett, mielőtt felvette volna a bukósisakot, és megjegyzem, eközben is sikerült eszméletlen dögösnek maradnia, pedig félt. Nem voltam benne biztos, hogy csupán a motorozás feszélyezi ennyire, vagy ez az egész helyzet Jasonnel. Meg kellett volna kérdeznem, de nem voltam felkészülve az érzéseire. Illedelmesen megvártam, míg kényelmesen elhelyezkedik mögöttem.

- Cam?

- Igen, Cica? – hátrapillantottam rá a vállam fölött.

- Köszönöm – suttogta.

Mosolyogva fordultam előre, miközben vékony karjaival átölelte a mellkasomat. - Indulhatunk? – Bólintott. Gázt adtam, és pillanatokon belül úton voltunk. El kellett ismernem, Grace ezúttal sokkal jobban viselte a motorozást. A legutóbb csaknem megfojtott annyira szorított, most viszont ellazult mögöttem. Kedvem támadt menni még néhány kört, csakhogy ne szakítsam meg a pillanatot, de komolyan fennállt a veszély, hogy el fogunk késni. Engem ez mióta is érdekel? Ja, igen, már tudom. Amióta elment a maradék józan eszem is. Kíváncsiskodó pillantások fogadtak minket a suli parkolójában. Meglepődésemre Grace még csak meg sem rezzent, ahogy összesúgtak a háta mögött, vagy mutogattak rá. Engem viszont igenis idegesített. Gondolatban írtam a listát azokról az emberekről, akiket még a nap folyamán elkapok egy kis beszélgetésre.

- Ha szükséged van valamire, csak szólj! – mondtam, de Grace nem felelt. – Cica, szólj, ha bármi gond lenne!

- Rendben – bólintott. – Csak ne keverd magad bajba, oké?

- Tudod, hogy ezt nem ígérhetem meg, Grace. – Őszinte akartam vele lenni, és ismertem már magam annyira, hogy könnyen elborul az agyam, ha számomra fontos emberekről van szó. Az évek során beleívódott a viselkedésembe. Ösztönösen védelmezem azokat, akik fontosak nekem, és Grace nagyon is közéjük tartozott. Bármennyire is küzdöttem ellene az elmúlt hónapokban, ez a lány megzavarta a világomat, és egy tornádó módjára felkavart mindent. De Isten a tanúm, hogy még sosem kedveltem ennyire egy tornádót sem. Viszont ezt szerettem volna még egy ideig megtartani magamnak, míg leülepszenek a dolgok.

Ryan és Darren egész nap a nyomomban voltak, csakhogy ne ugorhassak neki Sandersnek. Ha ők nincsenek, már tuti csak turmixot ehetne ebédre. Haverjaimnak hála megmenekült, de ez nem jelenti azt, hogy megtorolatlanul marad az, amit terveztek. Gondolatban már éleztem a késeimet, és már tényleg szerettem volna egy kiadós bunyót, azonban nem történt meg annak, aminek kellett volna. Sanders egész nap megúszta anélkül, hogy átrendeztem volna az arcát. Helyette inkább arra ügyeltem, hogy ne mehessen Grace közelébe. Minden egyes szünetben tisztes távolságból figyeltem őt és barátnőjét, illetve azt, kik akarják megközelíteni. Sem Jasont, sem a csatlósait nem láttam még csak a közelben sem. Szerettem volna azt hinni, hogy ezzel vége az egésznek, de túlzottan is egyszerű lett volna a történet. El kellett ismerem, hogy Jason dörzsölt fickó volt, még talán haverok is lehettünk volna, ha nem lesz belőle ekkora pöcs. De az élet nem kívánságműsor.

***

Úgy tűnt délutánra mindenki talált valami érdekesebb témát Gracenél, mert már nem súgtak össze annyiszor a háta mögött, mint a reggeli órákban. Legszívesebben minden egyes embernek beolvastam volna, aki csak egy rossz szót is mondott róla, vagy egyáltalán gondolt rá. Már csak egy kósza gondolat ki tudott hozni a sodromból, és Isten irgalmazza azt, aki igazán feldühít.

- Nézd, jön a kis barátnőd – szólalt meg Darren nevetve. Megpördültem, Grace éppen felénk közeledett, de megtorpant, mikor megfordultam. Minden bizonnyal megrémítettem. – Már itt sem vagyunk.

Grace erőteljesen vizsgálta a földet. Nem tudom, mi érdekeset látott rajta, de valami nagyon lekötötte a figyelmét, még csak rám sem nézett. Lábával ide-oda tologatott egy faágat. Mi történt?

- Minden rendben? – Olyan hirtelen buggyant ki belőlem a kérdés, hogy Grace megrezzent. – Grace?

- Szerettem volna valamit kérdezni, de hülyeség az egész – morogta, és már hátat is fordított, hogy magamra hagy, de ezt nem engedhettem. Két lépéssel utolértem, gyengéden megragadtam a karját, és visszahúztam.

- Mond el! – kértem. – Történt valami?

- Mondom, hogy hülyeség az egész!

- Hallani akarom – akadékoskodtam. Még közelebb húztam magamhoz, tenyerét a mellkasomra támasztotta, hogy eltolhasson magától, de szívós srác voltam. – Cica, gyerünk! - Megrázta a fejét, és ismét megpróbálkozott azzal, hogy kiszabaduljon, de nem hagytam. Lágyan végigsimítottam a karján, majd felfelé haladtam. Ujjaim végül az arcán állapodtak meg, és cirógatni kezdtem a selymes bőrét. Lassan a füléhez hajoltam. – Gyerünk, Grace, hallani akarom!

- Szerettelek volna megkérni arra, hogy…

- Hogy?

- Hogy…

- Az istenit, Grace, mond már ki, mit szeretnél tőlem! – tört ki belőlem.

- Arra akartalak megkérni, hogy gyere el velem a bálba! De hülye ötlet volt, már beláttam – mérgelődött. – Most pedig engedj el!

- Nem – feleltem határozottan. – Szeretnéd, ha én lennék a kísérőd a sulibálon?

- Aligha lenne valaki, aki velem jönne a történtek után. Számítanak rá, hogy ott helyben leveszed a fejüket a helyéről, hogy bowlingozhass velük – mutatott rá a nyilvánvalóra. A fenébe! Igaza volt! Nem engedném meg senkinek sem, hogy vele menjen, de annyi eszem már nem volt, hogy én magam kérjem meg őt. Cameron, te idióta pöcs! Megint túlteljesítettél! Ennél nagyobb barom már aligha lehetsz!  - De nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni, így jobb lesz, ha elfelejtjük az elmúlt pár percet. Csak tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna.

- Nem akarok úgy tenni!

- Ezt hogy érted?

- Elmegyek veled ebbe a puccos bálba – mondtam. Grace szeme elkerekedett, és hosszú ideig nem is tudott válaszolni, de később is csak motyogott valamit. Felajánlottam neki, hogy hazaviszem, de elmondása szerint még meglátogatja barátnőjét, hogy együtt tanulhassanak. Én pedig ott álltam egyedül a törzshelyünkön, és arra gondoltam, hogy életemben először várom a gimis bált.

19. fejezet / Grace

Kellemes péntek délutánt / estét mindenkinek! 

Megérkezett a 19. fejezet is, ezúttal ismételten Grace szemszögéből. Remélem, hogy tetszeni fog, és máskor is visszanéztek majd. 

Egy kis információ azoknak, akik a másik blogomat is követik: Tudom, hogy már több mint egy hete nem volt új rész, de ígérem, hogy a hétvégén azon is dolgozni fogok, de továbbra is erőteljes időhiányban szenvedek, és most két hét megint eléggé zűrös lesz néhány plusz iskolai feladat miatt. Köszönöm megértéseteket!
Jó olvasást! 

Puszi: Lena

19.

„Hányszor jártam közel az igazsághoz! Ott volt az orrom előtt, és mégsem vettem észre. Mert elfordítottam a fejem.”

- S. J. Watson

Grace

Jason hamar feladta, nem hívogatott többször a hétvégén, és a kávézóhoz sem jött el, ami azért egy kicsit csalódás volt számomra. Először hétfő reggel találkoztam vele. Zavart, kissé tanácstalan arccal közeledett felém. Rebecca vetett rá egy pillantást, aztán felhúzott szemöldökkel távozott, de azért tisztes távolságban maradt.

- Szia – köszöntem. Igyekeztem mosolyogni, de minden bizonnyal inkább vicsorgás volt.

- Annyira sajnálom, Grace – szemén fájdalom villant át. – Nem kellett volna annyit innom péntek este, vigyáznom kellett volna rád.

- Semmi baj – legyintettem, emiatt ugyan ne fájjon a feje. Nem esett bajom, de azért jobban esett volna, ha legalább annyira józan marad, hogy velem töltse az estét. – Nem történt semmi.

- A legrosszabb, hogy nem emlékszem semmire sem. Túl sokat ittam.

Azt veszem észre! – Nem lényeg, mindenkivel előfordul. – Próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem számítana, de azért mégis ott lebegett köztünk az a kérdés, mi a francért vagyunk mi együtt? A kezdetekben úgy gondoltam, hogy tényleg érzek valamit iránta, de az istenért, szombat óta nem csinálok mást, mint a szomszéd srácra gondolok, aki a karjában vitt haza, mert olyan részeg voltam, hogy nem lettem volna képes járni. Gondoskodott rólam, nem riadt vissza egy hányó lány látványától, és még sorolhatnám.

- Nem válaszoltál a hívásaimra. – Nobel-díjat neki!

- Dolgoztam – feleltem. Ugyan nem ez volt a valódi oka, hanem az, hogy nem tudtam, mit mondhatnék neki a buli után. Egyszerűen csak megváltozott bennem valami. Az a kis részem is, ami talán szerelmes volt ebbe a fiúba, semmivé lett. Kár volt áltatnom magam azzal, hogy nem így van, mert ezen már aligha tudok változtatni.

Egy lépést tett felém, hogy megfoghassa a kezem. – Szerettem volna megtudni, hogy lenne-e kedved velem eljönni a bálba?

Leesett állal bámultam rá. Rebecca ugyan már felhívta a figyelmemet eme nemes eseményre, de teljesen kiment a fejemből. Jason válaszra várt, én pedig nem tudtam, mit mondjak. Őszintén szólva az lett volna a helyes döntés, ha leülünk, és megbeszéljük, mi is van közöttünk, illetve hogy mi nincs. Nem tudom, mi ütött belém. Cameron közölte velem, hogy nem lehet köztünk semmi, most mégis azon gondolkodom, mi lenne, ha ő kérne meg, hogy legyek a párja a bálom. Minden bizonnyal dalolva mondanék neki igent, miután a nyakába ugrottam. Megráztam a fejem, hogy némi józan észt csöpögtessek belé. Alaposan felmértem a helyzetem, de annak esélyét nem láttam, hogy Cam meggondolja magát. – Igen, szívesen elmegyek veled.

Jason elmosolyodott, majd megcsókolt. Karjait körém fonta, de még egy apró bizsergést sem váltott ki belőlem. Ez nagy gond, Grace! Még néhány szót váltottunk, aztán mindketten mentünk a dolgunkra.

- Nem tűnsz túl boldognak – mutatott rá a nyilvánvalóra barátnőm.

- Igen, ezt magam is észrevettem – helyeseltem. – Normális esetben most ugrálnék örömömben, mert a barátom elhívott a bálba, de nem érzek semmit.

- Meg kell kérdezzem, te és Cameron csináltatok valamit?

- Nem – ráztam meg a fejem. – Hazavitt, és gondoskodott rólam, de nem történt semmi köztünk. Nem tenné meg velem.

- És most mi lesz? – kérdezte Rebecca. Ez volt az egymillió dolláros kérdés, amire sajnos nem tudtam felelni.

- Ruhát kell néznem a bálra! – Pontosan ez az, amit tenni fogok. A többit pedig később még átgondolom.

***

Felszabadultan szálltam ki a padból utolsó óra után. Lassú léptekkel ballagtam a járdán, amikor mindkét oldalról megragadtak, és az ellentétes irányba kezdtek húzni. Sikítani akartam, de nem láttam értelmét, illetve nem féltem tőlük. Ryan és Darren voltak azok, Cameron legjobb barátai.

- Srácok, mit műveltek?

- Megmentük valami eszméletlen nagy baromságtól – felelt Darren anélkül, hogy rám nézett volna. Egyenesen a törzshelyükhöz cipeltek, ahova épeszűek nem mennek, mert azzal kivívnák a srácok haragját, azt pedig senki sem kockáztatta. Tudtam, hogy korábban akadtak bátor mazochisták, akik csak azért kötekedtek, mert verekedni akartak. 

- Ha nem mondjátok el, mi folyik itt, esküszöm, sikítok! – Ficánkolni kezdtem, de a szorításuk nem enyhült. Gondoltam arra is, hogy valamelyiküket bokán rúgom, de nem láttam értelmét. Viszont nagyon szerettem volna tudni, mit akarnak velem csinálni.

- Mondtam, hogy le kellene ragasztatnunk a száját – hangzott Ryan hangja.

- Mi? – csattantam fel, mire végre megálltunk. A két fiú leültetett egy padra, ők pedig elém álltak, mint valami biztonsági őrök. Karjukat összefonták a mellkasuk előtt. Eszméletlenül kicsinek éreztem magam velük szemben, de megacéloztam a tekintetem, szemeim pedig minden bizonnyal villámokat szórtak. – Most már igazán elmondhatnátok, mi folyik itt.

- A te ötleted volt, most tiéd a lehetőség – fordult Ryan a haverja felé. Kezdtem unni ezt a fene nagy titkolózást, és legszívesebben faképnél hagytam volna őket, de látszólag valami nagyon fontosat szerettek volna velem közölni, ha már képesek voltak őrült módjára magukkal rángatni.

- Csajszi, tisztában vagyunk vele, hogy elég viharos a kapcsolatotok Cameronnal, éppen ezért olyan fontos, hogy amit most mondunk, még véletlenül se oszd meg vele, különben – kezdett bele Darren.

- Különben vér fog folyni – vágott közbe Ryan. – És elhiheted, hogy nem Cameron fog megsérülni.

- Oké – bólintottam. – Hallgatlak titeket.

- A minap járkáltunk a fiúöltözőben, ahol egy különös beszélgetés fültanúi lehettünk – folytatta Darren. – Nem szoktunk hallgatózni, de ezúttal kivételt tettünk, mert úgyis annyira szeretünk borsot törni a kosárcsapat orra alá.

- És nem is tehettük volna jobban, mert mindenki érdekét fogja szolgálni, és tulajdonképpen a jó ügy érdekében cselekszünk.

Kezdtem dühös lenni. Hosszú percek óta magyaráznak valamiről, amit még csak meg sem értettem. – Lehetne, hogy nem kerteltek, hanem végre kibökitek, mi a franc van?

- Türelmetlen vagy – mutatott rá a nyilvánvalóra Ryan. – És felettébb sokat kérdezel, épp szeretnénk felkészíteni arra, amit hallani fogsz.

- Bocsássátok meg türelmetlenségemet, de nem nagyon van ínyemre, hogy két fenenagy srác magával ráncigál a törzshelyére, hogy megosszanak velem valamit – gúnyolódtam. Már nem is voltam benne biztos, hogy egyáltalán hallani akarom, amit közölni szeretnének. Felálltam, hogy hazamegyek, de Ryan megragadta a vállamat, és visszanyomott a padra.

- Ülj szépen vissza! – Még pár másodpercig fogta a vállamat, csakhogy meggyőződjön arról, ülve maradok, és nem kísérelek meg semmiféle szökést. – Ezt a te érdekedben tesszük, mert tudjuk, mennyit jelentesz Cameronnak.

Mennyit jelentek Cameronnak? Ezzel mit akarnak mondani? – Rendben.

- Megígéred, hogy nem rohansz el? – kérdezte Darren.

- Igen – vehemensem bólogattam, csak mondják már el végre, mi a fene történik.

- Az egész suli arról beszél, hogy te és az a Jason gyerek együtt mentek a bálba, azonban úgy véljük, ezzel nagy hibát követnél el – mondta Ryan. – Ugyanis nem tiszták a szándékai veled kapcsolatban. Jól tudja, hogy Cameron még igenis ott van a képben, és azzal szeretné kiiktatni, hogy a szó szoros értelmében magáévá tesz a bál éjszakáján.

Jason tehát kanos, és most mit csináljak vele? Amit nem akarok, úgy sem tehet meg velem! Elég erősnek gondoltam magam ahhoz, hogy szembeszálljak vele, de azért meglepett a dolog.

- Ha azt hiszed, hogy ezzel vége is a történetnek, nagyon tévedsz. – Darren folytatta, amit barátja elkezdett. – Miután Jason lekapott, lepasszol téged néhány haverjának.

- Miből gondolja, hogy ebbe bele fogok menni? – kérdeztem meglepődve.

- Nem lesz más választásod, ugyanis fogalmad sem lesz arról, mi történik körülötted. Gondoskodni akar arról, hogy az égvilágon semmire sem emlékezz ebből az egészből.

- Mivan? – ökölbe szorítottam a kezem, és igyekeztem legyűrni magamban a haragomat.

- A pasidnak szánt szándéka, hogy beadjon neked valamit.

Ez már több volt a soknál. Dühösen járkálni kezdtem fel-alá. Darren és Ryan felvont szemöldökkel bámultak rám, de egy szót sem szóltak. Hagyták, hogy utat tapossak a puha fűbe. – Mit tanácsoltok, mit tegyek?

- Add ki az útját a köcsögnek – vágta rá azonnal Ryan. – Ne habozz, tedd meg!

Belegondoltam, milyen lenne szakítani vele ilyen rövid idő után, de kétségtelenül másképp néztem rá most, hogy tudtam, milyen tervei vannak velem. Felháborított a tudat, hogy azt hiszi, csak úgy játszadozhat velem.

- Legyél kíméletes, hogy ne jöjjön rá, hogy tudsz mindenről – mondta Darren.

- Elég nehéz lesz, ha közben legszívesebben átrendezném az arcát – fújtattam.

- Most már értem, mit lát benned Cameron – nevetett Ryan, majd barátja is csatlakozott hozzá. – Add a telefonod!

Szó nélkül nyújtottam át nekik a mobilomat, majd figyeltem, ahogy mindketten bepötyögnek valamit. – Itt a számunk, ha gond van, minket hívj, és ne Cameront!

Bólintottam, hogy mindent megértettem, és a zsebembe mélyesztettem a telefonom. – Köszönöm, srácok, jövök nektek eggyel.

- Ne törd össze a haverunk szívét, és kvittek leszünk – mondta Darren, mielőtt hátat fordítottam volna. Hazafelé menet alaposan átgondoltam a hallottakat, és igyekeztem lehiggadni, bármennyire is szerettem volna Jasont megleckéztetni. Úgy döntöttem, egyelőre titokban tartom az információkat, mert ha Apának elmondanám, minden bizonnyal felfegyverkezve látogatná meg a barátomat, illetve nem sokára ex-barátomat. Rosszul kellett volna éreznem magam, mert szakítanom kell vele, mégsem bántott a dolog. Ez a kapcsolat eleve halálra volt ítélve, és ha őszinte akarok magammal lenni, ezt mindig is tudtam.

***

- Gondolkodtál már azon, milyen ruhát veszel fel a bálra? – kérdezte Angela mosolyogva.

- Nem – feleltem. – Ami azt illeti, el sem akarok menni.

- Miért?  - letette a tálat, amiben épp egy újabb adag piskótát készült kikeverni, és a székre mutatott. Nem volt más választásom, nem tudtam elmenekülni a kérdései elől.

- Jason elhívott, én igent mondtam, de most éppen azon gondolkozom, hogy szakítsak vele.

- Oké – szándékosan elnyújtotta a hangokat, és meglepődve nézett rám. Tekintete azt sugallta, ennyivel nem fogom beérni, szóval jobb lenne, ha azonnal kitálalnál mindent! Megadóan sóhajtottam, de mielőtt bármit is mondtam volna, bezártam a konyha ajtaját. Még csak az hiányzott, hogy valaki meghallja a kis beszélgetésünket. Pontról pontra elmeséltem mindent, amit Darren és Ryan mondott nekem, Angela szemöldöke fokozatosan emelkedett.

- A kis tetű – mérgelődött. – Csak tegye be ide a lábát, és esküszöm, mogyoróvajat csinálok a golyóiból. Mégis mit képzel? – Sosem hittem volna, hogy egy ilyen nő, mint ő, ennyire ki tud borulni. Szinte már szórakoztatott a szitkozódása. Jason komoly ellenfelekre talált, és félő volt, hogy Angie tényleg beváltja a fenyegetését.

- Szeretném, ha nem mondanád el Apának – kértem. – Egyedül akarom megoldani.

- Ez a srác be akart neked adni valamit, és egyedül akarod kiadni az útját? Nem, ezt nem engedem. Ha más nem is, én biztosan ott leszek veled. Legalábbis a közelben.

- Darren és Ryan megadták a számukat arra az esetre, ha szükségem lenne rájuk. Nem lesz gond! – próbáltam megnyugtatni, de nem engedett. Kikötötte, ha azt szeretném, ne tálaljon ki Apának, ott lesz a közelben, amikor szakítok Jasonnel. Nem nagyon volt más választásom, mint belemenni a dologba, viszont sunyi módon nekem is voltak feltételeim, amiket nem állt szándékomban elmondani neki. Úgy terveztem, hogy ráveszem Apát, hogy hívja el végre egy randevúra Angelát, mert rossz volt nézni, ahogy bámulják egymást. Sosem láttam ilyennek Apát Anya halála óta, és jó lett volna, legalább őt boldognak látni, és eltökélt szándékom volt, hogy beleavatkozok az ügybe, és fenékbe billentem az apukámat a gyávasága miatt.

Írtam egy üzenetet Jasonnek, hogy egy óra múlva jöjjön a kávézóhoz, még csak nem is sejtette mi vár rá. Nem tudtam, mire számítsak, így végül üzentem Darrennek, mire készülök. Pár pillanat múlva jött a válasz, hogy úton vannak. Valószínűleg Angela is élezni kezdte a késeit a konyhában, amikor értesítettem.

- Apa, szünetet tartok – szólaltam meg, ahogy Jason belépett az ajtón. Alig pár perccel korábban érkezett meg a személyes őrző-védő szolgálatom is. Az egyik sarokban ültek egy asztalnál, és alig észrevehetően méregettek minket. Cameron ugyan nem furcsállta barátai megjelenését, de idővel neki is szemet szúrt a dolog. Váltott néhány szót a haverjaival, de úgy tűnt, nem tudja az ittlétük pontos okát, és talán így is volt a legjobb, mert képes lett volna, ott helyben nekiugrani Jasonnek.

Jason egy puszit nyomott az arcomra, ahogy belépett az ajtón. Nem akartam körbenézni, mert tudtam, hogy dühös szempárokat látnék csak.

- Gyere – kézen fogtam, és egy szabad asztalhoz húztam, de ügyeltem arra, hogy sem a fiúk, sem Angela látótávolságából ne kerüljünk ki. Apa minden bizonnyal észrevette a kis jelentet, mert kérdő pillantásokat küldött Angela felé. Mindig is nagyon jó megfigyelő volt, előtte semmi sem maradt titokban. – Beszélni akartam veled, és úgy hiszem, jobb idejében tisztázni, hogy legyen alkalmad másik párt találni a bálra.

- Nem akarsz velem jönni? – Őszinte meglepődés villant át az arcán. – Miért? Valami rosszat tettem?

Egy szemét, bunkó paraszt vagy, ez a fő gond! Legyűrtem magamban az indulataimat, és vettem egy mély levegőt. – Azt hiszem, mindketten éreztük, hogy ez a kapcsolat nem arról szól, amiről kéne. Egyikünk sem töri magát azon, hogy több időt töltsünk együtt.

- Még csak az elején vagyunk, bele kell rázódnunk! – Átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem, de néhány másodperc múlva elhúzódtam. – Tehát már döntöttél. Van más oka is, hogy szakítani akarsz velem?

Még szép, de ehhez nekem már egyáltalán nincs közöd! Továbbra is sikerült visszafognom az indulataimat, mert félő volt, hogy egyszerűen átugrom az asztal másik oldalára, és kikapargatom a szemét a helyéről. – Egyszerűen csak nem érzem, hogy elég lenne egy kapcsolathoz az, ami köztünk van. Talán barátok még lehetünk. – Ezt én sem gondoltam komolyan. Előbb vonulok be apácának, mintsem barátomnak nevezzem ezt az alakot. Bár ez az apácaság nem is hangzott olyan rosszul, azzal a feltétellel, hogy Cameron papnak áll. Grace, tessék befejezni! Majdnem felröhögtem a gondolatra, ahogy elképzeltem Cameront papi egyenruhában.

- Történt valami, nem igaz? Amiről nem akarsz nekem beszélni. - Legszívesebben a képébe vágtam volna az egészet, de a két srác megígértette velem, hogy nem teszem. Azzal mindent elrontottam volna, és jobb lesz így, hogy fölényben érzi magát. – Van valami közted és Brown között?

- Nem, nincs – csattantam fel indulatosan. – Nem az a fajta lány vagyok, aki megcsalja a barátját, de örülök, hogy ilyeneket feltételezel rólam. Ez is csak azt bizonyítja, hogy nekünk nem szabadna együtt járnunk.

- Ne haragudj, nem úgy gondoltam – próbált szabadkozni, de nem tudott semmivel sem meghatni. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Nem adnánk ennek az egésznek még egy esélyt?

- Nem – feleltem. – Ne haragudj! Sajnálom! Minden jót, Jason! – Ezzel én lezártnak tekintettem mind a beszélgetést, mind a rövid kapcsolatunkat. Visszatértem a pult mögé, de láttam, hogy Darren és Ryan még mindig támadásra készen ülnek a helyükön. Ők érezték, amit én nem. El kell ismernem, Jason rettentő gyorsan mozgott. Szinte villámként hasított át a termen, hogy megleckéztesse Cameront. Pólójánál fogva a falhoz szegezte.

- Remélem, most örülsz, Brown – fröcsögte. – Tiéd lehet a csaj.

- Te meg mi a szarról hadoválsz nekem? – Cameron zavartan pislogott, de nem támadott vissza. Meglepett, hogy mekkora önuralommal rendelkezik, pedig ott helyben miszlikbe apríthatta volna a srácot. Bármennyire is volt edzett Jason, Cameronnal nem ért fel.

- Megtettél mindent, hogy közénk állj, most tessék, a tiéd. Ő is ugyanolyan, mint a többi csaj a suliba. Mindenkinek játssza a prűd szüzet, neked bezzeg azonnal széttenné a lábait – ordította. Ezzel sikeresen megnyerte magának az év seggfeje címet, és egy jó alapos verést, mert Cameronnak ekkor borult el az agya. Kitépte magát Jason szorításából, és kicsavarta a kezét.

- Most szépen elhúzod innen a beled! – Kifelé kezdte taszigálni, miközben az egész vendégsereg őket bámulta.

Darren, Ryan és Apa egy emberként mozdultak meg. Szorosan a két fiú nyomában haladtak arra az esetre, ha Cameron odakinn nem tudná türtőztetni magát, de elkéstek, mert mire kiértem, Jason a földön feküdt vérző orral. Különböző, cifra káromkodások hagyták el a száját egészen addig, míg Apa fel nem nyalábolta a járdáról. Halkan mondott neki néhány szót, ami rémületet váltott ki a nagymenő kosarasunkból.

- Megértetted? – hallatszott Apa mély, mennydörgő hangja.

- Meg, uram – bólintott.

- Reméltem is. Nem akarlak meglátni sem a lányom, sem a kávézó közelében!

Figyeltük, ahogy Jason eltűnik az utca végén. Darren és Ryan csak akkor engedték el Cameront, amikor már meggyőződtek róla, hogy barátjuk nem fog a fiú utána rohanni, hogy péppé verhesse.

- Kicsim, jól vagy? – kérdezte Apa aggódva.

- Igen – bólintottam. – Minden rendben. Ne haragudj, nem tudtam, hogy ez lesz belőle, ha tudom, hogy így fog reagálni, nem itt mondtam volna el neki.

- Jobb, hogy itt történt – mondta. -  A srácok azért voltak itt? – kérdezte a két fiú felé pillantva, akik most barátjukat próbálták lenyugtatni.

- Igen – feleltem.

- Később még beszélgetünk erről, mert szeretném tudni az egész történetet.

- Rendben – megadóan sóhajtottam, mert kénytelen leszek elmesélni neki legalább egy részét. Azt azért szeretném kihagyni, hogy Jason mit akart velem tenni, mert akkor nincs az a fal, amin Apa nem tudna áttörni, hogy összeapríthassa volt barátom golyóit.