5. fejezet /Cameron

Helló!
Meghoztam a legújabb részt, amit ezúttal Cameron szemszögéből élvezhettek. Újabb hír, annak örömére, hogy a blog rövid időn belül eléri az 1000 oldalmegjelenítést, a héten mindenképp érkezni fogok egy újabb résszel, illetve a szereplő leírások is bővülni fognak.
Jó olvasást!

Puszi: Lena
 „Még küszködünk, és úgy teszünk,

mintha nem lenne túl késő.

De nem gyújthatunk tüzet,

hogyha eleredt az eső.”

- Roy Linwood Clark

Cameron

Grace már tűkön ülve várta a megnyitó kezdetét, izgatottan futkosott mindenhova újdonsült barátnőjével. Ismertem a csajt a suliból, mindig is olyan nagydumás csaj volt. Túl sokat beszélt, és keveset hallgatott, ez volt vele a gond. Kíváncsi lettem volna rá, hogy az ágyban is ennyit beszél-e, de azt hiszem, ezt nem én fogom kideríteni. Elismerem, egész szép lány, engem viszont a barátnője ejtett rabul. Most is Őt néztem, ahogy igazítgatta a díszletet.

- Azt hiszed, neki nem tűnik fel, hogy úgy bámulod, mintha menten a raktárba szeretnéd cipelni? – Egy vékonyka hang szólalt meg mellettem. Eléggé váratlanul ért, így kissé szúrós szemmel fordultam Rebecca felé. – Ó bocsi, ha megzavartan az első osztályú nyáladzásodat.

- Te miről beszélsz?  - Próbáltam úgy tenni, mintha nem is tudnám, miről hadovál nekem.

Karba fonta a kezét, szemöldöke a homloka közepére ugrott. Szinte már lemondóan sóhajtott. – Grace mesélte, hogy gyakran bámulod, mikor azt hiszed, nem figyel. – Hogy mi? Talán tényleg vissza kellene fognom magam.

- Mit mesélt még rólam? – bukott ki a számon. Rebecca szája sokatmondó vigyorra húzódott.

- Szóval mégiscsak érdekel – nevetett. – Tudtam én.

- Nem tudsz te semmit! – förmedtem rá dühösen.

- Sokkal többet tudok, mint hiszed – suttogta. – De jól jegyezz meg valamit, kedvelem Gracet, és ha bántani mered, esküszöm, hogy összeturmixolom a golyóidat.

Minden bizonnyal elképedve néztem rá. – Eszelős vagy!

- Mondták már, de nem vicceltem! Ha ártasz neki, gondom lesz rá, hogy hátralévő életedben egy lány ágyába se juss be. – Megveregette a hátamat, majd egy „gyilkos” mosollyal otthagyott. Oké, ez különös volt. Hobbit termete ellenére komolyan vettem a fenyegetését. Hallottam néhány dolgot róla, és könnyűszerrel képes lenne végrehajtani a golyóim összeturmixolását.

A háttérben már készülődött egy helyi banda, akiket Mr. Wright hívott meg. Elmondása szerint, ha beválnak, néhány estét biztosít nekik a kávézóban. Nem mondom, hogy ők lesznek a kedvenc együttesem, de elviselhető zenét játszottak, ami ritkaság volt a kisvárosi csapatok körében. A vendégek lassan megtöltötték a helyet, és mint kinevezett pincérnek rengeteg dolgom akadt. Ide-oda szaladgáltam a poharakkal. A hivatalos megnyitót ötre hirdették, és addigra tele volt a hely.

- Egy kis figyelmet kérnék. – Grace apja a helyiség végébe épített kicsi színpadon állt. – El sem hiszik, mennyire hálás vagyok, hogy ilyen sokan eljöttek ma este. Remélem, hogy máskor is benéznek majd hozzánk, és jól fogják magukat érezni nálunk.  - Grace után kezdtem kutatni a

tömegben. Büszkeség és öröm csillogott a szemében. Néhány perccel korábban vette fel a munkaruháját, ami egy sötétkék póló volt rajta a kávézó nevével, aminek jelentése még mindig rejtély volt számomra. Senki sem volt hajlandó elárulni. – Sokan kérdezősködtek a kávézó nevét illetően, és most szeretném megosztani önökkel. – Mr. Wright igazi gondolatolvasó. – A feleségem mindig is egy saját kávézóról álmodozott, évekig beszélt róla, hogy egyszer nyit egyet, bármibe kerül. Azonban a sors máshogy hozta, és elveszítettük Őt. – Lányára pillantott, akinek szeme sarkában apró könnyek csillogtak. – De talpra álltunk, és most készen állunk, hogy megvalósítsuk Roselyn egyetlen, igazi álmát. – Tehát Grace anyukáját hívták így. Róla nevezték el a kávézót. Oldalra sandítottam, Grace alig észrevehetően megtörölte a szemét, hogy eltüntesse a könnyeit. Késztetést éreztem, hogy átvágva a tömegen odarohanjak hozzá, és megöleljem, de minden bizonnyal nyakon vágott volna a tálcájával, így türtőztetnem kellett magam. Tapsvihar tört ki, ahogy Mr. Wright befejezte a megnyitó beszédét, a vendégek ismét belevetették magukat a rendelésbe, a banda is játszani kezdett. Sokkal többen jöttek el, mint amire mi számítottunk volna. Angela kénytelen volt egész este újabb és újabb süteményeket sütni, én pedig csaknem teljesen kifulladtam. Már kezdett apadni a vendégek száma, amikor anyáék is befutottak.

- Cameron! – Anya lelkesen integetett az ajtóból. Gyorsan körbenéztem, hogy vár-e valaki a rendelésére, de Grace intett, hogy menjek csak. Átrohantam gyorsan a tömegen, hogy a családomhoz érjek. Sarah csodálkozó arccal tekintett körbe, mindent megnézett magának, miközben elfelejtette a száját becsukni. Imádta az ilyen helyeket.

- Nagy sikere volt a megnyitónak – szólalt meg Grant. – Rengetegen vannak.

- Kaphatunk egy asztalt?

- Természetesen – bólintottam, majd intettem a fejemmel, hogy kövessenek. A helyiség egyik sarkában még találtam egy asztalt, ahonnan pár perccel korábban távoztak a vendégek. Felvettem a rendelést anyáéktól, majd a húgom felé fordultam.  – Csukd be a szád, prücsök, még a végén belerepül valami.

- Nem is! – kiáltott, majd kiöltötte rám a nyelvét. – Ha nem hozod ki a rendelésünket, panaszt teszek a feletteseidnél.

- Mr. Brown nem végzi megfelelően a munkáját? – kérdezte egy nagyon ismerős, lágy hang mögöttem. Akaratlanul is széles vigyor ült ki az arcomra.

- Grace! – Sarah örömében felugrott a helyéről, és szinte Grace nyakába vetette magát. Lemaradtam arról, hogy ők ketten ennyire jóban lennének.

- Örülök, hogy eljöttek – szólalt meg mosolyogva.

- Miről beszéltünk legutóbb? – Anya szigorú arccal meredt rá.

- Örülök, hogy eljöttetek – javította ki magát, mire Anya elégedetten mosolyodott el. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag örömmel töltött el, hogy jó kapcsolatba került a szüleimmel is. Tudom, nem volt sok jelentősége, mert ettől függetlenül még nem fogok vele járni, bármennyire is szeretnék. Sokkal egyszerűbb lesz így az élete, legalábbis ezzel próbáltam áltatni magam.  Körbenéztem, és kedvetlenül észleltem, hogy a nanoszekundumnyi szünetemnek is vége szakadt. Újabb vendégek foglaltak helyet. Szóltam Gracenek, hogy majd én rendezem, és már rohantam is. Néhány percig még ott maradt a családommal, de aztán neki is dolga akadt. Utólag visszagondolva már tudom, hogy az lett volna a helyes, ha megkérem, hogy menjen ő felvenni a rendelést. Ismét nyílt az ajtó, és két ismerős arc lépett be a kávézóba. Őket aztán nem állt szándékomban kiszolgálni, mert véletlenül beleöntenék egy kis ciánt az italukba, bár jelenleg nem volt kéznél semmiféle méreg, ezt bántam leginkább. Viszont így sem jártam jobban, mert első sorokból élvezhettem, ahogy iskolánk menősrácai új ismeretséget kötnek. Nem is az zavart, hogy eljöttek a kávézóba csajozni, hanem az hogy Grace lett a kiszemeltjük. Leginkább Jason vetett rá szemet, amiből tudtam, hogy haverja visszafogja magát. Egyiküket sem akartam Grace közelében tudni, pedig nekem igazán semmi közöm nem volt ahhoz, kivel és mit csinál a szomszéd lány. Az utóbbi időben megpróbálkoztam „a szomszéd lányként” emlegetni, hátha könnyebb lesz, de nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, semmit sem segített. Grace mosolyogva sétált oda a pulthoz, hogy kikérje a két jómadár rendelését, közben vissza-vissza nézett. Tekintete folyton Jasonével találkozott. Tipikus romantikus filmbe illő jelenet volt, ahogy Grace leejtette a jegyzetfüzetét, Jason pedig máris ugrott, hogy felvehesse. Lassú mozdulatokkal visszanyújtotta neki a kis füzetet, egy pillanatra összeért az ujjuk, de egyikük sem kapkodott, hogy elrántsa a kezét. Pfúj!

- Csak nem felébredt a zöldszemű szörny benned? – Rebecca a semmiből tűnt fel mellettem. Gonosz kis vigyor ült az arcán.

- Te miről beszélsz? – kérdeztem.

- Róluk – mutatott Grace és Jason irányába, akik már percek óta kettesben beszélgettek. Míg nem figyeltem, Jason jobb keze és legjobb barátja eltűnt valahova. Még inkább gyűlölni kezdtem. – Grace azt mondta, hogy te nem akartál tőle semmit, akkor miért nézel most így?

- Hogy nézek?

- Mint aki kész párbajra hívni Jasont, hogy megverekedjen vele Grace szerelméért.

Egy horkantással válaszoltam. Nem állt szándékomban bárkivel is felvenni a harcot, nem a középkorban élünk, és semmi esélye sem volt egy kosarasnak ellenem. Lehet, hogy többet edz, mint én, nekem viszont sokkal több tapasztalatom volt a bunyóban, mint ennek a nyúlbélának. Minden bizonnyal megpróbálna kitérni a verekedés elől, és tárgyalással elrendezni a nézeteltérést. Rólam viszont köztudott, hogy előbb ütök, aztán kérdezek.

- Még nem késő, hogy elmondd neki az igazat.

- Igazat? Miről?

- Arról, hogy belezúgtál – felelt. Már épp megszólaltam volna, hogy ellentmondjak az állításnak, de feltartotta az ujját jelezve, maradjak kussban. Normális esetben nem engedelmeskedtem volna, de tudtam, ha megszólalok, azzal nagy hibát követek el. – Nem értelek. A két szép szememmel látom, hogy viselkedsz vele, közben meg epekedsz utána. Mi ez már? Nektek pasiknak nincs ki a négy kereketek. Tőlem játszhatod a magányos farkast, akinek nincs szüksége senkire, mert azzal csak ártana valakinek. – Olyan gyorsan beszélt, hogy alig tudtam követni, de a fenébe is, pontosan rátapintott a lényegre. Ha pasi lett volna, már biztosan bevertem volna neki, de így csupán azt tehettem, hogy lesütött fejjel bámultam a cipőmet. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor a szüleimtől kapok lecseszést, Rebecca hangja is pontosan olyan volt. – Szóval érted?

- Persze – bólintottam. Be kell valljam, az utolsó percekben eléggé elkalandoztam, így nem tudom, miket vágott a fejemhez. – Mit is mondtál utoljára?

Dühösen forgatta a szemét. – Hogy egy hatalmas idióta vagy. – Valószínűleg ez volt a leegyszerűsített változat, amivel én magam is tisztában voltam. Egy seggfej, idióta barom vagyok, akinek épp most csúszott ki a kezei közül a tökéletes lány. Most már nincs más dolgom, mint lemondó arccal odébb ballagni, hogy utat adjak a szerelmeseknek.

4. fejezet/ Grace

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet, és van egy kisebb változás. Ezentúl egy fejezeten belül csak egy szereplő szemszögét láthatjátok majd.

Ha tetszik a rész, hagyj magad után valami nyomot, és gyere vissza. Minden héten legalább egy, ha az időm úgy engedi kettő fejezettel érkezem.

Puszi: Lena

 

„Ha visszatekintünk, mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, melyektől az emlékezetünk úgy viszolyog, mint fáradt utazó az előtte elterülő hosszú, kihalt és sivár úttól. Az ilyen emlékeket még a későbbi boldogság biztonságában sem tudjuk borzongás nélkül felidézni.”

 - Pelham Grenville Wodehouse

Grace

Már csak alig néhány óránk volt a hivatalos megnyitóig, de Apa még mindig titokban tartotta a kávézó nevét. Minden egyes próbálkozásomat elhárította egy egyszerű „légy türelemmel” kifejezéssel. Megőrjített a tudat, hogy nem vagyok tisztában a dolgokkal, és abban sem bíztam, hogy Apa jól választ a nevet illetően. Az ilyen dolgokban mindig rám bízta a döntést, most viszont teljes magabiztossággal állította, hogy tetszeni fog.

- Kicsikém, még van egy kis időnk, beszélhetnénk? – Apa kézen fogott, és választ meg sem várva maga után húzott a lenti irodába. – Kérlek, foglalj helyet!

- Apa, nem szeretem, amikor így viselkedsz. Történt valami?

- Nem, csak szeretném, ha leülnél.

- Oké – bólintottam. Helyet foglaltam az egyik széken, és kérdően fordultam Apa felé. Tanácstalannak és kissé elveszettnek tűnt. Lassú mozdulatokkal mellém húzott egy széket, és szembe ült velem. Ölembe ejtett kezeimet saját, hatalmas tenyerébe fogta. – Mi a baj?

- Nincs baj, Poppy. – Szabad kezével végigsimított az arcomon. Érintése megnyugtatott. -  Csak egyszerűen időt akartam nyerni magamnak, mielőtt elmondom neked. A kávézó megvásárlása óta gondolkodtam a megfelelő néven, de mindig zsákutcába futottam. Egyik név sem volt méltó a helyhez, és már azt hittem, névtelenek maradunk, amikor eszembe jutott valami. – Egy papírdarabot húzott elő a zsebéből. Az állapotából ítélve napok óta, vagy akár hetek óta ott lapulhatott a nadrágjában. – Nem muszáj elfogadnod, csak arra gondoltam, hogy szeretnéd, ha valami rá emlékeztetne a helyben, ha már nem lehet itt velünk. – Remegő ujjakkal vettem el a cetlit, ujjaim nem akartak engedelmeskedni, hosszú pillanatok teltek el, mire kisimítottam a papírt. Könnyek csípték a szemem, miközben újra és újra elolvastam a görbe, kacskaringós betűket. – Ha nem tetszik, választhatunk mást…

- Nem, ez csodálatos, Apa! – Sírva borultam a karjaiba, miközben továbbra is az apró fecnit szorongattam. Ennél jobb nevet keresve sem találtunk volna.

- Mit szólsz ahhoz, ha ezeket szétosztanád a városban? – Két hatalmas köteg szórólapot húzott elő a fiókból, amin már a kávézó neve is rajta állt.

- Tudtad, hogy beleegyezek – mosolyogtam.

- Reméltem.

Egy puszit nyomtam az arcára, majd magamhoz vettem a szórólapokat. – Nem sokára visszajövök.

- Vidd magaddal Cameront!

Elfintorodva néztem vissza. – Miért?

- Ketten hamarabb végeztek – felelt. – Minden rendben köztetek? Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy különösen gyilkos tekintettel meredsz rá. – Mosoly bujkált a hangjában, de igyekezett visszafojtani a nevetését.

-  Igyekszik a nap huszonnégy órájában az agyamra menni, de ne aggódj, nem fogom megölni – vigyorogtam. – Legalábbis egyelőre.

- Nem szeretnék az éjszaka hullát ásni, ha lehet.

- Elintézhetem egyedül is. – szóltam vissza. Felsiettem a lépcsőn. Cameron épp Angelával beszélgetett valamiről, amikor megzavartam őket. – Cam, te velem jössz. Ki kell osztanunk ezeket. – Szinte úgy vágtam hozzá az egyik köteg szórólapot.

- Rendben, főnök.

- És egy szót sem akarok hallani.

- Néma leszek.

- Attól félek én is – horkantottam.

- Nem hiszed, hogy tudok csendben is lenni?

- Most is pofázol.

- Mert beszélsz hozzám.

- Egy szót sem fogok szólni hozzád, azt megígérhetem – morogtam.

- Rendben – bólintott, de láttam rajta, hogy valami csípős megjegyzést még tartogatott a tarsolyában. Kissé talán még csalódott is voltam, amikor végül mégiscsak magában tartotta. Némán ballagtunk egymás mellett. Néha szándékosan lemaradtam, hogy elkerüljem Cameron sokatmondó pillantásait. A fene vinné el azokat a gyönyörű barna szemeket. Sokat gondolkodtam a viselkedésén. Ő volt az, aki közölte, nem akar tőlem semmit, mégis úgy bámul, mintha le akarná rólam tépni az összes ruhámat. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de látom a szemében, hogy akar engem, viszont nem fogok rohanni egy fiú után. Ha akar valamit, megáll szépen, megfordul, és odajön hozzám, mert én ugyan nem vagyok az a szaladgálós típus. Szokásomhoz híven belemerültem a gondolataimba, és nem vettem észre, hogy Cameron megáll előttem, és egyenesen belerohantam. Fejem izmos hátába ütközött. Mosolyogva fordult meg, mielőtt még észhez térhettem volna az „ütközés” utáni sokkból. Szája olyan széles vigyorra húzódott, hogy könnyűszerrel megszámolhattam volna a fogait. Minden gond nélkül ellenőrizhettem volna, épek-e a fogai. 

- Ej, Cicus, talán az orrod elé is kéne nézni – szólalt meg, miközben fenyegetően mozgatta a mutatóujját. Nekem csak ne mutogasson! Bosszúsan néztem rá.  – Tudom, hogy eszméletlen látványt nyújtok hátulról is, de azért visszafoghatnád magad.

- Ne legyél ennyire eltelve magadtól! Nem téged néztelek – mondtam határozottan. Igyekeztem, hogy elég magabiztosnak tűnjön az állításom. A világ minden pénzéért sem ismertem volna be, hogy már rég megnéztem minden lehetséges irányból, és talán még egyet is értek vele. Gyakran azon kapom magam, hogy a tetoválását bámulom, és próbálom megfejteni a különös betűket. A szavakból ítélve csakis latin lehet, de istenért nem jövök rá a szavak jelentésére. Sokat segítene, ha látnám az egészet, de eszemben sincs megkérni, hogy mutassa már meg. Minden bizonnyal azonnal ugrott volna a kérésre, és akár itt a nyílt utcán is félmeztelenre vetkőzött volna, hogy eleget tegyen a kérésemnek.

- Ugyan már Cica, semmi gond azzal, ha megbámulsz, a te helyedben én is ezt tenném. – közelebb lépett hozzám. Ujjai közé vette az egyik hajtincsemet, és csavargatni kezdte. El kell ismernem, hogy talán még élveztem is egy kicsit. Közelebb hajolt hozzám, légzése csiklandozta a fülemet. – Ha szeretnéd, te sokkal többet is láthatsz, mint mások. Csak kérned kell!

Dühösen fújtatva taszítottam egyet a mellkasán, mire harsányan felnevetett. Gonosz kis vigyor ült ki az arcára, legszívesebben képen töröltem volna, de kétségtelenül élvezte volna.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha más-más irányba megyünk. Úgy hamarabb elfogy a szórólap – vetettem fel az ötletet. Nem hiszem, hogy képes lettem volna továbbra is vele maradni, miközben újabb és újabb ajánlatokat tesz „társas” tevékenységekre. Igazság szerint meg sem vártam a válaszát, máris szaladtam a másik irányba, talán túlzás, hogy szaladtam, de mindenképp siettem, csakhogy megszabadulhassak tőle.

Már csak néhány szórólapom maradt, mikor feltűnt egy ismerős arc. Szőke, göndör fürtjeit ezúttal a nyári szellő össze-vissza borzolta. Kék szeme szinte ragyogott a napsütésben, egy barátságos mosoly jelent meg az arcán, ahogy megpillantott az út másik oldaláról. Intett a kezével, mire megálltam. A járda szegélyére lépett, kétszer elnézett mindkét irányba, majd átrohant az úton.

- Grace, örülök, hogy megint találkoztunk. Jártam párszor a könyvtárban, mert reméltem, hogy talán összefutunk.

- A kávézó sok időmet elvette, de ma végre kinyithatunk. – Izgatott voltam, szívem mélyén mégis lappangott némi szomorú érzés. Megvalósítjuk Anya álmát, de sajnos nélküle. – Jut eszembe, örülnék neki, ha eljönnél. – Átnyújtottam neki egy szórólapot.

- Mindenképp ott leszek – felelt Becca. – Mit szólnál, ha segítenék kiosztani a maradékot?

- Az kedves lenne tőled.

Még jó ideig együtt róttuk az utcákat, a lapok egyre csak fogytak. Épp egy idős hölgynek nyújtottam át egyet, amikor mögöttem megszólalt egy különösen ismerős, gőgős hang.

- Én ugyan be nem teszem oda a lábam! – jelentette ki a nő újdonsült barátnőmnek. – Ott van az a Brown fiú. Csak a bajt hozza mindenkire…

- He?  - Becca sem túlozta el a nőnek szánt válaszát, felhúzott szemöldökkel bámult a nőre. Erős volt bennem a kényszer, hogy nevetni kezdjek a nő meglepődött arcán. – Miről beszél?

- Cameron Brown ott dolgozik, én pedig addig nem teszem be a lábam arra a helyre, míg ő ott van.

- Remek ötlet – helyeselt. – Legalább nem rontja a levegőt. Mi a franc baja van a sráccal? Kétlem, hogy ciánt keverne a kávéjába.

- Ez már több a soknál – kiabált a nő.

- Jól van, ne harapja már le a fejemet, nem kötelezem rá, hogy a kávézó törzsvendége legyen, csak egy szórólapot akartam odaadni, de ha azt hiszi, leprát kap tőle, semmi baj – barátnőm nyugodt hangja még engem is meglepett. Már ebben a pillanatban tudtam, hogy nagyon jól megleszünk. – Elnézést, hogy zavartam. – Becca fancsali képpel mellém lépett. – Ez a nő nem százas.

- Tudom – feleltem. – Jelentkezett a kávézóba cukrásznak, de nem vállalta volna el addig, míg Cameront ki nem rúgjuk. Nem értem, mi a baja az embereknek vele.

- Hallottál az apja sztorijáról?

- Néhányan utalgattak rá, de az egészet nem ismerem.

- Szeretnéd hallani? – kérdezte bizonytalanul.

Sokáig gondolkodtam a válaszon. Talán attól féltem, ha az egész történetet ismerni fogom, valami megváltozik bennem, és másként fogok majd tekinteni Camre, amit ő is észre fog venni. Az emberek már így is gorombán viselkedtek vele.  – Igen.

Becca néhány pillanatra elhallgatott, mielőtt belekezdett volna Cameron apjának furcsa esetébe. Rövidesen megtudtam mindent, amit tudni lehetett a történekről. Mélységes sajnálat lett úrrá rajtam Cam iránt. Bele sem mertem gondolni, milyen volt tizennégy évesen mindazt átélni. Csak egy ártatlan gyerek volt, nem tehetett az apja viselkedéséről, nem akadályozhatta meg azt a balesetet sem. A városban élő emberek viselkedése még inkább megdöbbentett, Cam ugyanúgy meghalhatott volna abban a balesetben. Így is heteket töltött kórházban a sérülései miatt. A különös az, hogy apja viszont néhány karcolással megúszta. A másik autó sofőrje már az ütközés pillanatában életét vesztette. A karambol említése felelevenítette bennem a mi balesetünket is. Sokáig magamat hibáztattam miatta, talán Cam is így érzett. Talán ő is hibásnak tartotta magát a történtek miatt, de valójában mindketten csak tehetetlen gyerekek voltunk.

- Elkalandoztál – szólalt meg Becca. – Minden oké?

- Igen, csak a baleset említése eszembe jutatta anyukám… - elcsuklott a hangom. Mély levegőt vettem, semmiképp sem akartam síros kislánynak tűnni, de a kelleténél jobban megérintett az eset. Becca aggódó pillantásokat vetett rám, tudatnom kellett vele, hogy nem mondott semmi rosszat. – Öt évvel ezelőtt volt egy balesetem. Anyukám vezetett, egy táncbemutatómról tartottunk haza, amikor egy kereszteződésnél egy terepjáró belénk hajtott. Lesodródtunk az útról, a kocsink felborult. – Könnyek csípték a szemem. Percek kérdése volt, mielőtt heves zokogásba törtem volna ki.

- Istenem, Grace, annyira sajnálom. – Becca szorosan magához ölelt. – Sajnálom! Nem akartalak felkavarni, borzalmas ember vagyok.

Kibontakoztam az öleléséből. – Nem tettél semmi rosszat, én akartam tudni, és amúgy sincs rám írva.

- Biztos nem gond?

- Biztos – bólintottam. Próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, hogy meggyőzzem. – Szerintem beszéljünk másról.

- Oké. Te ugye Cameron szomszédjában laksz, ugye?

- Igen – feleltem, de már előre féltem, mit akar ebből a beszélgetésből kihozni.

- Mit meg nem adnék, hogy ott lakhassak.

- Mi?

- Ismerjük be, Cameron igenis dögös. Olyan rosszfiúsan dögös. Igaz, hogy minden csajt megfektet, akit csak lehet, de azért, ha azt mondaná „Rebecca irány a málnásba”, dalolva szaladnék. Eddig egy lány sem panaszkodott a képességeit illetően, sőt igencsak elismerik a tehetségét. - Azt hiszem, ez sokkal több információ, mint amennyit én tudni akartam Cameront illetően. Persze, egy részem még mindig jobban meg akarja ismerni, és a közelében akar lenni, még akkor is, ha folyton egy bunkó pöcs módjára viselkedik velem. Ennyire szerettem magamat kínozni. – Ne mond, hogy te még sosem fantáziáltál arról, hogy Cameron kényeztet. Elismerem, hogy egy bajkeverő, és rendkívüli parasztként tud viselkedni, de azok a szemek, meg ahogy mosolyog, a lányok bugyija magától csúszik le. – Elnevettem magam, mert Olivia is biztosan ezeket a szavakat használta volna.

- Igazság szerint vannak jó pillanatai is, néha előbújik a meglepően kedves és aranyos énje.

- Ácsi, te titkolsz előlem valamit! Cameron már járt a málnásodban? – Szinte leesett állal bámult rám.

- Mikor ideköltöztünk felajánlotta, hogy körbevezet. Édes volt, jó volt vele lenni, de aztán megjelent egy nő. Akinek a fia meghalt a balesetben, és mindent elrontott. Cam felkapta a vizet, és közölte, hogy nem akar tőlem semmit. Azóta folyton gúnyolódik, beleköt mindenbe, de folyamatosan úgy néz rám, mintha helyben meg akarna dugni.

- Mert minden bizonnyal meg is akar. Figyelj, ha Cameron akar valakit, azt meg is kapja. Egy lány sem tudott neki ellenállni.

- Majd meglátjuk – feleltem.