Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, és még egy hírt. Sajnos két hétre elutazom, így addig szünetel a blog, de ígérem, utána heti egy résszel jövök.
„Mások hibáján csak akkor próbálj javítani, ha e hibát jól látod, anélkül, hogy számodra visszataszító volna; s ha biztosan tudod, hogy beavatkozásod nem tolakodás és nem reménytelen kísérlet.”
Meghoztam az új fejezetet, és még egy hírt. Sajnos két hétre elutazom, így addig szünetel a blog, de ígérem, utána heti egy résszel jövök.
„Mások hibáján csak akkor próbálj javítani, ha e hibát jól látod, anélkül, hogy számodra visszataszító volna; s ha biztosan tudod, hogy beavatkozásod nem tolakodás és nem reménytelen kísérlet.”
- Weöres Sándor
Grace
- Poppy, kiraknád a
hirdetést? – nézett rám kérdően Apa.
- Poppy? – Cameron
felkapta a fejét. – Míg elfordultam lett egy új munkatársam? – Értetlenkedve
bámult ránk.
Apa felnevetett, én
viszont igyekeztem bosszús arcot vágni, és próbáltam jelezni, hogy ne
merészelje elmondani, de megtette. Cameronból harsány nevetés tört ki, azt
hittem, ott helyben földhöz vágja magát, és fetrengeni kezd a röhögéstől, még
talán egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. Szívem szerint felpofoztam
volna, hogy letöröljem azt az idióta vigyort az arcáról. Felkaptam a papírt,
amin nagy betűkkel a CUKRÁSZT FELVESZÜNK felirat állt. Kiragasztottam a
bejárati ajtó üvegére jól látható helyre. Reménykedtem benne, hogy találunk
megfelelő személyt, különben halasztanunk kell a nyitást. – Remélem,
kiszórakoztátok magatokat. – Apa és Cameron még mindig együtt nevettek. –
Ugyanis én lelépek!
- Hova mész, kicsim?
- Könyvtárba! – feleltem.
A héten kifogytam az olvasnivalóból, és szerettem volna valami újba
belekezdeni. Láttam, hogy Apa meg akar szólalni, de esélyt sem adtam neki. –
Nem kell elkísérni, el fogok találni odáig.
- Biztos? Mert ha
gondolod, Cameron elkísérhet. Úgy is várnunk kell, míg megjönnek a szállítók.
- Nem, szeretnék egyedül
menni. – feleltem. Cameron arcáról eltűnt a mosoly, de nem tudom, miért
csodálkozik, amikor az elmúlt egy héten, míg a felújításokon dolgoztunk,
folyton a nyakamban lihegett. Minden pillanatot kihasznált arra, hogy valami
gúnyos megjegyzést tegyen, vagy csak egyszerűen kritizálja a munkámat. Gyakran
előfordult, hogy rajtakaptam, ahogy engem bámul. De nem csak egy pillantás
volt, hanem rajtam tartotta a szemét jó sokáig. Viszonzásul én is stírölni
kezdtem, amikor nem figyelt.
Gondolatban örömtáncot
jártam, amikor tudatosult bennem, hogy képes voltam egyedül eltalálni a
könyvtárig. A fotocellás ajtó azonnal kinyílt, ahogy a közelébe értem. De nem
tudom, miért lepődök meg ezen, ezeket arra találták ki. Kissé zavarodottan
léptem be az ajtón, de amint megpillantottam a könyvvel megpakolt polcokat,
feloldódtam. Mélyen magamba szívtam a könyvek illatát, és készen álltam, hogy
elmerüljek bennük. A pult mögött ülő őszes hajú nő azonnal felfigyelt az
érkezésemre. Néhány pillanatig döbbenten nézett rám, mintha egy másik bolygóról
érkeztem volna, és kicsi E.T.-k várnának rám odakint az autóban, hogy
visszarepüljünk a Marsra.
- Jó napot, a nevem Grace
Wright, és szeretnék olvasójegyet igényelni. – Próbáltam mosolyogni, de a
szigorú arckifejezése szinte lehetetlenné tette.
- Ezt töltse ki! –
odatolt elém egy lapot. Késztetést éreztem, hogy rávágjam lelkes szalutálás
közepette, hogy IGENIS! Ha engem kérdeztek, eléggé ijesztő volt a nő. Gondosan
töltöttem ki a papírt, mielőtt még sarokba állít, vagy elküld két kör futásra
az épület körül. Szinte rettegtem, mikor átnyújtottam neki a kitöltött
igénylőlapot. – Néhány percet igénybe
vesz, kérem, várjon a pultnál!
- Rendben. – bólintottam.
Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a pult tetején, miközben tűkön ülve vártam,
hogy végre belevethessem magam a könyvekbe.
- Én a helyedben leülnék,
és úgy várnék. – szólalt meg egy vékonyka hang valahonnan. Hirtelen a semmiből
megjelent mellettem egy lány. Hosszú szőke haja göndör fürtökben omlott a
hátára, kék szemei csillogtak. Egészen apró teremtés volt, még nálam is
alacsonyabb, ami nagy szó. – Elég lassú a nyanya. Én mondom, menetközben meg
lehetne műteni. Mellesleg még nem láttalak itt, Becca vagyok.
- Grace. Nem rég
költöztünk ide. – mosolyogtam.
- Grace Wright, nem igaz?
Kicsit meglepődtem, hogy
ennyire tájékozódott, én csak megtippelhettem az ő keresztnevét. – Igen, de te
ezt honnan tudod?
- Kisvárosban élünk, és
megvettétek Mr. Pierce kávézóját. Mindenki erről beszél.
- Remek. – Nem hozott
lázba a tudat, hogy a fél város rólunk csámcsog. – De még nincsen cukrászunk,
és nem nyithatunk ki, míg nem találunk egyet.
Épp válaszolt volna,
amikor az idős nő visszatért, kezében a frissen elkészült olvasójegyemmel. Nem
tudom, mikor voltam utoljára ennyire hálás valamiért, de szinte úgy téptem ki a
nő kezéből, és viharoztam be a sorok közé. Kis híján felhordattam valakit,
azonban sűrű bocsánatkérések közepette magára hagytam a könyveivel. Rövid időn
belül négy könyv volt a kezemben, amivel a pulthoz caflattam. Újabb keserves öt
perc, mire a nő feljegyezte a kivett könyveimet. Ez a lassúság kis híján
megőrjített, viszont boldog voltam. Ismét a kávézó felé vettem az irányt. Az
ajtó most is nyitva állt, odabentről hangos beszéd szűrődött ki. Valójában vita
volt, de igyekszem visszafogottan fogalmazni. Meglepődve léptem be az ajtón.
Egy középkorú nő vitázott apával.
- Ha a fiú itt fog
dolgozni, én nem vagyok hajlandó elvállalni a munkát. – visított. – Bármennyit
fizetnek. – Apa nem úgy tűnt, mintha túlzottan is aggódna emiatt. Tekintetemmel
Cameront kerestem. Egy sarokban lapított. Tudtam, hogy mennyire bántják a nő
szavai. – Nem fognak még egy ilyen jó cukrászt találni a környéken, mint
amilyen én vagyok. Jól gondolja meg! Ha a fiút elküldi, örömmel elvállalom.
- Mi a fene bajuk van
maguknak? – csúszott ki a számon. Apa és Cameron is felkapta a fejét. – Cameron
nem tett semmi rosszat, és el nem tudom képzelni, hogy lehetnek maguk ennyire
begyöpösödött agyúak, hogy őt hibáztatják bármiért is. Nincs szükségünk magára!
- De…
- Nincs semmiféle de,
fogja a flancos életrajzát és távozzon!
- Micsoda udvariatlanság
ez egy ilyen fiatal lánytól. – förmedt rám.
- Hölgyem, maga van rossz
helyen. – mosolyogtam. – A kávézó a miénk, ha mi azt mondjuk, hogy Cameron
marad, akkor az úgy lesz. Ha ez nem tetszik, azt kell mondanom odakinn
tágasabb.
- Micsoda emberek!
- Pont maga beszél? –
kérdeztem. Valamit morgott kifelé menet arról, hogy soha nem fogja betenni ide
a lábát, de nem érdekelt. Apáék felé fordultam, akik szinte döbbenten bámultak
rám. Nagyot sóhajtottam. – Látom megjöttek az új asztalok.
- Igen. – bólintott Apa.
– Kicsim, minden rendben?
- Miért ne lenne?
- Idejét nem tudom annak,
mikor láttalak ennyire határozottan vitatkozni valakivel. – mosolygott.
- Nem őt kerestük.
- Épp ezt akartam vele
közölni, amikor megérkeztél.
- Kis híján átvette az
irányítást. Örülök, hogy időben érkeztem. – nevettem. – Odalent leszek,
befejezem a festést.
A fülhallgatót bedugtam a
fülembe, a telefonomat pedig a zsebembe mélyesztettem. A zene átjárta a
testemet. Dalolászva vetettem bele magam a munkába. Túlzottan is magasra
állítottam a hangerőt, így nem tűnt fel, hogy Cameron besétál az ajtón. Épp
újabb adag festékért indultam volna, amikor megláttam az ajtóban. A falnak
dőlve állt, és engem nézett.
- Te mióta állsz ott? –
kérdeztem.
- Elég ideje ahhoz, hogy
tudjam, hamisan énekelsz. – gúnyolódott.
Bosszúsan forgattam a
szemem. Ott akartam hagyni, hogy eredeti tervemet követve, festékért menjek, de
ahogy el akartam haladni mellette, megragadta a csuklómat. – Mit csinálsz?
- Nem kellett volna úgy
megvédened! Nincs rá szükségem!
- Hadd döntsem el, mit
akarok csinálni, és mit nem! – feleltem. Kirántottam az ujjai közül a kezemet.
– Nem csak miattad nem vettük fel, hanem nem bírtam volna vele együtt dolgozni.
- Értem. – bólintott. Vártam,
hogy mondjon még valamit, de úgy állt ott, mint aki megkukult, így magára
hagytam, és festéket kezdtem keresni.
***
- Helló! – Egy vékony női
hang hallatszott valahonnan. Ledobtam a festőhengert, és felszaladtam a lépcsőn. Egy magas feketehajú nő állt a kávézó
bejáratánál. Papírokat szorongatott a kezében. Újabb jelentkező! Abban reménykedtem, hogy vele nem úgy járunk, mint az előzővel. Szikrázó szürke szemeivel kissé
félénken tekintett körbe. Körülbelül harminc éves körüli lehetett, de általában nem
sikerül első látásra kitalálnom a pontos korát.
- Jó napot! Elnézést a
felfordulásért, még a felújítás közepén vagyunk. Grace Wright vagyok. – kezet
nyújtottam neki, és rögtön adtam is neki egy jó pontot, amiért nem rótta fel,
milyen maszatos vagyok.
- Angela Curtis. – megszorította
a kezem. – Láttam a hirdetésüket, és érdeklődni szeretnék, hogy betöltötték-e
már az állást.
- Nem, még nem. –
feleltem mosolyogva. – Tudna várni egy percet?
- Természetesen.
Lerohantam a lépcsőn,
hogy Apa keresésére induljak. – Apa, újabb jelentkezőnk akadt.
- Tényleg? Ilyen gyorsan?
- Aha, gyere fel!
- Izgatottnak tűnsz, úgy
gondolod, ő lesz az?
- Mindenképp. –
vigyorogtam. Apa sem nagyon törődött azzal, hogy csupa festék a ruhája,
megtörölte a kezét, és szorosan mögöttem haladva felbaktattunk a lépcsőn. –
Apa, ő itt Angela Curtis.
- William Wright. – Apa
kezet nyújtott. Szemében valami különös csillogást fedeztem fel. Érdeklődve
pillantottam a nőre, az ő szeme is felragyogott. Vigyorogni kezdtem, ahogy
figyeltem, milyen sután beszélnek egymással. Apának igenis tetszett a nő. Nem
láttam azóta ilyennek, hogy Anya meghalt. Senkire sem nézett így, mint most
Angelára. Titkon reméltem, hogy végre megtörik a jég, és randizni kezd. Az
utóbbi időben kezdtem észrevenni, hogy a nők mennyire odavannak érte. Az összes
tanárnő a régi iskolámban szinte nyáladzott, ahányszor Apa vitt suliba, vagy a
szingli anyukák a bálokon, ahol vállalta a gardedám szerepét. De mindegy egyes
alkalommal, amikor megpróbáltam rábeszélni egy randevúra azt mondta, hogy csak
egyetlen egy nő létezik az életében, és az én vagyok.
- Elhoztam az
életrajzomat. – mondta, és átnyújtotta a papírköteget. Apa átfutotta, majd
továbbadta nekem. Nem igazán érdekelt, hány helyen dolgozott eddig, de elég sok
tapasztalattal rendelkezett.
- Ismeri Cameron Brownt?
– kérdeztem.
- Persze. – bólintott. –
Mikor kicsi volt egészen sokat vigyáztam rá.
- Nem gond magának, ha
együtt kell vele dolgoznia?
- Nem, egyáltalán nem. –
mosolygott. –Az édesanyja nagyon jó barátnőm.
Apával összenéztünk, és
nem volt kérdés a döntésünk. Kiszaladtam az ajtóhoz, és letéptem a CUKRÁSZT
KERESÜNK feliratot. – Gratulálok, hivatalosan is felvéve.
Láttam a döbbenetet
Angela arcán, de aztán nagyot sóhajtott. Az életrajza szerint négy hónapja nem
volt munkája. – Köszönöm. El sem tudják hinni, milyen megkönnyebbülés ez.
- Tegeződhetünk? –
kérdeztem.
- Természetesen. –
mosolygott.
Apával rövidesen
megvitattak minden részletet a munkáról. Aláírták a papírokat, majd Angela
távozott, miután megbeszéltük, hogy hétfőn lesz az első munkanapja. Arcomon
széles vigyorral fordultam Apa felé, aki felvont szemöldökkel nézett rám. –
Miért vigyorogsz ennyire?
- Neked bejön Angela. –
feleltem.
- Micsoda?
- Ha láttad volna, hogy
néztetek egymásra. Mint két szerelmes kamasz.
- Ez nem igaz. –
elfordult, hogy elrendezhesse a papírokat.
- Azt csinálod, amit én.
Elfordulsz, mert tudod, hogy igazam van. – Egy
puszit nyomtam az arcára. – Egyáltalán nem bánom. Kedves nőnek tűnik, és talán
itt lenne az ideje, hogy ismét randizni kezdj.
- Nincs szükségem
senkire, mert itt vagy velem te.
- De talán nem leszek
mindig itt. Egyetemre megyek, azt akarom, hogy boldog légy.
- Boldog vagyok. –
mondta. – Poppy, minden rendben.
- Ígérj meg nekem
valamit.
- Bármit.
- Ha úgy alakulnak a
dolgok, hogy te és Angela esetleg mégis adtok valamikor egy esélyt ennek a
dolognak, amiről nem beszélek, akkor nem szalasztod el. Legalább megpróbálod,
és ha nem működik, nem erőltetem többé.
- Rendben. – bólintott. – Megígérem.
- Kisujjeskü? –
Feltartottam a kisujjamat, mire átfogta a sajátjával.
- Kisujjeskü.
"- Biztos? Mert ha gondolod, Cameron elkísérhet. Úgy is várnunk kell, míg megjönnek a szállítók." --> uuuh apuci a kerítő nőőőőő :D *.*.*
VálaszTörlés"Gondolatban örömtáncot jártam, amikor tudatosult bennem, hogy képes voltam egyedül eltalálni a könyvtárig. " --> ügyes, ezért jár a keksz :3
"- Ezt töltse ki! – odatolt elém egy lapot. Késztetést éreztem, hogy rávágjam lelkes szalutálás közepette, hogy IGENIS!" --> anyád, hogy van remélem csuklik? O:)
"vagyok.
- Grace. Nem rég költöztünk ide. – mosolyogtam.
- Grace Wright, nem igaz?" --> Te boszorkány! Hát honnan tudtad?? :O
"- Ha a fiú itt fog dolgozni, én nem vagyok hajlandó elvállalni a munkát. – visított." --> AKKOR NE DOLGOZZ ITT, RIBANC! Oh elnézést a kiborulásért és az illetlen beszédért O:)
"– Cameron nem tett semmi rosszat, és el nem tudom képzelni, hogy lehetnek maguk ennyire begyöpösödött agyúak, hogy őt hibáztatják bármiért is. Nincs szükségünk magára!" --> helyes, kisanyám <3
"- Te mióta állsz ott? – kérdeztem." --> amióta megláttalak O:) oh bocsi ×D a fáradtság O:)
"- Angela Curtis. – megszorította a kezem. – Láttam a hirdetésüket, és érdeklődni szeretnék, hogy betöltötték-e már az állást." --> NEm! A tiéd az állás! :D
"- William Wright. – Apa kezet nyújtott. Szemében valami különös csillogást fedeztem fel. " --> booom chicka bow-woah :D
"De mindegy egyes alkalommal, amikor megpróbáltam rábeszélni egy randevúra azt mondta, hogy csak egyetlen egy nő létezik az életében, és az én vagyok." --> aaawww Keblemre, hadd öleljelek meg!!! <3 <3 <3
"- Neked bejön Angela. – feleltem.
- Micsoda?" --> Nem Micsoda, hanem Anglea! Ennyire nem lehet rossz a névmemóriád :D
"- Kisujjeskü? – Feltartottam a kisujjamat, mire átfogta a sajátjával.
- Kisujjeskü." --> Ez a világ legcukibb alkuja O:) O:) O:)
Köszönöm, mint mindig most is imádtam a kommentedet.
VálaszTörlés"- Te mióta állsz ott? – kérdeztem." --> amióta megláttalak - Kétszer elolvastam, mire rájöttem, mire is célozgatsz itt nekem.
A kiborulásodért ezúttal is megbocsátok, mert később majd úgy is a fejemet akarod venni. :D