2. fejezet /Cameron

Cameron

Bevágtam a szobám ajtaját magam mögött, fittyet hányva Anya aggódó kérdéseire. Nem akartam elmondani neki a történteket, mert már így is mélyen bántotta, hogy gyakran összesúgnak mögötte az utcán. Ugyan egyikünk sem lepődött meg rajta, hiszen a volt férje egy „gyilkos”, én pedig ennek az embernek a fia vagyok. Nem akartam, hogy Grace így tudja meg. Szerettem volna még egy kicsit titokban tartani előtte, hogy megismerhesse az igazi Cameront, de hála az öreglánynak esélyem sem volt. Azon sem lepődtem volna meg, ha Grace apja visszavonja az ajánlatát, és nem alkalmaz.

- Cam… - Sarah hangja hallatszott. Utáltam volna, ha neki is el kell mondanom. Néhány iskolatársát már így is rendbe kellett raknom. A húgom nem tehetett semmiről, egyedül engem vonhattak volna felelősségre, de csak egy gyerek voltam, aki rettegett az apjától. – Cammy! - Ő volt az egyetlen, akinek valaha megengedtem, hogy így szólítson, bárki mást elevenen megnyúztam volna, ha kiejti a nevemet így a száján. – Bemehetek? Kérlek…

Az ajtóhoz léptem, de még nem nyitottam ki, abban reménykedtem talán, hogy Sarah feladja, és magamra hagy egy rövid időre. Az ajtóhoz szorítottam a fülemet. Halk szipogást hallottam, azonnal feltéptem az ajtót. Húgom arcát apró könnyek áztatták. – Annyira sajnálom, prücsök. – Leguggoltam elé. – Minden rendben lesz, nem kell aggódnod!

- Mi történt? – Átölelte a nyakamat.

- Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene. – feleltem, miközben megtöröltem könnyes arcát. – Minden marad a régiben.

- Grace miatt vagy mérges?

- Nem Grace hibája. Tudod Tökmag, nem minden úgy sül el, ahogy szeretnénk. Ez pont nem jól sült el. – magyaráztam. Nem tudtam, mit mondhatnék még. Egyszerűen ez volt az igazság. Minden rohadtul el van cseszve.

- És akkor nem is fogsz a kávézóban dolgozni?

- Az sok mindentől függ.

- Grace nagyon kedves lány. Ő biztosan megengedné, hogy ott dolgozz.

- Tudom. – bólintottam. Próbáltam elhitetni az agyammal, hogy Grace számomra csak egy kedves lány, akivel eltöltöttem egy csodálatos délelőttöt. Igyekeztem magamnak is bemagyarázni, hogy nem volt jelentősége, csak egy szokványos nap első fele volt. A fenébe is, mégis kit akarok átverni, amikor még magammal sem tudom elhitetni, hogy nem jelentett semmit. Ebben a pillanatban a lehető legrosszabb dolognak tartottam bemenni a kávézóban. Ha hosszú távra tervezem ezt a munkát, mindig a közelében kell majd lennem. Nem fogom kibírni anélkül, hogy ne legyek igazán vele.

- Nézünk valamit, mielőtt el kell menned?

- Persze, menj, válaszd ki, én addig beszélek Anyával.

- Oké. – bólintott, és már szaladt is, hogy a filmek közé vesse magát. Minden bizonnyal egy olyat fog választani, amit már ezerszer végignéztünk, de érte még erre is hajlandó vagyok. Bűnbánó fejjel leballagtam a konyhába. Tudtam, hogy rossz fát tettem azzal a tűzre, hogy olyan hülyén viselkedtem, amikor hazaértem. Anya szigorú arccal meredt rám. Ez volt a jól kidolgozott módszere. Tudta, ha elég sok ideig néz ránk bosszúsan, mindenképp beszélni fogunk.

- Sajnálom, Anya, nem akartam gorombán viselkedni.

- Mi történt? – Aggodalmasan csengett a hangja, ennek ellenére nem akartam mindent elmondani neki. Minden bizonnyal kiborult volna, ha mesélek az öreglányról, viszont valamit mondanom kellett. Nem állhattam ott, mint egy idióta. – Ismered a mondást, néma gyereknek, anyja sem érti a szavát. – Mosoly bujkált a hangjában, utáltam volna elrontani a kedvét.

- Nem úgy alakultak a dolgok, mint szerettem volna. – Ezzel még nem árultam el mindent, de elégnek kellett volna lennie. Ha Anya nem ismerne ilyen jól, minden bizonnyal nem is faggatózna tovább, de kezét karba fonta a mellkasa előtt, és dobolni kezdett a lábával.

- Cameron Brown, titkolsz előlem valamit, és addig nem lépsz ki a konyhám ajtaján, míg nem tálalsz szépen ki mindent! – Fenyegetően hangzott a hangja, de tudtam, ha szeretnék, minden gond nélkül kisétálhatnék. Nem jönne utánam, hogy megkergessen a seprűvel, vagy bármi mással. Rám hagyná a döntésemet, és nem hánytorgatná fel a jövőben egyszer sem, viszont megjegyezné.

- Nincs miért aggódnod!

Felvont szemöldökkel nézett rám. – Na, pontosan az ilyen mondatoktól kezdek aggódni. Most már tényleg nem engedlek sehova, míg el nem mondod, mi folyik itt.

- Rendben. – feleltem, és beszélni kezdtem. Mit meg nem adnék azért, ha Anyának nem kellene ezt átélnie, ha olyan élete lehetne, mint minden más normális anyukának. Boldog lehetne a gyerekivel anélkül, hogy összesúgnak mögötte az utcán, vagy kibeszélik, amint távozik valahonnan. El sem tudtam képzelni, milyen nehéz lehet neki, hiszen a végsőkig kitartott az apám mellett

- Annyira sajnálom. – Odajött hozzám, és átkarolt. Apró termetéhez képest, erős nő volt. Ahogy magához szorított, emlékek ébredtek fel bennem arról az estéről, amikor apámat börtönbe zárták. Órák hosszat ültünk a nappali padlóján egymást ölelve. Akkor sírtam utoljára. – Beszélj vele!

- Nem hiszem, hogy jó ötlet. – feleltem. – Jobb lesz neki nélkülem. Grace sokkal jobbat érdemel nálam.

- Ne becsüld alá magad! Nagyszerű ember vagy…

- Nem számít, Anya! Grace nem hozzám való. – Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést. Láttam, hogy Anya még mondani akar valamit, de csendre intettem. Nem volt okom erről beszélni, még akkor sem, ha bele fogok bolondulni. Inkább legyek csak szimplán bolond, mint szerelmes bolond, nem igaz?

***

A kávézó felé tartottam, hogy megkezdhessem első munkanapomat, legalábbis elméletben erre készültem. Igazság szerint Grace apján múlik minden. Az épület ajtaja nyitva, óvatosan bedugtam rajta a fejemet.

- Cameron, örülök, hogy ideértél. – szólalt meg Mr. Wright. Nem volt szemrehányás a hangjában, ez megnyugtatott. – Ragadj ecsetet, és segíts odalenn Gracenek. – Már pont akartam kérdezni, hogy nem lehetséges-e, hogy idefent nyújtsak segédkezet, de nem akartam az első munkanapomon rossz benyomást kelteni. Megfogtam egy még kibontatlan festőhengert, és lesétáltam a lépcsőn. Valahonnan zene hallatszott, és a fenébe is, Grace miért nem tudott legalább szar zenét hallgatni? Valaki direkt szívózik velem, hát rohadjon meg! A zene hangja után mentem, és így találtam meg Gracet, egy irodaszerűségben voltunk. Legalábbis valaha az lehetett.

- Cameron! – Pillantásra sem méltatott, belemerült a munkájába. Egy létrán állt, de még így is nyújtózkodnia kellett, hogy elérje a fal tetejét. Ahogy kinyújtotta karját, pólója felcsúszott kissé, így fedetlenül hagyva bőrét egy vékony csíkban. Hogy nekem ezt miért kellett észrevennem? – Ahelyett, hogy így bámulsz rám, segíthetnél. Tiéd a felső rész! – Néhány laza mozdulattal leugrott a létráról. Nem láttam még lányt, aki így közlekedett volna egy létráról, vagy így bánt volna a festőhengerrel.

- Tehát enyém lesz a magaslati munka. –szólaltam meg, miközben kicsomagoltam a saját hengeremet.

- Pontosan. – bólintott, de továbbra sem nézett rám. Szóval megpróbál levegőnek nézni, talán így lesz a legjobb. – Nincs tériszonyod, ugye?

- Dehogyis. – A létrához léptem, a legfelső fokára állva minden gond nélkül elértem a fal legmagasabban lévő részeit is, nyújtózkodás nélkül. A zene tovább bömbölt, és hálát adtam, hogy Grace nem a tini bandákat kedveli, akkor még meg is süketültem volna. Meg kell mondjam, egész jó ízlése van a csajnak. Igyekeztem minden figyelmemet a festésre fordítani, és nem törődni az időnként méregető pillantásokkal, de a sokadik alkalommal beleuntam. – Miért bámulsz folyton?

- Ellenőrzöm, hogy mindent jól csinálsz-e. – felelt, és azonnal elkapta rólam a tekintetét.

- Ennyire nem bízol meg bennem? – Ez a szó szoros értelmében fájt. Tehát mégiscsak megmaradtak benne az öreglány szavai. Nem bízik meg bennem. Düh kelt életre a testemben, leugrottam a létráról, és átszeltem a kettőnk között lévő távolságot. Grace hátrahőkölt. – Nem bízol meg bennem, Grace? Mond ki!

- Tudom, hogy képes vagy hiba nélkül lefesteni egy falat. – motyogta döbbenten, miközben egyre távolabb araszolt tőlem.

- Akkor? Miért érzed azt, hogy folyton figyelned kell? Mert egy gyilkos fia vagyok, nem igaz? – Dühös voltam rá, de igyekeztem visszafogni magam. – Ha nem akarod, hogy veled dolgozzak, miért nem mondtad meg apádnak, hogy rúgjon ki?

- Na, álljon meg a menet! – bosszúsan taszított egyet a mellkasomon. – Egyáltalán nem érdekel, amit a vénasszony mondott rólad vagy az apádról. Hidegen hagy, hogy mit gondolnak rólad! Arra próbálok rájönni, miért viselkedtél velem úgy?

- Még meg fogod köszönni. – feleltem, majd visszafordultam a falhoz.

- Meg fogom köszönni? – Ismét felé pillantottam. Szemöldöke a homloka közepére ugrott. – Nem tudom, mihez vagy szokva, de én biztosan nem leszek hálás azért, hogy bunkó pöcsként viselkedtél velem.

- Most azt várod, hogy bocsánatot kérjek? – kérdeztem.

- Isten mentsen meg a te bocsánatkérésedtől! – dühösen forgatta a szemét. – Csak egyszerűen… á mindegy, hagyjuk.

- Hagyjuk? – Gyűlöltem, ha valaki úgy zárt le egy beszélgetést, hogy „hagyjuk”. – Grace, mond már ki végre, hogy mit gondolsz!
- Nekem te nem parancsolgatsz! – förmedt rám, és mutatóujjával rábökött a mellkasomra. – Én döntöm el, mit csinálok, és mit nem. Ha el akarok valamit mondani, nyugodt lehetsz, nem fogom az engedélyedet kérni. – Ez a lány megőrjít, legszívesebben ott helyben magamhoz húztam volna, hogy megcsókolhassam. Az sem érdekelt volna, ha sikítani kezd, vagy rendőrségért kiállt. Meg akartam csókolni, és talán meg is tettem volna, ha Apja nem jelenik meg az ajtóban.

- Minden rendben? – kérdezte Mr. Wright. Leginkább lányától várta a választ, aki kezét összefonta a mellkasa előtt, és dühös tekintettel bámult rám. Szemei szinte villámokat szórtak rám.

- Persze. – motyogta. – Viszont nekilátok a mosdó festésének.

Apja nagyot sóhajtott. – Csak nyugodtan, ahogy szeretnéd. Cameronra amúgy is szükségem lesz néhány bútor összeszereléséhez.

- Máris megyek. – feleltem. Letettem a hengert, és követtem Grace apját a lépcsőn. Talán azt vártam, hogy rákérdez, mi történt az imént köztem és a lánya között, de egy szót sem szólt erről, minden másról viszont annál inkább. Kérdezett Grant munkájáról, az édesanyám munkájáról, Sarahról, a suliról. Kíváncsi természetű ember volt, de egy cseppet sem bántam, hogy valaki végre az én sztorimra kíváncsi, és nem arra, amit az utcán hall.

Hosszú órák teltek el, és izmaim jelezték, hogy nincsenek hozzászokva az ilyesfajta munkához, engem viszont igenis kikapcsolt. Grace apja rohadtul jó fej volt velem, Grace viszont folyamatosan bosszús pillantásokkal ajándékozott meg, és igyekezett felnyársalni a tekintetével. Még szerencse, hogy nem lehet szemmel ölni, különben én meghaltam volna hatvanszor legalább. Már kezdett beesteledni, amikor Mr. Wright hazaparancsolt, de kikötötte, hogy holnap reggel nyolcra legyek ott.

- Itt leszek. – feleltem. – Viszlát! – Egyedül ballagtam hazafelé az egyre sötétülő utcákon. Néhány ember elhúzott mellettem, anélkül hogy pillantásra méltattak volna. Ez sokkal jobb volt annál, mintha gyűlölködő tekintettel, undorodva néznének rám.

- Cam! – Sarah ujjongva futott elém a verandára. A karomba kaptam, és megpörgettem.

- Mi ez a nagy öröm? – kérdeztem. – Ennyire örülsz, hogy újra láthatod a te nagyszerű bátyádat?

- Grace apukája most hívta fel Anyát, hogy elmondja neki, egész nyáron dolgozhatsz nála.

- Tényleg? – Fura, ezt nekem egy szóval sem említette.

- Igen! Igen!

- Ez nagyszerű hír! – mondtam. Egy egész nyár egy lánnyal, akit még csak meg sem érinthetek. Most már hivatalosan is kijelenthetem, meg fogok bolondulni őszig, és talán arra is vetemedek majd, hogy várjam a szeptembert és a sulit. Na, azért nem ennyire rossz a helyzet, de még lehet az.