„Úttalan utakon...
De túl lélek-határon,
túl gondolaton, túl minden álmon
valami messze vár reánk,
egy fénysugár e rút világon:
talán egy "mindent felejtés".
Talán egy "mindent újrakezdés"
a végső sziklaszálon.”
-
Wass Albert
Grace
Napjainkban…
- Tényleg nem gond a költözés? – Apa már legalább
hatvanadszorra tette fel a kérdést az elmúlt hetekben. Tudom, hogy miattam
teszi, mégis kezdett az idegeimre menni a folytonos kérdezősködésével.
Sokatmondó pillantást vetettem rá. – Már megbeszéltük, ne
legyél olyan, mint egy bizonytalan tinilány, aki az első randevúja előtt nem
tudja eldönteni, melyik ruhát vegye fel. – vágtam rá, mire elmosolyodott. Öt
évig hagytuk magunkat szenvedni abban a házban. A baleset után úgy éltünk ott,
mint valami idegenek. Egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán
nekilássunk Anya holmiját átnézni. De nem a sok emlék miatt döntöttünk végül a
költözés mellett, hanem egyszerűen elviselhetetlenné vált az emberek
sajnálkozása. Még ennyi idő után is részvétteljes pillantások fogadtak minket a
boltban, az utcán, az iskolában. Nem bírtam tovább, így felvetettem Apának a
költözés ötletét, mire bevallotta, hogy több hónapja házakat nézeget a neten.
Hosszú böngészés után sikerült rálelnünk a leendő otthonunkra, egy három
hálószobás családi házra egy festői kisvárosban. Most izgatottan kezdtem
fészkelődni az anyósülésen, ahogy elhaladtunk az „Üdvözöljük Wildebayben” tábla mellett. Mostantól ez volt az
otthonunk. A hátsó ülésre pillantottam, ahol Lucky, a hároméves Golden
Retriever kutyusunk vidáman csaholt a farkával.
- Lucky, nem sokára megérkezünk! – Fordultam felé, mire
felugrott és vakkantott egyet. Mosolyogva simogattam meg bundás fejét.
- Bírjátok ki ezt a pár percet! – nevetett Apa. – És eszedbe se jusson eljátszani a Szamár szerepét?
Túl idős vagy már hozzá!
- Apa! – förmedtem rá viccesen. – Az ember sosem lehet
elég idős a Shrekhez.
- Ezt vegyem úgy, hogy ismét egy egész estém fog rámenni,
hogy végignézem veled az összes eddigi részét?
- Ez eszembe sem jutott eddig, de most hogy mondod,
mindenképp beiktatom a jövőbeli terveim közé.
- Oké, de most maradj nyugton!
- Igenis, parancsnok.
Már jártam a városban korábban, szívem mégis vad
kalapálásba kezdett, ahogy egyre közelebb értünk leendő otthonunkhoz. A
házkeresésnél figyelembe vettük kutyusunkat, aki már három éve a családunk
oszlopos tagja volt. A szülinapomra kaptam két évvel Anya halála után. Apa
abban reménykedett, hogy ez majd visszahozza azt a kislányt, aki a baleset
előtt voltam, és számításai nem csaltak. Hála Luckynak ismét élet költözött a
házba, és engem is sikerült rávennie, hogy kimozduljak a házból.
Még néhány utca volt hátra, hogy végre elérjük a
célunkat. Tekintetemet igyekeztem mindenen végigfuttatni, hogy könnyebben
tájékozódjak majd. Bár el kellett ismernem, rendkívül rossz tájékozódási
képességekkel áldottak meg. Apa mindig azt mondta, hogy egyirányú utcában is
képes lennék eltévedni, és van benne igazság. Egyszer elkeveredtem egy
bevásárló központban, és másfél órámba telt, mire ismét megtaláltam Apát, aki
szánt szándékkal hagyta, hogy egyedül futkossak utána. Miután rájött, hogy
eltűntem, beült egy kávézóba, és igyekezett nem tudomást venni a
telefonhívásaimról. Szám szerint hatvankettő hívást hagyott figyelmen kívül.
Utólag visszagondolva az egész nagyon röhejes volt, akkor viszont mérhetetlenül
mérges voltam Apára. El sem tudtam képzelni, hogy teheti meg azt velem, hogy
egyszerűen csak hagy egyedül kószálni. Bár elmondása szerint, nem sok tartotta
vissza, hogy keresésemre induljon. Kezdett aggódni értem, hogy esetleg pánikba
estem.
Végre befordultunk az ismerős utcába, és megpillantottam
a házat is. Nagyot dobbant a szívem, ahogy tekintetemet végigfuttattam az egész
épületen. Imádtam minden egyes centiméterét, a fából készült hátsó teraszt, a
szobámhoz tartozó apró erkélyt. A nappali hatalmas ablakai a hátsó udvarra
néztek. Néhol ugyan még javításra szorult a ház, de azt ketten Apával is meg
tudtuk csinálni. Azt le kell szögeznem így az elején, hogy sosem voltam az a
tipikus lány. Szívesen töltöttem az időt Apával a műhelyében, mintsem a
korombeliekkel lógjak valahol. Mióta Anya meghalt, Apa minden szabadidejét
velem töltötte. Ő vitt ruhát választani, amikor az első gimis bálomra készültem,
ő volt velem, amikor összetörték a szívem. Azt megjegyzem, ő pedig szerette
volna összetörni a srác orrát, de nem hagytam neki természetesen.
- Kicsim, itt vagyunk! – szólalt meg Apa, ahogy lassan
befordult a garázs elé. Mostantól ez volt az otthonunk, ami csak a miénk. Új
dolgok várnak felfedezésre, többé már nem árnyékolja be a mindennapjainkat az a
baleset. Annyira belefeledkeztem a ház bámulásába, hogy csak akkor eszméltem
fel, amikor Apa behajolt az ablakon. – Nem érünk rá egész nap Poppy, rengeteg
dolgunk van!
- Sosem unod meg, hogy Poppynak szólíts? – kérdeztem
elfintorodva.
- Soha. Te az én kis Poppym maradsz. – nevetett. Talán öt
éves lehettem, amikor kitaláltam ezt a nevet magamnak, és követeltem, hogy így
szólítsanak. Apa volt az egyetlen, aki azonnal vette a célzást, és
engedelmeskedett. Belegondolva, talán neki is figyelmen kívül kellett volna
hagynia a kérésemet, ugyanis azóta is így szólít. – Igyekezz!
- Oké-oké. – nevetve szálltam ki az autóból, majd
kiengedtem Luckyt, aki azonnal felfedező útra indult a ház körül. Egyik
szememet folyamatosan rajta tartottam, miközben fel-alá rohangált, nehogy
túlzottan messzire merészkedjen, vagy tönkre tegye a szomszéd gyönyörű
virágait.
- Kicsim, sokáig ácsorogsz még ott, vagy hasznossá teszed
magad? – kérdezte nevetve Apa, aki már a verandán állt két hatalmas dobozzal a
kezében.
- Máris megyek. – Előhalásztam a táskámból a ház
kulcsait, de megremegett a kezem, mielőtt a zárba dugtam volna.
Apa azonnal letette a dobozokat, és elém lépett. Megfogta
mindkét kezemet, tenyerében az én apró ujjaim szinte elvesztek. – Jól vagy?
- Persze. – bólintottam, majd tekintetemet az ajtóra
szegeztem. Odabenn egy új élet vár rám, de féltem megtenni az utolsó lépést.
Egészen idáig váltig állítottam, hogy képes vagyok rá, képes vagyok magam
mögött hagyni a korábbi életemet, de megragadtam a célvonal előtt. Ott
totyorgok néhány centire a célom előtt, de nem mozdulok.
Apa közelebb húzott magához, izmos karjait körém fonta,
én pedig ölelésébe fúrtam magam. Fel sem tűnt, hogy sírni kezdek, csak
szaggatott légzésem tudatta velem, hogy úgy bőgök, mint egy csecsemő. –
Megértem, ha még nem állsz készen. Visszamehetünk, Poppy, még nem késő. Ha
szeretnéd, most azonnal autóba szállunk, és hazamegyünk.
- Most már ez az otthonunk. – suttogtam. – Itt akarok
lenni, Apa. Készen állok! – Magabiztosan csengett a hangom. Kibontakoztam
édesapám védelmező karjaiból, majd ismét a bejárathoz léptem. Egy mély levegőt
vettem, mielőtt bedugtam volna a zárba a kulcsot. A zár kattant, majd kitártam
az ajtót. Festék szaga csapta meg az orromat, odabent szinte minden átlátszó
fóliával volt letakarva. Dobozok hevertek szanaszét ránk várva. – Lássunk neki!
– Apa mosolyogva kapta fel a verandáról a dobozokat, hogy a többi közé rakja.
Néhány apróbb holmit nem bíztunk rá a költöztetőkre, inkább mi magunk
szállítottuk ide. Ezekben a becsomagolt dobozokban tároltuk az emlékeinket,
amiket meg szerettünk volna őrizni az előző otthonunkból. Tárgyak, amiket Anya
nagy odaadással válogatott ki. Ezek az új házban is helyet kapnak.
Néhány óra múlva kedvünk szerint sikerült berendeznünk a
nappalit. Ez volt az egyetlen helyiség, ahol minden a helyén állt. A konyha
fiókjai és szekrényei még üresen álltak. Épp a tányérokat rakosgattam a
polcokra, amikor Apa megjelent mögöttem. Valamit rejtegetett a háta mögött.
Felvont szemöldökkel pillantottam rá. – Mit titkolsz előlem?
- Mikor véglegesítettük a költözésünket, kutakodtam egy
kicsit. Arra gondoltam, hogy jó lenne valami munka után néznem. – Mióta
otthagyta a katonaságot nem igazán vállalt munkákat, segédkezett néhány
építkezésen, megjavított ezt-azt, de állandó munkája nem volt. Ahogy
végignéztem rajta, izgatottságot láttam a szemében.
- Találtál valamit?
- Emlékszel, hogy édesanyád mindig arról álmodozott, hogy
saját kávézója lesz? – kérdezte. Csak bólintani tudtam. Hosszú évekig minden családi esemény
alkalmával előkerült a téma. Anya szeretett volna saját kávézót nyitni, ahol a
saját süteményeit is megoszthatja a vendégeivel. Rendkívüli cukrász volt, a
családban mindenki imádta a desszertjeit. Mondjuk azt, hogy a vacsorák
csúcspontja volt a híres habos sütije. Már a gondolatára is összefutott a nyál
a számban. – Nos… Arra gondoltam, hogy esetleg megvalósíthatnánk az álmát. Mi
ketten.
- Ezt értsem úgy, hogy saját kávézónk lesz? – Szinte
visítottam az örömtől. Ujjongva öleltem át Apát. – Keresnünk kell egy helyet. –
hadartam. Sokatmondó pillantása elárulta, hogy egy lépéssel előttem jár. –
Találtál már egyet?
- Néhány napja beszéltem a tulajjal. Nincs, aki
megörökölje az üzletet, ő pedig túl idős ahhoz, hogy tovább vigye. Alacsony
áron kínálja, akár azonnali megvétellel.
- Megvetted?
- Nem akartam rábólintani, míg veled meg nem beszéltem a
dolgot.
- Vedd meg! – feleltem.
- Ma délutánra beszéltem meg a találkozót a tulajjal. Mit
szólnál hozzá, ha velem jönnél, és együtt döntenénk?
- Az remek lenne. – Egy puszit nyomtam Apa arcára, mire
elmosolyodott. Évek óta nem éreztem magam ennyire boldognak.
- Poppy, maradt néhány doboz a csomagtartóban, behoznád
őket?
- Már rohanok is. – mosolyogtam. Ismét kiléptem a ragyogó
napsütésbe, kezemben lóbáltam a Hogy ez mennyit tud
vigyorogni? – Segíthetek?
slusszkulcsot. A szemben lévő ház kertjéből egy idős férfi mosolyogva üdvözölt. Széles vigyorral az arcomon integettem neki vissza. Már a kocsi mellett álltam, mikor megpillantottam a másik szomszédunkat. Sűrű fekete haját összeborzolta az utcán átsuhanó szellő. Egy laza mozdulattal eltűrte a homlokáról a kósza tincseket. Sötét, szinte már fekete szemei éppen rám meredtek. Sötét farmerben és egy fehér pólóban volt. Felsőjének ujja alól kikandikált egy tetoválás. Megpróbáltam kivenni, hogy pontosan mit is ábrázol, de nem akartam túlzottan megbámulni. Szája sokatmondó vigyorra húzódott, miközben alaposan végigmért. Az alaposanon azt értem, hogy tekintete fel-le járt rajtam, néhány helyen tovább is elidőzött. Jellemző. Karba fontam a kezem, hogy megzavarjam a kilátását, de nem vette a lapot, és továbbra is bámult. Farkasszemet néztem vele, de egyre inkább azt éreztem, hogy levetkőztet a szemével. Egyre szélesebben mosolygott, csibészes mosolya volt. Olivia valószínűleg a bugyi olvasztó mosolynak nevezte volna. Nekem viszont nem volt kedvem ilyen részletekbe temetkezni, szóval elkaptam a tekintetem róla, és zavartan kezdtem kutatni valami után a csomagtartóban. A lázas keresésben azt is elfelejtettem, miért indultam. Továbbra is éreztem magamon a srác tekintetét. Összeszedtem minden bátorságomat, és dühös arckifejezéssel fordultam felé. Azt azonban nem vettem számításba, hogy míg kutattam, ő közelebb jött hozzám, nagyon közel. Lényegében néhány centire állt tőlem, ahogy megfordultam egy széles mellkassal találkozott a tekintetem. Kénytelen voltam egy lépést hátrálni, hogy az arcába nézhessek.
slusszkulcsot. A szemben lévő ház kertjéből egy idős férfi mosolyogva üdvözölt. Széles vigyorral az arcomon integettem neki vissza. Már a kocsi mellett álltam, mikor megpillantottam a másik szomszédunkat. Sűrű fekete haját összeborzolta az utcán átsuhanó szellő. Egy laza mozdulattal eltűrte a homlokáról a kósza tincseket. Sötét, szinte már fekete szemei éppen rám meredtek. Sötét farmerben és egy fehér pólóban volt. Felsőjének ujja alól kikandikált egy tetoválás. Megpróbáltam kivenni, hogy pontosan mit is ábrázol, de nem akartam túlzottan megbámulni. Szája sokatmondó vigyorra húzódott, miközben alaposan végigmért. Az alaposanon azt értem, hogy tekintete fel-le járt rajtam, néhány helyen tovább is elidőzött. Jellemző. Karba fontam a kezem, hogy megzavarjam a kilátását, de nem vette a lapot, és továbbra is bámult. Farkasszemet néztem vele, de egyre inkább azt éreztem, hogy levetkőztet a szemével. Egyre szélesebben mosolygott, csibészes mosolya volt. Olivia valószínűleg a bugyi olvasztó mosolynak nevezte volna. Nekem viszont nem volt kedvem ilyen részletekbe temetkezni, szóval elkaptam a tekintetem róla, és zavartan kezdtem kutatni valami után a csomagtartóban. A lázas keresésben azt is elfelejtettem, miért indultam. Továbbra is éreztem magamon a srác tekintetét. Összeszedtem minden bátorságomat, és dühös arckifejezéssel fordultam felé. Azt azonban nem vettem számításba, hogy míg kutattam, ő közelebb jött hozzám, nagyon közel. Lényegében néhány centire állt tőlem, ahogy megfordultam egy széles mellkassal találkozott a tekintetem. Kénytelen voltam egy lépést hátrálni, hogy az arcába nézhessek.
- Nem. – felelt.
Tekintete szinte észrevétlenül, de ismét lejjebb siklott. Most komolyan minden
srác először a lány mellét nézi meg? Viszketett a tenyerem, hogy egy hatalmasat
lekeverjek neki, de nem szerettem volna így indítani az ismeretségünket. Ökölbe
szorítottam a kezem, hogy megpróbáljam legyűrni magamban a mérgemet, de hiába
próbálkoztam. Fortyogott bennem a düh, és meg volt az esélye, hogy lekeverek
neki egy sallert, mielőtt kettőt pislant. Nem hiába, a dühkezelései
technikáimon még finomítani kell. – Gondoltam jó szomszéd módjára üdvözlöm az
új lakókat.
- Mondanám azt, hogy örülök a találkozásnak, de kifejezetten
gyűlölöm, ha egyszerűen megbámulnak.
- Mentségemre szolgáljon, hogy csak szép dolgokat bámulok
meg.
Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. - Ezt most
bóknak szántad?
- Veheted annak is, Cica.
- Cica? – Ez már mindennek a teteje volt. – Inkább legyen
Grace.
- A Cica jobban illik rád.
Dühösen horkantam fel. – Rád is illik a Bunkó Pöcs név,
de sejtem, hogy nem szoktak így hívni.
- Ha szeretnéd, te nevezhetsz így.
- Még a végén szavadon foglak.
- Te úgy fogsz, ahogy csak akarsz. – Kacsintott.
Jézus Mária, Szent
József! Hogy képes valaki ennyire nyomulni? – Akkor azt hiszem mostantól
így foglak nevezni.
- Ahogy akarod, Cica. – nevetett. Valamilyen oknál fogva
igenis viccesnek találta a helyzetet, én viszont igenis idegesítőnek. Nem
szerettem az olyan srácokat, akik nyíltan nyomultak egy lányra. Nem arról van
szó, hogy a kis nyámnyila fiúcskákra buktam, hanem ez a konkrét srác volt túl
sok az idegrendszeremnek. Túlzottan is magabiztos volt, és volt egy erős
gyanúm, hogy nem én vagyok az első lány, akit ezzel a szöveggel akar az ágyába
csalogatni. De abban a szent minutumban, hogy megszólalt, eldöntöttem, engem
ugyan nem fog sehova sem csalogatni.
- Nem akarok udvariatlan lenni, de sokáig fogsz még itt
álldogálni? Rengeteg dolgom van.
- Nem, már megyek is. – mosolygott. – Ha szükséged lenne
valamire, a szomszédban megtalálsz. Elég sokoldalú segítséget tudok nyújtani.
- Azt hiszem, egyedül is boldogulok, de azért észben
tartom az ajánlatod.
Felcsillant a szeme. Biztos félreértette a mondandómat,
de már nem volt mit tenni. Azt szerettem volna, ha kellő távolságba kerül
tőlem. Még a mozgásában is volt valami magabiztosság. Ez a srác tudja, milyen
adottságokkal áldották meg, de engem nem fog felírni a „megdugtam” listájára.
Azt már nem!
Bepakoltam a maradék dobozt a nappaliba. Apa épp egy
újabb csomagról tépte le a ragasztót, amikor megjelentem mellette.
- Apa, mit szólnál ahhoz, ha mondjuk, a rendőrség
beállítana hozzád, mert a lányod véletlenül eltett valakit láb alól.
- Kifejezetten meglepődnék, de ki ártott neked? – Mosoly
bujkált a hangjában, de igyekezett komoly arcot vágni. Karba fonta a kezét, és
kérdően bámult rám.
- Találkoztam a szomszéd sráccal, és…
- Á…
- Á? – Felvont szemöldökkel néztem rá. – Ezt hogy érted?
- Más mint Ethan, nem igaz?
- Hogy jön ide Ethan? – Most már elkerekedett szemmel
bámultam rá. Ezt a srácot és a volt barátomat semmiképp sem lehet egy
kategóriába sorolni. – Apa?
- Rendes gyereknek tűnik.
- Várjunk csak… Szerintem nem ugyanarra az emberre
gondolunk. – Csak az lehetett az egyetlen magyarázat, hogy van egy normális
srác szomszédom is, és nem csak ez az egoista alak a tökéletes kinézetével.
- Kicsim, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de
kétségtelenül Cameronról beszélünk.
- Ácsi… Lemaradtam. Te tudod a nevét?
- Legutóbb amikor itt jártam, találkoztam vele és a
családjával is. Rendes embereknek tűnnek, a srác imádja a kishúgát.
- Attól még velem viselkedhet seggfejként. – feleltem.
- Azért csak adj neki egy esélyt, hátha nem is olyan
rossz.
- Te most komolyan pasizásra buzdítasz?
- Nem, én arra ösztönözlek, hogy barátkozz más veled
egykorúakkal.
- Meg akarsz tőlem szabadulni, mi? – Szegeztem neki a
kérdést nevetve.
- Eszemben sincs, csak néha talán túl sok időt töltesz az
öregeddel. – nevetett.
- Mert szeretek veled lenni. – Egy puszit nyomtam az
arcára, majd hagytam, hogy magához öleljen. – Szeretlek, Apa.
- Én is téged, kicsim.
***
- Szerinted tényleg jó ötlet volt egyedül hagyni Luckyt
otthon? – néztem kérdően Apára, miközben kifordultunk az utcából. Úton voltunk
a kávézó felé, ami talán nem sokára a mi tulajdonunkban lesz.
- Nem lesz semmi baj, nem most hagyjuk először egyedül. –
Apa megpróbált megnyugtatni, de még mindig fennállt a lehetőség, hogy kutyusunk
lebontja a fél házat, mire hazaérünk. – Azt hiszem, ez az. – Még egyszer
ellenőriztük a kávézó nevét, majd leparkoltunk. Az ajtóban egy idős férfi
várakozott.
- Ön biztosan William Wright. – szólalt meg a férfi,
ahogy kiszálltunk az autóból. – Sean Pierce vagyok, velem beszélt telefonon.
- Örülök, hogy megismerhetem. – Apa kezet nyújtott.
- Ez a gyönyörű ifjú hölgy pedig minden bizonnyal a
lánya. – felém nyújtotta a kezét.
- Igen, Grace vagyok. Örvendek a találkozásnak. –
Elfogadtam a kézfogását.
- Nos akkor talán jöjjenek velem. – Intett. Egy
kulcscsomót húzott elő a zsebéből. – Kövessenek!
Mr. Pierce részletes körbevezetést tartott az egész
kávézóban. Először a konyhába mentünk. Már régóta nem használhatták, mert az
eszközöket belepte a por.
- Mikor zárta be az üzletet? – kérdeztem.
- Négy hónappal ezelőtt. – felelt Mr. Pierce. – Beteg
lettem, és nem volt ki vigye a helyet, nem maradt más választásom. Tudják már
régóta a családom tulajdonában volt, fájó szívvel válok meg tőle. Már két
ajánlatot is kaptam, de egyik sem volt megfelelő számomra. Azt akarom, hogy jó
kezekbe kerüljön a kávézó. – Biztatóan mosolygott rám. – Odalent van egy mosdó, egy öltöző zárható szekrényekkel,
és egy iroda. A vendégek mosdója a konyha melletti folyosón található. A
takarítónő azokat rendben tartotta. Itt hagyom magukat néhány percre,
nézelődjenek nyugodtan. Rögtön jövök! – Mr. Pierce magunkra hagyott minket.
Engem lekötött a helyiség látványa, valahogy mindig is így képzeltem el az Anya
által megálmodott kávézót. Hangulatos színű falak, barátságos környezet, nem
egy terem telezsúfolva asztalokkal. Mindennek pontosan meg van a helye. A falra
szerelt hangszórókból halk zene árad megtöltve az egész helyiséget. Talán még
egy biliárdasztal is elférne.
- Poppy, mit szólsz?
- Imádom. – feleltem. – Tudod, egy ilyen helyen el tudtam
volna képzelni Anyát. Ahogy mosolyogva üdvözli a vendégeket, beszélget velük,
elkészíti a nagyszerű desszertjeit. – Elhalt a hangom, szívembe fájdalom
költözött. Apa is észrevette, mert közelebb lépett hozzám, és átkarolta a
vállam.
- Kicsim, ha még nem állsz erre készen, nem kell
megvennünk. – suttogta.
- Tovább kell lépnünk, Apa. Meg kell tennünk! Nem csak
Anyáért, hanem értünk is. Úgy érzem, ha ezt megtesszük, akkor azzal emléket
állítunk Anyának. Megvalósíthatjuk, amit ő már nem tudott… Meg kell vennünk ezt
a helyet, ha Mr. Pierce is beleegyezik. Muszáj lesz.
- Nos… Hogy döntöttek?
- Mr. Pierce kérdő tekintettel nézett ránk. Apa ismét rám pillantott, az
én megerősítésemre várt. Biztatóan bólintottam.
- Szeretnénk megvenni.
- Ezt örömmel hallom. – Széles mosoly ült ki az öregúr
arcára. Háta mögül papírokat húzott elő. – Üljünk le, és beszéljük át még
egyszer a részleteket. Az ügyvéd minden papírt előkészített. Néhány aláírásra
lesz szükség, és a maguké. – Jó érzés volt tudni, hogy Mr. Pierce hajlandó
eladni nekünk a családi örökségét. Felfedezőútra indultam, bejártam a kávézó
minden egyes szegletét. Részletes terveket készítettem, hogyan fogjuk majd
átalakítani a helyet. Tudtam, hogy Apa ezt mindenképp rám bízná. Képzeletemben
pontosan összeállt a kép, hogyan fog kinézni, ha elkészült. A régi tapétát
mindenképp le kell szednünk, mert már elég sok helyen kopott. Új pénztárgépre
és néhány konyhai eszközre is szükségünk lesz. A bútorok nagy része megfelelő
állapotban van, de némelyiktől mindenképp meg kell szabadulnunk. A falat
díszítő képek tetszettek, így azokat mindenképp megtartjuk. Ebben biztos
voltam. Mire Apa és Mr. Pierce elintézték a szükséges papírokat, teljesen be
voltam zsongva. Azonnal készen álltam belevetni magamat a munkába. Rengeteg
dolgot kell még beszereznünk, ha a közeljövőben ki akarunk nyitni.
- Mi a terv? – kérdezte Apa, ahogy kettesben maradtunk.
- Nagyszabású átalakítás. – mosolyogtam.
- Talán van is elképzelésed?
- Persze, hogy van, de rengeteg dologra lesz szükségünk.
Viszont előtte szeretnék hazamenni, hogy megnézzem, minden rendben van-e
Luckyval.
- Természetesen. Már indulhatunk is.
Ahogy közeledtünk a házunkhoz, rossz érzések fogtak el.
Szinte még meg sem állt az autó, máris a járdán voltam, és rohantam a bejárat
felé. Remegő ujjakkal nyitottam ki az ajtót. A házban csend honolt. Normális
esetben Lucky boldogan rohant volna felém, azonban nem volt mozgás odabent.
- Lucky! – kiáltottam. Semmi mozgás. Felrohantam az
emeletre, átfésültem minden helyiséget, de kutyusunknak nyoma sem volt.
Visszarohantam a nappaliba, Apa azonnal rájött, mi a probléma. A konyhába ment,
ahol utoljára hagytuk Luckyt. Az ablak nyitva volt. – Kiszökött. – elcsuklott a
hangom. Egy teljesen idegen környéken van, azt sem tudom, merre mehetett.
- Megtaláljuk.
- Siessünk! – Kétségtelenül volt elég ideje ahhoz, hogy
elég messzire jusson, de bele sem mertem gondolni, hogy esetleg nem találjuk
meg. Kirohantam a házunk elé. Apával megbeszéltük, hogy két különböző irányba
kezdünk neki a keresésnek, így sokkal jobbak az esélyeink.
- Lucky! Lucky! – Abban reménykedtem, hogy valahol a
kertben van, de nyoma sem volt annak, hogy ott járt volna. Remegve indultam
neki a kutatásának. Csak imádkozhattam, hogy épségben megtaláljuk.
"És eszedbe se jusson eljátszani a Szamár szerepét?" --> első reakció: Ott vagyunk már? :D ×D
VálaszTörlés"- Kicsim, sokáig ácsorogsz még ott, vagy hasznossá teszed magad?" --> nem Apa, jó ez így nekem.... dolgozz csak :D 3:)
Juuuj de kis cuki, megvalósítják anyuka álmát :D :3 hát egyemmeg őket :D :3 *.*
"....mikor megpillantottam a másik szomszédunkat" --> oh helló *.* *elkezd vigyorogni*
"- Mentségemre szolgáljon, hogy csak szép dolgokat bámulok meg." --> ez cuki.... de úgy, hogy előtte megbámulta ×D bírni fogom őt azt hiszem :D ×D
"- Veheted annak is, Cica." --> ciiiica :D :3
" Rád is illik a Bunkó Pöcs név, de sejtem, hogy nem szoktak így hívni." --> ez magas labda volt ×D
" Elég sokoldalú segítséget tudok nyújtani." --> oh el tudom képzelni *.* O:)
"- Apa, mit szólnál ahhoz, ha mondjuk, a rendőrség beállítana hozzád, mert a lányod véletlenül eltett valakit láb alól." --> most miért akarod bántani? ×D :P
Ne.. nehogy azt mondd, hogy eltűnt a kutya....
És de.... eltűnt....
Miért? Ajánlom, hogy Grace megtalálja.... vagy Cameron találja meg, vagy valami :D kell az a kutya :D
Nagyon tetszett, és várom a folytatást ;) :3
Apukát imádni fogod, ehhez kétség sem fér. :)
TörlésBiztos vagyok benne, hogy bírni fogod Cameront. :)
A kutyus miatt pedig ne aggódj, gyorsan elő fog kerülni.
Örülök, hogy ennyire tetszett, és igyekszem a folytatást még jövő hét elején hozni. :)