1. fejezet /Grace

„Úttalan utakon...

De túl lélek-határon,

túl gondolaton, túl minden álmon

valami messze vár reánk,

egy fénysugár e rút világon:

talán egy "mindent felejtés".

Talán egy "mindent újrakezdés"

a végső sziklaszálon.”

 - Wass Albert

Grace

Napjainkban…

- Tényleg nem gond a költözés? – Apa már legalább hatvanadszorra tette fel a kérdést az elmúlt hetekben. Tudom, hogy miattam teszi, mégis kezdett az idegeimre menni a folytonos kérdezősködésével.

Sokatmondó pillantást vetettem rá. – Már megbeszéltük, ne legyél olyan, mint egy bizonytalan tinilány, aki az első randevúja előtt nem tudja eldönteni, melyik ruhát vegye fel. – vágtam rá, mire elmosolyodott. Öt évig hagytuk magunkat szenvedni abban a házban. A baleset után úgy éltünk ott, mint valami idegenek. Egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán nekilássunk Anya holmiját átnézni. De nem a sok emlék miatt döntöttünk végül a költözés mellett, hanem egyszerűen elviselhetetlenné vált az emberek sajnálkozása. Még ennyi idő után is részvétteljes pillantások fogadtak minket a boltban, az utcán, az iskolában. Nem bírtam tovább, így felvetettem Apának a költözés ötletét, mire bevallotta, hogy több hónapja házakat nézeget a neten. Hosszú böngészés után sikerült rálelnünk a leendő otthonunkra, egy három hálószobás családi házra egy festői kisvárosban. Most izgatottan kezdtem fészkelődni az anyósülésen, ahogy elhaladtunk az „Üdvözöljük Wildebayben” tábla mellett. Mostantól ez volt az otthonunk. A hátsó ülésre pillantottam, ahol Lucky, a hároméves Golden Retriever kutyusunk vidáman csaholt a farkával.

- Lucky, nem sokára megérkezünk! – Fordultam felé, mire felugrott és vakkantott egyet. Mosolyogva simogattam meg bundás fejét.

- Bírjátok ki ezt a pár percet! – nevetett Apa.  – És eszedbe se jusson eljátszani a Szamár szerepét? Túl idős vagy már hozzá!

- Apa! – förmedtem rá viccesen. – Az ember sosem lehet elég idős a Shrekhez.

- Ezt vegyem úgy, hogy ismét egy egész estém fog rámenni, hogy végignézem veled az összes eddigi részét?

- Ez eszembe sem jutott eddig, de most hogy mondod, mindenképp beiktatom a jövőbeli terveim közé.

- Oké, de most maradj nyugton!

- Igenis, parancsnok.

Már jártam a városban korábban, szívem mégis vad kalapálásba kezdett, ahogy egyre közelebb értünk leendő otthonunkhoz. A házkeresésnél figyelembe vettük kutyusunkat, aki már három éve a családunk oszlopos tagja volt. A szülinapomra kaptam két évvel Anya halála után. Apa abban reménykedett, hogy ez majd visszahozza azt a kislányt, aki a baleset előtt voltam, és számításai nem csaltak. Hála Luckynak ismét élet költözött a házba, és engem is sikerült rávennie, hogy kimozduljak a házból.

Még néhány utca volt hátra, hogy végre elérjük a célunkat. Tekintetemet igyekeztem mindenen végigfuttatni, hogy könnyebben tájékozódjak majd. Bár el kellett ismernem, rendkívül rossz tájékozódási képességekkel áldottak meg. Apa mindig azt mondta, hogy egyirányú utcában is képes lennék eltévedni, és van benne igazság. Egyszer elkeveredtem egy bevásárló központban, és másfél órámba telt, mire ismét megtaláltam Apát, aki szánt szándékkal hagyta, hogy egyedül futkossak utána. Miután rájött, hogy eltűntem, beült egy kávézóba, és igyekezett nem tudomást venni a telefonhívásaimról. Szám szerint hatvankettő hívást hagyott figyelmen kívül. Utólag visszagondolva az egész nagyon röhejes volt, akkor viszont mérhetetlenül mérges voltam Apára. El sem tudtam képzelni, hogy teheti meg azt velem, hogy egyszerűen csak hagy egyedül kószálni. Bár elmondása szerint, nem sok tartotta vissza, hogy keresésemre induljon. Kezdett aggódni értem, hogy esetleg pánikba estem.

Végre befordultunk az ismerős utcába, és megpillantottam a házat is. Nagyot dobbant a szívem, ahogy tekintetemet végigfuttattam az egész épületen. Imádtam minden egyes centiméterét, a fából készült hátsó teraszt, a szobámhoz tartozó apró erkélyt. A nappali hatalmas ablakai a hátsó udvarra néztek. Néhol ugyan még javításra szorult a ház, de azt ketten Apával is meg tudtuk csinálni. Azt le kell szögeznem így az elején, hogy sosem voltam az a tipikus lány. Szívesen töltöttem az időt Apával a műhelyében, mintsem a korombeliekkel lógjak valahol. Mióta Anya meghalt, Apa minden szabadidejét velem töltötte. Ő vitt ruhát választani, amikor az első gimis bálomra készültem, ő volt velem, amikor összetörték a szívem. Azt megjegyzem, ő pedig szerette volna összetörni a srác orrát, de nem hagytam neki természetesen.

- Kicsim, itt vagyunk! – szólalt meg Apa, ahogy lassan befordult a garázs elé. Mostantól ez volt az otthonunk, ami csak a miénk. Új dolgok várnak felfedezésre, többé már nem árnyékolja be a mindennapjainkat az a baleset. Annyira belefeledkeztem a ház bámulásába, hogy csak akkor eszméltem fel, amikor Apa behajolt az ablakon. – Nem érünk rá egész nap Poppy, rengeteg dolgunk van!

- Sosem unod meg, hogy Poppynak szólíts? – kérdeztem elfintorodva.

- Soha. Te az én kis Poppym maradsz. – nevetett. Talán öt éves lehettem, amikor kitaláltam ezt a nevet magamnak, és követeltem, hogy így szólítsanak. Apa volt az egyetlen, aki azonnal vette a célzást, és engedelmeskedett. Belegondolva, talán neki is figyelmen kívül kellett volna hagynia a kérésemet, ugyanis azóta is így szólít. – Igyekezz!

- Oké-oké. – nevetve szálltam ki az autóból, majd kiengedtem Luckyt, aki azonnal felfedező útra indult a ház körül. Egyik szememet folyamatosan rajta tartottam, miközben fel-alá rohangált, nehogy túlzottan messzire merészkedjen, vagy tönkre tegye a szomszéd gyönyörű virágait.

- Kicsim, sokáig ácsorogsz még ott, vagy hasznossá teszed magad? – kérdezte nevetve Apa, aki már a verandán állt két hatalmas dobozzal a kezében.

- Máris megyek. – Előhalásztam a táskámból a ház kulcsait, de megremegett a kezem, mielőtt a zárba dugtam volna.

Apa azonnal letette a dobozokat, és elém lépett. Megfogta mindkét kezemet, tenyerében az én apró ujjaim szinte elvesztek. – Jól vagy?

- Persze. – bólintottam, majd tekintetemet az ajtóra szegeztem. Odabenn egy új élet vár rám, de féltem megtenni az utolsó lépést. Egészen idáig váltig állítottam, hogy képes vagyok rá, képes vagyok magam mögött hagyni a korábbi életemet, de megragadtam a célvonal előtt. Ott totyorgok néhány centire a célom előtt, de nem mozdulok.

Apa közelebb húzott magához, izmos karjait körém fonta, én pedig ölelésébe fúrtam magam. Fel sem tűnt, hogy sírni kezdek, csak szaggatott légzésem tudatta velem, hogy úgy bőgök, mint egy csecsemő. – Megértem, ha még nem állsz készen. Visszamehetünk, Poppy, még nem késő. Ha szeretnéd, most azonnal autóba szállunk, és hazamegyünk.

- Most már ez az otthonunk. – suttogtam. – Itt akarok lenni, Apa. Készen állok! – Magabiztosan csengett a hangom. Kibontakoztam édesapám védelmező karjaiból, majd ismét a bejárathoz léptem. Egy mély levegőt vettem, mielőtt bedugtam volna a zárba a kulcsot. A zár kattant, majd kitártam az ajtót. Festék szaga csapta meg az orromat, odabent szinte minden átlátszó fóliával volt letakarva. Dobozok hevertek szanaszét ránk várva. – Lássunk neki! – Apa mosolyogva kapta fel a verandáról a dobozokat, hogy a többi közé rakja. Néhány apróbb holmit nem bíztunk rá a költöztetőkre, inkább mi magunk szállítottuk ide. Ezekben a becsomagolt dobozokban tároltuk az emlékeinket, amiket meg szerettünk volna őrizni az előző otthonunkból. Tárgyak, amiket Anya nagy odaadással válogatott ki. Ezek az új házban is helyet kapnak.

Néhány óra múlva kedvünk szerint sikerült berendeznünk a nappalit. Ez volt az egyetlen helyiség, ahol minden a helyén állt. A konyha fiókjai és szekrényei még üresen álltak. Épp a tányérokat rakosgattam a polcokra, amikor Apa megjelent mögöttem. Valamit rejtegetett a háta mögött. Felvont szemöldökkel pillantottam rá. – Mit titkolsz előlem?

- Mikor véglegesítettük a költözésünket, kutakodtam egy kicsit. Arra gondoltam, hogy jó lenne valami munka után néznem. – Mióta otthagyta a katonaságot nem igazán vállalt munkákat, segédkezett néhány építkezésen, megjavított ezt-azt, de állandó munkája nem volt. Ahogy végignéztem rajta, izgatottságot láttam a szemében.

- Találtál valamit?

- Emlékszel, hogy édesanyád mindig arról álmodozott, hogy saját kávézója lesz? – kérdezte. Csak bólintani tudtam.  Hosszú évekig minden családi esemény alkalmával előkerült a téma. Anya szeretett volna saját kávézót nyitni, ahol a saját süteményeit is megoszthatja a vendégeivel. Rendkívüli cukrász volt, a családban mindenki imádta a desszertjeit. Mondjuk azt, hogy a vacsorák csúcspontja volt a híres habos sütije. Már a gondolatára is összefutott a nyál a számban. – Nos… Arra gondoltam, hogy esetleg megvalósíthatnánk az álmát. Mi ketten.

- Ezt értsem úgy, hogy saját kávézónk lesz? – Szinte visítottam az örömtől. Ujjongva öleltem át Apát. – Keresnünk kell egy helyet. – hadartam. Sokatmondó pillantása elárulta, hogy egy lépéssel előttem jár. – Találtál már egyet?

- Néhány napja beszéltem a tulajjal. Nincs, aki megörökölje az üzletet, ő pedig túl idős ahhoz, hogy tovább vigye. Alacsony áron kínálja, akár azonnali megvétellel.

- Megvetted?

- Nem akartam rábólintani, míg veled meg nem beszéltem a dolgot.

- Vedd meg! – feleltem.

- Ma délutánra beszéltem meg a találkozót a tulajjal. Mit szólnál hozzá, ha velem jönnél, és együtt döntenénk?

- Az remek lenne. – Egy puszit nyomtam Apa arcára, mire elmosolyodott. Évek óta nem éreztem magam ennyire boldognak.

- Poppy, maradt néhány doboz a csomagtartóban, behoznád őket?

- Már rohanok is. – mosolyogtam. Ismét kiléptem a ragyogó napsütésbe, kezemben lóbáltam a Hogy ez mennyit tud vigyorogni? – Segíthetek?

slusszkulcsot. A szemben lévő ház kertjéből egy idős férfi mosolyogva üdvözölt. Széles vigyorral az arcomon integettem neki vissza. Már a kocsi mellett álltam, mikor megpillantottam a másik szomszédunkat. Sűrű fekete haját összeborzolta az utcán átsuhanó szellő. Egy laza mozdulattal eltűrte a homlokáról a kósza tincseket. Sötét, szinte már fekete szemei éppen rám meredtek. Sötét farmerben és egy fehér pólóban volt. Felsőjének ujja alól kikandikált egy tetoválás. Megpróbáltam kivenni, hogy pontosan mit is ábrázol, de nem akartam túlzottan megbámulni. Szája sokatmondó vigyorra húzódott, miközben alaposan végigmért. Az alaposanon azt értem, hogy tekintete fel-le járt rajtam, néhány helyen tovább is elidőzött. Jellemző. Karba fontam a kezem, hogy megzavarjam a kilátását, de nem vette a lapot, és továbbra is bámult. Farkasszemet néztem vele, de egyre inkább azt éreztem, hogy levetkőztet a szemével. Egyre szélesebben mosolygott, csibészes mosolya volt. Olivia valószínűleg a bugyi olvasztó mosolynak nevezte volna. Nekem viszont nem volt kedvem ilyen részletekbe temetkezni, szóval elkaptam a tekintetem róla, és zavartan kezdtem kutatni valami után a csomagtartóban. A lázas keresésben azt is elfelejtettem, miért indultam. Továbbra is éreztem magamon a srác tekintetét. Összeszedtem minden bátorságomat, és dühös arckifejezéssel fordultam felé. Azt azonban nem vettem számításba, hogy míg kutattam, ő közelebb jött hozzám, nagyon közel. Lényegében néhány centire állt tőlem, ahogy megfordultam egy széles mellkassal találkozott a tekintetem. Kénytelen voltam egy lépést hátrálni, hogy az arcába nézhessek.

-  Nem. – felelt. Tekintete szinte észrevétlenül, de ismét lejjebb siklott. Most komolyan minden srác először a lány mellét nézi meg? Viszketett a tenyerem, hogy egy hatalmasat lekeverjek neki, de nem szerettem volna így indítani az ismeretségünket. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy megpróbáljam legyűrni magamban a mérgemet, de hiába próbálkoztam. Fortyogott bennem a düh, és meg volt az esélye, hogy lekeverek neki egy sallert, mielőtt kettőt pislant. Nem hiába, a dühkezelései technikáimon még finomítani kell. – Gondoltam jó szomszéd módjára üdvözlöm az új lakókat.

- Mondanám azt, hogy örülök a találkozásnak, de kifejezetten gyűlölöm, ha egyszerűen megbámulnak.

- Mentségemre szolgáljon, hogy csak szép dolgokat bámulok meg.

Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. - Ezt most bóknak szántad?

- Veheted annak is, Cica.

- Cica? – Ez már mindennek a teteje volt. – Inkább legyen Grace.

- A Cica jobban illik rád.

Dühösen horkantam fel. – Rád is illik a Bunkó Pöcs név, de sejtem, hogy nem szoktak így hívni.

- Ha szeretnéd, te nevezhetsz így.

- Még a végén szavadon foglak.

- Te úgy fogsz, ahogy csak akarsz. – Kacsintott.

Jézus Mária, Szent József! Hogy képes valaki ennyire nyomulni? – Akkor azt hiszem mostantól így foglak nevezni.

- Ahogy akarod, Cica. – nevetett. Valamilyen oknál fogva igenis viccesnek találta a helyzetet, én viszont igenis idegesítőnek. Nem szerettem az olyan srácokat, akik nyíltan nyomultak egy lányra. Nem arról van szó, hogy a kis nyámnyila fiúcskákra buktam, hanem ez a konkrét srác volt túl sok az idegrendszeremnek. Túlzottan is magabiztos volt, és volt egy erős gyanúm, hogy nem én vagyok az első lány, akit ezzel a szöveggel akar az ágyába csalogatni. De abban a szent minutumban, hogy megszólalt, eldöntöttem, engem ugyan nem fog sehova sem csalogatni.

- Nem akarok udvariatlan lenni, de sokáig fogsz még itt álldogálni? Rengeteg dolgom van.

- Nem, már megyek is. – mosolygott. – Ha szükséged lenne valamire, a szomszédban megtalálsz. Elég sokoldalú segítséget tudok nyújtani.

- Azt hiszem, egyedül is boldogulok, de azért észben tartom az ajánlatod.

Felcsillant a szeme. Biztos félreértette a mondandómat, de már nem volt mit tenni. Azt szerettem volna, ha kellő távolságba kerül tőlem. Még a mozgásában is volt valami magabiztosság. Ez a srác tudja, milyen adottságokkal áldották meg, de engem nem fog felírni a „megdugtam” listájára. Azt már nem!

Bepakoltam a maradék dobozt a nappaliba. Apa épp egy újabb csomagról tépte le a ragasztót, amikor megjelentem mellette.

- Apa, mit szólnál ahhoz, ha mondjuk, a rendőrség beállítana hozzád, mert a lányod véletlenül eltett valakit láb alól.

- Kifejezetten meglepődnék, de ki ártott neked? – Mosoly bujkált a hangjában, de igyekezett komoly arcot vágni. Karba fonta a kezét, és kérdően bámult rám.

- Találkoztam a szomszéd sráccal, és…

- Á…

- Á? – Felvont szemöldökkel néztem rá. – Ezt hogy érted?

- Más mint Ethan, nem igaz?

- Hogy jön ide Ethan? – Most már elkerekedett szemmel bámultam rá. Ezt a srácot és a volt barátomat semmiképp sem lehet egy kategóriába sorolni. – Apa?

- Rendes gyereknek tűnik.

- Várjunk csak… Szerintem nem ugyanarra az emberre gondolunk. – Csak az lehetett az egyetlen magyarázat, hogy van egy normális srác szomszédom is, és nem csak ez az egoista alak a tökéletes kinézetével.

- Kicsim, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de kétségtelenül Cameronról beszélünk.

- Ácsi… Lemaradtam. Te tudod a nevét?

- Legutóbb amikor itt jártam, találkoztam vele és a családjával is. Rendes embereknek tűnnek, a srác imádja a kishúgát.

- Attól még velem viselkedhet seggfejként. – feleltem.

- Azért csak adj neki egy esélyt, hátha nem is olyan rossz.

- Te most komolyan pasizásra buzdítasz?

- Nem, én arra ösztönözlek, hogy barátkozz más veled egykorúakkal.

- Meg akarsz tőlem szabadulni, mi? – Szegeztem neki a kérdést nevetve.

- Eszemben sincs, csak néha talán túl sok időt töltesz az öregeddel. – nevetett.

- Mert szeretek veled lenni. – Egy puszit nyomtam az arcára, majd hagytam, hogy magához öleljen. – Szeretlek, Apa.

- Én is téged, kicsim.

***

- Szerinted tényleg jó ötlet volt egyedül hagyni Luckyt otthon? – néztem kérdően Apára, miközben kifordultunk az utcából. Úton voltunk a kávézó felé, ami talán nem sokára a mi tulajdonunkban lesz.

- Nem lesz semmi baj, nem most hagyjuk először egyedül. – Apa megpróbált megnyugtatni, de még mindig fennállt a lehetőség, hogy kutyusunk lebontja a fél házat, mire hazaérünk. – Azt hiszem, ez az. – Még egyszer ellenőriztük a kávézó nevét, majd leparkoltunk. Az ajtóban egy idős férfi várakozott.

- Ön biztosan William Wright. – szólalt meg a férfi, ahogy kiszálltunk az autóból. – Sean Pierce vagyok, velem beszélt telefonon.

- Örülök, hogy megismerhetem. – Apa kezet nyújtott.

- Ez a gyönyörű ifjú hölgy pedig minden bizonnyal a lánya. – felém nyújtotta a kezét.

- Igen, Grace vagyok. Örvendek a találkozásnak. – Elfogadtam a kézfogását.

- Nos akkor talán jöjjenek velem. – Intett. Egy kulcscsomót húzott elő a zsebéből. – Kövessenek!

Mr. Pierce részletes körbevezetést tartott az egész kávézóban. Először a konyhába mentünk. Már régóta nem használhatták, mert az eszközöket belepte a por.

- Mikor zárta be az üzletet? – kérdeztem.

- Négy hónappal ezelőtt. – felelt Mr. Pierce. – Beteg lettem, és nem volt ki vigye a helyet, nem maradt más választásom. Tudják már régóta a családom tulajdonában volt, fájó szívvel válok meg tőle. Már két ajánlatot is kaptam, de egyik sem volt megfelelő számomra. Azt akarom, hogy jó kezekbe kerüljön a kávézó. – Biztatóan mosolygott rám.  – Odalent van egy mosdó, egy öltöző zárható szekrényekkel, és egy iroda. A vendégek mosdója a konyha melletti folyosón található. A takarítónő azokat rendben tartotta. Itt hagyom magukat néhány percre, nézelődjenek nyugodtan. Rögtön jövök! – Mr. Pierce magunkra hagyott minket. Engem lekötött a helyiség látványa, valahogy mindig is így képzeltem el az Anya által megálmodott kávézót. Hangulatos színű falak, barátságos környezet, nem egy terem telezsúfolva asztalokkal. Mindennek pontosan meg van a helye. A falra szerelt hangszórókból halk zene árad megtöltve az egész helyiséget. Talán még egy biliárdasztal is elférne.

- Poppy, mit szólsz?

- Imádom. – feleltem. – Tudod, egy ilyen helyen el tudtam volna képzelni Anyát. Ahogy mosolyogva üdvözli a vendégeket, beszélget velük, elkészíti a nagyszerű desszertjeit. – Elhalt a hangom, szívembe fájdalom költözött. Apa is észrevette, mert közelebb lépett hozzám, és átkarolta a vállam.

- Kicsim, ha még nem állsz erre készen, nem kell megvennünk. – suttogta.

- Tovább kell lépnünk, Apa. Meg kell tennünk! Nem csak Anyáért, hanem értünk is. Úgy érzem, ha ezt megtesszük, akkor azzal emléket állítunk Anyának. Megvalósíthatjuk, amit ő már nem tudott… Meg kell vennünk ezt a helyet, ha Mr. Pierce is beleegyezik. Muszáj lesz.

- Nos… Hogy döntöttek?  - Mr. Pierce kérdő tekintettel nézett ránk. Apa ismét rám pillantott, az én megerősítésemre várt. Biztatóan bólintottam.

- Szeretnénk megvenni.

- Ezt örömmel hallom. – Széles mosoly ült ki az öregúr arcára. Háta mögül papírokat húzott elő. – Üljünk le, és beszéljük át még egyszer a részleteket. Az ügyvéd minden papírt előkészített. Néhány aláírásra lesz szükség, és a maguké. – Jó érzés volt tudni, hogy Mr. Pierce hajlandó eladni nekünk a családi örökségét. Felfedezőútra indultam, bejártam a kávézó minden egyes szegletét. Részletes terveket készítettem, hogyan fogjuk majd átalakítani a helyet. Tudtam, hogy Apa ezt mindenképp rám bízná. Képzeletemben pontosan összeállt a kép, hogyan fog kinézni, ha elkészült. A régi tapétát mindenképp le kell szednünk, mert már elég sok helyen kopott. Új pénztárgépre és néhány konyhai eszközre is szükségünk lesz. A bútorok nagy része megfelelő állapotban van, de némelyiktől mindenképp meg kell szabadulnunk. A falat díszítő képek tetszettek, így azokat mindenképp megtartjuk. Ebben biztos voltam. Mire Apa és Mr. Pierce elintézték a szükséges papírokat, teljesen be voltam zsongva. Azonnal készen álltam belevetni magamat a munkába. Rengeteg dolgot kell még beszereznünk, ha a közeljövőben ki akarunk nyitni.

- Mi a terv? – kérdezte Apa, ahogy kettesben maradtunk.

- Nagyszabású átalakítás. – mosolyogtam.

- Talán van is elképzelésed?

- Persze, hogy van, de rengeteg dologra lesz szükségünk. Viszont előtte szeretnék hazamenni, hogy megnézzem, minden rendben van-e Luckyval.

- Természetesen. Már indulhatunk is.

Ahogy közeledtünk a házunkhoz, rossz érzések fogtak el. Szinte még meg sem állt az autó, máris a járdán voltam, és rohantam a bejárat felé. Remegő ujjakkal nyitottam ki az ajtót. A házban csend honolt. Normális esetben Lucky boldogan rohant volna felém, azonban nem volt mozgás odabent.

- Lucky! – kiáltottam. Semmi mozgás. Felrohantam az emeletre, átfésültem minden helyiséget, de kutyusunknak nyoma sem volt. Visszarohantam a nappaliba, Apa azonnal rájött, mi a probléma. A konyhába ment, ahol utoljára hagytuk Luckyt. Az ablak nyitva volt. – Kiszökött. – elcsuklott a hangom. Egy teljesen idegen környéken van, azt sem tudom, merre mehetett.

- Megtaláljuk.

- Siessünk! – Kétségtelenül volt elég ideje ahhoz, hogy elég messzire jusson, de bele sem mertem gondolni, hogy esetleg nem találjuk meg. Kirohantam a házunk elé. Apával megbeszéltük, hogy két különböző irányba kezdünk neki a keresésnek, így sokkal jobbak az esélyeink.

- Lucky! Lucky! – Abban reménykedtem, hogy valahol a kertben van, de nyoma sem volt annak, hogy ott járt volna. Remegve indultam neki a kutatásának. Csak imádkozhattam, hogy épségben megtaláljuk.