2.
„A múlt sötét árnyékát féltem...
S a jövő fényébe kiléptem.
Fénytől majdnem szenesre megégve...
Gyorsan húzódtam vissza... a sötétbe.
- Pálnagy László”
Grace
Korán keltem, mert hét órakor megjelentek nálunk a
netszolgáltató emberei. Alig vártam már, hogy ismét legyen internetelérésem,
mert hiányzott Olivia. Legjobb barátnőm már minden bizonnyal tűkön ülve várja,
hogy jelentkezzek. Napok óta nem tudtunk
igazán beszélni, mert a költözés miatt folyton rohangáltam.
- Készen is vagyunk. Néhány perc múlva feláll a rendszer.
Itt vannak a jelszavak. – A férfi barátságosan mosolyogva átnyújtott egy
papírlapot.
- Köszönjük. – Biztos vagyok benne, hogy én vigyorogtam.
Úgy téptem ki a kezéből a papírt, mint éhes gyerek a konyhás néni kezéből a
szendvicset. – Apa odafent leszek.
- Rendben. – Hallatszott a hangján, hogy nevet.
Felrohantam az emeletre, az ágyra telepedtem a gépemmel együtt, és vártam.
Rövidesen volt internetkapcsolatom. Ujjongva kattintottam a chatre, hogy
megtaláljam barátnőmet. Olivia mindig korán kelő volt, soha nem aludt többet
hat óránál, még szünetben sem. Rengeteg dolgot csinált, és úgy vélte, hogy
csakis koránkeléssel szakíthat mindenre időt. Boldogan tudatosult bennem, hogy
barátnőm már tényleg fent van. Zöld kis pontocska világított a neve mellett.
Könyvmoly2.0: Üdvözlet
Wildebayből!
Olivabogyó5: Az
Isten háta mögött is van internetkapcsolat? Örülök, hogy végre hallok felőled.
Könyvmoly2.0: El
nem tudod képzelni, mennyire hiányzol. Mi újság odahaza?
Olivabogyó5: Biztos
vagy benne, hogy akarod hallani? Még csak egy teljes nap telt el, mióta
elmentél.
Könyvmoly2.0:
Persze. Mindent tudni akarok.
Olivabogyó5: Ethan
összejött Sabrinával. Tekintve, hogy Sabrina már hosszú ideje le akarta csapni
a kezedről, ez nem volt meglepő, viszont mesélj te is! Vannak helyes pasik?
Mond, hogy legalább egy magas adonisz van ott.
Könyvmoly2.0: Nem
találkoztam még sok emberrel, viszont a szomszéd srác egész aranyos. Egy
paraszt, de attól függetlenül aranyos. Ma körbevezet a városban.
Olivabogyó5: Hogy
mi? Minden tudni akarok. Pontos, részletes leírást kérek róla, hogy el tudjam
képzelni.
Hosszú percekig gondoltam, mielőtt ecsetelni kezdtem Cameron
külső adottságait. Talán már túl sokat is elárultam barátnőmnek, mert teljesen
bezsongott. Mindenképp tudni akart mindent a mai délelőttről. Részletes
beszámolót kell majd tartanom neki az események menetéről. Hosszú ideig csak
úgy beszélgettünk, fél kilenckor azonban rájöttem, hogy össze kellene szednem
magam, mielőtt bárhova is megyek. Elbúcsúztam Oliviától, de csak azzal engedett
el, hogy mindent elmondok neki a piszkos részletekkel együtt, bár erősen
kételkedtem benne, hogy bármi ilyesmi is lesz. Kinéztem az ablakon, a Nap
melegen sütött, így egy rövid nyári ruha mellett döntöttem. A ruha jóval a
térdem fölött végződött, de még így is csak annyit mutatott, amennyit szerettem
volna. Hullámos fürtjeim a
hátamra omlottak. Felkaptam egy szandált, és
leszaladtam a konyhába.
- Csinos vagy! – szólalt meg Apa. – Biztos vagy a
dologban, hogy ez nem egy randevú? Mert tudod, ha mégis az lenne, muszáj lenne
szóval tartanom néhány percig Cameront.
Elnevettem magam. – Ez nem randi! Csak körbevezet, mert
gondolom, nem szeretnéd, ha eltévednék.
- Nem, azt tényleg nem szeretném. – nevetett. – A
tájékozódási képességeid amúgy is fejlesztésre szorulnak.
- Igen, és ezt minden egyes alkalommal eszembe juttatod.
- Mert szeretlek. – Egy puszit nyomott az arcomra. – Jó
szórakozást, viszont készülj, mert délután dolgozni fogunk. Szólj Cameronnak,
hogy már rá is szükség lesz!
- Rendben. – bólintottam. Megszólalt a csengő, az ajtóhoz
siettem, de Lucky még így is megelőzött, és amint kinyitottam az ajtót, kis
híján leteperte Cameront.
- Szia, haver! – Leguggolt a kutyám mellé, és hagyta,
hogy Lucky megnyalogassa. Akaratlanul is eszembe jutott, amit tegnap mondott
Cam. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy még a gondolatot is messze űzzem. –
Grace? Mehetünk?
- Igen. – feleltem. – Lucky, menj szépen vissza! –
Kedvenc négylábúm kedvetlenül ballagott vissza a nappaliba.
- Szomorú, mert nem töltheti velem a napot. Önző módon
kisajátítasz magadnak. – szólalt meg Cameron, ahogy behúztam magam mögött az
ajtót.
- Most már tudod, hogy önző vagyok. – nevettem. - Nem szeretek osztozni a
dolgokon.
- Az jó, mert én sem. – Egyenesen a szemembe nézett. Túl
hosszúra nyúlt a csend kettőnk között, amit végül én törtem meg.
- Hova megyünk először?
- Azt majd útközben kitalálom.
- Szóval improvizálsz, mert elrontottam a tervedet. –
mondtam. Először kérdően nézett rám, de aztán leesett neki, mire gondolok, és
elvigyorodott.
- Á, dehogyis. Az még mindig tervben van, csak későbbre
tartogatom az ilyen finomságokat. Előtte látnod kell ezt-azt.
- Megbeszéltük, de azért figyelmeztess előtte, hogy
időben el tudjak menekülni.
- Szóval még kergetőzni is akarsz? Még meglátjuk.
Végigsétáltunk az utcánkon, majd jobbra kanyarodtunk a
kereszteződésnél. Próbáltam mindent az agyamba vésni, ha esetleg később egyedül
kellene megtalálnom valamit. Cameron végig mesélt, meglepődtem, hogy mennyivel
különbözik ez a srác attól a fiútól, akivel tegnap találkoztam. Már akkor is
feltűnt, amikor este átrohantam hozzájuk. Sokkal szimpatikusabb volt ez a
Cameron, mint a tegnapi. Szinte ittam a szavait. Egy kisboltnál megálltunk, és
kérte, hogy várjam meg odakint. Néhány rövid percre eltűnt, majd két csokival
tért vissza.
- Nincs körbevezetés csoki nélkül. – mondta, miközben
átnyújtotta az édességet.
- Jó meglátás. – mosolyogtam. A zacskóra meredtem. Nem
elég, hogy csokit vesz nekem, de sikerül kiválasztania a kedvencemet.
- Nem szereted a mogyorósat? Odaadhatom az enyémet, igaz
beleharaptam, de még ehető. – Felém nyújtotta a már megcsócsált csokit, mire
kitört belőlem a nevetés.
- Igazából szeretem, sőt ez a kedvencem. – mosolyogtam.
- Tudtam, messziről ordít rólad, hogy a mogyorós csoki a
kedvenced.
- De azért sikerült elbizonytalanítani. Egy-null.
- Szóval játsszunk? – Izgatottan csillogott a szeme. –
Szabályok?
- Nincsenek, azokat mindig útközben találom ki.
- Szeretsz irányítani.
- Imádok! – Javítottam ki.
- Szóval lássuk csak, mit tudok eddig rólad. –
elgondolkodva meredt maga elé. – Nem szeretsz osztozni, mert önző vagy. A
mogyorós csoki a kedvenced, és nem szereted a megrágott csokit. Irányításmániás
vagy. A végén még te fogsz engem berángatni egy sötét sikátorba.
- Bármi előfordulhat. – Nevetve haraptam bele a csokiba.
- Bár nem mondom, hogy nehéz lenne megerőszakolni, minden
bizonnyal neked még hagynám is magam.
- Úgy már nem olyan vicces, legalább játszd el, hogy
menekülsz!
- Mindent el fogok követni. - Tovább sétáltunk a plázáig,
majd a bevásárlóközpontnál kötöttünk ki. Wildebayben nagyon nehéz eltévedni,
mint ahogy erre én is rájöttem. Szinte minden út ugyanoda vezet, a város
központjába. – Van még valami, amit meg akarok neked mutatni. Kövess!
Átvágtunk egy parkon, majd néhány szűkebb utcán haladtunk
végig. Végül egy körülbelül két méter magas kerítés előtt álltunk meg. – Ugye
nem akarsz átmászni ezen?
- Dehogynem. – vágta rá azonnal. Két mozdulattal máris a
kerítés tetején volt. Neki viszont könnyű volt, körülbelül tíz centivel volt
alacsonyabb a kerítésnél. Az én magasságomat illetően viszont akadt némi
probléma az akció kivitelezésében. – Felhúzlak! Add a kezed!
- Nem hiszem, hogy jó ötlet. Talán nem kellene!
- Beijedtél, Grace? Csak nem felírhatom a listára a
beszari tulajdonságot is? – Nézett rám kérdően.
- Azt már nem!
–feleltem magabiztosan. Hagytam, hogy felhúzzon maga mellé, majd
leugrott a másik oldalon.
- Gyere, elkaplak! Ugorj! Grace, gyerünk! – Kitárta a
karját. – Ígérem, elkaplak.
- Ó édes Istenem! – suttogtam, mielőtt elrugaszkodtam
volna a kerítéstől. Cameron karjában kötöttem ki, de túl nagy volt a lendület,
és elterültünk a puha füvön. Én Cameronon landoltam. – Jól vagy?
- Igen, de rendesen letepertél, Cica. – Egyik kezével
eltűrte az arcom elé hullott hajtincseket. Nagyon gyengéd mozdulat volt.
- Nem fáj semmid? – kérdeztem aggódva. Legszívesebben
végigtapogatottam volna, hogy minden csontja épségben van-e, de kétségtelenül
élvezte volna, így nem szándékoztam megadni neki azt az örömöt.
- Egy kicsit kényelmetlen, de ezt orvosolhatjuk. –
Csibészes mosoly ült ki az arcára. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, a hátamra
gördített, ő pedig fölém magasodott. – Így sokkal kényelmesebb.
- Azt meghiszem. – Felnevettem, egy pillanatra a vállába
temettem az arcom. Fura helyzet volt, a füvön feküdtem, rajtam pedig egy fiú,
akit tegnap óta ismerek, mégsem jutott eszembe, hogy valamit rosszat teszek. –
Bármennyire is élvezem a helyzeted…
- Élvezed? – kérdezte.
- Nos… - elpirultam. Valószínűleg egy paradicsomra
emlékeztettem, ami épp szedésre vár. - Szeretném megtartani magamnak a
válaszomat.
- Nekem ennyi pontosan elég. – Felállt rólam, majd a
kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Leporoltam a ruhámat, majd körbenéztem.
- Ez a suli? De várjunk csak… Miért másztunk át, ha
egyszerűen csak besétálhattunk volna? – Karba fontam a kezem, és kérdően
bámultam Cameronra.
- Mi abban az izgalom? – Játékosan belebokszoltam a
karjába, de végül kitört belőlem a nevetés.
- Nem mondhatod, hogy nem élvezted. Láttam az arcodon,
amikor átmásztunk azon a kerítésen.
- Igazad van, de legközelebb azért szólhatnál előre, hogy
kerítést fogunk mászni, mert akkor ahhoz öltözöm.
- Ó nekem így pontosan megfelelt. – vigyorgott.
- Perverz!
- Azt hiszem, indulnunk kellene, ha apukád délután meg
szeretne minket dolgoztatni.
- Igen. – bólintottam. Egymás mellett lépkedtünk, keze
néha hozzáért az enyémhez. Elektromosság száguldott végig a testemen, ahányszor
csak megérintett, még ha csak véletlenül is tette. Kedveltem Cameront, igaz még
alig ismertem, de tényleg kedveltem.
- Figyelj, be kell ugranom valahova. Megvársz kint, vagy
hazamész?
- Megvárlak. – Még nem voltam annyira biztos a dolgomban,
hogy egyedül is hazatalálok. Valami irodaépület előtt várakoztam.
- Kisasszony, jól vigyázzon, kit enged közel magához! –
Egy idős hölgy lépett oda hozzám.
- Tessék? – Meglepődve pillantottam rá.
- A Brown fiú, vigyázzon vele, ez is olyan, mint az apja,
nem szabad bízni benne!
- Már elnézést, de mire céloz ezzel?
- Kincsem, az apja börtönbe van, és nem sok kell, hogy ő
is mellé kerüljön. Az alma nem esik messze a fájától.
- Én ebben nem hiszek, mi magunk határozzuk meg, kik
leszünk. – El kell ismernem, tényleg meglepett, hogy az apja börtönben van, de
nem féltem attól, hogy esetleg Cameron is bűnöző lesz.
- A fiam életét vesztette a gyerek apja miatt, őt senki
sem fogja visszahozni.
- Sajnálom, ami a fiával történt, de azért nem Cameron a
felelős! – Szinte észre sem vettem, hogy kiabálok. Valamiért úgy éreztem, hogy
meg kell védenem őt, pedig nem is ismertem a részleteket.
- Ő is az autóban ült, megakadályozhatta volna, hogy ez
történjen. - Nem tudtam válaszolni, mert
Cameron megjelent. A nő is elhallgatott, de mielőtt otthagyott volna minket, a
fülembe suttogott. – Fogadja meg a tanácsomat, és ne álljon le egy ilyen
alakkal!
- Mennyit hallottál? – kérdeztem.
- Pont eleget. Hazakísérlek! – Útközben egy szót sem
szólt, ami nagyon különös volt, hiszen órák óta be sem állt a szája. Mikor a
házunkhoz értünk, Cameron már hátat is fordított, és hazafelé vette az irányt.
– Később találkozunk!
- Ennyi? Később találkozunk? Mi ez az egész?
- Grace, te is hallottad, az apám börtönben ül, mert
megölt egy embert. Meg kellett volna akadályoznom, de nem tettem. Én is ugyanolyan
vagyok, mint ő. Nem akarod te ezt!
- Hadd döntsem el, hogy mit akarok! – feleltem
határozottan. – Fogalmad sincs, mit akarok.
- Megkönnyítem a dolgodat, én nem akarok tőled semmit.
Nem én kellek neked, keress valami hozzád illő srácot, és ne erőltessük ezt!
Összeszorult a szívem, könnyek csípték a szemem.
Legszívesebben addig püfföltem volna a kemény fejét, míg át nem gondolja még
egyszer. – Rendben, ahogy akarod! – Hátat fordítottam, és dühösen, megbántottam
caflattam be a házba. Az ajtónak dőlve végre engedhettem a könnyeimnek. Ez még
csak a második nap, én pedig máris kiborulok. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz
legyen.
- Kicsim, minden rendben?- Apa aggódó arcával találtam
magam szemben. – Történt valami? Csinált valamit veled Cameron?
- Nem… Csak önmagát adta. – feleltem. – Felmegyek a
szobámba, szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
- Rendben. –
felelte, de tudtam, hogy később még be kell számolnom mindenről.
Felrohantam az emeletre, és magamra zártam az ajtót.
Fogalmam sem volt, miért sírok, de úgy bömböltem, mint egy két hónapos csecsemő.
Sosem bírtam sokáig egyedül, így néhány percen belül felhívtam Oliviát.
- Szia, csajszi. Hogy alakult a délelőtt? Megcsókoltad?
Mond, hogy igen! – Izgatottan csengett a hangja. Sajnáltam, hogy el kell
rontanom a kedvét.
- Rosszul… Úgy tűnik Cameron még sem az, akinek gondoltam.
- Miért? Mesélj!
Mindent elmeséltem a reggeli találkozástól az öreglány
megjelenéséig, egészen addig minden olyan tökéletes volt. Egyáltalán miért
érzett késztetést arra, hogy feltétlenül meg kell osztania velem, hogy Cameron
apja börtönben van. Minden bizonnyal ő is elmesélte volna egyszer, de
természetes, hogy nem ezzel indít. Most mégis megbántottnak éreztem magam. Egy
fél órás beszélgetés után sikeresen összeszedtem magam annyira, hogy lemenjek
enni. Apa végig kérdően bámult rám, így tudtam, hogy kénytelen leszek vele is
megosztani a történteket.
- Érhető, hogy kiborult. – mondta Apa. – Te is ezt tetted
volna a helyébe.
- Nem, én nem ordítoztam volna magammal. – vágtam rá. –
Miért van az, ha egyszer végre boldog vagyok, valaki elrontja? – Apa
mellkasának dőltem, ő pedig magához ölelt. – Reménytelen eset vagyok, nem igaz?
- Dehogyis vagy az, csak adj neki egy kis időt! Talán
csak le kell higgadnia. Nem lesz gond, hogy találkoznotok kell a kávézóban?
- Már ha egyáltalán ott lesz. – Tudtam, hogy Cameron van
annyira felelősségteljes, hogy ne hagyja ki az első munkanapját, mégis volt egy
olyan érzésem, hogy vissza fogja majd utasítani Apa ajánlatát.
"Mond, hogy legalább egy magas adonisz van ott." --> oh van ááám *.*.*
VálaszTörlés"Talán már túl sokat is elárultam barátnőmnek, mert teljesen bezsongott." --> üdv a klubban :D ×D
"...mindent elmondok neki a piszkos részletekkel együtt, bár erősen kételkedtem benne, hogy bármi ilyesmi is lesz." --> a remény hal meg utoljára O:)
"Biztos vagy a dologban, hogy ez nem egy randevú?" --> Ez egy randevú kedves apuka! Csak a pici lánya még saját maga előtt is tagadja :D
"- Igen, és ezt minden egyes alkalommal eszembe juttatod.
- Mert szeretlek." --> jhahj de kis édes :3 *.*
"...és amint kinyitottam az ajtót, kis híján leteperte Cameront." --> fogadjunk, hogy a kutya Grace belső vágyait jelenítette meg ebben a mondatban O:)
"- Most már tudod, hogy önző vagyok. – nevettem. - Nem szeretek osztozni a dolgokon." --> a kis önző.... de elfogadnám ezt a kis önzőt O:)
"- Nem szereted a mogyorósat? Odaadhatom az enyémet, igaz beleharaptam, de még ehető" --> huh micsoda dilemma... a kedvenc csoki... vagy amibe Cameron már beleharapott... ajaj... ez aztán a fejtőrő kérdés ×D
"A végén még te fogsz engem berángatni egy sötét sikátorba." --> hát ha rajtam múlna.... ×D
" Az én magasságomat illetően viszont akadt némi probléma az akció kivitelezésében. " --> meg szoknyában vagy anyám ×D az nem gond? :D ×D
"- Gyere, elkaplak! Ugorj! Grace, gyerünk! – Kitárta a karját. " --> téged komolyan kérleli kell? :P
"- Igen, de rendesen letepertél, Cica. " --> úgy mondja, mintha bánta volna ×D
"...minden csontja épségben van-e, de kétségtelenül élvezte volna, így nem szándékoztam megadni neki azt az örömöt." --> az biztos ×D
"- A Brown fiú, vigyázzon vele, ez is olyan, mint az apja, nem szabad bízni benne!" --> a nénikéjét! ez nem igaz! én tudom! :P
"- Megkönnyítem a dolgodat, én nem akarok tőled semmit. Nem én kellek neked, keress valami hozzád illő srácot, és ne erőltessük ezt!" --> oké.. valaki adjon egy serpenyőt vagy valamit... értelmet verek a fejébe....
"- Már ha egyáltalán ott lesz." --> oh ajánlom neki, hogy ott legyen...
tetszett... de mérges vagyok.... csinálj valamit Lena, mert én csinálok veled valamit :D ×D Hol a következő rész? Tik-tak :D