4. fejezet/ Grace

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet, és van egy kisebb változás. Ezentúl egy fejezeten belül csak egy szereplő szemszögét láthatjátok majd.

Ha tetszik a rész, hagyj magad után valami nyomot, és gyere vissza. Minden héten legalább egy, ha az időm úgy engedi kettő fejezettel érkezem.

Puszi: Lena

 

„Ha visszatekintünk, mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, melyektől az emlékezetünk úgy viszolyog, mint fáradt utazó az előtte elterülő hosszú, kihalt és sivár úttól. Az ilyen emlékeket még a későbbi boldogság biztonságában sem tudjuk borzongás nélkül felidézni.”

 - Pelham Grenville Wodehouse

Grace

Már csak alig néhány óránk volt a hivatalos megnyitóig, de Apa még mindig titokban tartotta a kávézó nevét. Minden egyes próbálkozásomat elhárította egy egyszerű „légy türelemmel” kifejezéssel. Megőrjített a tudat, hogy nem vagyok tisztában a dolgokkal, és abban sem bíztam, hogy Apa jól választ a nevet illetően. Az ilyen dolgokban mindig rám bízta a döntést, most viszont teljes magabiztossággal állította, hogy tetszeni fog.

- Kicsikém, még van egy kis időnk, beszélhetnénk? – Apa kézen fogott, és választ meg sem várva maga után húzott a lenti irodába. – Kérlek, foglalj helyet!

- Apa, nem szeretem, amikor így viselkedsz. Történt valami?

- Nem, csak szeretném, ha leülnél.

- Oké – bólintottam. Helyet foglaltam az egyik széken, és kérdően fordultam Apa felé. Tanácstalannak és kissé elveszettnek tűnt. Lassú mozdulatokkal mellém húzott egy széket, és szembe ült velem. Ölembe ejtett kezeimet saját, hatalmas tenyerébe fogta. – Mi a baj?

- Nincs baj, Poppy. – Szabad kezével végigsimított az arcomon. Érintése megnyugtatott. -  Csak egyszerűen időt akartam nyerni magamnak, mielőtt elmondom neked. A kávézó megvásárlása óta gondolkodtam a megfelelő néven, de mindig zsákutcába futottam. Egyik név sem volt méltó a helyhez, és már azt hittem, névtelenek maradunk, amikor eszembe jutott valami. – Egy papírdarabot húzott elő a zsebéből. Az állapotából ítélve napok óta, vagy akár hetek óta ott lapulhatott a nadrágjában. – Nem muszáj elfogadnod, csak arra gondoltam, hogy szeretnéd, ha valami rá emlékeztetne a helyben, ha már nem lehet itt velünk. – Remegő ujjakkal vettem el a cetlit, ujjaim nem akartak engedelmeskedni, hosszú pillanatok teltek el, mire kisimítottam a papírt. Könnyek csípték a szemem, miközben újra és újra elolvastam a görbe, kacskaringós betűket. – Ha nem tetszik, választhatunk mást…

- Nem, ez csodálatos, Apa! – Sírva borultam a karjaiba, miközben továbbra is az apró fecnit szorongattam. Ennél jobb nevet keresve sem találtunk volna.

- Mit szólsz ahhoz, ha ezeket szétosztanád a városban? – Két hatalmas köteg szórólapot húzott elő a fiókból, amin már a kávézó neve is rajta állt.

- Tudtad, hogy beleegyezek – mosolyogtam.

- Reméltem.

Egy puszit nyomtam az arcára, majd magamhoz vettem a szórólapokat. – Nem sokára visszajövök.

- Vidd magaddal Cameront!

Elfintorodva néztem vissza. – Miért?

- Ketten hamarabb végeztek – felelt. – Minden rendben köztetek? Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy különösen gyilkos tekintettel meredsz rá. – Mosoly bujkált a hangjában, de igyekezett visszafojtani a nevetését.

-  Igyekszik a nap huszonnégy órájában az agyamra menni, de ne aggódj, nem fogom megölni – vigyorogtam. – Legalábbis egyelőre.

- Nem szeretnék az éjszaka hullát ásni, ha lehet.

- Elintézhetem egyedül is. – szóltam vissza. Felsiettem a lépcsőn. Cameron épp Angelával beszélgetett valamiről, amikor megzavartam őket. – Cam, te velem jössz. Ki kell osztanunk ezeket. – Szinte úgy vágtam hozzá az egyik köteg szórólapot.

- Rendben, főnök.

- És egy szót sem akarok hallani.

- Néma leszek.

- Attól félek én is – horkantottam.

- Nem hiszed, hogy tudok csendben is lenni?

- Most is pofázol.

- Mert beszélsz hozzám.

- Egy szót sem fogok szólni hozzád, azt megígérhetem – morogtam.

- Rendben – bólintott, de láttam rajta, hogy valami csípős megjegyzést még tartogatott a tarsolyában. Kissé talán még csalódott is voltam, amikor végül mégiscsak magában tartotta. Némán ballagtunk egymás mellett. Néha szándékosan lemaradtam, hogy elkerüljem Cameron sokatmondó pillantásait. A fene vinné el azokat a gyönyörű barna szemeket. Sokat gondolkodtam a viselkedésén. Ő volt az, aki közölte, nem akar tőlem semmit, mégis úgy bámul, mintha le akarná rólam tépni az összes ruhámat. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de látom a szemében, hogy akar engem, viszont nem fogok rohanni egy fiú után. Ha akar valamit, megáll szépen, megfordul, és odajön hozzám, mert én ugyan nem vagyok az a szaladgálós típus. Szokásomhoz híven belemerültem a gondolataimba, és nem vettem észre, hogy Cameron megáll előttem, és egyenesen belerohantam. Fejem izmos hátába ütközött. Mosolyogva fordult meg, mielőtt még észhez térhettem volna az „ütközés” utáni sokkból. Szája olyan széles vigyorra húzódott, hogy könnyűszerrel megszámolhattam volna a fogait. Minden gond nélkül ellenőrizhettem volna, épek-e a fogai. 

- Ej, Cicus, talán az orrod elé is kéne nézni – szólalt meg, miközben fenyegetően mozgatta a mutatóujját. Nekem csak ne mutogasson! Bosszúsan néztem rá.  – Tudom, hogy eszméletlen látványt nyújtok hátulról is, de azért visszafoghatnád magad.

- Ne legyél ennyire eltelve magadtól! Nem téged néztelek – mondtam határozottan. Igyekeztem, hogy elég magabiztosnak tűnjön az állításom. A világ minden pénzéért sem ismertem volna be, hogy már rég megnéztem minden lehetséges irányból, és talán még egyet is értek vele. Gyakran azon kapom magam, hogy a tetoválását bámulom, és próbálom megfejteni a különös betűket. A szavakból ítélve csakis latin lehet, de istenért nem jövök rá a szavak jelentésére. Sokat segítene, ha látnám az egészet, de eszemben sincs megkérni, hogy mutassa már meg. Minden bizonnyal azonnal ugrott volna a kérésre, és akár itt a nyílt utcán is félmeztelenre vetkőzött volna, hogy eleget tegyen a kérésemnek.

- Ugyan már Cica, semmi gond azzal, ha megbámulsz, a te helyedben én is ezt tenném. – közelebb lépett hozzám. Ujjai közé vette az egyik hajtincsemet, és csavargatni kezdte. El kell ismernem, hogy talán még élveztem is egy kicsit. Közelebb hajolt hozzám, légzése csiklandozta a fülemet. – Ha szeretnéd, te sokkal többet is láthatsz, mint mások. Csak kérned kell!

Dühösen fújtatva taszítottam egyet a mellkasán, mire harsányan felnevetett. Gonosz kis vigyor ült ki az arcára, legszívesebben képen töröltem volna, de kétségtelenül élvezte volna.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha más-más irányba megyünk. Úgy hamarabb elfogy a szórólap – vetettem fel az ötletet. Nem hiszem, hogy képes lettem volna továbbra is vele maradni, miközben újabb és újabb ajánlatokat tesz „társas” tevékenységekre. Igazság szerint meg sem vártam a válaszát, máris szaladtam a másik irányba, talán túlzás, hogy szaladtam, de mindenképp siettem, csakhogy megszabadulhassak tőle.

Már csak néhány szórólapom maradt, mikor feltűnt egy ismerős arc. Szőke, göndör fürtjeit ezúttal a nyári szellő össze-vissza borzolta. Kék szeme szinte ragyogott a napsütésben, egy barátságos mosoly jelent meg az arcán, ahogy megpillantott az út másik oldaláról. Intett a kezével, mire megálltam. A járda szegélyére lépett, kétszer elnézett mindkét irányba, majd átrohant az úton.

- Grace, örülök, hogy megint találkoztunk. Jártam párszor a könyvtárban, mert reméltem, hogy talán összefutunk.

- A kávézó sok időmet elvette, de ma végre kinyithatunk. – Izgatott voltam, szívem mélyén mégis lappangott némi szomorú érzés. Megvalósítjuk Anya álmát, de sajnos nélküle. – Jut eszembe, örülnék neki, ha eljönnél. – Átnyújtottam neki egy szórólapot.

- Mindenképp ott leszek – felelt Becca. – Mit szólnál, ha segítenék kiosztani a maradékot?

- Az kedves lenne tőled.

Még jó ideig együtt róttuk az utcákat, a lapok egyre csak fogytak. Épp egy idős hölgynek nyújtottam át egyet, amikor mögöttem megszólalt egy különösen ismerős, gőgős hang.

- Én ugyan be nem teszem oda a lábam! – jelentette ki a nő újdonsült barátnőmnek. – Ott van az a Brown fiú. Csak a bajt hozza mindenkire…

- He?  - Becca sem túlozta el a nőnek szánt válaszát, felhúzott szemöldökkel bámult a nőre. Erős volt bennem a kényszer, hogy nevetni kezdjek a nő meglepődött arcán. – Miről beszél?

- Cameron Brown ott dolgozik, én pedig addig nem teszem be a lábam arra a helyre, míg ő ott van.

- Remek ötlet – helyeselt. – Legalább nem rontja a levegőt. Mi a franc baja van a sráccal? Kétlem, hogy ciánt keverne a kávéjába.

- Ez már több a soknál – kiabált a nő.

- Jól van, ne harapja már le a fejemet, nem kötelezem rá, hogy a kávézó törzsvendége legyen, csak egy szórólapot akartam odaadni, de ha azt hiszi, leprát kap tőle, semmi baj – barátnőm nyugodt hangja még engem is meglepett. Már ebben a pillanatban tudtam, hogy nagyon jól megleszünk. – Elnézést, hogy zavartam. – Becca fancsali képpel mellém lépett. – Ez a nő nem százas.

- Tudom – feleltem. – Jelentkezett a kávézóba cukrásznak, de nem vállalta volna el addig, míg Cameront ki nem rúgjuk. Nem értem, mi a baja az embereknek vele.

- Hallottál az apja sztorijáról?

- Néhányan utalgattak rá, de az egészet nem ismerem.

- Szeretnéd hallani? – kérdezte bizonytalanul.

Sokáig gondolkodtam a válaszon. Talán attól féltem, ha az egész történetet ismerni fogom, valami megváltozik bennem, és másként fogok majd tekinteni Camre, amit ő is észre fog venni. Az emberek már így is gorombán viselkedtek vele.  – Igen.

Becca néhány pillanatra elhallgatott, mielőtt belekezdett volna Cameron apjának furcsa esetébe. Rövidesen megtudtam mindent, amit tudni lehetett a történekről. Mélységes sajnálat lett úrrá rajtam Cam iránt. Bele sem mertem gondolni, milyen volt tizennégy évesen mindazt átélni. Csak egy ártatlan gyerek volt, nem tehetett az apja viselkedéséről, nem akadályozhatta meg azt a balesetet sem. A városban élő emberek viselkedése még inkább megdöbbentett, Cam ugyanúgy meghalhatott volna abban a balesetben. Így is heteket töltött kórházban a sérülései miatt. A különös az, hogy apja viszont néhány karcolással megúszta. A másik autó sofőrje már az ütközés pillanatában életét vesztette. A karambol említése felelevenítette bennem a mi balesetünket is. Sokáig magamat hibáztattam miatta, talán Cam is így érzett. Talán ő is hibásnak tartotta magát a történtek miatt, de valójában mindketten csak tehetetlen gyerekek voltunk.

- Elkalandoztál – szólalt meg Becca. – Minden oké?

- Igen, csak a baleset említése eszembe jutatta anyukám… - elcsuklott a hangom. Mély levegőt vettem, semmiképp sem akartam síros kislánynak tűnni, de a kelleténél jobban megérintett az eset. Becca aggódó pillantásokat vetett rám, tudatnom kellett vele, hogy nem mondott semmi rosszat. – Öt évvel ezelőtt volt egy balesetem. Anyukám vezetett, egy táncbemutatómról tartottunk haza, amikor egy kereszteződésnél egy terepjáró belénk hajtott. Lesodródtunk az útról, a kocsink felborult. – Könnyek csípték a szemem. Percek kérdése volt, mielőtt heves zokogásba törtem volna ki.

- Istenem, Grace, annyira sajnálom. – Becca szorosan magához ölelt. – Sajnálom! Nem akartalak felkavarni, borzalmas ember vagyok.

Kibontakoztam az öleléséből. – Nem tettél semmi rosszat, én akartam tudni, és amúgy sincs rám írva.

- Biztos nem gond?

- Biztos – bólintottam. Próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, hogy meggyőzzem. – Szerintem beszéljünk másról.

- Oké. Te ugye Cameron szomszédjában laksz, ugye?

- Igen – feleltem, de már előre féltem, mit akar ebből a beszélgetésből kihozni.

- Mit meg nem adnék, hogy ott lakhassak.

- Mi?

- Ismerjük be, Cameron igenis dögös. Olyan rosszfiúsan dögös. Igaz, hogy minden csajt megfektet, akit csak lehet, de azért, ha azt mondaná „Rebecca irány a málnásba”, dalolva szaladnék. Eddig egy lány sem panaszkodott a képességeit illetően, sőt igencsak elismerik a tehetségét. - Azt hiszem, ez sokkal több információ, mint amennyit én tudni akartam Cameront illetően. Persze, egy részem még mindig jobban meg akarja ismerni, és a közelében akar lenni, még akkor is, ha folyton egy bunkó pöcs módjára viselkedik velem. Ennyire szerettem magamat kínozni. – Ne mond, hogy te még sosem fantáziáltál arról, hogy Cameron kényeztet. Elismerem, hogy egy bajkeverő, és rendkívüli parasztként tud viselkedni, de azok a szemek, meg ahogy mosolyog, a lányok bugyija magától csúszik le. – Elnevettem magam, mert Olivia is biztosan ezeket a szavakat használta volna.

- Igazság szerint vannak jó pillanatai is, néha előbújik a meglepően kedves és aranyos énje.

- Ácsi, te titkolsz előlem valamit! Cameron már járt a málnásodban? – Szinte leesett állal bámult rám.

- Mikor ideköltöztünk felajánlotta, hogy körbevezet. Édes volt, jó volt vele lenni, de aztán megjelent egy nő. Akinek a fia meghalt a balesetben, és mindent elrontott. Cam felkapta a vizet, és közölte, hogy nem akar tőlem semmit. Azóta folyton gúnyolódik, beleköt mindenbe, de folyamatosan úgy néz rám, mintha helyben meg akarna dugni.

- Mert minden bizonnyal meg is akar. Figyelj, ha Cameron akar valakit, azt meg is kapja. Egy lány sem tudott neki ellenállni.

- Majd meglátjuk – feleltem.