5. fejezet /Cameron

Helló!
Meghoztam a legújabb részt, amit ezúttal Cameron szemszögéből élvezhettek. Újabb hír, annak örömére, hogy a blog rövid időn belül eléri az 1000 oldalmegjelenítést, a héten mindenképp érkezni fogok egy újabb résszel, illetve a szereplő leírások is bővülni fognak.
Jó olvasást!

Puszi: Lena
 „Még küszködünk, és úgy teszünk,

mintha nem lenne túl késő.

De nem gyújthatunk tüzet,

hogyha eleredt az eső.”

- Roy Linwood Clark

Cameron

Grace már tűkön ülve várta a megnyitó kezdetét, izgatottan futkosott mindenhova újdonsült barátnőjével. Ismertem a csajt a suliból, mindig is olyan nagydumás csaj volt. Túl sokat beszélt, és keveset hallgatott, ez volt vele a gond. Kíváncsi lettem volna rá, hogy az ágyban is ennyit beszél-e, de azt hiszem, ezt nem én fogom kideríteni. Elismerem, egész szép lány, engem viszont a barátnője ejtett rabul. Most is Őt néztem, ahogy igazítgatta a díszletet.

- Azt hiszed, neki nem tűnik fel, hogy úgy bámulod, mintha menten a raktárba szeretnéd cipelni? – Egy vékonyka hang szólalt meg mellettem. Eléggé váratlanul ért, így kissé szúrós szemmel fordultam Rebecca felé. – Ó bocsi, ha megzavartan az első osztályú nyáladzásodat.

- Te miről beszélsz?  - Próbáltam úgy tenni, mintha nem is tudnám, miről hadovál nekem.

Karba fonta a kezét, szemöldöke a homloka közepére ugrott. Szinte már lemondóan sóhajtott. – Grace mesélte, hogy gyakran bámulod, mikor azt hiszed, nem figyel. – Hogy mi? Talán tényleg vissza kellene fognom magam.

- Mit mesélt még rólam? – bukott ki a számon. Rebecca szája sokatmondó vigyorra húzódott.

- Szóval mégiscsak érdekel – nevetett. – Tudtam én.

- Nem tudsz te semmit! – förmedtem rá dühösen.

- Sokkal többet tudok, mint hiszed – suttogta. – De jól jegyezz meg valamit, kedvelem Gracet, és ha bántani mered, esküszöm, hogy összeturmixolom a golyóidat.

Minden bizonnyal elképedve néztem rá. – Eszelős vagy!

- Mondták már, de nem vicceltem! Ha ártasz neki, gondom lesz rá, hogy hátralévő életedben egy lány ágyába se juss be. – Megveregette a hátamat, majd egy „gyilkos” mosollyal otthagyott. Oké, ez különös volt. Hobbit termete ellenére komolyan vettem a fenyegetését. Hallottam néhány dolgot róla, és könnyűszerrel képes lenne végrehajtani a golyóim összeturmixolását.

A háttérben már készülődött egy helyi banda, akiket Mr. Wright hívott meg. Elmondása szerint, ha beválnak, néhány estét biztosít nekik a kávézóban. Nem mondom, hogy ők lesznek a kedvenc együttesem, de elviselhető zenét játszottak, ami ritkaság volt a kisvárosi csapatok körében. A vendégek lassan megtöltötték a helyet, és mint kinevezett pincérnek rengeteg dolgom akadt. Ide-oda szaladgáltam a poharakkal. A hivatalos megnyitót ötre hirdették, és addigra tele volt a hely.

- Egy kis figyelmet kérnék. – Grace apja a helyiség végébe épített kicsi színpadon állt. – El sem hiszik, mennyire hálás vagyok, hogy ilyen sokan eljöttek ma este. Remélem, hogy máskor is benéznek majd hozzánk, és jól fogják magukat érezni nálunk.  - Grace után kezdtem kutatni a

tömegben. Büszkeség és öröm csillogott a szemében. Néhány perccel korábban vette fel a munkaruháját, ami egy sötétkék póló volt rajta a kávézó nevével, aminek jelentése még mindig rejtély volt számomra. Senki sem volt hajlandó elárulni. – Sokan kérdezősködtek a kávézó nevét illetően, és most szeretném megosztani önökkel. – Mr. Wright igazi gondolatolvasó. – A feleségem mindig is egy saját kávézóról álmodozott, évekig beszélt róla, hogy egyszer nyit egyet, bármibe kerül. Azonban a sors máshogy hozta, és elveszítettük Őt. – Lányára pillantott, akinek szeme sarkában apró könnyek csillogtak. – De talpra álltunk, és most készen állunk, hogy megvalósítsuk Roselyn egyetlen, igazi álmát. – Tehát Grace anyukáját hívták így. Róla nevezték el a kávézót. Oldalra sandítottam, Grace alig észrevehetően megtörölte a szemét, hogy eltüntesse a könnyeit. Késztetést éreztem, hogy átvágva a tömegen odarohanjak hozzá, és megöleljem, de minden bizonnyal nyakon vágott volna a tálcájával, így türtőztetnem kellett magam. Tapsvihar tört ki, ahogy Mr. Wright befejezte a megnyitó beszédét, a vendégek ismét belevetették magukat a rendelésbe, a banda is játszani kezdett. Sokkal többen jöttek el, mint amire mi számítottunk volna. Angela kénytelen volt egész este újabb és újabb süteményeket sütni, én pedig csaknem teljesen kifulladtam. Már kezdett apadni a vendégek száma, amikor anyáék is befutottak.

- Cameron! – Anya lelkesen integetett az ajtóból. Gyorsan körbenéztem, hogy vár-e valaki a rendelésére, de Grace intett, hogy menjek csak. Átrohantam gyorsan a tömegen, hogy a családomhoz érjek. Sarah csodálkozó arccal tekintett körbe, mindent megnézett magának, miközben elfelejtette a száját becsukni. Imádta az ilyen helyeket.

- Nagy sikere volt a megnyitónak – szólalt meg Grant. – Rengetegen vannak.

- Kaphatunk egy asztalt?

- Természetesen – bólintottam, majd intettem a fejemmel, hogy kövessenek. A helyiség egyik sarkában még találtam egy asztalt, ahonnan pár perccel korábban távoztak a vendégek. Felvettem a rendelést anyáéktól, majd a húgom felé fordultam.  – Csukd be a szád, prücsök, még a végén belerepül valami.

- Nem is! – kiáltott, majd kiöltötte rám a nyelvét. – Ha nem hozod ki a rendelésünket, panaszt teszek a feletteseidnél.

- Mr. Brown nem végzi megfelelően a munkáját? – kérdezte egy nagyon ismerős, lágy hang mögöttem. Akaratlanul is széles vigyor ült ki az arcomra.

- Grace! – Sarah örömében felugrott a helyéről, és szinte Grace nyakába vetette magát. Lemaradtam arról, hogy ők ketten ennyire jóban lennének.

- Örülök, hogy eljöttek – szólalt meg mosolyogva.

- Miről beszéltünk legutóbb? – Anya szigorú arccal meredt rá.

- Örülök, hogy eljöttetek – javította ki magát, mire Anya elégedetten mosolyodott el. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag örömmel töltött el, hogy jó kapcsolatba került a szüleimmel is. Tudom, nem volt sok jelentősége, mert ettől függetlenül még nem fogok vele járni, bármennyire is szeretnék. Sokkal egyszerűbb lesz így az élete, legalábbis ezzel próbáltam áltatni magam.  Körbenéztem, és kedvetlenül észleltem, hogy a nanoszekundumnyi szünetemnek is vége szakadt. Újabb vendégek foglaltak helyet. Szóltam Gracenek, hogy majd én rendezem, és már rohantam is. Néhány percig még ott maradt a családommal, de aztán neki is dolga akadt. Utólag visszagondolva már tudom, hogy az lett volna a helyes, ha megkérem, hogy menjen ő felvenni a rendelést. Ismét nyílt az ajtó, és két ismerős arc lépett be a kávézóba. Őket aztán nem állt szándékomban kiszolgálni, mert véletlenül beleöntenék egy kis ciánt az italukba, bár jelenleg nem volt kéznél semmiféle méreg, ezt bántam leginkább. Viszont így sem jártam jobban, mert első sorokból élvezhettem, ahogy iskolánk menősrácai új ismeretséget kötnek. Nem is az zavart, hogy eljöttek a kávézóba csajozni, hanem az hogy Grace lett a kiszemeltjük. Leginkább Jason vetett rá szemet, amiből tudtam, hogy haverja visszafogja magát. Egyiküket sem akartam Grace közelében tudni, pedig nekem igazán semmi közöm nem volt ahhoz, kivel és mit csinál a szomszéd lány. Az utóbbi időben megpróbálkoztam „a szomszéd lányként” emlegetni, hátha könnyebb lesz, de nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, semmit sem segített. Grace mosolyogva sétált oda a pulthoz, hogy kikérje a két jómadár rendelését, közben vissza-vissza nézett. Tekintete folyton Jasonével találkozott. Tipikus romantikus filmbe illő jelenet volt, ahogy Grace leejtette a jegyzetfüzetét, Jason pedig máris ugrott, hogy felvehesse. Lassú mozdulatokkal visszanyújtotta neki a kis füzetet, egy pillanatra összeért az ujjuk, de egyikük sem kapkodott, hogy elrántsa a kezét. Pfúj!

- Csak nem felébredt a zöldszemű szörny benned? – Rebecca a semmiből tűnt fel mellettem. Gonosz kis vigyor ült az arcán.

- Te miről beszélsz? – kérdeztem.

- Róluk – mutatott Grace és Jason irányába, akik már percek óta kettesben beszélgettek. Míg nem figyeltem, Jason jobb keze és legjobb barátja eltűnt valahova. Még inkább gyűlölni kezdtem. – Grace azt mondta, hogy te nem akartál tőle semmit, akkor miért nézel most így?

- Hogy nézek?

- Mint aki kész párbajra hívni Jasont, hogy megverekedjen vele Grace szerelméért.

Egy horkantással válaszoltam. Nem állt szándékomban bárkivel is felvenni a harcot, nem a középkorban élünk, és semmi esélye sem volt egy kosarasnak ellenem. Lehet, hogy többet edz, mint én, nekem viszont sokkal több tapasztalatom volt a bunyóban, mint ennek a nyúlbélának. Minden bizonnyal megpróbálna kitérni a verekedés elől, és tárgyalással elrendezni a nézeteltérést. Rólam viszont köztudott, hogy előbb ütök, aztán kérdezek.

- Még nem késő, hogy elmondd neki az igazat.

- Igazat? Miről?

- Arról, hogy belezúgtál – felelt. Már épp megszólaltam volna, hogy ellentmondjak az állításnak, de feltartotta az ujját jelezve, maradjak kussban. Normális esetben nem engedelmeskedtem volna, de tudtam, ha megszólalok, azzal nagy hibát követek el. – Nem értelek. A két szép szememmel látom, hogy viselkedsz vele, közben meg epekedsz utána. Mi ez már? Nektek pasiknak nincs ki a négy kereketek. Tőlem játszhatod a magányos farkast, akinek nincs szüksége senkire, mert azzal csak ártana valakinek. – Olyan gyorsan beszélt, hogy alig tudtam követni, de a fenébe is, pontosan rátapintott a lényegre. Ha pasi lett volna, már biztosan bevertem volna neki, de így csupán azt tehettem, hogy lesütött fejjel bámultam a cipőmet. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor a szüleimtől kapok lecseszést, Rebecca hangja is pontosan olyan volt. – Szóval érted?

- Persze – bólintottam. Be kell valljam, az utolsó percekben eléggé elkalandoztam, így nem tudom, miket vágott a fejemhez. – Mit is mondtál utoljára?

Dühösen forgatta a szemét. – Hogy egy hatalmas idióta vagy. – Valószínűleg ez volt a leegyszerűsített változat, amivel én magam is tisztában voltam. Egy seggfej, idióta barom vagyok, akinek épp most csúszott ki a kezei közül a tökéletes lány. Most már nincs más dolgom, mint lemondó arccal odébb ballagni, hogy utat adjak a szerelmeseknek.