37. fejezet / Grace

37.

„Egy okos észrevétel már nem is számít annyira okosnak, ha túl későn jön.”

 - Cassandra Clare

Grace

Meglepődve bámultam a laptopom képernyőjét, miszerint felkérésem érkezett. Valaki szeretne felvenni chatre. Ahogy megláttam a nevet, elmosolyodtam, csakis egyetlen ember rejtőzhetett mögötte. Elfogadtam a felkérést, majd vártam, míg megjelent a zöld kis pontocska a neve mellett. Már épp rákattintottam volna, amikor felvillant egy új ablak.

Szomszédfiú: Szia, Cica! Fogadok, hogy nem is sejtetted, ki lapulhat a név mögött.

Könyvmoly2.0: Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy te lehetsz az. De ki is vagy pontosan? Van egy erős sejtésem, de biztos akarok lenni benne.

Szomszédfiú: Segít, ha mondok pár információt magamról?

Könyvmoly2.0:  Az tökéletes lenne.

Szomszédfiú: Lássuk csak… Egy eszméletlenül helyes, kedves, humoros alak lennék.

Könyvmoly2.0: A szerényt kihagytad!

Szomszédfiú: Épp most jött volna, de megzavartál.

Könyvmoly2.0: Bocsáss meg, kérlek, folytasd!

Szomszédfiú: Na, szóval egy eszméletlenül helyes, kedves, humoros és nem utolsó sorban szerény alak vagyok, akiért mellesleg oda vagy. Remélem, tudtam segíteni. Ennél többet nem tehetek.

Könyvmoly2.0: Az oda vagyok érted az nem elég kifejező. A szerelmes vagyok beléd, jobban passzol ide.

Láttam, hogy elkezdi írni a választ, de végül nem érkezik új üzenet. Ellenőriztem az internetkapcsolatot, hátha megszakadt időközben, de minden működött. Ismét az üzenetekre pillantottam, de továbbra sem volt új. A kopogás térített vissza a valóságba. Még mielőtt átgondoltam volna, hogy nem kopoghatna senki, hiszen egyedül vagyok itthon, megszólaltam. – Igen?

Kitárult az ajtó, és Cameron vigyorgó arcával találtam szembe magam. Néhány pillanatig még bámult rám, majd átszelte a köztünk lévő távolságot, megállt az ágyam mellett, lassan lehajolt, és megcsókolt. Ráérősen ízlelgette a számat, amibe kis híján beleőrültem. – Én is szeretlek, Cica.

- Ezt le is írhattad volna! – mosolyogtam, de nem is örülhettem volna jobban annak, hogy átjött. Utáltam egyedül lenni.

- Ez sokkal kifejezőbb – vigyorgott. Ismét megcsókolt, de ezúttal sokkal érzékibben. Közben beljebb tolt az ágyon, hogy helyet csináljon magának. A laptopomat is eltávolította az útból, hogy kényelmesen kinyújtózhasson. Cipőjét az ágy mellé dobta. – Hiányoztál.

- De csak néhány órát voltunk távol egymástól – nevettem.

- Magányos voltam. – Hirtelen fölém került, és perzselő tekintettel méregetett. Ajkával lecsapott az enyémre. – Nagyon magányos.

- Mit tehetnék ez ellen?

- Van pár ötletem.

- Már alig várom – somolyogtam.

***

Már egy ideje csak feküdtünk az ágyamon, és beszélgettünk. Összefűzött ujjainkat bámultam.

- Ha valaki azt mondja neked néhány hónappal ezelőtt, mondjuk az első találkozásunk után, hogy itt fogunk feküdni kézen fogva, elhitted volna?

- Nem, határozottan nem – nevettem. – Minden bizonnyal képen röhögtem volna.

- Tényleg? – Oldalra fordult, hatalmas tenyerét a hasamra tette. – És most, hogy itt vagyunk, mit gondolsz?

- Miről?

- Rólunk.

- Egyikünk sem teljesen épeszű, hogy ennyit vártunk – feleltem. Közelebb csúsztam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára, de mielőtt elhúzódhattam volna, megcsókolt. Lassan a hátára gördítettem, majd átvetettem az egyik lábamat a másik oldalára. Keze a csípőmre kúszott. Egy mozdulattal áthúztam a fején a pólóját, és az ágy mellé hajítottam.

- Szeretem, amikor átveszed az irányítást.

- Várd a végét – mosolyogtam. Elégedett vigyorra húzódott a szája, de sajnos rövidesen megszakadt a romantikus kis délutánunk, amikor Cam telefonja megszólalt.

- Nem veszem fel – jelentette ki Cameron morcosan. – Majd abbahagyja. – Felemeltem a készüléket, és felé mutattam.

- Anyukád hív – mondtam komolyan. – Fel kéne venned.

- Most épp lázadok.

Forgatni kezdtem a szemem, és végül nekem kellett megnyomnom a hívás fogadása gombot. A fülemhez emeltem a telefont.

- Szia, Susan – köszöntem.

- Grace… - Nem tűnt túlzottan meglepettnek, hogy az én hangomat hallja a fia telefonjában. – Sajnos nem tudok elmenni Sarahért a suliba, megtennétek, hogy elhozzátok őt? Egy értekezlet miatt tovább kell bent maradnom.

Cameron felült, ajkával megérintette a nyakamat. Fészkelődni kezdtem, de erőteljesen megragadta a csípőmet, és folytatta az utat lefelé. Próbáltam visszafojtani a nyögéseimet, így többször az ajkamba haraptam. – Persze, semmi gond, megoldjuk…

- Nagyon köszönöm – hálálkodott.

Gyorsan elköszöntem, és azonnal bontottam a vonalat. Rosszallóan néztem Cameronra, amiért nem bírt magával, míg az édesanyjával beszéltem.

- El kell mennünk a húgodért. Szóval szedd össze magad!

- Anya mindig tudja, mikor kell telefonálnia – nevetett keserűen.

- Ezt máskor is folytathatjuk – nyomtam egy puszit az arcára.

- Szavadon foglak – ölelt át.

Sarah iskolája alig néhány utcára volt tőlünk, így gyalog mentünk. Cameron kishúga épp hevesen csevegett a mellette álló lánnyal, amikor megérkeztünk. Széles mosoly jelent meg az arcán, ahogy meglátott minket, és nem törődve semmivel már rohant is a bátyja karjai közé.

- Milyen volt a napod, prücsök?

- Linda meghívott a szülinapi bulijára, szerinted Anya megengedi, hogy elmenjek?

- Biztosan – simogatta meg húga arcát Cam. Minden egyes alkalommal melegség költözött a szívembe, ahányszor csak őket néztem. A sok fájdalom és keserűség ellenére ők tudnak boldogok lenni. Hármasban indultunk el a kávézóhoz, hogy betankoljunk sütivel. Vidáman csevegtünk, nevetgéltünk, és már terveket szövögettünk a közös délutánról, amikor villámcsapás szerűen zúdult ránk a valóság.

- Cameron? – Egy mély, érces hang süvített át a levegőn. Cam megtorpant, ujjai kicsúsztak az enyémek közül. Mindkettőnket elengedett. Keze ökölbe szorult, arcán dühösen táncoltak az izmai. – Cameron? Tényleg te vagy az?

- Minden rendben? – kérdeztem aggódva. A válla fölött ránéztem az idegenre. A hasonlóság tagadhatatlan volt. – Cam?

- Grace, vidd el Saraht a kávézóba! Ne kérdezz most semmit, később megmagyarázok mindent, siess! – suttogta. Egy gyors puszit nyomott az arcomra. Tekintetében láttam a félelmet, de nem a mögötte lévő férfitől félt, hanem minket féltett tőle. Legalábbis a húgát biztosan. Bólintottam, hogy megértettem mindent, megragadtam Sarah kezét, és siettetni próbáltam.

- Mi történt? Ki volt az a bácsi?

Nem tudtam, mit mondjak, nem az én tisztem volt elárulni neki, hogy ki volt a férfi, akitől Cameron távol akarja tartani. Gondolataim hevesen zúgtak az elmémben, legszívesebben visszafordultam volna, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Nem bíztam meg benne, azt sem tudtam elképzelni, hogy kerülhetett ide. Cameron azt mondta, hogy börtönben van, most pedig váratlanul megjelenik.

Megkönnyebbültem, amikor megpillantottam a kávézót, de az a hatalmas kő csak akkor esett le a szívemről, amikor megcsapott az édességek finom illata. Noszogattam Saraht, hogy válasszon magának, amit csak akar, és keressen helyet valamelyik asztalnál. Szerencsémre nem kérdezősködött sokat, talán még túl fiatal volt ahhoz, hogy felmérje a helyzet súlyosságát, én viszont egyre zavartabban viselkedhettem. Folyton csak a telefonom képernyőjét bámultam.

- Kicsikém, jól vagy? – lépett hozzám Apa. Aggodalom csillogott a szemében. Előtte felesleges lett volna titkolózni, bármiről is van szó.

- Nem – suttogtam. Sarahra pillantottam, aki épp Angievel tárgyalt. – Felbukkant Cameron apja.

- Nem azt mondtad, hogy börtönben van?

- De igen – bólintottam. – Az utcán találkoztuk vele. Cameron megkért, hogy hozzam el onnan a húgát. Nem lesz baja, ugye?

- Szeretnéd, ha utánanéznék?

- Megtennéd?

- Persze – felelt. Egy puszit nyomott a homlokomra. – Angie, kiugrom egy kicsit. – Mielőtt távozott volna, odahívta magához Olivert. Néhány szót suttogott a fülébe. Kedvenc munkatársunk arca hirtelen komorrá vált, majd határozottan bólintott.

- Cameron mikor jön? – kérdezte Sarah.

- Biztos nem sokára ő is csatlakozik hozzánk – mondtam egy erőltetett mosollyal. Próbáltam megjátszani, hogy minden rendben van, de nem ment. A félelem gyűlni kezdett bennem. Agyamat egyre rémisztőbb képek rohanták meg. Cameron és az apja. Az apja, aki többször is bántalmazta. Az apja, aki miatt meghalt egy ember. Megremegett a kezemben a villa. Mélyeket lélegeztem. Sarah ijedten bámult rám.

- Grace?

- Igen?

- Jól vagy?

- Persze – mosolyogtam. – Minden rendben. Hogy ízlik a süti?

- Finom.

Lopva a telefonomra sandítottam, de sem Apa, sem Cameron nem jelentkeztek még. Eleinte még elviselhető volt, de ahogy telt az idő, egyre idegesebb lettem. Oliver viselkedése sem könnyítette meg a helyzetet, aki percenként kilesett az ajtón. Alaposan körülnézett, majd visszaállt a pult mögé. Minden bizonnyal Apa kérte meg rá, figyelje a terepet, ha esetleg Cam apja idetévedne. Nem tudtam, mire számítsak. Féljek-e? Vagy egyenesen rettegnem kéne a közelgő eseményektől. Csak később kiderült, hogy az agyamba férkőző kicsi vészlámpa nem véletlenül került oda. De túl későn eszméltem rá ennek fontosságára.