Meghoztam a legújabb fejezetet, ezúttal ismételten Grace szemszögéből. Jó szórakozást hozzá!
A rész ismételten hosszúra sikeredett.
Puszi: Lena
„Az élet rövid. Bármi megtörténhet, és
általában meg is történik, szóval nincs értelme ülni és a sok "ha"-n,
"és"-en és "de"-n gondolkodni.”
- Amy Winehouse
Grace
Mi mást várhat az ember lánya az első napján az új
suliban, minthogy fogadásokat kötnek rá, melyik srác fogja legelőször
megfektetni. Ugyan Rebecca felkészített, mire számítsak, mégis élt bennem a
remény, hogy esetleg a diákok nem fognak élni a jogukkal, hogy rólam
pletykáljanak. Néhányan azonban hobbiszinten próbálták megfejteni a múltamat,
mindenféle történet szárnyra kelt rólam, aminek még csak alapjai sem voltak.
Nem mondom, hogy egyik sem zavart, mert igenis bökte a csőrömet a sok
gyűlölködő pillantás, amivel a lányok megajándékoztak, ha elhaladtam előttük.
Zavarta őket, hogy kikerültek a rivaldafényből. Nem is sejtették, hogy önként
és dalolva adtam volna át a helyem bárkinek. Azt viszont még a legmerészebb
álmaimban sem gondoltam volna, hogy pont Cameron lesz az, aki a védelmemre fog
kelni, és néhány óra leforgása alatt megszüntetni a folytonos sugdolózásokat. A
„ha szemmel ölni lehetne, már hallott
lennél” pillantások is megszűntek. Sőt néhányan már mosolyogni kezdtek rám.
Fogalmam sem volt, hogy Cameronnak ekkora befolyása van az iskolában, vagy
egyszerűen csak túlzottan félnek tőle a többiek, hogy kivívják a haragját. Meg
kell mondjam, sosem szerettem, ha valakinek a védelmére szorultam, viszont
igenis vonzónak találtam, amit Cam tett értem. Ő volt az első, aki ilyesmit
csinált miattam, ezzel vállalva a kockázatot, hogy nagy bajba is kerülhet.
Tudom, ha nem állítom meg időben, kórházba juttatja azt a nagyszájú csávót.
- Ó, ez elképesztően szexi volt – Becca egész délután a
Cameron féle akcióról beszélt. – És azt mondod, majdnem megcsókolt? – Úgy fel
volt pörögve a kapott információktól, hogy félő volt, világgá kürtöli a
folyosón történteket.
- Nem azt mondtam, csak annyit, hogy közel állt hozzá,
hogy megtegye. – Igazság szerint egy lélegzetvételnyi távolság volt csupán
köztünk. Titkon abban reménykedtem, hogy feladja korábbi „ígéretét”, és nem
tartja tovább magát távol tőlem. Tudom, hogy ez egyáltalán nem helyes, mert az
utóbbi időben Jasonnel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és nem lenne
tisztességes vele szemben, ha közben Cameron után ácsingóznék. Viszont nekem
továbbra sem sikerült kiűznöm a szomszéd srácot a gondolataim közül. Mindig
megjelent, és vigyorgott rám a pimasz, kisfiús, mégis eszméletlen szexi
mosolyával, amitől az ember lába rogyadozni kezd, és önként megy bele bármibe.
Megráztam a fejem, mert ismét kezdtem túlzottan is elkalandozni.
Az utolsó óránk testnevelés lett volna, de valamilyen tájékoztatót
tartottak a tornateremben. Mindenki a lelátón foglalt helyet, szinte mozdulni
sem lehetett anélkül, hogy valakit fejbe ne kólints. Zavartan fészkelődni
kezdtem, amikor egy ismeretlen srác ült mellém, és túl közel araszolt. Az első
gondolatom az volt, hogy keresek magamnak másik helyet, de ebben a
heringpartiban az lehetetlen lett volna. Próbáltam nyugtatni magam, és
tekintetemmel Becca után kutatattam. Tíz perce láttam utoljára, de ebben az
embertömegben egy olyan apró termetű lányt megtalálni, mint amilyen barátnőm is
volt, egyenlő volt az öngyilkossággal. Én sem voltam egy Góliát termet, így esélyem
sem volt. Naiv módon élt bennem a remény, hogy esetleg ő talál meg engem.
Kreatív lány volt, és bárkin átgázolt, ha arról volt szó.
- Te vagy az új lány, Greta, ugye?
Majdnem! Végül
is, ha kíméletes akarok lenni, csak néhány betűt tévedt. – Grace.
- Persze – bólintott. – Hogy tetszik a suli?
Ha nem beszélne ki
mindenki, fantasztikus lenne! – Nem rossz. – Közelebb csúszott hozzám, keze
végigkúszott a hátamon, majd megállapodott a jobb vállamon. Lehet, hogy itt úgy
működik, hogy két mondatot beszélsz valakivel, és máris elég jóban vagytok
ahhoz, hogy átkaroljon, de engem igenis feszélyezett.
- Ha szeretnéd még használni azt a karodat, akkor
felállsz, és keresel magadnak egy másik helyet – szólalt meg egy mély, szinte
mennydörgő hang. Ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem, a mellettem ülő
srác összerezzent, fülét-farkát behúzta, és lehajtott fejjel odébb kullogott. –
Leülhetek?
- Nem hiszem, hogy van más választásom – motyogtam. Ahogy
Cameron mellém ült, néhány szem ránk szegeződött, de csak addig néztek felénk,
míg a mellettem ülő dühös behemót észre nem vette őket. – Mostantól az lesz a
hobbid, hogy elüldözöl mindenkit a közelemből?
- Ha szükséges – bólintott. – Nem szeretném, ha
belerángatnának valamibe, amit nem szeretnél.
- Értem – feleltem. Néhányan elsétáltak mellettük, Cam
pedig közelebb csúszott hozzám. Térde az enyémhez ért. Testemen millió apró
bizsergés szaladt végig. Pulzusom az egekbe szökött, és fogadni mernék rá, hogy
egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, de a bódító érzés elmúlt, amikor a
hangszórókból felcsendült egy ismerős szám. A dallam egészen a csontomig
hatolt. Gombóc keletkezett a torkomban, gyomrom egészen picire zsugorodott.
Olyan érzésem volt, mintha valaki össze akarná nyomni a fejemet, a falak
közeledni kezdtek egymáshoz. A körülöttem lévő zsivajt elnyomta a zene, csakis
az énekes hangját hallottam. Agyamat emlékképek támadták meg, hiába küzdöttem
ellenük.
A lámpa zöldre
váltott, Anya lassan gázt adott, hogy áthaladhassunk a kereszteződésen.
Oldalról erős fény világította be az autó belsejét. Aztán egy hatalmas
csattanás. Fém ütközött fémmel.
- Grace, hallasz engem? Grace! – Valaki erősen megrázta a
vállamat, mire sikerült visszakúsznom a valóságba. Cameron aggódva pillantott
le rám. - Jól vagy?
- Igen, azt hiszem – bólintottam.
- Ez nem volt valami meggyőző, szóval megkérdezem még
egyszer. Grace, jól érzed magad?
- Igen – feleltem határozottan, legalábbis próbáltam
annak tűnni. – Gondolom, most teljesen dilisnek tartasz, amiért egy dal ezt
váltotta ki belőlem. De csakhogy tisztázzuk, nagyon régen nem volt ilyen
rohamon. Fogalmam sincs, mi váltotta ki ezúttal – magyaráztam. Fogalmam sincs,
miért akarom neki minden áron bebizonyítani, hogy normális vagyok, csak
egyszerűen nem tudtam befogni a számat. Pillanatok alatt rám jött a szófosás
nevű visszatérő betegségem, ami ellen nincs gyógyszer. Csak beszéltem megállás
nélkül. Kételkedtem benne, hogy Cameron egyáltalán érti-e, amiről zagyválok.
Óvatosan megérintette az arcomat, ami megállította a
szájmenésemet. Másodszorra kerülünk ilyen helyzetbe egy nap alatt, ez már nem
lehet véletlen. – Minden rendben lesz. Oké?
- Nem tűnt fel senkinek, hogy kijöttünk? – kérdeztem.
- De, a fél iskola rólunk fog csámcsogni, de nem érdekel.
– Egy mozdulattal közelebb húzott magához, és átölelt. Mélyen magamba szívtam
férfias illatát, és az ölelésébe fúrtam magam. Karjai olyan erősen tartottak,
hogy egy tornádó sem lett volna képes kiszakítani közülük. – Elmondod, miért
borultál ki a szám hallatán?
- Ezt a dalt hallottam utoljára… Ez volt az a dal, amit…
Ez szólt a rádióban, amikor belénk jött oldalról az a másik autó. Anyukám egyik
kedvenc száma volt. – Hangom szinte elhalt a mondandóm végére. Könnyek folytak
az arcomon, egyenesen Cameron pólójára, de ő továbbra sem engedett el.
Vigasztalóan simogatta a hátamat. Képes lettem volna az egész délutánt a
karjaiban tölteni. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire képes voltam arra,
hogy kibújjak Cam öleléséből. – Köszönöm, hogy kihoztál onnan.
- Semmiség.
- Nem kellene visszamennünk a tájékoztatóra? – kérdeztem.
- Annak már negyed órája vége – felelt. – Menj haza, és
pihenj egy kicsit.
- Te hova mész? – Fogalmam sincs, miért volt olyan fontos,
hogy feltegyem ezt a kérdést, de tudni akartam, mivel fogja tölteni a délutánt.
- Dolgozom – mosolygott. – Később találkozunk.
Figyeltem távolodó alakját, és minden vágyam az volt,
hogy utána rohanjak, a karjába vessem magam, és követeljem, hogy csókoljon meg,
de lábaim nem mozdultak, csak miután Cameron már eltűnt a folyosó végén. Nagy
nehezen nekem is sikerült rávenni magam, hogy elinduljak. Útközben felhívtam
Apát, hogy nem érzem túl jól magam, nem megyek be a kávézóba, inkább otthon
töltöm a délutánt Luckyval. Ragaszkodott hozzá, hogy óránként hívjam fel, mi a
helyzet. Mire hazaértem tucatnyi üzenet várt rám barátnőmtől. Becca
türelmetlenül várta a részleteket.
Hobbit09: Minden
rendben van?
Könyvmoly2.0: Igen,
csak rossz emlékeket idézett fel az a hülye szám.
Hobbit09: Anyukáddal
kapcsolatos, igaz?
Könyvmoly2.0: Igen.
Hobbit09: Hadd
kérdezzem meg, Cameron és te hova tűntetek?
Könyvmoly2.0: Csak
a folyosón voltunk. Megmentett egy nyilvános leégéstől.
Hobbit09: Istenem,
de aranyos.
Haboztam a válaszadással. Ha igazat adok neki, akkor
hivatalosan is elismerem, hogy oda vagyok Cameronért, így inkább megpróbáltam
kitérni a válasz elől.
Könyvmoly2.0: Gondolom,
mindenki rólunk beszélt.
Hobbit09: Igen, szentül
hitték, hogy Cameron azért rángatott ki a tornateremből, hogy megdugjon.
Annak ellenére, hogy Becca nem láthatott, elpirultam, és
persze eljátszottam a gondolattal, milyen lett volna, ha Cameron úgy dönt,
szeretne szórakozni egy kicsit. Ez a srác el fogja venni a maradék józan
eszemet is, ha egyáltalán maradt még. Kíváncsi lettem volna, hogy mire képes
egy csókja, ha egyetlen érintése mindenféle őrültségre veszi rá a testemet.
***
A Nap sugarai táncot jártak a függönyömön, reggeli szellő
kúszott be a résnyire nyitott ablakon. Oldalra fordultam, fejemet a párnámba
fúrtam. Fél szemmel az órámra néztem, majd ismét engedtem a rám nehezedő
fáradtságnak. Néhány rövid pillanat múlva azonban villámcsapásszerűen pattantak
fel a szemeim. Elaludtam. Kiugrottam az ágyból, és rohantam is a fürdőszobába.
Normális esetben Apa felébresztett volna, de tegnap este szólt, hogy korán be
kell mennie a kávézóba, mert néhány szállító a reggeli órákban fog megérkezni.
Szinte fejvesztve rohangáltam az emelet és a konyha között, de még így is
esélytelennek láttam, hogy időbe be fogom érni. Mindössze fél órám volt az első
óra kezdetét jelző csengőig, és még pizsamában álltam a fürdőszobámban.
Tökéletesen meg fogom alapozni a karrieremet a suliban. Világéletemben nem
készültem el ennyire gyorsan. Negyed óra múlva már a verandánk lépcsőjén
rohantam le. Cameron ekkor készült felülni a motorjára, ahogy megláttam, támadt
egy elvetemült ötletem, amit gyorsan el is vetettem, mert semmiképp sem
szerettem volna tartozni neki. Már így is sokkal jövök neki. Igyekeztem
láthatatlannak álcázni magam, és elsurranni mellette.
- Cica, csak nem késésben vagy? – kérdezte vigyorogva.
- Kitűnő meglátás, Mr. Brown. Ezért Nobel-díjat érdemelne –
feleltem. – De ha nem bánod, most megyek.
- Elvihetlek – ajánlotta.
- Ezzel?- kérdően mutattam a motorjára.
- Nem, a garázs mögött parkoló helikopterrel.
- Köszi, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – Cameron már
így is listát vezethetne a nekem tett szívességeiről, hogy aztán egy szép
verőfényes napon leverje rajtam a tartozásaimat. Már így is plusz perceket
veszítettem. Felmerült bennem, hogy kihagyom az első órát rosszullétre
hivatkozva.
- Csak egy baráti gesztus. – Felém nyújtotta a bukósisakot.
– Cica, gyerünk, így mindketten el fogunk késni, és mindenki azt fogja hinni,
hogy együtt töltöttük az időt – vigyorgott. – De ha kihagynád a sulit, abban is
benne vagyok.
Dühösen trappoltam oda mellé, és kikaptam a kezéből a
sisakot. Elégedetten vigyorodott el. – Segítenél?
- Természetesen – bólintott. Közelebb lépett, és
felerősítette rám a sisakot, majd megpaskolta a tetejét.
- Indulhatnánk?
- Semmi akadálya –felelt. Felpattant a motorra, kezét a
kormányra tette, és várt.
Meg fogod bánni, Grace – motyogtam magamnak, de tettem egy
lépést. Már csak át kellett emelni a lábamat a kétkerekű szörnyeteg felett, de
hezitáltam.
- Cica, tényleg el fogunk késni.
- Tudom.
- Sosem ültél még motoron, nem igaz? – kérdezte. Cameron
képes belelátni a gondolataimba, ez kezd idegesítő lenni. Megráztam a fejem. –
Gondoltam – vigyorgott. – Oké, nincs más dolgod, mint átdobod a másik oldalra a
lábad, és kapaszkodsz!
- Erre magam is rájöttem! – förmedtem rá. Most már nem volt
visszaút, átvetettem a lábam a másik oldalra, és elhelyezkedtem Cameron mögött.
Már csak a karoljuk át Cameront című történettel volt egy kis gondom, de azt
Cam orvosolta. Hátranyúlt, megfogta mindkét kezemet, és előrehúzta a
mellkasához. Tenyereim a pólójára simultak, éreztem, ahogy megfeszül a teste,
de aztán beindítja a motort, és nekem nem maradt más, mint a veszettül
kapaszkodás. Mély levegőt vettem, mikor beindította a motort. Tisztában voltam
vele, hogy úgy szorítom, mintha meg akarnám fojtani. Az egyik kereszteződésnél
megálltunk a lámpánál, Cameron a válla fölött hátrapillantott rám.
- Minden rendben, Cica?
- Igen – bólintottam.
Mire az iskolához értünk, egészen kezdtem élvezni a
motorozást, de a világ minden pénzéért sem ismertem volna be, hogy egy kicsit
is jó érzéssel töltött el az egész. Néhányan szinte már megrökönyödve néztek
ránk, ahogy begurultunk a parkolóba. Tudtam, hogy most már hivatalosan is
elkönyvelték magukba, hogy Cameronnak biztosan megvoltam, mégsem zavart.
- Cica, bármennyire is élvezem ezt a helyzetet, most már nyugodtan
elengedhetsz – szólalt meg nevetve Cameron, mivel hosszú percek teltek el,
mióta megálltunk, én még mindig mellkasát öleltem. Zavartan hátrahúztam mindkét
karomat, és azzal a lendülettel le is pattantam a motorról. Jó volt újra
szilárd talajt érezni a talpam alatt. Megpróbáltam kibújni a bukósisakból, de
valami rettenetesen beakadhatott, vagy az én fejem volt túlzottan nagy, mert
nem jött le.
- Cam, ez az izé nem jön le a fejemről.
Mély, öblös hangon felnevetett. Laza mozdulatokkal leszállt
a motorról, és mellém lépett. – Mert érzéssel kell csinálni, minden azon múlik,
Grace! – Egy pillanat alatt megszabadított a kemény sisaktól. A hajamat
alaposan összeborzolta, minden bizonnyal úgy néztem ki, mint egy fésületlen
pulikutya. Sehogy sem sikerült rakoncátlan fürtjeimet rendbe tenni, így oldalra
léptem, majd előrehajoltam, hogy a teljes hajzuhatagom rendbe szedje magát.
Mikor felegyenesedtem, láttam, hogy Cameron különös tekintettel vizslat. Szemei
pontosan úgy méregettek, mint az első találkozásunkkor. Valami felébredt
bennem, és már majdnem engedtem is a bennem dúló érzelmeknek, amikor megszólalt
a csengő.
- Köszönöm, hogy elhoztál – hadartam. – Később látjuk
egymást.
Végigrohantam a folyosón, és pontosan az utolsó pillanatban
sikerült a terembe érnem. A tanár utánam néhány másodperccel érkezett meg.
Minden bizonnyal láthatta a csodálatos futásomat, de mégsem szólt egy szót sem,
minden további nélkül belevágott az óra anyagába. Nekem viszont teljesen máshol
jártak a gondolataim. Képtelen voltam kiverni a fejemből Cameront. Beleásta
magát az elmémbe, hogy onnan vigyoroghasson minden szabad percemben. Nem telt
el olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá, vagy ne képzeltem volna el, ahogy
odajön hozzám, és elmondja, mennyi mindenben tévedett. Minden vágyam az volt,
hogy abbahagyja a távolságtartó viselkedést, de a nyár eleje óta kitart a
véleménye mellett, és kezdtem benne kételkedni, hogy valaha is változtatni fog.
Én viszont nem várhattam tovább, ha így folytatom, egyedül fogok megöregedni
kilencven kutyával a nyakamon. Ha Cameronnak nem kellek, hát cseszheti, nem
futok utána. Az első óra utáni szünetben Jason keresésére indultam. Az elmúlt
hetekben számtalanszor próbált elhívni egy rendes randevúra, de nem akartam
tőle többet barátságnál, most viszont talán mégis szeretnék. Magam sem voltam
benne biztos, de valamit tennem kellett, hogy elfelejthessem a szomszéd fiút.
- Jason, várj! – kiáltottam utána. Meglepődve fordult hátra.
Gyors léptekkel átszeltem a kettőnk között lévő távolságot. – Mondanom kell
valamit.
Izgalom csillogott a szemében. – Mondj!
Mélyen a szemébe néztem, és rájöttem, hogy amit közölni
szeretnék vele, azt nem szavakkal kell elintéztem. Megragadtam a pólóját, és
magamhoz rántottam. – Grace? – Volt még valami, amit mindenképp el szeretett
volna mondani, de nem hagytam. Az ajkára tapasztottam az enyémet, és
megcsókoltam. Igen, az egész iskola szeme láttára lesmároltam egy srácot.
Éreztem, hogy Jason bizonytalanul csókol vissza, kezeit lassan a derekam köré
fonta. – Mi a helyzet Cameronnal?
- Vele csak barátok vagyunk. Legalábbis azt hiszem!
- Akkor nem jön ide, hogy szétverje a képemet?
- Nem – feleltem.
Egy apró mosoly jelent meg az arcán, mielőtt megcsókolt
volna. Ettől a ponttól hivatalosan is az iskolai üdvöskéjének barátnője voltam.
Végre volt okuk a cicababáknak, hogy haragudjanak rám. Jason ugyanis szinte
mindegyiküket elutasította. Én voltam az egyetlen lány, akit közel engedett
magához, és talán ez mindkettőnk életét meg fogja változtatni, akár hosszú
távon is.
