6. fejezet/ Grace + Cameron

Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni mindenkinek, ugyanis a blog elérte az 1200-as oldalmegtekintést. Tudom, ez nem nagy szám, de nekem igenis nagyon sokat jelent. Remélem, hogy néhányan időről-időre visszanéztek hozzám.
Ezúttal egy kicsit talán hosszabb részt hoztam, illetve ismételten két szemszögből. Remélem, tetszeni fog.
Illetve holnap érkezem négy új karakter leírásával is. Szóval talán megéri visszanézni.
Puszi: Lena

6.

„Amíg mélyen benne vagy valamiben, sosem mondod ki, sosem teszed meg, amit kellene. Mindig csak utóbb, amikor már túl késő, akkor jössz rá, hogy mit kellett volna mondanod vagy tenned.”

 - Jennifer L. Armentrout

Grace

Egy hét kemény munka után Apa végre megszánt, és adott egy szabadnapot. Eldöntöttem, hogy tízig meg sem fogok mozdulni, a takaró alatt fekszem, és élvezem a pihenést. Időközben Apa rájött, hogy nem fogjuk bírni azt a rengeteg vendéget, így felvett még két felszolgálót mellénk. Egyelőre még csak ideiglenes szerződést kötött velük, de ha beválnak, minden bizonnyal hosszútávra tervezhetnek nálunk. A tucatnyi jelentkező közül választottuk ki végül a két jelöltünket, Daisyt és Olivert. Ezúttal viszont nem Apával ketten döntöttük, hanem bevontuk Cameront és Angelat is.

Daisy már az első napján belopta magát a szívünkbe. A mindig mosolygó fiatal nő, aki már most rengeteg dolgot tudhat a háta mögött. Dicsérettel érettségizett, majd egyetemre ment, hogy újságíró lehessen. Azonban közbejött a szerelem, és egy nem tervezett baba. A pasi viszont férfihez nem méltó módon lelépett, amint értesült a gyereke érkezéséről. Így Daisy nem tehetett mást, hazaköltözött a szüleihez, hogy világra hozhassa a gyermekét.  Szülei mindenben támogatták, munkát kerestek neki a városban, de terhessége végén kénytelen volt otthon maradni. Viszont a kislánya, aki mellesleg tündérien aranyos, már elég nagy ahhoz, hogy a nagyszülei vigyázzanak rá, így Daisy ismét vállalhatott munka. Bár azt állítja, nem bánja, hogy feladta az álmait, mert Molly születése új esélyt adott neki a boldogságra. Kislánya apját a szakításuk óta nem látta, azóta már három év is eltelt, de a férfinek eszébe sem jutott, hogy van egy lánya, viszont Daisy ezt egyáltalán nem bánja. Nem szeretné, hogy az a „tuskó” szerepeljen a lánya életében, amit én teljesen meg is értek. Daisy a pincérkedés mellet első könyvén dolgozik. Még nem árult el részleteket, de már rettentően kíváncsi vagyok rá.

Oliver volt az, akitől mindannyian tartottunk egy kicsit. Attól féltünk, hogy túlzottan is rámenős lesz a vendégekkel szemben, így az első napján árgus szemekkel figyeltük minden mozdulatát. Azonban kiderült, hogy félelmünk teljesen hiábavaló volt. A női vendégek különösen megkedvelték, mindenkinek bókolt, és már a mosolya megmelengette a női szíveket. Elismerem, tényleg helyes pasi. Azokkal a világoskék szemekkel és a mindig kócos barna hajával. Izmos karján feszült a póló, Apa felajánlotta neki, hogy kaphat másikat, de elutasította azzal, hogy így több borravalót kap. Amit nem említettem az a brit akcentus. Néhány nőnek már attól elállt a lélegzete, ha meghallotta a hangját. Ő annak az embernek a hús-vér megtestesítője, akinek nevetése hallatán bárki kacagni kezd. Rengeteg vicc van a tarsolyában, amivel nem csak a vendégeket, hanem minket is szívesen szórakoztat. Cameron elég gyakran megjegyzi, hogy nem érti, mit esznek a nők a brit pasikon, de már megtanultam visszaszólás nélkül elengedni a fülem mellett a gúnyos megjegyzéseit.

Ha már Cameronnál tartunk, a megnyitó óta különösen viselkedik velem. Becca egyszer elszólta magát, hogy minden bizonnyal Jason az oka, aki néhanapján betér a kávézóban. Kellemesen lehet vele beszélgetni, udvarias, nem tesz folyton megjegyzéseket rám vagy a munkámra, és nem utolsó sorban helyes is. Kosárlabdázó termete miatt jóval magasabb nálam, de nálam magasabbnak lenni nem nagy teljesítmény. Még csak néhányszor találkoztunk, viszont mindig örömmel tölt el, ha meglátom. Gyakran azon kapom magam, hogy elveszek abban a sötétkék szempárban.

Terveimet, miszerint sokáig alszom, keresztülhúzta a hajnali fél kilenckor megszólaló zene. Dühösen a fejemre húztam a párnát, hogy kizárhassam a ricsajt, de nem rendelkeztem sem hangszigetelő függönnyel, sem füldugóval, így nem lett halkabb a zene. Tudtommal a szomszéd háznak üresnek kellett volna lennie, mert Cameron szülei korán indultak, hogy elvigyék Saraht egy közeli vidámparkba. Arra számítottam, hogy Camet is magukkal viszik, de a zajokból ítélve, őt itthon hagyták. Néhány percig még megpróbáltam alkalmazni a nem hallok semmit opciót, de a zene tovább bömbölt. Felment az agyamban a pumpa, lerúgtam magamról a takarót. Lucky félrefordított fejjel nézte, ahogy eltrappolok mellette. Csupasz lábbal leszaladtam a lépcsőn. Eszemben sem volt, hogy talán bele kellett volna néznem egy tükörbe, mielőtt még dühösen dörömbölni kezdek a szomszéd ház ajtaján. Alighogy kinyílt a bejárat, máris megbántam, hogy ilyen meggondolatlan voltam. Cameron félmeztelen volt, és csakhogy tisztázzuk, a felső felén volt hiányos a ruházata. Széles vigyor ült ki az arcára, ahogy végigmért tetőtől talpig.

- Segíthetek valamiben, Cica? - Meg akartam szólalni, de tekintetem egyszerűen leragadt pucér mellkasán. Tisztában voltam vele, hogy igenis előnyösen nézhet ki póló nélkül, de nem számítottam rá, hogy ennyire. Szemem csak többszöri pillantásra tudta feldolgozni az elé táruló látványt. Nemes egyszerűséggel megkukultam. A csípőjén hanyagul lógott a melegítőnadrág. Úristen! Alig kaptam levegőt, csak bámultam rá, ahogy karba fonta a kezét, és az ajtófélfának támaszkodott. – Tetszik, amit látsz?

Megráztam a fejem, mert attól féltem, hogy valami olyat teszek, amit nagyon meg fogok bánni. – Mi? Nem! Dehogyis – ellenkeztem, de az érzéseim az arcomra lehettek írva. Talán még a nyálam is csorgott. Én legalábbis úgy éreztem.

- A szemed mást mond! – Az állítása nem állta meg a helyét, ugyanis az én szemem nem szokott beszélni, lehet, hogy az övé igen, de az enyémek kussban vannak. – Miben lehetek szolgálatodra?

- Halkítsd le a zenét!

- Mit kapok cserébe? – kérdezte zsivány vigyorral a száján, miközben szinte észrevétlenül közelebb osont. Csak azt vettem észre, hogy közvetlen közelről bámulom Őt, vagyis a pucér mellkasát. Elakadt a szavam, na nem mintha eddig bőbeszédű lettem volna. Nagyokat nyeltem, és igyekeztem nem elvörösödni még akkor sem, amikor Cam az ujjai közé vette egy hajtincsemet, és játszani kezdett vele. Úgy tűnt, hogy teljesen leköti a hajammal való szórakozás. Dühített a tudat, hogy igenis kellemesnek találtam, ahogy a tincsekkel játszott. A helyes döntés az lett volna, hogy lekeverek neki egyet, majd méltóságteljesen visszavonulok a házba, de szinte megbénultam. Csak pislogásra voltam képes, és hébe-hóba egy levegővételre. Agyam annyira leblokkolt, hogy az sem igazán tűnt fel, hogy Cameronék nappalijába kerültünk. Mindkét tenyerem csupasz mellkasán pihent, egyik karja a derekam köré fonódott, a másikkal még mindig a hajamat piszkálhatta. Az ajkát bámultam, titkon talán arra vágytam, hogy megcsókoljon, pontosan ezért hagytam, hogy az agyam túlpörögjön.

Cameron mélyen a szemembe nézett, majd az ajkamra pillantott. Szája széles vigyorra húzódott, apró kis gödröcskék jelentek meg az arcán, miközben ismét eljátszotta a korábbi procedúrát. Mikor másodszorra is találkozott a tekintetünk, valami robbant bennem. Megragadtam a karját, és a lehető legközelebb húztam magamhoz. Mellkasunk összeért. Ujjai végigszántottak az arcomon, mielőtt lejjebb hajtotta volna a fejét. Néhány pillanatra olyan érzésem támadt, mintha megállt volna az idő. Csak Cameron és én voltunk valahol a végtelenben.

- Cica, mond, mit akarsz?

- Csókolj meg! – utasítottam. Nem hagyott időt, hogy felkészüljek, ajka azonnal lecsapott az enyémre. Egyik kezemmel beletúrtam sűrű fekete hajába. Nyelve átnyomult a számba, és izgató táncra hívta az enyémet. Cameron hátrálásra kényszerített, míg neki nem csapódtam a hideg falnak. Lassú mozdulatokkal felemelt, lábaimat automatikusan fontam a dereka köré. Éreztem, ahogy elmosolyodik. Testével szorított a falhoz, miközben vágyakozóan harapdálta az ajkam. Zihálva vettem a levegőt, szívem majd kiugrott a helyéről, minden egyes porcikám Cameront akarta.

- Cica! – éles kiáltás térített vissza a valóságba. Cameron kérdő tekintettel bámult rám. Ahogy az arcomat vizslatta, attól tartottam, hogy rá vannak írva a gondolataimat, mert széles vigyorra húzódott a szája ismételten. – Csak nem elkalandoztál?

- Nem! – szinte visítottam, ami megdöbbenést váltott ki belőle. Arcom kivörösödött. Tudtam, hogy ez az utolsó esélyem arra, hogy még méltóságteljesen távozhassak. Hátat fordítottam Cameron kérdő arcának, és kitrappoltam a házból. Búcsúzóul visszakiáltottam. – Halkítsd le a nyomorult zenédet! – Meg sem vártam a válaszát, már ott sem voltam, de a látogatásom hatásosnak bizonyult, ugyanis néhány perc múlva csend lett. Hálás lehet nekem az utca egész lakossága.

***

A szomszédban tett látogatásom meglehetősen felkavarta az amúgy is labilis érzelmi világomat. Az agyam megpróbálta tudtomra adni, hogy Cameron igenis tetszik nekem, bármennyire is próbálom tagadni. Idegességemben megpróbáltam kiönteni a lelkemet drága kutyusomnak, aki farkát csóválva jelezte, hogy figyel.

- Nem kéne foglalkoznom vele, nem igaz? – kérdeztem. Fogalmam sincs, kitől vártam a választ, de Lucky vakkantott egyet, azonban nem tudom, hogy igazat adott nekem, vagy más tanácsot szeretne adni. – Elvégre vannak más srácok is… Akik nem viselkednek így egy lánnyal sem, de ha láttad volna… - Ismét lepörgettem a jelenetet a fejemben, ahogy ajtót nyit. Azt hittem, ott helyben elolvadok. Persze, gondolhattam volna, hogy nem egy csontkollekció a gyerek, de erre akkor sem számítottam. A fenébe is, rohadt jól nézett ki. – Szerinted is hagynom kellene? – Lucky nagyokat pislogott, majd odaslattyogott hozzám, fejét a lábamhoz nyomta. Lehajoltam hozzá, nedves orrát az arcomhoz nyomta. – Miért ilyen nehéz? – Vigasztalásként végignyalta az arcomat. Fajtájából kifolyólag szinte az esetek kilencven százalékában úgy tűnt, mintha Lucky folyton mosolyogna, és ez mindig jókedvre derített. Megsimogattam bundás buksiját. – Szeretnél sétálni menni? – Nagyot vakkantott, vidáman ugrált körbe. Felkapta a pórázt a helyéről, és elém állt. Nevetve vettem tőle el, majd gondosan felcsatoltam rá. Bár elég nagy udvarunk volt, úgy gondoltuk, jót fog tenni neki néhanapján egy-egy séta a városba. Felkaptam a táskám, aminek mélyén ott lapult Lucky kedvenc labdája, amivel ő is tisztában volt. A park felé vettük az irányt, ami rövid időn belül elnyerte kutyusom tetszését. Hetente többször kihoztam ide egy rövid időre. Néha még más kutyákkal is próbált barátkozni. Alapvetően azonban félénk kutya volt, és nem kedvelte más négylábúak társaságát. Mindig igyekeztem megérteni, de valahogy ő elvolt a saját kis világában. Talán tényleg igaz, hogy olyan a kutya, amilyen a gazdája. Ahogy a park közepére értünk, lecsatoltam a pórázról. Csupán egy pillanatra fordítottam hátat neki, hogy előkeressem szeretett labdáját, de neki ennyi idő is elég volt arra, hogy elkóboroljon. Hajlamos vagyok ilyen esetekben hamar pánikba esni. Így amikor hosszú percekig nem leltem a nyomára, idegesen kezdtem rohangálni a nevét kiáltozva. Tudtam, ha még sokáig nem találom meg, Apa segítségét kell kérnem. Már épp tárcsáztam volna a számát, amikor feltűnt Lucky. Megnyugvás söpört végig a testemen, ahogy láttam bundás alakját felém rohanni. Viszont nem tetszett a dolog, hogy valamit tartott a szájában. Bocsánatkérően ült le elém.

- Ez meg micsoda? – kérdeztem, de minden ellenvetés nélkül tűrte, hogy kivegyem a szájából a frizbit. – Ezt meg kitől szerezted?

- Azt hiszem, tőlem. – Egy ismerős hang csendült fel mögöttem. Mosolyogva fordultam hátra. Jason haladt felém egy fekete kutyussal az oldalán.

- Nagyon sajnálom – kértem bocsánatot. – Nem szokott így viselkedni. – Luckyra pillantottam, de ahogy rám nézett, tudtam, hogy nem lennék képes haragudni rá.

- Semmi gond – legyintett. Átnyújtottam neki a játékot, mire elhajította. Bundás barátja már rohant is utána Luckyval együtt.

- Úgy látom, ez a város belőle is kihozza a legjobbakat – szólaltam meg. – Gyakran jártok erre?

- Sammie imád itt lenni.

- Tényleg nem haragszol, amiért ilyen gonosz módon eltulajdonította Sammie játékát? – kérdeztem nevetve.

- Nem, viszont Sammiet nagyon nehéz kiengesztelni. Mit szólnál hozzá, ha gyakrabban találkoznánk, hogy Lucky jóvátehesse a bűnét?

Meglepett a kérdése, de egy percig sem gondolkodtam azon, hogy el kellene utasítanom. Elismerem, eszembe jutott Cameron, de nem akartam én lenni az a lány, aki egy olyan srácra vár, aki talán sosem gondolja meg magát. Eljött az én időm, és ezúttal nem fogok meghátrálni.

Cameron

 Anyáék még a korai órákban elindultak, hogy időben a vidámparkba érhessenek. Az egész napot ott szándékozzák tölteni, ami nekem biztosít végre egy kis nyugalmat és szabadságot. Sarah unszolt, hogy tartsak velük, de nem vitt rá a lélek, hogy egész nap hullámvasútról hullámvasútra járjak, míg ki nem dobom a taccsot. Kellemesebb elfoglaltságot is el tudtam magamnak képzelni az egyetlen szabadnapomra. Azt hittem, hogy legalább délig aludni fogok, de már a korai órákban felpattant a szemem, és bármennyire is erőlködtem, nem bírtam nyugodtan lehunyni a szemem. Nem törődve azzal, hogy talán csendháborítást követek el, benyomtam a zenét, és magas hangerőre állítottam. Nem fordítottam időt a felöltözésre, így egy szál melegítőnadrágban ültem le a pulthoz reggelizni. A zene továbbra is bömbölt, ami megnyugvással töltött el, de váratlanul vad dörömbölés zavart meg. Először úgy gondoltam, figyelmen kívül hagyom, de csak nem hagyott alább a dübörgés. Attól tartottam, hogy az illető rám töri az ajtót, azonban kiderült, hogy ettől nem kellett volna félnem, ugyanis apró termetével nem sikerült volna kárt tennie a bejáratban, legfeljebb saját magában.

Reggel korán így kínozni az embert, egyszerűen nem fair. Grace állt az ajtóban, dühösen fújtatott, miközben szemei villámokat szórtak rám, ami engem vigyorgásra késztetett. – Segíthetek valamiben, Cica? – Nem felelt, egyre csak engem bámult azokkal a nagy barna szemeivel. Tekintete le-fel járt rajtam. – Tetszik, amit látsz?

– Mi? Nem! Dehogyis – csattant fel, azonban nem tudott átverni. Ahogy rám nézett, minden egyes érzés rá volt írva az arcára. Ha ő nem is vallotta be, hogy tagadhatatlanul tetszik neki, ami előtte van, én nem szerettem volna véka alá rejteni a véleményemet. Talán jobb lett volna, ha időt fordít a felöltözésre.

- A szemed mást mond – feleltem. Azt vártam, hogy valami csípős megjegyzést fog tenni, de csak zavartan motyogott valamit. – Miben lehetek szolgálatodra?

- Halkítsd le a zenét!

- Mit kapok cserébe? – kérdeztem, de nem felelt. Pucér mellkasomat bámulta vágyakozó tekintettel. Esküszöm, nem én magyaráztam be magamnak, szinte már csorgott a nyála. Én pedig nem is örülhettem volna ennél jobban. Felemeltem a kezemet, néhány kósza hajtincsét megfogtam, és csavargatni kezdtem. Szinte meghökkent a mozdulataimra, és talán el is vörösödött. Kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét, engedtem a kísértésnek, hogy alaposabban is végignézzek rajta. Hosszú lábaiból alig takart valamit a falatnyi pizsamanadrág. Tekintetem lassan feljebb siklott, tisztán látszott, hogy egyetlen vékony póló kivételével nem fedi semmi a bőrét. Testem azonnal reagált a gondolatra. Ujjaim még mindig a hajával játszottak, míg a szabad kezemmel átkaroltam a derekát, és a nappaliba húztam. Mindebből talán csak apró részletek juthattak el az agyáig, mert nem reagált. Keze viszont észveszejtően lassan a mellkasomra kúszott. Éreztem, hogy érintései nyomán felforr a bőröm. Lehet, kicsit túl sokat gondolok magamról, de szerintem azt akarta, hogy megcsókoljam. Ajkai szinte észrevehetetlenül, de szétnyíltak. Nagy volt a kísértés, hogy eleget tegyek a közöttünk lebegő kérésnek. Persze, hogy meg akartam csókolni, de egoista módon talán azt vártam, hogy kimondja, mit szeretne tőlem. Úgy tűnt, percekre elkalandozott.

- Cica – szóltam, de nem reagált. Végigsimítottam a karján, azonban még mindig semmi reakciót nem váltottam ki belőle. Felemeltem a hangom. – Cica! – Döbbenten rázta meg a fejét, és tanácstalanul bámult rám. Olyan édes volt, ahogy zavarba jött. Kíváncsi lettem volna, mi zajlott az imént abban a szép kis fejecskéjében. Minden bizonnyal köze volt hozzám, és valami szexuális eredetű tevékenységnek is, amit egyáltalán nem bántam volna, ha szeretne meg is valósítani. – Csak nem elkalandoztál?

- Nem! – kiáltott. Dühösnek tűnt, de a fene tudja, most éppen miért is haragszik. Azért mert zavarba hoztam, a zene miatt, vagy valami mást csináltam. Viszont mielőtt bármit is tehettem volna, hátat fordított nekem, és másodpercek alatt kitrappolt a házból, de mielőtt végleg hazament volna, visszakiáltott. – Halkítsd le a nyomorult zenédet!

Mit tehettem volna? Azt tettem, amire utasított. Fogalmam sincs, mikor tettem meg utoljára azt, amire utasítottak. Nagyon ritkán cselekszem parancsolgatásra, de ilyen hatással volt rám Grace. Bármit megtettem volna, amit mond. Persze csak bizonyos kereteken belül, leginkább társas tevékenységekre szorítkozva.

Túlzottan is nagy hatással volt rám Grace reggeli látogatása, így nem tudtam nyugton maradni. Még rendet rakni is nekiálltam, de néhány perc múlva abba is hagytam, mert csak idegesebb lettem. A rohadt életbe! Gyűlöltem a tudatot, hogy távol kell tartanom magamtól a lányt, akire igazán vágytam. De ha igazán kedveltem őt, ez volt a helyes a döntés. Nem rángathatom bele az életembe, sem most, sem máskor. Rövidesen sikerült annyira felhúznom magam, hogy csak idegesen rohangáltam a házban fel-alá. Levegőre volt szükségem, jó sokra. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és útnak indultam. Nem igazán volt célom, csak sétálni akartam, miközben a zene bömböl a fülembe. Lábaim úgy döntöttek, hogy az ideális hely a lenyugvásra a park lenne, viszont rövid időn belül megcáfoltam lábaim döntését. A lehető legrosszabb ötlet volt idejönni. Tudtam, hogy el fog jönni az idő, hogy Gracet valaki más oldalán fogom látni, de nem hittem volna, hogy ez ilyen gyorsan fog bekövetkezni. Néztem őket, ahogy mosolyogva beszélgetnek. A két kutya körülöttük boldogan futkos. Jason úgy néz Rá, mintha valódi kincsre lelt volna, amilyent csak egyszer talál az ember életében. Mázlista rohadék! Percekig bámultam őket, de egyre csak növekedett bennem a düh. Miért van nekem ilyen elcseszett életem? Ugyan látszott, hogy még szinte semmi sincs köztük, de pontosan tudtam, nem sokára igenis sokkal több lesz ez barátságnál. Grace talán boldog is lesz vele, talán bele is szeret. Legszívesebben otthagytam volna a helyet, de túl mazochista voltam ahhoz. Szerettem kínozni magam, így még pontosan elég ideig néztem őket ahhoz, hogy tudjam, az elkövetkezendő napokban ismét találkozni fognak. A tudat, hogy ennyire zavart Grace leendő boldogsága, aggasztó volt. El sem tudtam képzelni, mi lesz akkor, ha ezek ketten tényleg járni kezdenek. Őrjöngeni fogok az biztos, de talán így lesz a legjobb. Mióta közöltem vele, hogy nem akarok tőle semmit, számtalanszor megfordult már a fejemben, mi lett volna, ha engedek a kísértésnek. Talán máshogy alakulnának a dolgaink, de most már túl késő volt. Bele kellett törődnöm a sorsomba.