7. fejezet /Grace

„A család több, mint puszta DNS. Olyan emberek, akikkel törődsz, és akik törődnek veled.”

- NCIS c. film

Grace

- Poppy, ébresztő! – Valaki lágyan rázta meg a kezemet, megpróbáltam lerázni magamról az ujjait, de sikertelenül. – Kicsim, tudod, mit ígértél.

- Nem emlékszem semmiféle ígéretre – füllentettem. – Nem voltam magamnál, amikor azokat a szavakat mondtam. – Egyenesen a párnámba intéztem a szavaimat. Apa felnevetett, majd füttyentést hallottam. Csupán néhány másodperce volt szükség ahhoz, hogy egy harmincöt kilós bundatömeg rajtam landoljon. Kutyusom puha, fekete orrával finoman bökdösni kezdett. Hosszú nyelve kétszer körbenyalta az arcomat, amint az oldalamra fordultam. Tudtam, hogy két ilyen makacs pasival szemben esélyem sincs. – Jól van, feladom.

- Ez a beszéd! – Apa örömteli hangja lengte be a szobámat. – Tíz perc múlva indulunk.

- Remek. – Megvártam, míg a családom elhagyja a szobámat ezzel értékes perceket veszítve. Magamra kaptam a kedvenc futós ruhámat, előkerestem az edzőcipőmet, gyors lófarokba kötöttem a hajamat, és már szaladtam is lefelé a lépcsőn.

- Tizenegy perc – pillantott Apa az órájára. – Javítottál a csúcsidődön két egész percet.

- Most újabb két percet vesztegettünk el a gúnyolódással – nevettem.

Néhány nappal korábban elterveztük, hogy hűek leszünk a régi hagyományainkhoz, és a vasárnap reggeleket ismételten sporttal indítjuk. Anya halála után ez lett a mi közös elfoglaltságunk. Nekem hiányzott a tánc, Apa pedig szerette volna formában tartani magát, és a katonaságnál amúgy is hozzá volt szokva a mindennapos edzésekhez. Rövidesen az életünk részévé lett a vasárnap reggeli futás. A veranda előtt még gyors bemelegítést végeztünk, aztán nekiiramodtunk. Hála a kávézónak rengeteg ismerős arccal futottunk össze az utcán. Minden tízedik méter után ránk köszönt valaki, és megpróbált megállítani minket. Néha ez sikerült is, de a legtöbb esetben gyorsan elszaladtunk mellettük. Ez kettőnk időtöltése volt, és nem szerettük, ha bárki megzavart minket. A hosszas kihagyást azonban megéreztem. Végtagjaim a vártnál korábban éreztették velem, hogy elszoktam az edzéstől.

- Pihenjünk? – kérdezte Apa. Csak bólintani volt erőm. A térdemre támaszkodva próbáltam kifújni magam. Legszívesebben ott helyben a földre rogytam volna. Rajta viszont egyáltalán nem látszott, hogy elfáradt volna. – Megpuhultál. – Felém nyújtotta a vizes flakont. Nagyot kortyoltam belőle, de nem igazán segített. Továbbra sem voltam képes a mozgásra. – Mit szólnál, ha befejeznénk?

- Tetszik az ötlet – lihegtem, és engedtem a testem követelésének. Kiterültem a park puha füvében. Elnyúltam, mint egy zsák krumpli, és elhatároztam, hogy egy darabig fel sem kelek onnan. Apa nevetve feküdt mellém. Mindketten némán bámultuk, ahogy apró felhők úszkálnak az égen. A Nap fényesen ragyogott, szívemben mégis üresség költözött.

- Nagyon csendes vagy – törte meg Apa a csendet. – Mi a baj? – Felém fordult, sötétbarna szemei kérdően meredtek rám a válaszra várva. Megrántottam a vállam, mert egyszerűen képtelen voltam megfogalmazni az érzéseimet. Boldog akartam lenni, de valami folyton megakadályozott benne. A jelenlegi helyzetben inkább egy kivételes valaki volt a mumus. – Miért érzem azt, hogy a fancsali képednek köze van egy bizonyos fiúhoz?

- Nem is vágok fancsali képet – motyogtam, de minden bizonnyal igaza volt. Bármennyire is jól éreztem magam Jason társaságában, folyton eszembe jutott az a faragatlan, egoista Cameron a hibátlan, csibészes mosolyával. Minden egyes szabad pillanatomban beférkőzött a gondolataimba, és bármit is tettem, nem sikerült kiűznöm onnan. Makacsul megvetette a lábát a fejemben, és nincs az az ember, aki onnan kikergeti. Apa sokatmondóan pillantott rám. – Jó, talán.

- Hetek óta különösen viselkedsz. Mi ennek az oka?

- Apa, biztos vagy benne, hogy a fiú ügyeimről akarsz beszélni?- Szemöldököm akaratlanul is a homlokom közepéig ugrott.

- Még szép – bólintott. – Azért annyira vak és süket nem vagyok, hogy ne vegyem észre, ez a Jason gyerek sűrűn van a közeledben.

- Kedvelem őt…

- De?

Tanácstalanul tépkedtem a körülöttem lévő fűszálakat. Mégis hogy magyarázzam el az apámnak, hogy egy olyan srácért vagyok oda, aki a csipkelődésen és a gúnyolódáson kívül semmire nem képes a közelemben. Néha ugyan rajta kapom, hogy olyan tekintettel bámul rám, amitől menten elolvadok, de ezek nagyon ritka pillanatok. A Jasonnel való találkozás csak rontott a helyzeten. Jeges, szinte vérfagyasztó pillantásokkal jutalmaz meg, ahányszor csak Jason belép a kávézó ajtaján.– Nem tudom, mit akarok.

- Miért van olyan érzésem, hogy van egy második fiatalember is? – Telitalálat. A győztes pedig William Wright. Ő az egyetlen ember a közelemben, aki minden egyes alkalommal tökéletesen rátapint a lényegre, és mindezt kertelés nélkül közli is.

- Eldöntöttem, a gimnázium után beállok apácának, legalább megkímélem magam a szerelmi ügyektől – feleltem határozottan. Apa néhány másodpercig fapofával nézett rám, de észrevettem, hogy meg-meg rándul az ajka a visszafojtott nevetéstől. Tudtam, hogy másodpercek kérdése, és a nevetés kibuggyan belőle, és nem is kellett sokat várnom. Erősen rázkódott a válla a röhögéstől.

- Én támogatom minden egyes álmodat, kicsikém – továbbra sem bírta abbahagyni, és már nekem is nevetnem kellett. Furán nézhettünk ki, ott feküdtünk a fűben, és röhögtünk, mint két őrült. Néhány perc múlva erőt vettünk magunkon, és komoly arcot erőltettünk az arcunkra. – De biztosan erre vágysz?

- Nem – vallottam be. – Viszont képtelen vagyok kiigazodni Cameronon. – Eddig nem említettem az ő nevét, viszont Apa kétségtelenül tudta, ki a szerelmi háromszögem utolsó darabja.

- Talán több időt kellene adnod neki.

- Mégis mennyit? – csattantam fel. – Nem várhatok arra örökké, hogy meggondolja magát, és egyszerűen közli velem, mit akar. Nem akarok az a lány lenni, aki egy fiú esetleges szerelme miatt elutasít minden lehetséges jelentkezőt, akivel esetleg boldog lehetne.

- Arra még nem gondoltál, hogy okkal próbál távol tartani magától?

- Neki jó oka lehet rá, de legalább közölhetné velem is, hogy ne gondoljak rá folyton – morogtam a nem létező bajszom alatt. – Olyan nehéz lenne elmagyarázni, miért nem akar a közelében tudni?

- Nem tudhatod, min ment keresztül. Minden bizonnyal nyomós oka van rá, hogy egy ilyen lányt elutasítson.

- Mikor lettél te a tinédzser szerelmek szakértője? – kérdeztem mosolyogva.

- Amióta van egy gyönyörű, kamasz lányom, akinél sorban áll a sok suhanc, hogy megkaphassa a szívét– felelt. – És rendes apaként szeretnék felkészülni mindenre.

- Tudni akarod, kinek kell beverni a képét, ha rosszat tesz.

- Valami olyasmi – bólintott, majd egy puszit nyomott a homlokomra. – Sosem lehetek elég óvatos. Tudni akarom, kit engedek a közeledbe.

- Ugye tudod, hogy nem védhetsz meg minden rossztól? Mindenképp el fog jönni az az idő, amikor valaki majd igazán összetöri a szívemet.

- Én pedig ott leszek, hogy átrendezzem az arcát. Kiderítem, milyen érzés, ha az ember füle közelebb kerül a szájához – magyarázta komoly arccal, én viszont elnevettem magam. – Nem vicceltem.

- Erről még majd később beszélgetünk – mondtam. – Viszont jobb lenne, ha elindulnánk, különben a kávézó sosem fog kinyitni.

Apa volt a gyorsabb, egy pillanat alatt felpattant, majd a kezét nyújtotta felém. Hatalmas tenyerébe szinte elvesztek az ujjaim, ahogy felhúzott. Lassú léptekkel haladtunk a házunk felé. Lucky vidáman üdvözölt minket, ahogy megérkeztünk. Körbeugrált mindkettőnket, majd egyenesen a konyhába szaladt. Miközben Apa a reggelinket készítette, hosszú pillanatokra eltűnődtem. Már egy ideje figyeltem a kávézóban a nőket, miként néznek Apára, és gyanítottam, ő ebből semmit sem vett észre.

- Kicsim, miért nézel rám úgy, mintha most látnál először? – Apa felvont szemöldökkel fordult felém.

- Próbálok rájönni, miért vannak oda érted a nők.

- Hogy mi?

- Mióta ideköltöztünk minden egyes szingli nő megnéz magának – magyaráztam. – Komolyan mondom. Az összes szingli harmincas és negyvenes szemet vetett rád.

- Ezt honnan veszed?

- Azért annyira vak és süket nem vagyok, hogy ne vegyem észre – idéztem az ő korábbi szavait. – Bejössz a nőknek.

- Nekem viszont egyetlen egy nő létezik csak, és az te vagy – Pár pillanatra otthagyta a készülő rántottát, hogy magához ölelhessen. Átkaroltam széles vállát, és a mellkasába fúrtam az arcom.

- Talán át kellene ezt gondolnod – javasoltam. – Anya is ezt akarná. Ő sem szeretné, ha örökre egyedül maradnál. – Elkomorodott a tekintete, fájdalom költözött a szemébe. Még egyikünk sem volt igazán túl Anya elvesztésén, mégsem ragadhattunk meg a múltban. Már régóta nem azok az emberek voltunk, mint öt évvel ezelőtt. – Kössünk egy egyességet.

- Mire gondolsz?

- Ha megtalálod azt a nőt, aki komolyan érdekel, nem gondolkodsz, csak teszed azt, amit helyesnek látsz. Ideje visszakerülnöd a nyeregbe – magyaráztam.

- Mióta lettél te ekkora szakértő?

- Van egy szingli Apukám, akinek biztatásra van szüksége – mosolyogtam, majd egy puszit nyomtam borostás arcára. – Szeretném, ha boldog lennél.

- Boldog vagyok.

- De lehetnél még boldogabb.

- Talán egyszer, kicsim, talán egyszer – felelt.

- Megígéred?

- Ha eljön a pillanat, neked fogok szólni először.

- Előbb fogom tudni, mint te – nevettem. – Sokkal előbb. - Ami azt illeti már ebben a pillanatban tudom, hogy Apa szívét ki fogja ismét megdobogtatni. Az első pillantásukból tudtam, hogy mindketten érdeklődnek a másik iránt, viszont csak az utóbbi időben igazolódott be a gyanúm. Már csak azt kell elérnem, hogy elmenjenek egy randira, de már készítem a tervemet.