23. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Először is szeretnék bocsánatot kérni, hogy csak most érkezett meg az új részt, de egy kicsit megcsúsztam vele, így előfordulhat ezúttal elgépelések, amiken átsiklottam.
Remélem, hogy tetszeni fog, és vissza fogtok nézni még.
Jó olvasást!
Puszi: Lena

23.

„Ha kinyitsz egy ajtót, te vagy a felelős azért, ami átjön rajta.”

 - Joss Stirling

Cameron

Figyeltem, ahogy a mentősök beemelik Darrent hordágyon az autóba, miközben ő hevesen tiltakozik, hogy a szülei is be tudják vinni, de nem hagytuk, hogy ez megtörténhessen. Készen álltam, hogy fizikai erőszakot alkalmazok legjobb barátomon, de végül belátta, hogy igazunk van. Ryan felhívta ugyan az édesanyját, aki elindult a kórházba, de ragaszkodtunk ahhoz, hogy útközben jó kezekben legyen, ha esetleg megint elvesztené az eszméletét. A mentőautó lassan eltűnt az utca végén, a diákok lassan özönlöttek ki az ajtón. Senkinek nem volt kedve tovább bulizni, amit meg is értettem. Én magam is épp azt terveztem, hogy amint lehet, hazamegyek.

- Cameron! –Egy kéz érintette meg a vállam. Megfordultam, és Hazellel találtam magam szemben.

- Hazel?

- Nem akarok pánikot kelteni, de azt hiszem, valami nem stimmel – hadarta vadul mutogatva.

- Mire gondolsz? – Akaratlanul is úrrá lett rajtam a pánik, kezem ökölbe szorult, és a suli bejárata felé tekingettem. Éreztem a zsigereimben, hogy nagy a baj, de nem akartam rémült arcot vágni. – Láttam Gracet, és valami nem volt vele rendben.

- Egyedül volt? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Nem… Jasonnel.

A név hallatán elöntött a harag, és dühös bikaként vágtattam az ajtóhoz. Nem érdekelt, hányan jönnek velem szemben, meg kellett találnom őket, mielőtt még túl késő lesz. Úristen! Mi van, ha már most túl késő? Ryan utánam kiáltott, de nem fordultam hátra. Futás közben előhorgásztam a telefont a zsebemből, hogy megpróbáljam felhívni Gracet, de nem válaszolt. Teremről teremre rohantam, hogy rájuk találjak. Tudtam, hogy ezúttal nem fog senki sem megakadályozni. Még a szart is kiverem Jasonből. Képes lettem volna az utolsó lélegzetéig ütni. Hallani akartam, ahogy lassan kileheli az életét. Az adrenalin elöntötte a testemet, és vakon futottam a folyosón. Minden kis zugba benéztem, minden terembe benyitottam, de csaknem elvesztettem a reményt, hogy rájuk találok, amikor eszembe jutott valami. Átvágtam az előcsarnokon, és az ellentétes irányba siettem. Az egyetlen terem, ahonnan nem szűrődik ki hang, a média terem volt. Idén nyáron egy szervezet támogatásával felújították, és hangszigetelt termet készítettek belőle. Éreztem, hogy ott lesznek, ott kellett lenniük. Az ajtóhoz érve nem késlekedtem, megpróbáltam benyitni, de a zár meg sem mozdult. Kétszer rontottam neki, de az a kibaszott ajtó állta a sarat, meg sem moccant, masszívan ellenállt minden kísérletemnek. Törtem már fel korábban is zárat, de kezem remegett, ahogy megpróbáltam bejutni a terembe. Szívdobogásom minden más hangot elnyomott. Még magamnak sem akartam beismerni, de rettegtem attól, hogy elkéstem. Fel kellett készülnöm mindenre. Bármi is történik odabent, Gracenek nem eshet baja, nem hagyhatom, hogy megsérüljön. Nem érdekel, mibe kerül. Kivonom a forgalomból azt a szarházit.

- A picsába! – kiáltottam, majd hatalmasat rúgtam az ajtóba, és végre megadta magát. Úgy téptem fel, hogy csaknem a kezemben maradt. A gyér fényben először nem láttam semmit, aztán fokozatosan kirajzolódott előttem Grace sarokban kuporgó alakja. Arcát könnyek áztatták, szemei vörösek voltak a sírástól. Halkan könyörgött maga előtt tartva a kezét. Ruhája több helyen csak lógott rajta, Jason fölötte tornyosult. Arra nem voltam kíváncsi, hogy áll-e már a farka, vagy épp mit akart tenni, csak Gracere koncentráltam, és hogy megszabadítsam ettől. Agyamra vörös köd telepedett, csak a célpontot érzékeltem. Jason felém fordult, és szitkozódni kezdett, de öklöm máris lendült. Feje a padlón koppant, de rövidesen talpra ugrott, és megpróbált harcképtelenné tenni, de nem volt tapasztalt verekedő, én viszont az voltam. Fél szemmel Gracet lestem, hogy megtudjam, milyen állapotban van. Ramatyul nézett ki, és ez csak feljebb nyomta bennem a pumpát, viszont ez az egy szemvillanás is elég volt arra, hogy Jason megüssön. Az állkapcsomat találta el, majd belém rúgott, és a földre taszított. Nem először fordult elő velem olyan, hogy az ellenfelem azt hitte, hogy ő nyert.

- Végignézheted, ahogy megdugom a csajodat – ordította a képembe. Nagy hibát követett el azzal, hogy lehajolt hozzám, mert hátravetettem a fejem, majd lendületből lefejeltem. Kemény volt a koponyája, de a fájdalmat elnyomta a Grace iránt érzett aggodalom. Sanders hátratántorodott, én pedig ez idő alatt talpra ugrottam, és megragadtam az ingjénél fogva. A falnak vágtam, és annyiszor ütöttem meg, míg nem láttam az orrából kibuggyanó vért, és míg nem voltam benne biztos, hogy valamije eltört. A csont reccsenése ezúttal zene volt füleimnek. De nem volt elég. Szerettem volna minden egyes csontját millió apró kis darabra törni. Annyi mindent akartam vele tenni, de harcképtelen emberrel nem harcolok.

- Ha még egyszer Grace közelébe mész, megöllek, Sanders! Nem érdekel, mi lesz velem azután, megöllek! – Még egy utolsó jobb horog, és vége volt. Az volt az egy szerencséje, hogy megtámasztotta a fal, különben összerogyott volna. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, hogy biztosan ott marad, ahol van, de úgy tűnt, feladta. Aztán minden figyelmemet Gracenek szenteltem. Úgy tűnt, még mindig nincs teljesen magánál, mert riadtam ütött felém, amikor megérintettem.

- Cica, én vagyok az, Cameron. Minden rendben lesz! Itt vagyok, Grace, nézz rám! – halkan beszéltem, hogy ne rémítsem meg még ennél is jobban. Majd megbolondultam azalatt a rövid idő alatt, míg végre rájött, hogy biztonságban van. A szemközti falnál üldögélő szarházi nem bánthatja többé. – Hallasz engem? - Csak bólintott, de közben potyogtak a könnyei. Remegett az ajka, és hiába próbált beszélni, csak erőtlen, halk hüppögések hagyták el a száját. – Nincs semmi baj! Már itt vagyok. Sajnálom, hogy magadra hagytalak. Istenem, Grace, annyira sajnálom. – Homlokomat az övének támasztottam. – Hazaviszlek! – Megpróbált felállni, de lábai csaknem kicsúsztak alóla. Óvatosan a karomba vettem. Könnyei tovább záporoztak egyenesen az ingemre. Egyik kezével remegve ölelte át a nyakamat, a másikkal a zakómba kapaszkodott. Többen érdeklődve néztek ránk, de senki sem szólt hozzánk, amiért hálás voltam. Egyedül Rebecca és Ryan jöttek rá, mi történhetett. Grace barátnője a szájához kapott, Ryan odahajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe.

- Ryan, elvinnél minket? – kérdeztem.

- Persze – bólintott, majd intett a fejével. Míg a kocsihoz tartottunk, igyekeztem Gracet nyugtatni, végig beszéltem hozzá. Légzése lassan helyreállt, ahogy betettem az autóba. Épp a másik oldalra tartottam volna, amikor Ryan megragadta a vállamat.

- Mit tettél?

- Túlélte – feleltem. – Nem kapta meg, amit megérdemelt, de esküszöm, ha Grace nincs ott, megölöm. Ryan, képes lettem volna rá.

- Tudom – bólintott.

Rebecca hangja zavart meg minket, aki türelmetlenül állt a kocsi mellett. Ryan megígérte, hogy miután kitett minket, biztonságban hazajuttatja. Legalább az miatt nem kellett aggódnunk, hogy vele is történik valami. Beültem hátra Grace mellé, és magamhoz öleltem. Fejét a mellkasomra hajtotta, és maga elé meredt. Próbáltam vigaszt nyújtatni neki, de egyszerűen képtelen voltam rá. Gyűlöltem Sanderst.

- Biztosan jól lesztek? Ne maradjunk itt? – kérdezte Ryan már sokadszorra.

- Minden rendben lesz, vidd haza Rebeccát, majd holnap jelentkezem.

- Rendben. – bólintott.

Kiszálltam az autóból, majd a másik oldalra mentem, hogy kisegíthessem Gracet. Teste már nem remegett minden másodpercben, de szemei továbbra is vöröslöttek a sírástól. Nem érdekelt, hogy tud járni, vagy sem, a karomba vettem, és a bejárat felé indultam. Mr. Wright már azelőtt az ajtóban állt, hogy csengettem volna. Végignézett rajtunk, és szélesebbre tárta az ajtót. Nem kérdezett semmit, míg kényelembe nem helyeztem volna a lányát, de aztán kitálaltunk mindet. Hol Grace, hol én folytattunk a történetet. Mr. Wright kegyetlenül dühös volt mindkettőnkre, de nem hibáztatott minket. Viszont nem akarata megtorolatlanul hagyni. Pár percre elhagyta a szobát, majd kissé nyugodtabb állapotban visszatért.

- Cameron, a fürdőszobában találsz elsősegélydobozt. Menj, és mosakodj meg, mert szükségem lesz a segítségedre.

Tudom, hogy mikor nem kell kérdezni semmit, és ez egy olyan pillanat volt. Mr. Wright a lánya mellé ült. Még hallottam, hogy Graceből ismét kitör a sírás. Legszívesebben visszarohantam volna mellé, de mégsem tettem. Kitisztítottam a sebeimet, és viszonylag emberien néztem ki. A nyelvemen ott volt a kérdés, hogy mit fog tenni, de egyszerűen nem mertem feltenni. Csak türelmesen vártam, míg meg nem szólalt a csengő. Angela aggódó arccal rontott be, és mindenféle szitkot szórt Sandersre.

- Angie, megkérhetnélek arra, hogy maradj itt a lányommal egy rövid időre? – kérdezte Mr. Wright.

- Miért? Ti hova mentek?

- Meglátogatjuk a Sanders családot, egy barátom útban van ide. Percek kérdése, és ideér – magyarázta. – Cameron?

- Igen?

- Tudod, hol lakik ez a Jason? – Nem láttam a szemében a haragot, de éreztem a felszín alatt fortyogó dühöt.

- Igen – bólintottam.

- Rendben, te irányítasz minket!

Egy autó fékezett le a ház előtt, minden szó nélkül követtem Mr. Wrightot. Le a verandán, a járda mellett parkoló kocsiig. A sofőr felőli ajtaja kivágott, és kiszállt belőle egy férfi. Nem, ez nem egyszerűen férfi volt, ez egy óriás. Szinte táncoltak az izmai, ahogy elénk lépett. Nem mondom magamat egy kisméretű teremtésnek, de erre a pasasra még nekem is fel kellett néznem. Olyan helyeken is izmos volt, ahol nem is tudtam, hogy lehetséges. Ha nem vagyok benne biztos, hogy a mi oldalunkon áll, fejvesztve rohanok a másik irányba. Barátságosan megveregette Mr. Wright vállát, majd rám pillantott. Esküszöm, még a szar is megállt bennem, ahogy végigmért a tekintetével.

- Ki a kiscsávó?

- Cameron Brown – kezet nyújtottam, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e. Elgondolkodtam rajta, vajon milyen állapotban lesz a kézfejem, miután találkozik kedves óriásunk markával.

- Buck – megszorította a kezemet. Abban reménykedtem, hogy legalább a vezetéknevét megtudom, de ezek szerint ő Csak Buck.

- Turbó, nagyon zavarosan fogalmaztál, mi történt? – Eddig a szent pillanatig voltam a középpontban. Mr. Wright röviden és lényegre törően elmesélte az este történteket. Végül kaptam egy vállveregetést, amibe csaknem beletört a vállam. – Szóval akkor elbeszélgetünk a sráccal. – Az elbeszélgetünk szót nem egészen úgy hangsúlyozta, ahogy normális esetben szokták. Tudtam, hogy nem egy kerekasztalnál fogunk tárgyalni.

- Mit fogunk tenni? – kérdeztem végül.

- Felrúgjuk a kis köcsögöt műholdnak – vont vállat.  Tetszett a fickó gondolkodása. – Na, pattanj be, kispajtás! – Ilyen gyorsan még nem szálltam be autóba, mint most. Nem tudtam, hogy mi a szokás ennél a pasasnál, de nem én leszek az, aki feldühíti. Illedelmes gyerek módjára beültem hátra, de nem szórakoztam a biztonsági övvel. Középre csúsztam, és onnan vezényletem. Az egésznek olyan hangulata volt, mintha épp egy csatára készülnénk. Három személyes hadseregünk negyed óra alatt ért a Sanders házhoz. Nem volt nehéz megtalálni a nagy, robosztus épületet, ami szomszédok nélkül árválkodott a város szélén. A mi házunknál körülbelül kétszer volt csak nagyobb.

- Ez az – mutattam magam elé. Buck és Mr. Wright egyszerre pattantak ki az autóból. Olyan gyorsan mozogtak, hogy a szemem még fel sem fogta, de két útitársam máris a bejárat előtt állt.

- Öcskös, te itt fogsz a kocsiban ücsörögni? – kopogott be az ablakon Buck.

- Nem – motyogtam, majd a járdára kocsifelhajtóra ugrottam. A jelekből ítélve a Sanders család otthon volt. – Mi a terv?

- Eltűntetjük a srácot Grace ötven kilométeres körzetéből is – felelt Mr. Wright rezzenéstelen arccal. Már épp rákérdeztem volna, hogy mire utal ezzel, de kinyílt az ajtó. Bonnie Sanders bukkant elő a házból. Tekintete először a kétméteres izomkolosszuson akadt meg, aztán pillantott csak ránk.

Mr. Wright megköszörülte a torkát. – Jó estét, elnézést a késői zavarásért, a nevem William Wright, Grace édesapja vagyok, de még nem volt lehetőségünk találkozni. – Kezet nyújtott a nőnek.

- Bonnie Sanders – fogadta el a kézfogást.

- A barátom pedig Buck, a fiatalember pedig…

- Cameron Brown, tudom – bólintott. – Miben lehetek segítségükre?

- Mrs. Sanders…

- Kérem, csak szólítsanak Bonnienak – szólt közbe. – Fáradjanak beljebb! – Szélesre tárta az ajtót. Én voltam az egyetlen, aki hezitált. Nem lett volna szép tőlem, ha odabent nekirontok annak a kis szarházinak, de kétségtelenül fennállt a veszély.

- Öcsi, kapd össze magad! – csapott a hátamra Buck. Erre aztán igazán nem lehet mit mondani. – Akaratlanul is tátva maradt a szám a helyiséget látva. Az egészet körüllengte az elegancia, rend uralkodott az egész nappaliban. Sehol egy porszem, egy kósza ruhadarab, ételmaradék, vagy bármi, ami arra utalna, hogy emberek is élnek ebben a házban. Hosszú, szinte már kínos csend ülepedett közénk.

- A fiúkról lenne szó – kezdte hosszadalmas hallgatás után Mr. Wright.

- Történt vele valami? – Rémület és aggodalom ült ki a nő arcára. Tehát még nem érkezett haza. Biztos sérülten nyalogatja a sebeit valahol egy sarokban.

- Ma kísérletet tett a lányom megerőszakolására. – Szó ami szó, a katonák nem szerettek köntörfalazni. Láttam, hogy Mrs. Sanders mérlegeli a dolgokat, de egy cseppet sem tűnt úgy, mintha nem hinné el, amint az imént hallott.

- Mi folyik itt? – Mr. Sanders lépett be a nappaliba. Úgy sejtettem, őt nehezebb lesz meggyőznünk az igazunkról, de tévedtem. Valaha ő is szolgált katonaorvosként Iránban. Ugyan egy sérülés miatt csak rövid ideig tartózkodhatott ott, de még így is hamar megtalálta a közös hangot Mr. Wrighttal és Böhömnagy Buckkal.

- Mit tehetünk? – kérdezte Walter Sanders. Hátradőlt a bőrfoteljében, és kérdően nézett ránk. Az elmúlt negyed órában én csendben ücsörögtem az egyik kanapé szélén. Tudtam, ha megszólalok, azzal csak mindent elrontanék, és nem akartam vállalni a kockázatot. Azt akartam, amit mindenki más, Jason mihamarabb tűnjön el a városból, és erre atombiztos tervvel rendelkeztünk. Azt fénypontja pedig akkor jött el, amikor Jason berobogott az ajtón. Minden bizonnyal azzal hitegette magát, hogy Harry Potter láthatatlanná tévő köpenye most is működik, mert megpróbált felslisszolni az emeletre.

- Fiam, állj meg! – Walter Sanders hangja mennydörgésként csapott le szerencsétlen seggfejünkre. Csaknem felnevettem büszkeségemben, amikor megfordult. Igen jól sikerült a „rendezzük át a pöcs arcát” című projektem befejezése.

- Nem akarok róla beszélni!

- De fogsz! – kiáltott a férfi. – Ülj le, és igyekezz normális ember módjára viselkedni!

- Megmagyarázom.

- Nincs semmit, amit meg kellene magyaráznod, fiam! Már épp eleget tettél. Ideje, hogy viseld a következményeit.

Jason megpróbált szabad helyet keresni, de az egyetlen azon a kanapén volt, amin én is ücsörögtem. A lehető leggúnyosabb mosolyommal megpaskoltam a mellettem lévő szabad helyet. Dühösen fújtatott, de tudta, hogy apjával szemben nincs esélye, és Buck mindképp tett volna róla, hogy egy helyben tartsa a srácot. Csaknem kirobbant belőlem a nevetés, amikor Sanders úgy helyezkedett el mellettem, mintha minimum leprás lennék, még csak rám sem nézett.

A következő negyed órában Mr. Sanders szembesítést tartott, mi pedig csendben hallgattuk, Jason pedig várta az ítéletet. Minden bizonnyal arra számított, hogy szobafogságot kap, és ezzel el is van intézve, de ahogy apja száján kicsúszott a katonai kiképzés szó, Jason felpattant, dühösen hadonászva szórt rám annyi szitkot, amennyit még sosem hallottam tőle. Mr. Wright ökölbe szorított kézzel figyelte az eseményeket, ő is kitörésre készen várakozott.

- Ez az egyetlen esélyed, hogy ne kerülj börtönbe – mondta Walter. – Vagy ez, vagy irány a hűvös. Meg kell tanulnod, hogy nem bánhatsz így másokkal, főleg nem egy lánnyal, aki megbízott benned.

- Ez az egész az ő hibája – mutatott rám. Ó, hogy törné le az ujját egy kisikló vonat!

- Már miért is? – kérdeztem meglepődve. – Azt ne mond, hogy én vettelek rá arra, hogy próbáld megerőszakolni Gracet!

- Ennek egyáltalán meg sem kellett volna történnie, ha megint bele nem mászol a képbe! – ordította. Megint? Ez mégis miről beszél?

- Mi a fenéről beszélsz?

- Hazel.

- Mi köze ennek az egésznek hozzá? – A körülöttünk lévő emberek ide-oda kapkodták a fejüket. Hol rám, hol a seggfejre néztek, de senki nem értette, mi történik. Csendesen megjegyzem, hogy én magam sem voltam tisztában az eseményekkel. – Elmondanád végre, miről hadoválsz nekem?

- Szerettem őt, Brown. Egészen addig ő is érzett valamit irántam, míg nem itattad le, és meg nem dugtad abban a buliban.

Emlékeimben kutattam az ominózus este után, de csaknem teljesen kihagyott az agyam. Arra ugyan emlékeztem, mikor feküdtem le először Hazellel, azonban arról fogalmam sem volt, hogy Sanders és közte volt valami alakulóban. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy anno egyáltalán nem érdekelt, hány kapcsolatot teszek tönkre, csak azzal nem számoltam, hogy ez később visszaüthet.

- Azt akarod mondani, hogy csupán bosszút akartál állni azért, amit akkor tettem? – bukott ki belőlem a kérdés.

Jason nem válaszolt, mire Mr. Wright ismételten feltette a kérdést. – Bosszúból tetted, Jason?

- Igen – bólintott végül.

- Miért a lányom?

- Láttam, mennyire fontos ennek a szarházinak. Tudtam, ha őt bántom azzal Cameronnak is árthatok.

Rövidesen azt is beismerte, hogy ő kevert valamit Darren italába, amitől rosszul lett. Ezt szándékozta elterelő hadműveletnek, hogy észrevétlenül tevékenykedhessen. Íme egy beismerő vallomás. Ettől a pillanattól fogva nem volt kérdés, mi lesz Jason sorsa. Várt rá a katonai akadémia. Jövő hét elején utazik az ország másik végére Buckkal együtt. A következő öt hónapot az ő társaságában fogja tölteni, és hatalmas barátunk szerint mire visszatér a városba nem lesz ekkora tökfej. Megígérte a szüleinek, hogy olyat férfit farag a fiúkból, akire büszkék lehetnek. Néhány rövid információegyeztetés után távozásra szántuk el magunkat.

- Jól vagy? – kérdezte Mr. Wright hátrapillantva. Hosszú percek teltek el az indulásunk óta, én pedig csendbe burkolózva ültem.

- Kisbarátunk saját magát hibáztatja a történtek miatt – felelt Buck helyettem. Nem csak melák, de még gondolatolvasó is, remek.

- Ha én nem csinálok baromságokat, ez az egész meg sem történik. Gracet nem érte volna ekkora sokk, és nyugodtan, önfeledten élvezhette volna az első itteni bálját. – Ha én nem vagyok, minden másként alakult volna, csak egy felesleges tényező voltam az eseményekben. Már az első pillanattól fogva távol kellett volna tartanom magam tőle. Megkíméltem volna a sok gondtól.

- Most pedig azt tervezgeti, hogy kilép a lányod életéből – magyarázta Buck. Mr. Wright kérdően pillantott rám. Megerősítésre várt. A fene vigye el ezt a pasast!

- Ezt hogy csinálja? – kérdeztem.

- Rád van írva, öcskös. Nagy piros betűkkel.

- Mindenesetre igaza van, és talán így is lesz a legjobb. – feleltem.

- Dehogy lesz, ez a legnagyobb marhaság, amit valaha hallottam, ne viselkedj úgy, mint egy kislány, viseld el a következmények, légy férfi!

- A lányomnak szüksége van rád – helyeselt Mr. Wright.

Nekem is rá, de akkor sem én voltam a megfelelő ember számára. Tisztában voltam vele, hogy én vagyok a világ leggyávább embere, de most csak erre voltam képes. Profi módon hátráltam meg, még annak ellenére is, ami a bálon történt, mielőtt Jason akcióba lépett volna. Veszettül akartam Őt, és pontosan ez fogja a vesztünket okozni.