24. fejezet / Grace

Sziasztok! 

Először is szeretnék elnézést kérni, amiért két napot is csúsztam, de nem volt időm kidolgozni az új fejezetet, és a szombati tanítás is elvett némi időt tőlem, amit  a történetemre fordítottam volna, de megérkezett az új rész, és remélem, hogy nektek is tetszeni fog. 

Jó olvasást!

Puszi: Lena

24.

„A szerelem fáj. Néha úgy érzed, mintha ez lenne a legjobb dolog a világon. Biztonságban érzed magad tőle. Elfelejtet veled mindent, mintha újrakezdenél mindent. De a szerelemtől érezheted úgy, mintha nem tudnád magad irányítani. Félhetsz. Mintha addig enne téged, amíg semmi nem marad belőled. A szerelem tényleg szívás.”

 - Vámpírnaplók c. film

Grace

Mély levegő! Vegyél egy mély levegőt, Grace, és minden jobb lesz! Ezt mondogattam magamnak órák óta, de cseppet sem lett segített, sőt még inkább eluralkodott rajtam a félelem, pedig már biztonságban voltam. A szobám négy fala, és Lucky puha bundája védelmet nyújtott bármi ellen. Bundás barátom az arcomhoz nyomta az orrát, én pedig átöleltem az egyik kezemmel, és megvártam, míg elhelyezkedik az ölemben. Ahogy puha szőrét simogattam a légzésem visszaállt normálisra, kitisztult a fejem. Szerettem volna egy törlés gombot az emlékeim közé, mert ahányszor csak lehunytam a szemem, ismét a média teremben voltam. Jason ott magasodott fölöttem, és hiába könyörögtem, nem engedett el. Meg akart erőszakolni, és ha nincs Cameron, meg is tette volna. Haragudtam magamra, amiért ilyen tehetetlen voltam. Áltattam magam azzal, hogy képes lennék megvédeni maga bármivel szemben, de valójában csak egy szerencsétlen, gyenge lány voltam, aki nem képes felvenni a harcot egy kétszer nagyobb sportolóval.

- Kicsim, bejöhetek? – Apa hangja térített vissza a valóságból.

- Persze – bólintottam. Tudtam, hogy nem rég érkeztek vissza valahonnan. – Mi történt?

Apa sokáig fontolgatta, mennyit áruljon el nekem, de végül odébb tessékelt engem és Luckyt, kényelembe helyezte magát az ágyamon, és felém fordult. – Jason még a jövő hét elején el fog menni a városból. Buck magával viszi az akadémiára.

Bucknak, akinek talán senki sem ismeri a vezetéknevét, saját katonai akadémiája volt. Évente több száz ifjú katona kerül ki a kezei közül. A legkeményebb edzésben van részük, és sokan kihullanak az első hetekben, vagy napokban. Képtelenségnek tartottam, hogy Jason bírná a kiképzést, annak ellenére is, hogy jó fizikuma volt. – Mi van, ha nem fogja bírni, és Buck hazaküldi?

- Aláírt egy papírt, hogy öt hónapot ott tölt egyhuzamban, és csak Buck küldheti haza. Ha ő úgy véli, hogy szüksége van még egy kis időre abban a környezetben, ott marad – magyarázta Apa. – Nem engedem, hogy ismét a közeledben legyen.

- A szülei hogy egyeztek bele?

- Tudták, hogy egy rendőrségi ügy tönkretenné az egész családot – felelt. – Ez egy kisváros, gyorsan terjednek a hírek.

- Ez való igaz – helyeseltem. – Elmondta, miért tette?

Apa tanácstalanul nézett rám, mintha megpróbálna valamit eltitkolni, de szúrós szemmel néztem rá, és tudta, hogy nem fogok tágítani. – Bosszút akart állni Cameronon, amiért ő elvette tőle Hazelt. Jason szerelmes volt ebbe a lányba, és nehezen tudta csak feldolgozni, hogy nem az övé lett végül.

Felment bennem a pumpa. Csupán a bosszú miatt volt velem ilyen Jason? Végig tetette, hogy bármit is érezne? Dühösen fujtattam, pedig nem volt hozzá jogom. A kezdetben csupán én is azért akartam őt az életemben tudni, hogy megmutathassam Cameronnak, hogy nincs rá szükségem, holott igenis volt.

- Sajnálom, Apa, ezt az egészet – szólaltam meg hosszú hallgatás után.

- Mit sajnálsz? – gyengéden végigsimított az arcomon. Ajkam megremegett, és úgy éreztem, mintha kihúzták volna a talajt alólam.

- Nem lett volna szabad hagynom, hogy Jason és köztem egyáltalán kialakuljon valami, hiszen mindig ott volt a háttérben Cameron. Igazság szerint, Jason talán csak arra kellett, hogy elfelejtsem őt. Rá kellett volna jönnöm, hogy ez lehetetlen – vallottam be. – Ez az egész az én hibám.

- Figyelj, előfordulhat, hogy te is hibáztál, de ez nem jogosítja fel arra Jasont, hogy megerőszakoljon – mondta határozottan. – Neki kellett volna férfiként viselkedni, és elviselni Hazel elutasítását. Nem mindig azt kapjuk az élettől, amit várunk. – Keserűen csengett a hangja. Közelebb húzódtam hozzá, fejemet a vállára tettem.

- Szeretlek, Apa.

- Én is téged kicsim – mosolygott. Hosszú ideig csak ücsörögtünk kettesben, Apa hol a kezemet szorította, hol Lucky fejét simogatta. Mindkettőnket megnyugtatott a jelenléte. Csupán a csengő hangja zavarta meg a meghitt pillanatot. – Majd én megnézem.

- Rendben – bólintottam.

Odalentről beszélgetés hangja szűrődött fel, én pedig kíváncsian füleltem, hátha ki tudom hámozni, mi folyik a nappaliba. A lépcső megnyikordult. Apa jelent meg ismét az ajtómban.

- Van itt valaki, aki beszélni szeretne veled.

- Rendben. – Épp meg akartam kérdezni, hogy kicsoda, de ekkor feltűnt Apa mögött. Nagyot nyeltem, és hirtelen elfelejtettem mindent.

- Magatokra hagylak titeket – hallottam Apa szavait, de a jelentésüket már aligha fogtam fel. Egyre csak azt figyeltem, ahogy lassú, kissé bizonytalan lépésekkel közelít Cameron az ágyam felé. Megsimogatja Lucky bundás fejét, majd leül az ágyamra, de biztos távolságra tőlem. A gyér fényben is látszott, mennyire megviseltnek tűnik. Kezén egy kötés éktelenkedett, szeme alatt lila folt díszítette a bőrét. Oldalra fordítottam a fejem, hogy jobban szemügyre vehessem a miattam elszenvedett sérüléseit. Észre sem vettem, és mozdult a kezem. Megérintetem az arcát, mire enyhén megdöntötte a fejét, és beledőlt a tenyerembe.

- Sajnálom, Cica – suttogta. – Nem kellett volna ezt tennem. Nem lett volna szabad, hogy belerángassalak. Tudhattam volna, hogy a múltam egyszer vissza fog ütni, és eszembe sem jutott, hogy ez talán pont rajtad fog csattani. – Meg akartam szólalni, hogy ne mondjon ilyeneket, de mutatóujját az ajkamra tette, és ezzel sikerült mindent ellenkezésemet visszafojtania. – Jason mindent bosszúból tett, mert tudta, hogy te vagy a gyengepontom. Te vagy az első, akivel valaha is törődni akartam, mégsem tudtalak megkímélni ettől az egész szartól. És végül én voltam az, aki miatt bajba keveredtél.

- Mi ez az egész Hazel ügy?

Mély levegőt vett. – Akkoriban hidegen hagyott, hogy bárkinek is tönkreteszem a kapcsolatát. Nem érdekeltek mások, csak a saját dolgaimmal voltam elfoglalva. Kitudja hány embernek tapostam bele a lelkébe anélkül, hogy észrevettem volna.

- De azóta megváltoztál.

- Nem… Ez nem igaz – felelt. – Veled szemben viselkedek csupán máshogy, mert bármennyire is próbáltam tagadni, fontos vagy nekem.

- Akkor mégis miért játszod el, hogy nem érdekellek?

- Mert így könnyebb – vont vállat. – Ha a közelemben vagy, nem tudok ép ésszel gondolkodni, hibákat követek el, amivel csak téged sodorlak bajba.

- Nem igaz – ellenkeztem. – Saját magamat is képes vagyok bajba keverni, nem minden a te hibád, ami velem történik, Cameron.

- Jason nem vetett volna rád szemet, ha nem akarlak ennyire. – Végigsimított az arcomon. – Tudta, hogy veled árthat nekem, és bosszúra szomjazott Hazel miatt, mert elvettem tőle, még csak azt sem tudtam, hogy valaha volt valami közöttünk.

- Ha Hazelt egy picit is érdekelte volna Jason, tehettél volna bármit, nem szakíthattad volna el őket egymástól – erősködtem. – Jasonnek csupán meg kell tanulnia elfogadni az elutasítást, és nem mindig másra kenni, ha valami rosszul alakul.

- Grace, ne nehezítsd meg a dolgom, kérlek!

- Ne nehezítsem meg?

- Legalább hibáztass! – morgott. – Mond azt, hogy gyűlölsz, amiért ilyenbe keveredtél. Kérlek, Grace, mond, hogy látni sem akarsz többet.

- Min változtatna? – kérdeztem alig hallhatóan. – A te érzéseiden, vagy az enyémeken?

- Megkönnyítenéd mindkettőnk életét. Nem kellene attól félnem, hogy valaki megint ártani akar neked miattam.

- Szóval csak azt akarod, hogy könnyebb legyen az életed? – csattantam fel. – Túl sok gondot okozok neked?

- Te is tudod, hogy nem így értettem, Cica, csak egyszerűen nem tudnám elviselni, hogy bajod esik, de ne aggódj, ettől függetlenül vigyázni fogok rád – suttogta homlokát az enyémnek nyomva. Ujjai lágyan cirógatták a tarkómat, lehelete csiklandozta az arcomat.

- Nem akarom, hogy csak vigyázz rám! – fakadtam ki. – Azt szeretném, ha velem lennél! – Hát tessék, kimondtam. Kár lenne tagadni. Korábban senki iránt sem éreztem ezt. Aztán jött ő, és mindent megváltoztatott. Felforgatta az életemet, és kíméletlenül megvetette a lábát a szívemben. De a sors keserű fintora, hogy ő viszont nem akar szerepet vállalni az életemben, csupán csendes vigyázóként szeretne jelen lenni. Gyűlölnöm kellett volna őt, de képtelen voltam rá. Tudatni akartam vele, hogy hiába próbálja elérni, hogy gyűlöljem, igazán sosem fog menni. A fenébe is! Nem akartam tovább szenvedni, őt akartam. Anélkül, hogy átgondoltam volna, mit teszek, közelebb húzódtam hozzá, egyik lábamat átvetettem a másik oldalára, és az ölébe ültem.

- Grace, mit csinálsz? – kérdezte meglepődve. – Nem akarhatod.

- Hadd döntsem el, mit szeretnék – vágtam rá határozottan. Két tenyerem közé fogtam az arcát, és néhány másodpercig csak bámultam azokba a sötét szemekbe, majd az ajkához hajoltam. Húzni akartam az időt, hogy kikényszerítsem belőle az érzéseit, de ő volt a türelmetlenebb. Kíméletlenül lecsapott az ajkamra, és úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy ajkunk a másik ajkához ér. Kezével megragadta a csípőmet, és magához húzott. Mellkasom szorosan az övéhez préselődött. Egy halk nyögés hagyta el a számat, mikor tenyere becsúszott a felsőm alá, és lágyan simogatni kezdte a bőrömet. Érintése forró ösvényt hagyott maga után, és egyre többet akartam. Cameron viszont hirtelen megállt, egy gyors mozdulattal elhúzódott. Kissé lihegve eltolt magától, és felállt az ágyamról.

- Sajnálom, Grace, önző lennék, ha belekényszerítenélek ebbe!

- Te idióta barom, nem veszed észre, hogy egyáltalán nem kell kényszeríteni? – kiabáltam. Most már nem érdekelt, hogy Apa hallja-e vagy sem. – Veled akarok lenni.

Cameron lehajtotta a fejét, és roppant érdekesnek találta cipőjét. – Nem lehet, nagyon sajnálom.

Düh lobbant bennem, ökölbe szorítottam a kezem, de legszívesebben egy hatalmasat ütöttem volna valamibe, lehetőleg Cameronba. – Rendben. Akkor pukkadj meg a magányban, és takarodj a szobámból!

- Cica…

- És ne cicázz nekem, mert komolyan mondom, olyat teszek, amit még az ükunokáid is megbánnak. – Egy pillanatra mosoly villant át az arcán, de aztán el is tűnt.

- Grace, meg kell…

- Értenem, hogy ez az én javamat szolgálja, tudom, és meg is értettem, de ettől függetlenül, még nem muszáj elfogadnom, nem igaz? Menj el, és ne gyere a közelembe!

- Rendben – bólintott. Lassú mozdulatokkal hátat fordított, mintha azt várta volna, hogy még néhány cifra káromkodást fogok a fejéhez vágni. Meg is érdemelte volna, de már így is a sírás kerülgetett. Mély levegőt vettem, hogy feltörni készülő könnyeimet elnyomjam magamban. Csak akkor engedtem ki a hosszú ideig bent tartott levegőt, mikor meghallottam, hogy megnyikordul a lába alatt a lépcső. Akkor aztán visszarogytam az ágyra, és a párnába temettem az arcom. Apa később benézett hozzám, de némán bezárta az ajtót. Tudta, hogy ezúttal nem társaságra, hanem egy kis egyedüllétre van szükségem. Fel kellett dolgoznom, hogy az egyetlen fiú, aki számomra ismeretlen érzéseket keltett bennem, sosem lesz igazán az enyém. Le kellett mondanom róla.

***

Álmatlan óráimban azon gondolkodtam, miként fogok ezentúl Cameron szemébe nézni, vagy egyáltalán ránézni. Megmutattam neki, hogy sosem volt semleges számomra, mégsem kellettem neki. Sosem voltam igazán magabiztos, de ez a visszautasítás a maradék önbizalmamat is a földbe döngölte. Némán tologattam a rántottámat a tányéromon, mikor Apa rákérdezett, mi történt. Mivel nyílván hallotta, hogy vitatkozok Cameronnal, nem érte meglepetésként a dolog.

- Adj neki egy kis időt – tanácsolta Apa.

- Mennyit? – kérdeztem kitárt karokkal. – Ha rajta múlna, ősz hajú vénasszony lennék, mire átgondolná a helyzetet. Tovább fogok lépni. – Határozottan csengett a hangom, mégsem voltam igazán biztos a dologban. Elfelejteni a srácot, aki a szomszédban lakik? A lehető legnehezebb feladatot vállaltam magamra.

Apa épp a mosogatóba tette a piszkos tányérokat, amikor szöget vert a fejembe egy ötlet. El kellett terelni a gondolataimat Cameronról, és szükségem volt valamire, ami ebben segíthet. – Találkozni akarok vele, mielőtt elmegy.

- Kivel, kicsim? – kérdezte Apa.

- Jasonnel… Azt akarom, hogy a szemembe mondja, miért tette.

- Biztos vagy benne?

- Igen – bólintottam.

- Rendben, beszélek Buckkal, és elmegyünk hozzá.

Néhány perc múlva tűkön ülve vártam, hogy Buck megérkezett, és az ő kíséretében meglátogassuk exbarátomat. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyen látogatást fogok tenni valakinél. Szándékomban állt rázúdítani az érzéseimet, amiket ő és Cameron okozott nekem. Dühös és megbántott voltam. Isten irgalmazza azt, aki egy megbántott lány útjába kerül. Hirtelen egy autó fékezett le a házunk előtt. Úgy rohantam ki az ajtón, mint akit üldöznek, és egyenesen az érkező óriás karjaiba vetődtem. Buck úgy ölelt át, akár egy medve. Pár pillanat múlva levegőért kapkodva csapkodtam a karját, hogy eleresszen végre.

- Kész nő lettél, Hercegnő – simogatta meg az arcomat. – Most már megértem Turbó aggodalmát.

- Mire utalsz?

- A helyében én is így vigyáznék egy ilyen kincsre – mosolygott. – Indulhatunk?

- Persze – felelt Apa, aki ekkora már bezárta a bejárati ajtót, és felénk tartott a járdán. Rövid út vezetett a Sanders házig, de ennyi idő pont elég volt arra, hogy inába szálljon a bátorságom. – Biztos, hogy ezt akarod?

- Igen – bólintottam, és kiszálltam az autóból. Jason ekkora már a verandájukon állt, és lesütött szemmel bámult lefelé. Elegem volt abból, hogy senki sem képes a szemembe nézni. A düh felforrósította a véremet. Átszeltem a kettőnk közt lévő távolságot, és még mielőtt megszólalhatott volna, pofon vágtam.

- Grace, én annyira… - Nem érdekelt, milyen magyarázattal szolgál, máris lendült a másik kezem is. A kocsi felől elismerő füttyentés hangzott.

- Miért tetted?

Pontosan elismételte, amit korábban Cameron is mondott, de azzal a különbséggel, hogy nem éppen kellemes szavakkal illette Cameront. Most azonban nem álltam le vele vitatkozni, csupán az ő szájából is hallani akartam a sztorit, csak erre volt szükségem. Úgy akartam tovább lépni, hogy tisztában vagyok a körülményekkel, és a miértekkel. Nem szerettem az elvarratlan szálakat.

- Mehetünk – fordultam Apáék felé. Jasont egy szóval sem jutalmaztam meg, még csak nem is reagáltam a sztorijára, egyszerűen otthagytam, hadd fürödjön a saját levében. Nem mondtam, hogy megbocsátok neki, sem azt, hogy borítsunk rá fátylat, mert még nem voltam rá készen.

***

Délután Apa tanácsa ellenére is bementem a kávézóba. Emberek társaságára volt szükségem, hogy továbbléphessek. Bár kétségtelenül nem segített, hogy Cameron ott van a közelemben, holott egymásra sem néztünk. Én legalábbis igyekeztem magam koordinálni, hogy még csak egy pillantást se vessek rá. Rebecca azt ígérte, hogy később benéz, de egyelőre még váratott magára.

- Biztos, hogy minden rendben? – kérdezte Angie sokadszorra is tőlem.

- Még nem, de rendben leszek – feleltem egy mosolyt erőltetetve az arcomra. Az éjszaka folyamán pont eleget sírtam ahhoz, hogy elfogyjon a Jason és Cameron számára fenntartott könnykapacitásom. Olyan változásra van szükségem, ami mindkét srácot kizárja az életemből. Igaz, halványan még ott derengett a remény, hogy az a bizonyos idióta pöcs meggondolja magát, de ahogy telt az idő, egyre kevesebb reményt láttam erre. Csupán ezt igazolta a később hallott beszélgetés. Épp elhaladtam Apa irodája mellett, és a megcsapta a fülemet a bentről kiszűrődő párbeszéd.

­- Tehát azt szeretnéd, hogy átvariáljuk a műszakokat, hogy neked ne kelljen a lányommal együtt dolgoznod?

- Igen, Mr. Wright.

- Rendben, végül is nem teljesen lehetetlen. Megnézem, mit tehetek, és később nézz még be hozzám!

Nem hallottam már a választ, mert befutottam az öltözőbe. Azok a nyavalyás könnyek megint utat akartak törni maguknak, de én időben megállítottam őket. Megacéloztam a tekintetem, és a munkámra összpontosítottam. Felvettem a rendeléseket, vendégeket szolgáltam ki, mosolyogtam, még ha hamisan is, de az embereket valahogy jobb kedvre deríteni egy mosolygó pincér, mintsem egy búskomor. Pedig igazán lett volna okom szomorúnak lenni. Tegnap este az exem meg akart erőszakolni, a srác, aki miatt szakítani akartam vele, közölte velem, hogy köztünk nem lehet semmi, és ma még azt is elérte, hogy ne kelljen egy műszakban dolgoznia velem. Ez minden lány álma, nem igaz? Kevesebb, mint huszonnégy óra alatt összeomlott az az élet, amit nagy nehezen kiépítettem itt magamnak. Már csak meg kellett találnom azt, ami majd új értelmet ad a kis silány életemnek.