27. fejezet / Grace

Sziasztok!
Tudom, hogy a múlthéten nem jelentkeztem, de egy kicsit elmaradtam a történettel. Eredetileg szilveszterre szántam volna ezt a részt, de nem úgy alakultak a dolgok, így kicsit késve bár, de itt van az új rész. Kicsit hosszabb, mint eddig, de remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
Puszi: Lena

27.

„A remény mosolyogva lépi át az új év küszöbét, miközben azt suttogja: "ez az év boldogabb lesz".”

 - Alfred Tennyson

Grace

A karácsonyi parti után ismét belevetettük magunkat egy nagyobb esemény szervezésébe, amin már a város bármely lakója részt vehetett. Már korán elkészítettük a plakátokat, hogy mindenki értesüljön a buliról, amit szilveszterkor tartunk a kávézóban. Ugyan sokat győzködtük Apát, hogy belemenjen, de végül beadta a derekát azzal a feltétellel, hogy kézben tartom az irányítást. Rebecca készségesen felajánlotta a segítségét, aki az elmúlt napokban különösen fel volt dobva. Vigyorgott, mint a vadalma, és úgy szaladgált, mint egy elszabadult Duracell nyuszi. Egyik pillanatban még itt volt, a másikban már két kilométerrel odébb. A szemem néha nem is bírta követni, hol is van pontosan. De ha egy apró rohangáló foltot láttam, az csakis barátnőm lehetett. Nem tudom, hogy fér el egy ilyen apró testben ekkora energia.

- Minden rendben, lányok? – kérdezte Apa bekukkantva az irodába, ugyanis a szervezés idejére megkaptuk használatra.

- Igen – bólintottunk. Igazság szerint fél órája már csak beszélgettünk, mert úgy véltük, minden rendben halad. – Délután kiosztjuk a szórólapokat.

- Vigyétek Cameront is – tanácsolta.

Akaratlanul is izgatott lettem a név hallatán. A karácsonyi ajándékozás óta nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá. Egyik pillanatban édes, aranyos, a másikban pedig előbújik a bunkó pöcs énje, és mindent tönkretesz. Néha legszívesebben felpofoznám, majd megcsókolnám, majd megint felpofoznám.

- És mi a helyzet azon a tájon? – kérdezte Becca, ahogy Apa magunkra hagyott.

- Melyik tájon?

- Cameron tájon – nevetett. – Tudod, az a szexi feketehajú szomszédsrác, aki néha elfelejt pólót venni, és úgy flangál fel-alá.

- Fogalmam sincs, kiről beszélsz – feleltem rezzenéstelen arccal.

- Szóljak neki, hogy emlékeztessen? – Már el is indult, és úgy kellett visszarántanom.

– Ne merészeld!

- Drágaságom, hónapok óta ezt csináljátok. Vágyakoztok egymás után, és nem tesztek semmit annak érdekében, hogy kevesebb felesleges ruha legyen köztetek – bosszankodott, mintha ez lenne a legnagyobb problémám az üggyel kapcsolatban.

- Lehetne, hogy nem beszélünk többet róla? Csak egy kicsit felejtsük el… Jó?

Kopogás hallatszott. – Mr. Wright mondta, hogy szükségetek lesz a segítségemre! – jelent meg Cameron az ajtóban. Ó hogy a fene vinné el az időzítését! Dühösen fújtattam, mindössze két másodpercig sikerült nem gondolnom rá. Milyen édes két másodperc volt.

- Szórólapokat osztunk ki – vigyorgott Becca. Láttam rajta, hogy visszafojtott nevetése kínozza, és arra a pillanatra várt, amikor kitörhet belőle. Reméltem, hogy megvárja, míg Cameron kimegy, vagy valami, de tévedtem. Villámcsapásszerűen buggyant ki belőle a röhögés. Cameron megtorpant, és felvont szemöldökkel nézett rá. Tekintetében ott csücsült a kérdés, hogy ennek mégis mi baja? Lehajtottam a fejem, és próbáltam nem elvörösödni, de minden bizonnyal így is úgy néztem ki, mint egy szedésre váró, szép alma a fa tetején.

- Minden rendben? – kérdezte kissé meglepődve Cameron. Rebecca egy szót sem tudott kinyögni, még a könnyei is előtörtek a nagy nevetésben. Őszinte leszek, ez még engem is mosolygásra késztetett. Cameron dünnyögött valamit a lányokról, majd jelezte, hogy odakint fog várakozni. Még néhány percet adtam barátnőmnek, hogy összeszedje magát, majd elindultunk. Háromfős kis csapatunk vidáman szelte az utcákat. A legnagyobb furcsaság viszont az volt, hogy Cameron csendben volt. Néha még hátra is kellett pillantanom, hogy egyáltalán meg van-e.

Rebecca hirtelen a kezébe kapta a telefonját. Arca elsápadt, és megtorpant. – Srácok, nekem most el kell mennem, később még benézek.

- Minden rendben? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Persze – bólintott, majd kezembe nyomta a maradék szórólapot, és elviharzott. Megálltam, hogy Cameron utolérjen.

- Mi ez a nagy hallgatás? – kérdeztem hirtelen. – Máskor folyton akad valami, amin gúnyolódhatsz.

- Néha jól esik egy kis csend – felelt, de még csak rám se nézett. Megadóan sóhajtottam, mert úgy véltem, hogy ennél többet nem tudok kiszedni belőle. Szerettem volna beszélni vele arról, ami köztünk történik, de esélyt sem láttam rá. Végül úgy döntöttem, hogy én magam is csendbe burkolózom, mert a végén olyat találnék mondani, amit megbánok.

Kezdett megőrjíteni a tudat, hogy egy szót sem szólhatok az ő társaságában, így szinte úgy rontottam be a kávézó ajtaján. Apa kérdően nézett rám, de csak nemet intettem a fejemmel, és belevetettem magam a munkába. Cameron csak percekkel később csatlakozott hozzánk, de próbáltam figyelmen kívül hagyni. Mintha az olyan könnyű lenne! Nem észrevenni a helyiség legdögösebb pasiját, amint tekintetével téged méreget. Igyekeztem a munkámra koncentrálni, és nem figyelni arra, mit is csinál éppen Cameron. Azonban úgy tűnik, ebben a játékban nem én vagyok a legügyesebb játékos. Épp a frissen elkészült sütiket szeltem, amikor megcsúszott a kezem, és sikeresen elvágtam az egyik ujjam. Gyorsan letettem a kést, és az irodába szaladtam, hogy sebtapaszt tegyek rá.

- Grace, minden rendben? – Cameron lépett be utánam.

- Igen – feleltem morcosan. Ha nem így viselkedne velem, talán most nem kéne sebtapasz után kutatnom. Igen, tudom, mindent könnyebb másra fogni. Szerettem volna őt okolni ezért is, mert sokkal könnyebb volt haragudni rá, mint megküzdeni az iránta érzett gyengéd érzelmekkel. – Menj csak vissza!

- Nincs szükséged segítségre?

- Cam, menj vissza – szóltam rá élesen.

- Nekem te nem parancsolgatsz! – vágta rá. Közelebb lépett hozzám, és megszakítva ügyetlenkedésemet megfogta az elvágott ujjamat, és vizsgálni kezdte. El kellett volna löknöm magamtól, és utasítani, hogy hagyjon egyedül, de szinte teljesen megbénultam. Figyeltem, ahogy sebesült ujjamat az ajkához emeli, és egy óvatos csókot lehel rá. Szívem olyan hevesen vert a mellkasomban, hogy attól féltem, elájulok.

- Most orvososdit akarsz játszani? – csúszott ki a számon.

Tetőtől talpig végigmért a tekintetével, majd elvigyorodott. – Veled bármit szívesen játszanék.

- Hagyd abba – kiáltottam. – Nem hagyom, hogy tovább ezt műveld velem!

- Mit, Grace? Mit művelek?

- Ezt – tártam ki a karom. – Egyszer úgy viselkedsz, mintha akarnál tőlem valamit, a másik pillanatban meg közlöd, hogy nem lehet köztünk semmit. – Hátat fordítottam neki. – Nem érdekelsz!

- Nem? – kérdezte. Éreztem, ahogy ujjai közé fogja az egyik hajtincsemet, és lazán pörgetni kezdi. A fenébe is! Most nem gyengülhetsz el, Grace, most nem! – Miért nem mondod a szemembe? – Mielőtt reagálhattam volna, maga felé fordított. Hátra kellett hajtanom a fejem, hogy az arcába nézhessek. Mivel etették, hogy ekkorára nőtt?

- Nem érdekelsz, Cam! – Hangom egészen elhalt, mire a mondat végére értem. Sokatmondó vigyor jelent meg az arcán.

- Hazudsz!

Ez igaz volt, de ezt nem kell tudnia. Maradjon csak abban a tudatban, hogy nem számít, mit tesz. – Nekem nem szokásom.

- Szóval azt mondod, ha most megcsókollak, semmilyen érzelmet nem váltok ki belőled? – kérdezte. Kezeit lassan a mögöttem lévő asztalra támasztotta, ezzel satuba fogva a testemet.

- Azt – bólintottam határozottan. Ácsi? Meg akar csókolni?

- Bizonyítsd be! – vágta rá. Minden bizonnyal meghökkentem, és valahol el is veszítettem a fonalat.

- Mit?

Sokatmondó pillantást vetett rám, majd elfordította a tekintetét. Hirtelen valami nagyon érdekeset talált a falon. Megráztam a vállát, hogy ne merjen most elkalandozni, de nem egészen azt a reakciót váltottam ki belőle, mint szerettem volna. Egészen eddig a pillanatig biztos voltam benne, hogy nem fogom megadni magam, és ellen tudok állni a csábító mosolyának. Hát tévedtem. Amikor visszafordult felém, szeme szinte lángolt. Egy nanoszekundumnyi másodpercet pazarolt arra, hogy mérlegelje a lehetőségeit, majd megcsókolt, minden figyelmeztetés nélkül. Mellkasára csaptam, hogy eltoljam magamtól, de ellenállt. Mindkét karjával átölelt, és magához szorított. Viszont nem akartam megkönnyíteni a dolgát, összeszorítottam az ajkamat. Bár ne tettem volt, ugyanis ezt Cameron kihívásnak vette. Egy mozdulattal felemelt, és az asztal szélére ültetett. A lábaim közé állt, egyik kezét becsúsztatta a felsőm alá, és lágyan simogatni kezdte a bőrömet. Érintése forró volt, én pedig kezdtem elveszíteni a maradék józan eszemet is. Nyelvével is igyekezett megtörni az ellenállásomat. A szentségit! Tudtam, hogy most már csak idő kérdése, és teljesen megadom magam, de mentségemre szolgáljon, küzdöttem az utolsó pillanatokig. Halkan felnyögtem, mire az ajkaim szétnyíltak, utat engedve Cameron nyelvének. Éreztem, ahogy elégedetten elmosolyodik, majd elmélyíti a csókot. Alig kaptam levegőt, de már a legkevésbé sem akartam elszakadni tőle. Hátradőltem, hogy teste még inkább az enyémhez simuljon, és beszálltam a játékba. Egyik kezemet becsúsztattam a pólója alá, és nagy odafigyeléssel vizsgáltam meg a tenyeremmel hasának minden egyes kockáját, legalább kétszer, hanem többször. Másik tenyeremmel a hajába túrtam, és felborzoltam amúgy is kócos tincseit. Nem tudtam, hogy ezt még lehet fokozni, de Cameron bebizonyította, hogy semmi sem lehetetlen. Szabad kezével simogatni kezdte a combom külső felét, kezdtem beleőrülni. Abban a pillanatban bármire képes lettem volna. De szerencsére valami közbeszólt. Lépések hangja ütötte meg a fülemet, ajkunk egy szemvillanás alatt szétvált. Viszont nem váltottunk testhelyzetet, ami azt jelenti, hogy lábaim körülölelték Cameron csípőjét, egyik keze a pólóm alatt volt, a másik már tarkómon nyugodott, de hogy került oda, arról fogalmam sincs. Úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna egy maratont.

- Upsz… Bocsi. – Angela bocsánatkérően pillantott ránk, de képtelen volt elrejteni a mosolyát. – Már itt sem vagyok. – Felkapott valamit a polcról, és már távozott is. Magamra hagyott Cameronnal, akinek tekintete elárulta, hogy készen állna még egy körre. Uram isten! Nem bírtam levegőt venni, egyre csak ziháltam.

- Nos, Cica, mit mondasz? – kérdezte a fülemhez hajolva, majd gyengéden a fogai közé vette a fülcimpámat. Egész testemen elektromosság futott végig. – Mit szólnál egy második felvonáshoz valahol máshol? - Ez a mondata teljesen kijózanított, ellöktem magamtól, és talpra ugrottam. Néhány gyors mozdulattal helyreigazítottam a ruhámat.

- Én nem az a lány vagyok, Cameron – vágtam oda dühösen. – Ha csak szexet akarsz, jobban jársz, ha valaki más torkán dugod le a nyelved, mert én nem leszek a következő egyéjszakás kalandod! – Nem felelt, és nem is voltam kíváncsi a válaszára. A pillanatnyi rózsaszín köd eltűnt, és a helyén csak harag maradt. Jobbnak láttam, nem kimutatni a dühömet, de tudtam, hogy bárki egy rossz szót is szól, nem fog sok elválasztani attól, hogy sárkánnyá változzak.

***

A napok gyorsan elrepültek főleg úgy, hogy belevetettem magam a szilveszteri buli szervezésébe. Tudtunkkal ez volt az egyetlen olyan parti, ahova bárki mehetett. Nem tudtuk, mire számítsunk, így a biztonság kedvéért meghívtuk Apa egyik ismerősét, aki jelenleg kidobóként dolgozik, korábban pedig Apával együtt szolgáltak. Mellette mindenki a legnagyobb biztonságban érezhette magát, már elég volt az, ha valakire kicsit szúrósabban nézett, és máris vitték a kórházba csonttöréssel. Reménykedtünk ugyan, hogy nem lesz rá szükség, de jobb félni, mint megijedni.

- Apa, hazamegyek átöltözni, nem sokára itt vagyok – kiáltottam. Gyorsan magamhoz vettem a cuccaimat, és rohantam is. Korábban vissza szerettem volna érni, minthogy az első vendég beteszi a lábát. Szerencsékre rengetegen jelezték, hogy ott lesznek, ami nagy örömmel töltött el. Apa kivételesen engedményeket tett, és nem kellett a szokásos egyenruhánkban dolgozni, hanem mindannyian kiöltöztünk, és ezúttal mindenki dolgozott. Otthon már a vállfán lógott az esti ruhám. Sietősen beálltam a zuhany alá, majd gyors ütemben felöltöztem. Rövid, jóval a térdem fölött végződő fekete-sötétkék ruha volt rajtam. A hajamat ezúttal szabadon hagytam, tettem fel némi sminket, és már útra készen is voltam. Viszont a cipőn még elég sokat agyaltam, nem akartam egész éjjel magassarkúban flangálni, de egyszer van szilveszter, így inkább váltás lábbelit viszek magammal. Egy futó pillantást vetettem magamra a tükörben, majd kutyusom után kezdtem kutatni.

- Lucky, merre vagy? Lucky?

Hatalmas robaj hangzott, majd lihegve megjelent előttem kedves bundás négylábúm. Apával hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy kivételesen magunkkal visszük a kávézóba. Az éjféli tűzijáték megviselné szegényt, és nem akartuk egyedül hagyni. Gondosan rákötöttem a pórázt, majd útnak indultunk.

- Apa, itt vagyunk – kiáltottam. Lucky szinte csillogó szemekkel nézte a pultban lévő sütiket, orrát az

üveghez nyomta.

- Pajtás, az neked tiltott terület – szólalt meg Apa nevetve. – Gyere szépen lefelé.

Lucky ugyan sűrűn visszapillantott, de megadta magát, és leballagott az irodába, ahol külön fekvőhelyet kapott. Úgy terveztem, hogy néha majd rápillantok, ugyanis új volt neki a terep, és nem szerettem volna, ha kicsit elkóborol.

- A zenekar készen áll – szólt Rebecca izgatottan. Az ajtó felé pillantottam, Terry, a ma esti kidobónk már elfoglalta a helyét. Mikor észrevette, hogy nézem, rám kacsintott, majd tovább figyelte a terepet. Egy sarokban bújt meg szinte teljesen észrevétlenül. Már amennyire láthatatlan lehet egy közel két méteres ember, hatalmas vállakkal és izmokkal. Végignéztem barátnőmön, aki egy rövid vörös ruhát viselt, szeme szinte csillogott, ahogy folyton a bejárat felé tekingetett. Várt valakit! Te jóságos ég!

- Nem szeretném megosztani velem valamit? – kérdezte karba font kézzel. Becca rögtön levágta, hogy mire szeretnék célozgatni, mert elvörösödött, lehajtotta a fejét, és képzeletbeli leveleket kezdett söprögetni a cipőjével – Miről nem tudok?

- Hát hogy is mondjam?

- Emberi nyelven szavakkal? – néztem rá kérdően. – Az egy helyes megoldásnak tűnik, és felettébb egyszerű, de felőlem el is táncolhatod, ha szeretnéd. Szóval?

- Hát a helyzet az, hogy van valami alakulóban köztem, és valaki között – suttogta.

Felcsillant a szemem, és ez nem volt elég, tudni akartam mindent. – Ki a szerencsés?

- Nem biztos, hogy el kéne mondanom…

Nem is kellett, ugyanis amint belépett az illető az ajtón, barátnőm szeme felragyogott. A bejárat felé néztem, amit éppen egy háromfős csoport foglalt el. Mindhárman eszméletlenül néztek ki, de nekem csak egyikükön akadt meg a szemem. Az istenit, Grace, már megint kezded! Alaposan végignéztem rajta, a cipőjétől a feje búbjáig megvizsgáltam a szememmel. Azt hiszem, ezt nem kellett volna. Mert éppen végeztem a második kör szemléléssel, amikor észrevettem, hogy ő is engem néz. Tekintete fel-le jár rajtam, érzem, hogy bőröm lángra kap a ruha alatt. Nagyot sóhajtok, és elkapom a fejem. Barátnőmre nézek, aki zavarban van, ahogy Ryan őt bámulja, és nem is akárhogy. Diszkréten vetkőztette le gondolatban. Küldtem egy fenyegető pillantást Ryan felé jelezve, ha bántja, a golyóit a kezében viszi haza egy szatyorban. Cameron haverja vette a célzást, mert megadóan felemelte a kezét, és bólintott.

Úgy döntöttem, összekaparom a maradék józan eszemet, és a vendégseregre fogok koncentrálni, ami egyre csak növekedett. Mindenhol emberek álltak, ültek, táncoltak, amerre csak a szem ellátott. Hosszú percek óta nem találkoztam egyetlen egy dolgozóval sem, csak rohangáltam fel-alá, hogy kérnek-e még egy italt, vagy valami ennivalót. Apa és az egész csapat nagy bevételre számított. A zenekar pörgős számokat játszott, a táncparkettnek nevezett rész zsúfoltságig tömve volt, alig lehetett mozdulni. Néhány nappal korábban én magam sem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz a kis bulinknak. Ahogy éjfél felé közeledett az idő, egyre melegebb lett, és ablakokat kellett kitárni.

- Kicsit szórakozz te is – utasított Apa, mikor elrohantam mellette. Nemet akartam inteni a fejemmel, de tekintete jelezte, hogy ez parancs volt.

- Igenis, főnök – lelkesen szalutáltam, levettem a kötényt, a pultra pakoltam a tálcámat. Rebecca után kutattam, de ő éppen el volt foglalva egy bizonyos srác társaságában. Mosolyogva pillantottam feléjük, majd tovább haladtam. Rengeteg ismerős akadt a tömegben, azonban nekem némi magányra, és térre volt szükségem. Leosontam az irodához vezető lépcsőn, és bekukkantottam. Lucky izgatottan ugrott fel, és hozzám szaladt. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót, ha esetleg bundás négylábúm úgy döntene, ideje világot látni. Kibújtam a cipőmből, és odébb rúgtam, majd amennyire lehetséges egy ilyen ruhában kényelmesen elhelyezkedtem a földön. Luckynak több sem kellett, fejét az ölembe hajtotta. Ujjaimat sűrű, selymes bundájába fúrtam, és vigasztalóan simogatni kezdtem. Mindig is rettegett a tűzijátékoktól, és a vihartól. Számára a szilveszter az év egyik legrosszabb napja.

- Nincs semmi baj, ne félj – suttogtam neki. Terveim szerint a tűzijáték végéig itt maradok vele, és megvárom, míg megnyugszik, aztán csatlakozom csak a többiekhez odafenn. Lucky halkan nyöszörgött. Lépteket hallottam a folyosóról, biztos voltam benne, hogy Apa az. Az ajtó kinyílt, Lucky egy pillanatra az érkezőre pillantott, majd visszatette a buksiját a lábamra. Én viszont megdermedtem.

- Édesapád kért meg rá, hogy nézzek utánad, minden rendben van-e – magyarázta Cameron. Nagyon dobbant a szívem, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, és egy lépést tett felém. Lucky üdvözlésképpen megcsóválta a farkát, de csupán ennyire telt tőle. – Félsz, kispajtás?

- Nem rajong túlzottan a tűzijátékért – vontam vállat. – Szóval megmondhatod Apának, hogy jól vagyunk.

- Igazából ő akart lejönni, de erősködtem, hogy majd én utánad nézek – szólalt meg.

- Miért?

- Nem tudom – felelt, tanácstalanul túrt bele sűrű fekete hajába. Ajaj, ez nem ígérkezik jónak! – Alig láttalak ma este.

- Dolgoztam, Cameron – nyomatékosítottam a dolgoztam szót, de azt nem említettem meg, hogy mindig elslisszantam előle. A legutóbb, amikor kettesben voltunk az irodában, nem sült ki belőle semmi jó.

- Tudom - bólintott, majd újabb lépéseket tett felém, míg teljesen előttem nem állt. Látszott, hogy mérlegeli a lehetőségeit, de végül a lehető legrosszabb megoldást választotta, mellém ült.

- Miért vagy itt velem? Mindjárt itt az éjfél, a barátaid odafent vannak…

- És mi van, ha én itt akarok lenni?

- Miért?

- Grace, nem tudom, érted? Arra próbálok rájönni, mi ez az egész?

- Hogy-hogy mi ez az egész? – csattantam fel élesen. – Mire gondolsz?

- Egészen eddig egyetlen egy lány sem akart tőlem szexnél többet…

- Mi?!

- Időt kérek, hogy tisztázzam magamban!

- Tisztázni akarod magadban? Ez nevetséges Cameron, ha komolyan gondolnád, nem agyalnál ennyit rajta – feleltem komoran. – Szerintem inkább hagyjuk az egészet.

- Ezt akarod?

- Igen – bólintottam, de arra már nem tudtam rávenni magam, hogy rá is nézzek. Nem voltam rá képes. Más dolog elmotyogni, és más dolog azokba a gyönyörű sötét szemekbe mondani. Nagyot sóhajtottam, a zene dübörgött fentről, mégis úgy tűnt, mintha csak mi lennénk ott abban a szobában.

- Mindjárt éjfél – szólalt meg hirtelen Cameron.

- Jobb lesz, ha felmész.

- Maradok – felelt. Esélyem sem volt lebeszélni róla, mert fellőtték az első tűzijátékot. Lucky villámcsapásszerűen ugrott fel, rémülten futkosott egy kicsit, majd menedéket talált az asztal alatt. Hallottam, ahogy halkan nyüszít.

- Nincs semmi baj, Lucky – suttogtam nyugodt hangon. Igyekeztem kicsalogatni, de meg sem mozdult, így nem volt más választásom. Kicsit nehézkésen bár, de bemásztam hozzá. Egy Golden retriever és egy lány egy asztal alatt. Viccesen nézhettünk ki, de a dolog csak akkor teljesedett ki, amikor Cameron csatlakozott hozzánk.

- Nem gondoltam volna, hogy az újév első pillanatait egy asztal alatt fogom tölteni – nevetett.

- Nem muszáj itt lenned.

- De itt akarok leni – mondta határozottan. – Igen, azt hiszem, itt akarok lenni.

- Hát legyen – bólintottam. Mindketten Luckyt simogattuk, rémesen lassan telt az idő, a tűzijátékok ropogtak valahol felettünk, az apró ablakon színes fények játszottak. – Azt hiszem, megnyugszik.

Rápillantottam Cameronra, aki engem nézett, nem, engem bámult. Olyan volt a tekintete, amitől a bőröm felforrósodott, szívem üteme felgyorsult, zavaromban mocorogni akartam, de nem volt elég hely, így nem moccantam.

- Ne haragudj, Grace, de meg kell tennem – motyogta.

- Miről beszélsz?

- Erről – felelt. Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de valahogy sikerült úgy mozdulnia, hogy ajkunk egy szintbe kerüljön, és csupán néhány apró centi válasszon el minket egymástól. Lassan a tarkómra

csúsztatta a kezét, majd megcsókolt. Ellenkeznem kellett volna, de mégsem tettem. Sokkal korábban adtam meg magam, mint a legutóbb. Valamilyen úton-módon Cameron ölében kötöttem ki az asztal előtt, egyik tenyere a hátamat simogatta, a másik a combomon nyugodott.

- Ez nélkül nem kezdődhetett el az újév – mormogta egészen közel hajolva a fülemhez. – Boldog újévet, Grace!

- Neked is, Cameron!