29. fejezet / Grace

29.

„Ha van igazán rohadt dolog ezen a nyavalyás világon, egy dolog, amitől az ember totálisan össze tud zuhanni, és abszolút lemegy elmehülyébe, az a reménytelen szerelem!”

 - Pelham Grenville Wodehouse

Grace

Fáradtan keltem ki az ágyból, az éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Össze-vissza forgolódtam, de nem jött álom a szememre. Gondolataim újra és újra visszatértek a könyvtárban történtekhez. Az emlék szinte megelevenedett előttem. Szívem ismét veszettül dübörgött, testem remegni kezdett a várakozástól. Bármennyire is szerettem volna bemesélni magamnak, továbbra is képtelen voltam ellenállni Cameronnak. Dühösen fújtatva trappoltam be a fürdőszobámba. Megmostam a fogam, és vállalható állapotba hoztam a hajam.

- Korán keltél, kicsim! – Apa egy puszit nyomott a homlokomra, majd elém tolta a reggelimet. Ezen a reggelen még a gőzölgő rántotta sem tudta meghozni a kedvemet. Ide-oda tologattam egy falatot a tányéromon. – Szeretnél mesélni róla?

- Nem hiszem – nevettem.

Apa nem adta fel, leült velem szembe, és szigorú pillantással nézett rám. Nem sokáig bírtam, kitört belőlem a nevetés. – Szóval elárulod miét nem aludtál?

- Biztos, hogy a fiú ügyeimről akarsz velem beszélgetni?

- Természetesen – bólintott határozottan.

Nem volt más választásom, mint elhinteni néhány morzsát a történtekről, persze nem részleteztem, hogy Cameron mit is csinált, illetve mit is csináltunk a könyvtárban. Igyekeztem homályosan fogalmazni.

- Szerelmes vagy belé, nem igaz?

- Nem tudom – vontam vállat. – Talán, de ez egy reménytelen eset, szóval nem fűzök hozzá nagy reményeket, viszont most egy közös projekten kell dolgoznunk, ami nem könnyíti meg.

- Azért csak ne adjuk fel, kicsim! – simogatta meg a hátam. – Még nincs minden veszve.

Bárcsak igazat tudtam volna neki adni, de túl hosszú idő telt már el. Cameron pedig váltig állította, hogy nem érez semmit irántam, mégis ő volt az, aki konkrétan nekem esett a könyvespolcok között. Ő volt az, aki szilveszterkor utánam jött. Ő kezdeményezett, és ő nem akart tőlem semmit. Hirtelen bosszúság öntötte el a testemet. Hát elmehet a francba! Velem ugyan nem szórakozhat senki. Ha csak egy játszópajtást akar magának, akkor szerezzen be egy Barbie babát. Nagyot sóhajtottam, ugyanis a dühöngéssel nem jutottam semmire. A suliba menet mélyen a gondolataimba merültem, így még csak fel sem tűnt, hogy valaki a nevemen szólít. Hirtelen egy erős kéz megérintette a vállamat. Rémülten pördültem meg, még az ütésre is felkészültem.

- Tüzet szüntess! – nevetett felemelt kézzel. Fellélegezve engedtem vissza a karomat a testem mellé. Szememet végigfuttattam a fiún. Szőkés-barna haja most a reggeli napfényben sokkal világosabbnak tűnt, mint a múltkor a táncteremben. Még a téliszünet elején futottam vele össze, amikor Vickyre vártam. Ő is táncos, legalábbis az szeretne lenni, pontosabban tánctanár. Hamar megtaláltuk a közös hangot, és megígértem neki, hogy többször is gyakorolhatunk együtt. Rövidesen Vicky őt is a pártfogásába vette. - Ráérsz ma délután?

- Igazság szerint megígértem Apának, hogy besegítek a kávézóban – vallottam be. – Talán a hétvégén sikerül végre időt szakítanom rá.

- És mi a helyzet Cameronnal? – kérdezte hirtelen.

- Röviden és egyszerűen fogalmazva nekem esett a könyvtárban – feleltem. Pillantásommal igyekeztem jelezni, milyen formában is esett nekem.

- O – eltátotta a száját. – Nem kispályás.

- De mint azt korábban is említettem, ez egy teljesen esélytelen történtet – magyaráztam.

- Ne add fel, hátha a zord viselkedés mögött valójában egy érzékeny fiú lapul. - Felvont szemöldökkel néztem rá, mire felröhögött. – Ez béna volt!

- Igen, de értékelem az erőfeszítést.

A sulinál Rebecca várt ránk, őt még az este folyamán beavattam, így most keresztkérdésekkel bombázott. Egész reggel ugyanazt ismételgettem. Nem tudom. Talán. Fogalmam sincs. Esélytelen. Reménytelen. Szépek a kilátásaim, nemde?

- Én nem hiszek neki – csattant fel hirtelen Becca. – Ha nem akarna téged olyan veszettül, most miért nézne Adamre úgy, mintha lyukat akarna égetni a hátába?

- Szóval azok a metsző pillantások tényleg nekem szólnak – szólalt meg Adam. Egy féloldalas mosolyra húzódott a szája, és hatalmas bátorságát összeszedve Cam felé fordult. Ez a jelenet egy mesében minden bizonnyal úgy nézne ki, hogy Cameron feje fokozatosan elvörösödne, a fülein kifelé szállna a gőz. A gondolatra felnevettem, mire Becca és Adam is kérdően néztek rám. Motyogtam valamit, de még magam sem láttam értelmét.

- Mit szólsz Grace, húzzuk egy kicsit az agyát? – nevetett Adam.

- Mire gondolsz? – néztem kérdően.

- Meglátjuk, nekem esik-e, ha valamit olyat teszek, amit ő szeretne – magyarázta. Zavartan pislogtam, Becca arcán zsivány vigyor jelent meg. Szeméből szinte sugárzott a kíváncsiság. Cameron felé pillantott.

- Elmondaná nekem végre valaki, hogy mi történik?

Adam közelebb lépett hozzám, egyik kezét lassan a derekamra tette, a másikkal megérintette az arcomat. Elvigyorodott, és ekkor döbbentem rá, hogy mit is szeretne csinálni. Csigalassúsággal hajolt le hozzám, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Nyert ügyed van, barátom – nevetett Becca. – Cameron csak úgy forrong a dühtől.  - Nem tudom, hogy én ezt szerettem volna tudni, vagy sem. Nem vagyok számára közömbös, zavarja, ha egy másik srác közeledik felém, ő mégsem akar velem lenni. Na pff…

Már csak pár perc választott el az első óra kezdetétől, amikor elnézést kértem, és a szekrényemhez rohantam. Hirtelen egy kéz jelent meg mellettem, és a szomszédos szekrény ajtajára támaszkodott, csapdába ejtve. Nem kellett sokáig agyalnom, mégis ki lehet az. Szívem azonnal dübörögni kezdett, féltem, ha megfordulok, lábaim megrogynak alattam. Lassú, kimért mozdulatokkal száznyolcvan fokos fordulatot tettem. Hátra kellett hajtanom a feje, hogy Cameron szemébe nézhessek. Dühösnek tűnt. Csak nem feldühítette az Adam-féle műsor?

- Ki volt az a srác? – kérdezte azonnal.

- Neked is szép jó reggelt, Cameron. Köszönöm kérdésed, fantasztikusan aludtam, neked milyen éjszakád volt? – Annyi gúnyt csempésztem a hangomban, amennyire csak képes voltam. – Adamnek hívják.

- Nem a nevére vagyok kíváncsi, hanem hogy mit akart tőled?

- Barátok vagyunk – vágtam rá bosszúsan. – Mellesleg semmi közöd nincs hozzá, hogy kivel és mit csinálok.

- Nincs?

- Nincs – feleltem határozottan, legalábbis reménykedtem benne, hogy elég határozottan cseng a hangom, de valószínűleg hibás volt a feltételezésem. – Most pedig, ha megbocsátasz, órára kell mennem.

Bevágtam a szekrényem ajtaját, átbújtam Cameron karja alatt, és nemes egyszerűséggel faképnél hagytam. Büszke voltam magamra, amiért képes voltam rá, és egyszer sem fordultam hátra, pedig éreztem, hogy tekintetét le sem veszi rólam. Cameron féltékeny lenne? Magam sem tudom miért, de igenis hízelgőnek találtam ezt. Talán még picit örültem is neki.

***

Azt hittem, hogy könnyedén túl tudom magam tenni a reggeli beszélgetésem Cameronnal. Azonban a legváratlanabb időpontban az agyam úgy döntött, hogy nem szabad csak úgy elsiklani egy ilyen esemény felett. Már a sokadik sorozatot futottam a lépcsőkön, amikor ismét eszembe jutottak Cam szavai a folyosón. Valóban féltékeny lenne egy srácra, akivel csak barátok vagyunk? Minden bizonnyal nem zavarná a dolog, ha tudná az igazat, de eszemben sem volt elmondani neki, mert azzal csak tudatosítanám benne, hogy még mindig ő az egyetlen a nyeregben. Képtelen vagyok őt kiverni a fejemből szilveszter óta. Nem tudok nem rá gondolni, mert egyszerűen sunyi módon bemászok a gondolataim közé, és még onnan is gúnyolódik rajtam. Hát csessze meg! Én nem fogok utána rohangálni! Mégis mit gondolt? Az örökkévalóságig megyek utána, mint valami hűséges kutya, aki lesi minden szavát? Hát nem leszek az a lány! Olyan dühös lettem, hogy kettesével vettem a lépcsőfokokat, azonban visszafelé megcsúszott az egyik lábam, és sikeresen eltanyáltam.

- Grace, jól vagy? – Rebecca volt az első, aki észrevette lenyűgöző produkciómat. Megpróbáltam felállni, de éles fájdalom hasított a bokámba. Hangosan káromkodtam, csakhogy enyhítsem a feszültséget.

- Nem igazán.

- Mi történt?

- Figyelmetlen voltam, elkalandoztak a gondolataim.

- Cam?

- Hogy találtad ki?

- Beszélned kéne vele! – tanácsolta barátnőm.

- Mégis miről beszéljek vele? Fogalmam sincs, mit akar tőlem, mert ahányszor történik valami köztünk, ő egyszerűen megnémul – magyaráztam, majd egy újabb kísérletet tettem arra, hogy talpra álljak, de ugyancsak kudarcba fulladt.

- Grace, jól vagy? – Mrs. Clarknak csak ebben a pillanatban tűnt fel, hogy feltűnően mozdulatlanul ücsörgök a földön. Az ő kérdésére mindenki más is abbahagyta, amit csinált. Én lettem a nagy szenzáció néhány percen belül. A fiúk a szomszédos pályán voltak, és valahogy még hozzájuk is eljutott a balfék Grace sztorija, mert Cam tűnt fel néhány méterre tőlem. Miért pont ő?

- Nem tudok ráállni – feleltem.

- Látnia kell az iskolaorvosnak! – Mrs. Clark közbenézett, hogy kit hívhat segítségemül. Csak imádkozhattam azért, hogy még véletlenül se Cameron legyen az első döntése, de az élet nem kívánságműsor. – Cameron, gyere csak ide! - Cam pedig minden szó nélkül közelebb jött. – Elkísérnéd Gracet az iskolaorvoshoz?  Nem tud ráállni a lábára.

- Persze – bólintott. Mrs. Clark már éppen magyarázta volna Camnek, hogy tud legegyszerűbben támogatni, de Cam mintha meg sem hallotta volna. Mellém térdelt, egyik kezét a térdeim alá csúsztatta, a másikkal átölelte a felsőtestemet, majd felemelt. – Kapaszkodj belém!

- Cam, mit csinálsz?

- Elviszlek az iskoladoktorhoz. - Mrs. Clark meglepődve bámult ránk, de végül útnak indított minket. – Sokat segítenél, ha kapaszkodnál! – Egyik karommal átöleltem a nyakát. Mielőtt beléptünk volna a folyósóra sokatmondó füttyögetések kísértek minket. Elvörösödve hajtottam le a fejem. – Zavarban vagy, pedig nem most először cipellek így.

Elpirultam a gondolatra. Nem most először vagyok a karjában, és remélhetőleg nem is most utoljára leszek. Miket beszélek? Lehetséges, hogy a fejemet is bevertem esés közben? Ez lehet az egyetlen magyarázat. – Tudom.

Odaértünk az iskolaorvos ajtaja elé. – Megtennéd, hogy bekopogsz, nem akarlak leejteni. – Kinyújtottam az egyik kezemet, és kétszer az ajtóra koppintottam az öklömmel. Az iskolaorvosunk egy barátságos idősödő nő volt. Eddig ugyan nem volt szerencsém meglátogatni.

- Mi történt?

- Gyorsabban jöttem le a lépcsőn, mint szerettem volna – próbáltam viccelődni.

- Rendben, várjatok egy kicsit. Hogy hívnak?

- Grace Wright.

- Rendben, Grace. Ülj fel a vizsgálóasztalra, rögtön visszajövök.

Úgy nézek én ki, mint aki fel tud ülni egy asztalra. Camre pillantottam. – Máris. – Óvatosan az asztalra ültetett.

- Most már nyugodtan visszamehetsz – szólaltam meg a lábamat vizsgálgatva.

- Maradok.

- Miért?

- Egyedül aligha tudnál bárhova is menni – mutatott rá a nyilvánvalóra. Igaza is volt, de ez még mindig nem magyarázta meg, hogy miért törődik velem. Ő volt az, aki úgy döntött, hogy nem akar tőlem semmit, ő utasított vissza, és nem én őt.

- Miért érdekel? Miért érdekel, hogy mi van velem?

Nem válaszolt, csak maga elé bámult. Utáltam azt, hogy kihasználhatta, hogy nem kell a szemembe néznie. Elegem lett a tehetetlenségből, és Cameronból is. Megfordultam a vizsgálóasztalon, hogy lelógjanak a lábaim. Mély levegőt vettem, mielőtt óvatosan leszálltam volna. Bokámba szúró fájdalom nyilallt, és minden bizonnyal össze is csuklottam volna, ha Cam nem kap el.

- Te meg mégis mi a fenét csinálsz? – förmedt rám. – Maradj nyugton!

- Ne mond meg nekem, mit csináljak! – Taszítottam egyet a mellkasán, de meg sem mozdult. – Gyűlöllek, Cameron! – Ez nem volt igaz, túlzottan is kedveltem őt, ez volt az igazi gond. Ő pedig mindent megtett, hogy paraszt módjára viselkedjen velem.

- Cica…

- Te csak ne Cicázz nekem! Nem vagyok rád kíváncsi – fröcsögtem. Egyre erősebben szorított magához.  – Elegem van belőled!

- Ne kiabálj!

- Akkor kiabálok, amikor akarok! Nem parancsolgatsz nekem! Azt csinálok, amit akarok! Gyűlölöm, hogy mindig mindenhol ott vagy! Gyűlölöm, hogy néha úgy viselkedsz velem, mintha éreznél valamit irántam. Gyűlölöm, hogy szeretem, amikor a közelemben vagy. Játszadozol az érzéseimmel, és fogalmad sincs, hogy közben én mit érzek.  – Könnyek csípték a szemem. Már hónapok óta gyűlt bennem a düh, és képtelen voltam megállni. Egyre nagyobb ocsmányságokat vágtam Cam fejéhez.

- Grace fejezd be! – fortyogott benne a düh, de nem érdekelt.

- Nem!

- Grace! Ebből elég volt! – kiáltott Cameron. Egy mozdulattal még közelebb húzott magához. Meg akartam ütni, de leszorította a kezemet. Mozdulni sem bírtam a karjai között, csak figyeltem egyre közeledő ajkát. Szívem a torkomban dobogott, és már nem is akartam annyira ellenállni. Érezni akartam Cam ajkát az enyémen. Akartam, hogy a nyelve birtokba vegye a számat, mint a legutóbb. Egyik tenyerével a tarkómat simogatta. – Istenem Grace, nem látod, hogy jót akarok neked?

- Jót akarsz nekem? Honnan tudod, hogy nekem mi a jó? – kérdeztem suttogva.

- Tudom, hogy nem egy ilyen srácra van szükséged, mint én.

- Az én véleményemre nem vagy kíváncsi ezzel kapcsolatban?

- Ezt még nagyon meg fogom bánni – morogta, egyik tenyerével megérintette az arcom, a másikkal továbbra is erősen tartott. Ajka először csak puhán érintette meg az enyémet, majd lassan veszített a lágyságából. Halkan felnyögtem, amikor mohón harapdálni kezdte az alsó ajkamat. Átöleltem a nyakát, és egy egyik kezemmel beletúrtam a hajába. Elragadtak az érzéseim, és talán egy picit Cameront is, mivel egyáltalán nem vettük észre, hogy az iskolaorvos visszatért. Egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, miközben szemrehányóan próbált ránk nézni. Zavarba jöttem, és igyekeztem nem Cameront bámulni. Szerencsére kiderült, hogy semmi komoly bajom nincs, csupán némi pihentetésre, és borogatásra lesz szükségem, és jobb leszek, mint újkoromban. Apát is értesítették, mert egyedül aligha tudtam volna hazabotorkálni.

- Meg se próbálj kinevetni, mert harapós kedvemben vagyok – figyelmeztettem Apát, ahogy közeledett felém.

- Ígérem, semmi ilyesmit nem fogok tenni – kacsintott. – Gyere, kicsim! – Egy ideig támogatott, majd ő is ráébredt, hogy így nem fog menni, így végül a karjába kapott, és kicipelt az autóhoz. Útközben vettem csak észre, hogy tekintete elkomorodott, elgondolkodóan húzta fel a szemöldökét. Ez nem volt jó jel!

- Apa, minden rendben?

- Ma felhívtak Sacramentoból – kezdte. – Doug belekeveredett valamibe, és úgy tűnik, nem tud kimászni belőle. Segítségre van szüksége. – Doug Apa egyik korábbi katonatársa volt, akárcsak Buck.

- Tudod, hogy mi történt?

- Rendőrségi ügy, Amy hívott fel, hogy mit tehetne, de ekkora távolságból nem tudok, mit tenni.

- Hát utazz oda – feleltem. – Ha Amy felhívott, nagy szükségük lehet rád. Oda kell menned!

- Nem foglak egyedül hagyni – ellentmondást nem tűrő hangja visszhangzott a kocsiban.

Úgy tűnt, hogy ezt a beszélgetés lezártnak tekintjük, de elfelejtettem, hogy Apa milyen leleményes is tud lenni vészhelyzet esetén. 

( Egy kis információ a következő részre vonatkozóan, előre láthatólag már csütörtökön fog megérkezni, ugyanis pénteken egyéb elfoglaltságaimból kifolyólag nem fogok géphez kerülni. )