43. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Tudom, hogy egy hosszú időre eltűntem teljesen, de volt egy kisebb írói válságom. Bármit is írtam, egyszerűen nem tetszett, nem volt az igazi, amit már meg tudtam volna veletek osztani. Szükségem volt egy kis időre, legalábbis úgy tűnik. De itt van az új rész, ami a történet egy részének a lezárása lesz. Egy szál itt véget ér, és már a történet is a vége felé közeledik. Remélem, velem fogtok tartani Grace és Cameron történetének utolsó fejezetiben is.
Jó olvasást!
Lena

43.

„A gyásznak nincs rögzített sémája, hiába dumálnak összevissza a hülye pszihológiakönyvek, amiket olvastam. Nincs megszabott időbeosztás, ami előírná, mikor mit érezzünk. Egyszerűen meg kell birkóznunk a pokollal, ahogyan és amikor lesújt ránk.”

 - Jessica Park

Cameron

- Állítólag megölte a saját apját, mert megkeserítette a gyerekkorát! Apagyilkos! Semmirekellő! – Folytonos pusmogások követtek, amikor csak elhaladtam a cellák előtt, hogy újabb hasztalan órát töltsek az ügyvédem társaságában, aki ígérete ellenére még mindig nem jutott előrébb. Szánta-bánta minden bűnét, de ez rajtam sajnos nem segített. Továbbra is én voltam a fiú, akit apja gyilkosának tituláltak alaptalanul. Rendben van, talán nem annyira alaptalan a vád, hiszen pontosan azt akartam tenni, ami történt vele. Meg akartam ölni, hogy ezzel megkíméljem a családomat egy újabb szenvedéstől. Nem akartam, hogy az a férfi visszatérjen az életünkbe, és mindent leromboljon. Várunk ingatag alapokon állt, csupán egyetlen téglát kellett volna elmozdítania, és mindannyian ismét a mélypontra kerültünk volna. Egyetlen egy nyavalyás tégla, az juttatott engem ide.

- Brown, talpra, látogatója van – harsant az egyik őr érzelemmentes hangja. Kényelmes tempóban felkászálódtam arról az ágynak nevezett valamiről. Kinyújtóztattam elgémberedett izmaimat, és tettem egy lassú lépést a cellám ajtaja felé. – Igyekezzen, mert a kisasszony nem fog örökké várni magára.

Megtorpantam. Grace lenne a látogató? Hogy került ide? Világosan megkértem Samanthát, hogy tartsa távol a börtön ötven méteres körzetéből is. Az igazság az, nem akartam, hogy így lásson. Viszont azt is tudtam, hogy mindennél jobban szükségem van rá. Már a puszta látványából is erőt meríthetek a továbbiakhoz. Az elmúlt napokban, vagy talán már hetekben is az ő alakja tartotta bennem a lelket, hogy ne essek szét. Mások talán megfutamodtak volna, begubóztak volna a cella egyik sarkában, és biztató szavakat suttogtak volna maguknak, hogy elhiggyék, van innen kiút. Én Gracebe kapaszkodtam. Lassú léptekkel elindultam az úgynevezett társalgó felé, ahol a rabok találkozhattak a szeretteikkel, de természetesen egy üvegfal választja el őket egymástól. Grace már ott várt rám. Türelmetlenül mocorgott a székén, miközben a folyosót leste. Összeszorult a szívem, ahogy leültem Vele szembe. Óvatosan végignéztem rajta, változásokat kerestem. Tudni akartam, milyen állapotban van. Szemei beesettek voltak, kialvatlannak tűnt, talán napok óta alig evett. Megesküdtem volna rá, hogy még fogyott is az elmúlt időszakban. Meg akartam érinteni, hogy megbizonyosodjak róla, jól van. De a vak is látta, egyáltalán nem volt rendben.

- Szia – köszönt. Megpróbált mosolyogni, ami nagy erőfeszítésébe kerülhetett. Tiszteltem azért, hogy nem sajnálkozva pillant rám.

- Hogy vagy? – kérdeztem azonnal.

Keserűen felnevetett. – Ezt nem nekem kellene kérdeznem tőled?

- Jól vagyok, Grace – feleltem. – Én miattad aggódom. Eszel rendesen? Mennyit alszol? – Lesütött szeméből tudtam, hogy mindkét tevékenységet elhanyagolta. – Rád kell uszítsam Ryant és Darrent? Komolyan? Grace, pihenned kell!

- De nem tudok – fakadt ki. – Folyton azon jár az agyam, mi történhet veled itt. Képtelen vagyok lehunyni a szemem anélkül, hogy ne jutna eszembe, hogy ott kellene lenned mellettem. – Egy apró könnycsepp gördült le az arcán, de azonnal le is törölte. Azt hihette, nem vettem észre, de láttam. Nem akartam ilyennek látni. Miattam szenved. – Aggódom érted.

- Cica, ne tedd! Könyörgöm neked, ne aggódj. – Tenyeremet a minket elválasztó üvegre helyeztem. – Kicsim, minden a legnagyobb rendben lesz. Nem sokára odakint leszek, és minden megy tovább.

Lassan felemelte a kezét, és tenyerét az üveg másik oldalára tette. – Ígéred?

- Ígérem, Grace. Nem sokára odakint leszek veled. Bármivel is próbálkoznak a nyomozók, nem fognak bevarrni valami olyasmiért, amit nem én követtem el – magyaráztam. Tudtam, ha korábban példamutató életet éltem volna, most nem lennénk ebben a helyzetben. Ha nem döntök helytelenül a múltban, most nem lenne megalapozott a nyomozók gyanúja, miszerint megöltem a saját apámnak. Volt-e indítékom? Volt. Meg volt-e hozzá a megfelelő eszköz? Meg. Megtettem? Nem. És most csak ez számított.  Legalábbis nekem ez volt a legfontosabb. – Csak tarts még ki egy kicsit! Kérlek!

- Rendben – szipogott. – Vigyázz magadra!

- Vigyázni fogok – bólintottam. – Nem lesz semmi gond. – Igyekeztem pozitívnak tűnni, de ebben a helyzetben, ez teljesen reménytelennek tűnt. Túl régóta voltam itt ahhoz, hogy néhány egyszerű lépéssel kivihessenek innen. Bíznom kellet a szeretteimben, hogy mindent megtesznek értem. Tenni ne tudtam ugyan semmit sem, így nem volt más feladatom, mint várni valami eszméletlen nagy csodára, ami majd kijuttat erről a borzalmas helyről.

***

Magamban számoltam, hány zárka ajtaja nyílik ki, majd csukódik be egy nap alatt. Ez volt az egyetlen szórakozási lehetőségem. Egyelőre még nem engedtek ki a többi rabhoz, amiért hálás is voltam. A számolgatáson kívül még a börtönőrök cukkolása volt a kedvenc tevékenységem. Bűn nélkül bűnhődtem, és ezt rajtuk vezettem le. Természetesen ennek hála nem bántak velem kegyesen. Ott tiportak belém, ahogy csak lehetett.

Hirtelen valami különöset hallottam. Cipő kopogása a padlón. Cipőkopogás? Tudtommal a börtönőrök egyike sem hordott magassarkú cipőt, ami viszont másra engedett következtetni.

- Nagyfiú, kellj szépen fel – hallottam Samantha hangját. Kérdően néztem rá, miközben egy őr csigalassúsággal kinyitja a zárka ajtaját. – Szabad vagy.

- Mégis hogy? – kérdeztem, de tagadhatatlanul felvidultam.

- Azzal később törődj! Odakint várnak rád.

Nem is kellett több. Egy gyors ellenőrzés és a cuccaim visszaszolgáltatása után szinte úgy rohantam a kijárat felé. A Nap erősen sütött, majd’ kiégette a retinámat, de nem számított, kint voltam.

- Cameron! – A hang irányába fordultam, de anélkül is felismertem. Tízezer közül is megismertem volna. Alig tettem felé néhány lépést, máris a karomban volt. Végig tapogatta a kezeimet, a mellkasomat és a hátamat is lehetséges sebesüléseket keresve.

- Nincs semmi bajom, Cica! Jól vagyok!

Karjait a nyakam köré fonta. Viszonoztam az ölelését, és korábbi gyanúm beigazolódott, tényleg fogyott. – Annyira örülök, hogy végre itt vagy. – Egy lágy csókot leheltem a feje búbjára. Halkan felszipogott. – Féltem, Cameron.

- Tudom, kicsim – simogattam meg az arcát. El sem tudom mondani, mennyire hiányzott az érintése, hajának illata, bőre puhasága. Lehajoltam hozzá, ő pedig szinte már ösztönösen ágaskodott fel, hogy ajkunk végre összeérhessen. – Szeretlek, Grace.

- Én is szeretlek téged, Cameron – suttogta.

Csak ekkor tűnt fel, hogy néhány méterrel hátrébb ott áll Anya, Grant és Sarah is. Anya szeme könnyeiktől csillogott. Egészen addig tartotta vissza a sírást, míg át nem öleltem. Keservesen sírt, és suttogott valamit arról, hogy most már vége. Nem bánthat többé minket senki sem, és minden rendbe fog jönni. Sarah vidáman ugrott a karomba.

- Ne menj el többet, jó?

- Rendben van, prücsök, nem megyek még egy ideig sehova – motyogtam. – Tudjátok, mi történt, hogy kiengedtek? – Fordultam Anyáék felé.

- Igen – csatlakozott hozzánk Grace. – Megtalálták a valódi tettest. Igazából, a férfi, Arnold Berry saját maga vezette el a rendőröket a gyilkos fegyverhez. Egy üzenetet hagyott a kötényemben.

- Te találkoztál vele? – kérdeztem azonnal.

- Igen – bólintott. – Egyszer a kávézóban, majd a temetésen.

A temetés… Különös érzések lettek úrrá rajtam. Talán szomorúság? Gyász? Apám egyiket sem érdemelte meg, mégis ott motoszkált bennem valami. – Menjünk haza.

- Rendben – mosolygott Anya.

Az út nagy része csendesen telt. Ki nem mondott szavaink lebegtek közöttünk. Rengeteg kérdésem lett volna még, de le akartam zuhanyozni, enni valamit, és aludni. Gyakorlatilag azt sem tudtam, milyen nap van. A házunk ajtaján olyan érzés volt belépni, mintha már évek óta nem jártam volna az ismerős nappaliban. Úgy éreztem, hosszú ideje nem láttam már a konyha ablakán beszűrődő napfényt. Minden apró tárgy melegséggel töltötte el a szívemet. Anya azonnal az asztalhoz ültetett, és képes lett volna hétfogásos vacsorát készíteni abban a pillanatban, ha azt kívánom.

- Anya, nyugodj meg, nem lesz semmi gond – fogtam meg a vállát.

Megremegett az ajka. – Azt hittem, sosem látlak többé.

Köré fontam a karjaimat, és csak ekkor vettem észre, milyen alacsony és törékeny teremtés. Mindig is keményen állta a sarat. Apám kínzásait is szótlanul, sokszor egyetlen egy pislogás nélkül tűrte. Ugyanez a nő, most összetörve zokogott a karjaimban. – Nincs semmi baj, Anya, itt vagyok.

- Nem lett volna szabad bezárniuk oda, nem kellett volna, nem te tetted. Nem vagy kegyetlen.

Két kezem közé fogtam az arcát, és kikényszerítettem belőle, hogy rám nézzen. – Anya, jól vagyok, és mi is rendben leszünk. Oké?

- Rendben – bólintott. – Mit szeretnél enni?

- Mindegy – mosolyogtam.

Evés után beállítottak a zuhany alá, miután Sarah diszkréten közölte, büdös vagyok. Sosem zuhanyoztam annyi ideig, mint most. Úgy éreztem, több évnyi kosz rakódott rám abban a cellában, amit csak alapos sikálással tüntethetek el. A meleg víz már fogyóban volt, amikor mondhatni tisztának éreztem magam. Megtörölköztem, magamra kaptam egy nadrágot, és miközben a hajamat töröltem, a szobámba indultam. Úgy gondoltam, hogy a rendőrök alaposan feltúrták, de semmi nyoma sem volt annak, hogy valakik kutattak volna bárhol is. Ez volt a második, ami feltűnt. Az első az, hogy Grace ott ül az ágyam szélén. Ledobtam a törölközőt a székem hátuljára, majd ellenőriztem az ajtót. Zárva… Tehát Grace már gondoskodott arról, hogy kettesben lehessünk. Bármennyire is vágytam az érintésére, először meg kellett győződnöm valamiről. Megfogtam a kezét, és magam elé állítottam. Lassan kibújtattam a pólójából, és alaposan szemügyre vettem. Nem csalt a megérzésem, fogyott. Már először is éreztem, ahogy átöleltem.

- Cica, te fogytál – mondtam. Bűnbánóan lesütötte a szemét.

- Cameron…

- Miattam kockáztattad az egészséged. Ez soha többet nem fordulhat elő, megértetted?

- Meg – suttogta.

- Nézz a szemembe, és úgy mondd!

Felemelte a fejét, összeakadt a pillantásunk. Barna szeme fogjuk ejtette az enyémet. – Megértettem, Cameron.

- Remek, és most gyere – húztam magammal. Az ágyra heveredtem, Őt pedig az ölembe húztam. Rengeteg minden hiányzott a börtönben töltött idő alatt, de a legfontosabb az volt, hogy ott legyen mellettem. Minden másra még rengeteg időnk lesz, nem hajt minket a tatár. Most csak érezni akartam, hogy velem van.

- Hiányoztál – motyogta.

- Milyen volt? – kérdeztem.

- Micsoda?

- A temetés… - Fogalmam sem volt, miért érdekel ez ennyire. Az apám egy szörnyeteg volt, senkinek sem fog hiányozni.

- Szép volt – mondta halkan. – Már amennyire egy temetés lehet szép. Hogy érzed magad ez miatt?

- Hogy kéne?

- Az apád volt, Cameron. Bármit is tett, mindig is az volt. Biztosan voltak szép pillanataitok korábbról, és…

- Voltak – vágtam rá. Pontosan ez miatt éreztem magam ennyire pocsékul. Azok miatt az emlékek miatt, amik kedvesek voltak számomra vele kapcsolatban. Mielőtt elvesztette volna a munkáját. Egy család voltunk. Szerettük egymást.

- Milyen volt?

Sosem beszéltem senkinek sem múltam ezen részéről, és most azon kaptam magam, hogy mindent feltárok Grace előtt. Beszélek a kirándulásokról, a közös horgászatokról, a piknikezésekről a parkban. Mindenről, ami egy kisgyerek számára a boldogságot jelentette. Hosszú ideig csak úgy ömlenek belőlem a szavak, mintha valaki megnyitott volna egy zsilipet. Mosolyogva emlékszem vissza a boldog időszakjainkra. Az emlékek felidézése azonban valami más érzést is kelt bennem, amiről azt hittem, hogy sosem fog a szívembe utat törni. Gyászolni kezdem az apámat. Nem az őrült, a családja életét megkeserítő férfit, hanem azt, aki előtte volt. Engedem magamnak, hogy az érzéseim felülkerekedjenek rajtam, mert tudom, hogy Grace ott lesz velem, és segít visszatérni a jelenbe. Hagyom, hogy leomoljanak a felépített falaim, és kitárulkozom Grace előtt. Egy pillanat alatt valaki más embernek érzem magam, aki képes gyászolni az apját.

- Cameron? – Grace hangja aggodalmasan cseng a fülemben. Ekkor veszem észre, hogy percek óta sírok. Le akarom törölni a könnyeimet, nem akarok gyengéden látszani előtte, de Grace elveszi onnan a kezemet, és átölel. Hagyja, hogy egy kis időre egy kisfiú legyek, aki elveszítette az apját.