Prológus/ Grace

„Vannak sebek

Melyek begyógyíthatatlanok
Folyton felfakadnak
Kötésükön átüt a bánat
Melyeket mindig felkaparnak
És örökkön-örökké fájnak.”

- Pethes Mária

Grace

Öt évvel korábban…

 - Kislány, maradj velünk! Tarts ki! Jelezz, ha hallasz! – A férfi hangja egészen távolról hallatszott, mintha egy hosszú, végeláthatatlan csövön keresztül beszélt volna hozzám. Ennek ellenére értettem minden egyes szavát, de testem nem engedelmeskedett a parancsomnak. Mellkasomba erős szúró fájdalom költözött, fejem lüktetett, mintha készen állna bármelyik pillanatban szétrobbanni. Szemhéjamra mázsás súly nehezedett. – Velünk kell maradnod! – Elképzelésem sem volt, mi folyik körülöttem, de agyamban rémképek villantak. Egy közeledő autó fényszórója világított a szemembe, Anya hangos sikolya törte meg az este csendjét. Anya…

- Gyönyörű voltál ma este, kicsim. – Kézen fogva léptünk ki a tánciskola ajtaján a hideg éjszakába. Anya összefogta maga előtt a kabátját, hűvös szellő lebegtette a szabadon hagyott fürtjeimet. Lenéztem szorosan összefonódó ujjainkra, majd a másik oldalamra pillantottam. Próbáltam odaképzelni Apát, ahogy együtt tartunk hazafelé egy előadásom után. Útközben megállunk Anya kedvenc vendéglőjében sült krumplit enni, Apa vicceket mesél, boldogok vagyunk. – Ráadásul az egészet felvettem, hogy édesapád is láthassa, amint hazaér. – Egy pillanatra elönt a szomorúság. Már fél éve annak, hogy Apa ismét elutazott. Ugyan folyamatosan tartjuk vele a kapcsolatot, az mégsem ugyanolyan. Az összes barátnőm édesapja ott volt a fellépésen, hogy az első sorokból nézhesse a lánya minden egyes lépését, kivétel az enyémet. Mélyen legbelül tudtam, hogy nem lennék képes igazán haragudni rá, hiszen minden pillanatban a hazájáért harcol. Amióta az eszemet tudom, egy különleges alakulat tagjaként szolgál a katonaságnál. A legutóbb Afganisztánba készültek. Tudtam, hogy ez az út más lesz, mert Anya nem akarta elengedni. Sírva könyörgött neki, hogy maradjon, de nem volt más választása. Az édesanyám erős nő volt, az év legnagyobb részében egyedül nevelt, és a nagy távolság ellenére mindvégig kitartott Apa mellett. Szerették egymást. Tudom, hogy Apa még most is szereti Őt.

Sietős léptekkel igyekezetünk az autó felé, hogy végre elrejtőzhessünk a hideg elől. Bár már tavaszodott, az időjárás mostanság mégis elég hidegre fordult. – Kösd be magad! – figyelmeztetett Anya, mielőtt beindította volna a motort. Türelmesen megvárta, míg a helyére kattintom az övet, és kiegyenesedem. Lassan gördültünk ki a szinte már teljesen üres parkolóból. Minden egyes alkalommal én vagyok az utolsó táncos, aki hazamegy. Az utak viszonylag csendesek voltak, csak néhány autó húzott el mellettünk. Ha behunyom a szemem, még mindig hallom Anya vidám hangját, ahogy a kedvenc dalait énekli együtt a rádióval, megjegyzem kicsit hamisan, de én imádtam.

Már csak néhány utcára lehettünk a házunktól, amikor megálltunk egy kereszteződésnél. Néhány másodperccel korábban váltott pirosra a jelzés. Anya a kormányon dobolva várta, míg ismét felvillan a zöld kis lámpa, hogy folytathatjuk utunkat. Sosem vezetett gyorsan, így most is csak nyugodt mozdulatokkal adott gázt, hogy a kocsi elinduljon. Oldalról valami erős fény világította meg az autónk belsejét, óvatosan elfordítottam a fejem.

- Anya! – kiáltottam. Anya felsikoltott, védekezően emeltem fel a kezem. Csak egy hatalmas csattanás volt, mindössze néhány pillanat alatt történt minden. A viszonylag boldog életem egyik pillanatról a másikra pokollá lett.

Négy nappal később ébredtem fel. Amikor kinyitottam a szemem, a szobában uralkodó fehérség szinte elviselhetetlen volt. Sűrűn pislogtam, hogy végre megszokjam a szemembe áradó erős fényt. Hosszú másodpercek teltek el, mire képes voltam nyitva tartani a szemem anélkül, hogy fájdalmat okoznék magamnak. Tekintetemet végigfuttattam mindenen, egy egyszerű fehér ágyon feküdtem. Testemből csövek indultak az ágy mellett heverő gépezetekbe. Csipogásuk volt az egyetlen hang a helyiségben. A falakat színes mesefigurákkal díszítették, emlékeztem rá korábbról. Egyszer már jártam itt. Néhány évvel ezelőtt Anya intései ellenére felmásztam a kertünkben álló hatalmas fára. Utólag belegondolva, tényleg nem volt jó ötlet, ugyanis rövid percek múlva lepottyantam. Szinte meg se kottyant, de Anya ragaszkodott hozzá, hogy behozzon a kórházba. Akkor azonban egy kissé vidámabb szobában voltam, és nem kötöttek gépekre. Fel akartam kelni, hogy megkeressem Anyát, de nem voltam képes mozdulni. Olyan érzés volt, mintha legalább száz évig aludtam volna, és az izmaim hozzászoktam volna az állandó mozdulatlansághoz. Elképzelésem sem volt, hogy Csipkerózsika hogy bírt olyan sokáig egy helyben feküdni a hercegére várva. Én biztos beleuntam volna a várakozásba, és megkerestem volna magam. Óvatosan elfordítottam a fejem, és csak ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül. Apa az ágyam melletti széken aludt, de első pillantásra fel sem ismertem. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, arcát többnapos borosta díszítette. Fáradtnak tűnt, de ki ne lenne az, miután egy székben alszik.

- Apa! – Hangom felismerhetetlen volt, és a szavak csak erőtlen suttogásnak tűntek. Megköszörültem a torkom, mire Apa megmozdult. Kinyitotta a szemeit, és egy pillanat alatt talpra ugrott. Hatalmas tenyerével megérintette az arcom. Hangos sóhaj hagyta el a száját, enyhe megnyugvást pillantottam meg az arcán.

- Kicsim. – Kezei remegtek, ahogy megnyugtatóan simogatták a bőröm. Belenéztem abba a sötétbarna szempárba, amibe mindig vigaszt találtam, és már tudtam. Agyamat elöntötték az emlékek, ahogy az autó belénk csapódott a kereszteződésnél, és lesodort minket az útról. Piros fények villogtak a távolban, szirénák hangja törte meg az éjszaka csendjét. – Minden rendben lesz, kicsim! Minden rendben lesz! – Zokogni kezdtem, könnyek csorogtak le az arcomon. Szívemet ezernyi apró tű bökdöste. Apa magához ölelt, amennyire csak a csövek engedték. – Itt vagyok! – suttogta.

Rövidesen az orvos tájékoztatott minket, hogy súlyosan megsérült a lábam, így nemhogy nem táncolhatok, de még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán lábra tudok-e állni. Emlékszem, hogy végig Apa kezét szorítottam, ahogy hallgattam Dr. Cruz szavait. De hála a hosszan tartó terápiának ismét képes voltam járni. Hónapokig minden egyes nap több órát töltöttem orvosok, nővérek és gyógytornászok társaságában. Apa mindvégig mellettem volt, ő volt az, aki minden egyes alkalommal biztatott, hogy még van remény. Nélküle nem lettem volna képes végigcsinálni a tucatnyi kezelést. A baleset után azonnal otthagyta a katonaságot, hogy velem maradhasson, és szavaiból tudtam, hogy nem is szándékozik visszamenni a hadseregbe.

A temetés egy héttel a baleset után volt. A rokonok szerint gyönyörű volt, és Anya nem is kaphatott volna szebb búcsúztatót, én viszont nem emlékszem semmire sem belőle. Tudom, hogy Apa egy pillanatra sem engedte el a kezemet. A könnyektől nem láttam semmit, csak a sok feketébe öltözött embert körülöttem. Alakjuk egy hatalmas árnyékká mosódott össze a szemem előtt. Ahányszor ránk pillantottak, sajnálat suhant át az arcukon. Olyanok is akadtak, akik felajánlották a segítségüket, de csak egymásra volt szükségünk. Csak Apa és én, csak mi maradtunk egymásnak.