2016. július 25., hétfő

42. fejezet / Grace

1 megjegyzés:
Sziasztok!
Mint ahogy azt látjátok, kicsit rendszertelenül érkeznek az új részek. Ennek több oka is van, de előbb-utóbb eljutok odáig, hogy kitegyem az új részt.
Egyelőre úgy néz ki, hogy 50 részes lesz a blog, de ez még nem teljesen biztos.
Mindenesetre itt az új fejezet.
Jó olvasást!
Lena



42.

„Rengeteg minden meg tudja törni az embert, ha nincs, amibe kapaszkodjon.”
 - Katja Millay

Grace

Rémségesen hosszú napok voltak a hátam mögött. A rendőrség újra és újra ugyanazokat a kérdéseket ismételgette, miközben Cameron ártatlanul sínylődött a rácsok mögött. A vezető nyomozó többször is próbált rászedni minket, hogy én vagy Cam bármelyik barátja olyan vallomást tegyen, amiben ott rejtőzik a Brown fiú – ahogy ő mindig is emlegette - bűnösségének gondolata. De nem járt sikerrel. Senki sem vallott ellene a szerettei közül. Miért is tettük volna, ha mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy ártatlan. Délelőtt egy csapat rendőr dúlta fel a szobámat, majd a Cameron által rendbe hozott próbatermemet is. Úgy gondolták, hogy az igazi gyilkos fegyvert a mi házunk falai között kell keresni. Hol máshol rejtené el a gyilkos fegyvert, mint a barátnője házában. Abszurd! Annak a gyanúja is felmerült, hogy Apa vagy én bűntársak voltunk.  Ez volt a hab a tortán! Alaptalanul vádaskodott a rendőrség. Samantha, Cameron új ügyvédje pedig taktikát váltott. Igyekezett aláásni a bizonyítékokat, amikről egy szót sem ejtettek előttünk a rendőrök. Ezért is mindannyian úgy gondoltuk, hogy semmi sincs a nyomozók kezében, de mivel nincs más gyanúsított, Cameront akarják felelősségre vonni.
Minden vágyam az volt, hogy legalább láthassam Cameront, de megtiltották, hogy bemenjek hozzá. Tulajdonképpen Cam tiltotta meg. Nekem pedig tiszteletben kellett tartanom az elhatározását, miszerint nekem távol kell maradnom a rendőrségtől. Tehetetlennek éreztem magam. Folyton rohangáltam ide-oda, hogy kiderítsek végre valamit. Állandóan a telefonon lógtam, hogy megtudjam, történt-e valami előrelépés. Azonban a válasz mindig ugyanaz volt. „Sajnos nem”. Egyhelyben totyogtunk napok óta. Susan nemrég felhívott, hogy menjek át hozzájuk, mert beszélni szeretne valamiről.
Csengetés nélkül léptem be a házba. Ekkora már mindenki hozzászokott állandó jelenlétemhez.  Susan a nappaliban ült, mindenfelé lapok hevertek előtte. Szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek. – Hogy érzed magad? – Helyet foglaltam mellette, tenyeremet a kézfejére simítottam. Hülye kérdés volt, elismerem, de nem tudtam mást mondani.
- Olyan mintha újra kellene élnem azt, amikor Henryt börtönbe zárták – ismerte be. – Végelláthatatlan hosszú kihallgatások, rendőrök a ház körül, házkutatások. Sosem lesz vége. - Magamhoz öleltem, és hagytam, hogy kisírja magát. Legszívesebben én is engedtem volna a könnyeimnek, de nem tehettem, legalábbis még nem. Erősnek kellett lennem, és támogatni a szerelmem családját. – Mik ezek? – kérdeztem az asztalon lévő iratokra pillantva.
- Henry temetését intézem. A rendőrség kiadta a holttestét a hullaháznak, és engedélyezték a temetést. Nem gondoltam volna, hogy ezzel nekem kell még törődnöm, de nincs más, aki megtenné.
- Szükséged van segítségre?
- Nem akarlak belerángatni.
- Nyakig benne vagyok már így is – vontam vállat, de egy cseppet sem bántam. Szinte már a család részének éreztem magam, és kötelességemnek tekintettem, hogy segítsek nekik, amiben csak tudok. A délután nagy részét ezért is a temetkezési vállalkozónál töltöttük Susannal. A legapróbb részletekig letárgyaltuk a temetést. Susan próbálta minél későbbre tenni, hogy Cameron is ott lehessen, de félő volt, hogy nem engedik ki addigra sem. Délutánra még inkább erősödött bennem a késztetés, hogy meglátogassam végre Cameront, de továbbra sem engedtek volna be hozzá, így megpróbáltam elfoglalni magam. A kávézóban tevékenykedtem iskola után, majd vártam a csodára. Napok óta arra a bizonyos villámcsapásszerű meglepetésre vártam, ami majd megváltoztat mindent. Újabb vendég érkezett. Nagyot sóhajtottam, kelletlenül az asztalhoz cammogtam, és gépiesen szólaltam meg.
- Üdvözöljük nálunk. Mit hozhatok? – Erőltetett vigyorgás, megjátszott kedvesség. Pipa.
A férfi rám mosolygott. Fogsorának látványától a hideg is kirázott. Az utóbbi időben egészen paranoiássá váltam. Mindenkiben azt kerestem, vajon mit követhetett el, mit akar eltitkolni? Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle az efféle gondolatokat, és a feladatomra koncentráljak, ami ebben az esetben abban merült ki, hogy kivigyek egy csésze kávét és egy habos sütit.
- Elnézést kisasszony – fogta meg a kezemet, ahogy távozni akartam. – Tud valamit erről az ügyről, amiről az egész város beszél? Állítólag gyilkosság történt.
Pincérnő vagyok, és nem egy pletykafészek. Pillanatok alatt felment bennem a pumpa, dühösen villant a szemem a férfire. Azonnal vette a lapot, és gyorsan elvette a kezét. – Bocsánat, nem akartam tolakodó lenni.
- Az egész ügy egy félreértés – mondtam, és ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket. Valami azonban mégsem hagyott nyugodni. A fickó túlzottan is kíváncsinak tűnt az üggyel kapcsolatban.
- Min tanakodsz, kicsim? – kérdezte Apa néhány órával később. Mindketten a kanapén ültünk, Lucky a lábam előtt hevert, a háttérben valami betelefonálós műsor ment éppen.
- Volt egy férfi a kávézóban… Az ügy után érdeklődött. Korábban még sosem láttam itt – magyaráztam.
- Lehetséges, hogy csak átutazó.
- De akkor miért érdekli az ügy?
- Talán egy újságíró.
- Fura tetoválásokkal a karján? – néztem rá kérdően. Persze, nincs kőbe vésve, hogy egy újságíró karját nem boríthatják különféle színes minták, de valahogy nem állt össze a kép. Végül arra jutottam, hogy túlságosan is beleéltem magam a nyomozósdiba, és mindent meg szeretnék tenni, hogy Cameron kint legyen végre.

***
Hiába teltek a napok, hiába dolgozott mindenki az ügyön, Cameron még nem volt szabad. Továbbra is a börtön rácsai tartották fogva. Fogalmam sem volt, mit érezhet most. Egy olyan gyilkosságért bűnhődik, amit nem ő követett el. Kezdtem megőrülni. A tükör előtt állva döbbentem rá, hogy mennyire fáradtnak nézek ki. Szemeim alatt fekete körvonalak éktelenkedtek, kialvatlan voltam, alig ettem az elmúlt napokban. Hiába győzködtek, hogy össze kell szednem magam, már nem voltam rá képes. Vészjósló gondolatok, jövőképek lebegtek a szemem előtt.
- Kicsim, indulhatunk? – lesett be Apa a szobába. Hátrafordultam, és összeakadt a tekintetünk. Gyűlöltem a temetéseket, mindegyik azt a napot juttatta eszembe, amikor Anyától végleg búcsút vettünk.
- Persze – bólintottam.
- Biztos vagy benne?
- Igen, ott akarok lenni mindenképp – mondtam.
Wildebay temetője a város szélén helyezkedett el. Mikor megérkeztünk már kisebb csoport állt a sír mellett. Senki sem számított túl nagy tömegre, de mindenki ott volt, aki fontos. Mindenkit, kivéve egy valakit. Cameron nem lehetett ott az apja temetésén. Hiába a sok kérvény, tárgyalás, még Samantha sem tudta elérni, hogy kiengedjék erre a rövid időre. Pedig mindenbe beleegyeztünk, de mindhiába. Két rendőr, nyomkövető. A nyomozók hajthatatlanok voltak. Ezért most ott álltunk a sír körül a legközelebbi ismerősökkel Cameron nélkül. Próbáltam nem Anya temetésére gondolni, és elűzni a könnyeimet, de a szertartás felénél eltörött a mécses. Potyogtak a könnyeim. Oldalra pillantottam. Az egyik fa árnyékában megbújt egy fekete ruhás férfi. Első ránézésre nem volt ismerős, de Ő volt az, a férfi a kávézóból. Talán ismerte Cam apját? Mi van, ha pont a börtönből ismerik egymást? Korholtam magam, amiért egy temetésen is nyomozni próbálok, de ez volt az egyetlen kiút számomra. Tennem kellett valamit azért, hogy visszakapjam a szerelmemet.
- Apa, mindjárt visszajövök – motyogtam, és a temető árnyékos része felé indultam. Reméltem, hogy ott lesz még a pasi, mert nem szerettem volna elszalasztani, hogy valamit megtudjak.
- Ügyesen kiszúrtál – szólalt meg egy mély hang a hátam mögött. Azonnal megpördültem, és a férfire néztem.
- Ismerte őt?
- Igen – bólintott.
- Azért utazott csak ide, hogy részt vegyen a temetésén?
- Nem – felelt. Meg kell mondjam, nem volt valami bőbeszédű fickó, és dühítettek a válaszai.
- Hanem?
- Dolgom akadt errefelé – mondta. „Könnyed” beszélgetésünk itt fordult más irányba. Hangja még inkább elkomorult, szinte néhol már fenyegető volt. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele, de nem mertem következtetni, csak a saját paranoiámnak tudtam be hogy ilyen fura elméleteket gyártok.
- Rendben… Tudta, hogy ide fogok jönni, ugye?
Felnevetett. – Igen. Okos lánynak tűnsz
- Okos lánynak? Mihez vagyok okos?
- Sok mindenhez, Grace – kacsintott. Hátrébb léptem. – Nem foglak bántani. Csak szerettem volna tudni, hogy Cameron jól van-e?
- Nem tudom, nem mehetek be hozzá a börtönbe – mondtam. – Ismeri Cameront?
- Személyesen még egyszer sem találkoztam vele.
Kezdett ez az egész különös lenni. Érdeklődött Cameron után, holott még sosem látták egymást. Érdekes. Próbáltam nem arra gondolni, hogy ennek a férfinek bármi köze is van az ügyhöz, de nem ment. Az agyam hátsó szegletébe beköltözött egy gondolat, amit nem tudtam kiűzni onnan, bármennyire is erőlködtem.
- Még találkozunk, Grace! – intett felém, majd elindult a temető egyik kijárata felé. Követnem kellett volna? Vagy legalább a nevét megkérdezni? Utólag visszagondolva, az minden bizonnyal sokat segített volna, ha legalább tudom a nevét.  
Kifelé menet még elgondolkodtam egyszer a dolgon, de végül arra jutottam, hogy csak nagyon ki akarom hozni Camet onnan. A kocsik felé tartva észrevettem, hogy valami nincs rendben. Grant szorosan magához ölelte Susant, Angie és Apa pedig tanácstalanul néztek össze. Samantha szinte rémült arccal állt közöttük. Mi történt? Sajnálkozó arccal pillantottak rám. Tudtam, hogy baj van, de nem is sejtettem mekkora.
- Mi folyik itt?
- Cameront átszállították.
- Hova?
- Egy megyei börtönbe – felelt Apa. Pont időben lépett mellém, így megakadályozhatta, hogy a földre rogyjak. A karjába omlottan, és sírni kezdtem. Az átszállítás nem jelentett jót. Onnan sokkal nehezebb lesz majd kihozni Őt, mint eddig. Ott lebegett a szemem előtt a jövő, hogy talán sosem látom viszont szerelmemet anélkül, hogy rácsok választanának el minket.

2016. július 16., szombat

41. fejezet / Az idegen

6 megjegyzés:
Sziasztok!
Némi kimaradás után megérkezett az új rész. A címből már sejthetitek, hogy nem szokványos résszel érkeztem, hanem valami egészen mással, ugyanis a fejezet egy idegen szemszögéből íródott ezúttal. Szerettem volna, ha nem csak közvetve kaptok információkat a történésekről, hanem elolvashatjátok azt is, ami a háttérben zajlik, de se Grace, sem Cameron nem vesz benne részt. Remélem, hogy a kisebb váltás ellenére is tetszeni fog a rész, és visszatértek, hogy nyomon kövessétek velem együtt a két fiatal történetét.
Jó olvasást!
Lena



41.

„Az embert mindig utoléri a sorsa. A tapasztalat azt mutatja, hogy inkább előbb, mint később.”
 - Vivien Holloway

Az idegen

Napokkal a szabadulásom előtt szöget ütött a fejemben egy gondolat, amit az Istenért sem tudtam kiűzni onnan. Tegyem meg? Újra és újra felmerült bennem a kérdés, mi lenne a helyes döntés. Hagyni, hogy egy szörnyeteg visszatérjen a családja környezetébe, és feldúljon mindent, vagy tenni ellene. De hogy lehet megakadályozni, hogy valaki tönkretegye szerettei életét, amiért minden bizonnyal keményen dolgoztak? Egy megoldás jutott csak eszembe. Egyetlen egy végzetes döntés, amit készen álltam meghozni, hogy néhány embert megkíméljek a szenvedéstől. Tudtam, hogy nem helyes. Hogy is lenne az egy ember meggyilkolása? Évekig hallgattam Henry szövegét arról, mit fog tenni, ha egyszer kiszabadul a börtönből. Részletesen elmesélte, hogy fogja elérni, hogy a családja ismét a lábai előtt heverjen. Undorodtam már csak a gondolattól is, hogy egy ilyen férfit szabadon engedjenek, de a börtön falai között meg volt kötve a kezem.
- Ma van a szerencsenapja, hazamehet – motyogott az őr, ahogy kinyitotta a cellám ajtaját. Lassú léptekkel hagytam el azt az apró lyukat, ami évekkel korábban az otthonommá vált. Sokan a börtönben töltött évek alatt elhatározzák, mennyi mindenen fognak változtatni, hogy fognak új életet kezdeni miután kiengedik őket, erre én mit teszek? Eltervezem, hogy megölök valakit. Az első lépések különösek voltak. Sehol egy bilincs, egy árgus szemekkel pásztázó őr, egy goromba cellatárs. Furcsa érzés volt rácsok nélkül tekinteni a napfényre, magamba szívni a Nap melegét, amit már olyan régen nem élvezhettem ennyire szabadon. Kedvem támadt volna ugrándozni, és bolond módjára végigfutni azon az utcán, valami mégis megakadályozott benne, fejem fölött ugyanis már ott gyülekeztek az újabb sötét felhők. Alaposan meg hánytam-vetettem a dolgot. Elvégre mit is kezdhetnék idekinn? Se munkám, se családom, sehol egy ember, aki törődne velem akárcsak egy kicsit is. A tulajdonomat mindössze a szüleim háza és az autóm képezte, amire szükségem is volt, ha követni akarom Őt. Visszanéztem a börtön épületére.
- Hamarosan – suttogtam. Nem állt szándékomban elmenekülni az igazságszolgáltatás elől, csak egyszerűen azt akartam, hogy tegyék a dolgukat, és önerőből jöjjenek rá, ki tehette. Végül útnak eredtem, és ellátogattam a házamhoz. Csupán néhány szükséges holmit szedtem össze. Meglepett, hogy nem rámolták ki az egész épületet, míg odavoltam. Megköszöntem a szomszéd férfinek, hogy vigyázott a házamra, majd bevágódtam az autóba. Előtte magamhoz ragadtam egy ósdi térképet, ami talán még a gyerekkoromból származik, de a célnak pont megfelelő volt. Megtalálni a Wildebaybe vezető pontos utat. Számolgattam ide-oda, és rádöbbentem, hogy a hely közelebb van, mint gondoltam volna. Csupán néhány órányi kocsikázásra volt szükség, és már ott is voltam. Útközben volt időm átgondolni, hogy tényleg ezt akarom-e tenni, és arra jutottam, hogy igen. Gyilkolni fogok, ez igaz, de azért teszem, hogy egy szörnyeteget távol tartsak azoktól az emberektől, akiknek megkeserítette az életét korábban is. Nem az én dolgom lett volna, tudom, és nem is Istent akarok játszani, hanem egyszerűen csak életemben először azért akarok valami rosszat tenni, hogy valakinek ezzel mégis jót tegyek. Csöppet ellentmondásos, nemde? Henry néhány nappal korábban szabadult nálam, így már minden bizonnyal meglátogatta a családját, és felforgatta az életüket. Nekem sosem volt családom, neki megadatott egy, mégis eldobta magától, ez is dühített. Tönkretette őket, és ismét erre készült. Úgy terveztem, hogy megérkezésem után, megpróbálom felkeresni, hátha azóta jobb belátásra tért. Jártam a várost, mígnem össze is futottam vele. A lelkes találkozó visszájára sült el, amikor Henry úgy döntött, hogy megosztja velem újdonsült tervét, miszerint eljátssza a bocsánatáért esedező volt férjet, majd ott folytatta, ahol abbahagyta. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne nyúljak azonnal a kesztyűtartóba rejtett fegyverért. Légy türelmes!  - suttogtam magamnak sokadszorra is. Henry szavait hallgatni nemes egyszerűséggel dühítő volt, felforrt a vérem, az adrenalin zubogott az ereimben. Talán én magam is egy szörnyeteg vagyok? Talán…
Végül a találkozás pillanata volt az, amikor végérvényesen is elhatároztam magam, meg fogom tenni. Követtem Henryt a Johnson parkba, ahol a fiával és a lányával szándékozott találkozni. Egy fa árnyékában húztam meg magam, vártam a megfelelő pillanatra. Végignéztem, ahogy Cameron le akarja lőni az apját, de megakadályozzák benne. Sosem voltam vallásos, de imádkoztam, hogy a fiú ne tegye tönkre az életét egy ilyen férfi miatt. Többet érdemelt annál, minthogy gyilkosként végezze a rácsok mögött. Az én helyzetem más volt. Neki volt családja, egy lány, akit szerethet, akivel talán hosszú évekig boldogok lesznek. Őket figyeltem, ahogy félszavakból is megértik a másikat, az egymás iránt érzett szeretet lobogott a szemükben, ahogy egymásra pillantottak. Henry ezt készült tönkretenni. Szerettem volna, ott helyben megölni őt, és a rendőrségre sétálni, de nem akartam szemtanúkat. Egyedül akartam szembenézni vele. A szemébe akartam mondani, mit tett, és miért érdemli azt, amit kapni fog. Úgyhogy meghúztam magam, és figyeltem, ahogy egy férfi elsétál Henryvel az oldalán. A két fiatal még ott maradt egy ideig. Egymásba kapaszkodva álltak a parkban.

***
Néhány órával később találkoztunk. Henry dühös volt, és látszott rajta, hogy terve kudarcba fog fulladni.
- Meg akart ölni, a saját fiam fegyvert fogott rám – morgott. – Ezt nem teheti meg velem, nem hagyom, még meg fogja bánni.
- Nem lenne egyszerűbb, ha hagynád őket élni, és egyszerűen csak eltűnnél? – kérdeztem. Utolsó esély, barátom, jól gondolt meg, mit felelsz. Te döntesz! Valahol a szíve mélyén úgy gondoltam, hogy még észhez lehet téríteni, adni akartam neki még egy, utolsó esélyt arra, hogy helyesen cselekedjen, és továbbálljon.
- Nem – ordított. – Azt már nem. Ők az enyémek, és ha kell, mindent megteszek azért, hogy ismét az enyémek legyenek.
- Te magad mondtad, hogy a volt feleségednek már van valakije. Együtt élnek – mutattam rá.
Dühösen felhorkantott. – Először őt fogom eltávolítani az útból.
Sokatmondó pillantása elárulta nekem, miféle eltávolításról is van szó. Nagyot sóhajtottam. Nem tehettem mást, pedig én nem akartam, hogy ez történjen. Sétára invitáltam, hogy egy kicsit lehűthesse a gondolatait, és bedobjunk egy-két sört. Úgy gondoltam, ha részeg lesz, könnyebb lesz megtenni. Végül alig ivott. Egyre csak a tervén törte a fejét. Azon a terven, amivel tönkre akarta tenni több ember gondosan felépített, biztos alapokon álló életét. Ki akarta húzni alóluk a biztonságot nyújtó téglákat a megkeseredett bosszúja miatt. Ha neki nem lehet boldog élete, akkor másnak se legyen alapon. Ezt nem tudtam elviselni. Egyszerűen csak hagynia kellett volna őket tovább folytatni a nyugodt mindennapjaikat. Elindultunk vissza a motelbe, ahol megszállt Henry. Az utca néptelen volt. A kisváros nagy része már nyugovóra tért. Néhány bagoly vészjósló huhogása vert zajt a csendben. Némán sétáltunk egymás mellett. Ujjaim már ráfonódtak a fegyverre. Még egy kanyar! Már csak néhány lépés… Megpillantottam azt az elhagyatott sikátort, amit még a kocsma felé menet szúrtam ki. Mintha egyenesen kiáltozott volna utánam. Ez volt a megfelelő hely. Körbenéztem, de sehol egy lélek, aki megzavarhatott volna minket. Megragadtam Henryt a pólójánál fogva, és berántottam a sikátorba. Úgy helyezkedtem, hogy ne menekülhessen.
- Mi az ördögöt csinálsz? – rivallt rám dühösen. – Te megőrültél?
- Nem – kiáltottam.
- Ne próbálj megakadályozni abban, amit tenni akarok, mert megkeserülöd – fröcsögte, de már nem jutottak el az agyamba a szavai. Előrántottam a fegyvert. Csövét felé fordítottam, az ujjaim a ravaszon nyugodtak. Henry először felnevetett. Nem vett komolyan. Sejtettem, hogy ez fog történni. Lőjem lábon? Az talán segítene? Elhinné, hogy a szándékaim komolyak.
- Ne mozdulj, vagy azonnal golyót repítek a fejedbe.
- Miért? Különben kapok egy második esélyt? 
- Nem, csak előbb hallani akarom, mire jó ez neked?
- Micsoda?
- Tönkretenni a családod életét.
- Milyen érzelgős lettél a börtönben – fintorgott. – Miért érdekel a családom? Senkinek nincs köze hozzá, mit teszek velük. Az enyémek, és az enyémek is maradnak. Ezen még te sem változtathatsz. Én irányítom őket. Te pedig csak egy gyilkos vagy, aki épp most szabadult. Nem tehetsz semmit.
- Igen, csak egy gyilkos vagyok – feleltem, és minden további nélkül meghúztam a ravaszt. A fegyver megrántotta a kezemet, éles fájdalom hasított végig a bőröm alatt, de továbbra is erősen tartottam. Henrynek esélye sem volt kitérni a golyó elől, egyenesen a mellkasába fúródott. A sebhez kapott, erőtlen nyöszörgés hagyta el a torkát. Mondani akartam még valamit, de térdre rogyott. Vére vörösre festette az aszfaltot. Szemei még utoljára rám meredtek, nem tehetett semmit, a halál várt rá, és nem volt lehetősége menekülni. El kellett fogadni a sorsát.

***
Ahogy megfogalmazódott bennem Henry megölésének gondolata, azt hittem, jobban meg fog viselni, de egy velejéig romlott ember nem fog könnyeket hullatni egy szörnyeteg miatt. A családja most már békében élhet. Nem fenyegeti őket a veszély, hogy ez a férfi visszatér az életükbe, hogy feldúljon mindent, ami kedves nekik. Egy esélyt adtam nekik egy boldogabb életre. Nekem viszont ennek ellenére bűnhődnöm kellett. Mert Henry is egy ember volt, még ha nem is volt annak való. A rendőrségnek nem sokára meg kell találniuk a holttestet, majd összekötni az esetet a szabadulásommal, és a korábbi vitáinkra, amit számtalan őr hallhatott. De nem következett be. Valamilyen úton-módon nem az történt, amire számítottam. Rögtön Cameront, Henry fiát vették elő. Azt rebesgették a városban, hogy a fiú ölte meg az apját, amiért annyi szenvedést okozott nekik. Ezzel akarta megvédeni a családot a szenvedésektől. Nem ő tette. Legszívesebben ordítva futottam volna be az őrsre, hogy elmondjam az igazat, viszont valami mégis megakadályozott benne. A fiút minden bizonnyal rövidesen tisztázzák, és engem sem vettek még elő. Mindenki boldog, mindenki szabad. Talán mégis van esélyem egy boldogabb életre. Talán mégsem megyek vissza a börtönbe.
Néhány nappal később még mindig a városban tartózkodtam arra az esetre, ha a rendőrség előszedne engem is, de nem így történt. Meglepetésemre egy teljese új, eddig ismeretlen hangulat uralkodott el rajtam. Felszabadult voltam, még bűntudatom sem volt. A kocsim felé tartva megpillantottam egy kávézót. Roselyn… Miért ne? Lassú léptekkel haladtam csak az épület felé. Vidám csacsogás hallatszott odabentről. Mosolyogva foglaltam helyet az egyik asztalnál, és vártam. Egy kissé mogorvának tűnő fiatal lány caflatott oda hozzám. Láttam rajta, hogy a háta közepére sem kíván engem. Már elég közel volt hozzám, amikor felismertem. Ő Cameron barátnője.
- Üdvözöljük nálunk. Mit hozhatok? – Kissé erőltetettnek tűnt a mosolya, ahogy rám pillantott. Talán még rémületet is láttam azokban a barna szemekben. Láthatott korábban Henryvel valahol? Azonnal elkezdtem gyártani a tévképzeteket. Leadtam neki a rendelésemet, majd eltűnt. A megfelelő alkalom, hogy valamit végre tegyek azért is, hogy Cameron ne ücsörögjön tovább a börtönben. Elém rakta a süteményt és a gőzölgő kávét, amikor óvatosan utána nyúltam, és megfogtam a kezét.
- Elnézést, kisasszony – szólítottam meg.– Tud valamit erről az ügyről, amiről az egész város beszél? Állítólag gyilkosság történt.  - Úgy nézett rám, mintha megöltem volna valami kisállatot a szeme előtt. Elvettem a kezemet. - Bocsánat, nem akartam tolakodó lenni.
- Az egész ügy egy félreértés – mondta. A hangjában megbújó düh mindent elárult, és elég időre elterelte a figyelmét, hogy egy apró cetlit kötényének zsebébe csúsztassak. Ezzel már reméltem, hogy segíthetek a fiún. Igaz, minden bizonnyal én is a rendőrség látókörébe kerülök, de valójában meg is érdemeltem, hiszen én tettem. Nem is igazán értettem, miért nem tudtam rávenni magam, hogy egyszerűen csak sétáljak be az őrsre. Valami megakadályozott benne. Valami, amiről én sem tudtam, hogy létezik számomra. A remény…

2016. július 2., szombat

40. fejezet / Cameron

5 megjegyzés:
Sziasztok!
A tervezettnél sajnos kicsit később érkezett az új rész. Egyfajta alkotói válság lett úrrá rajtam, amit végre sikerült leküzdenem, és a fejemben végre kialakult valami a történet közeledő befejezéséről. Viszont addig még van néhány rész, ami még tartogathat meglepetéseket számotokra.
Jó olvasást!
Lena



40.

„Gondoltam, jelentem,
jelentem, hogy fáradok,
hogy álmok nélkül álmodok,
s hogy a láthatatlanért lázongok,
pedig csak füst vagyok az erdőtűz után -
vihartól félve párolgok.”
- Laboda Róbert

Cameron

Huszonnégy előzetesben töltött óra alatt az embernek megváltozik a véleménye az igazságszolgáltatásról. Ez alatt az idő alatt jöttek-mentek az emberek a cellám körül. Különös volt „cellámként” emlegetni, hiszen ezúttal tényleg teljesen bűntelenül kerültem ide. Ennyi ideig még egyetlen egy alkalommal sem tartottak rács mögött. Kisebb vétségektől, randalírozástól eltekintve nem volt okuk börtönbe zárni. Ezúttal viszont komoly vádakkal illettek. A saját apám gyilkosaként tekintettek rám. Bármit is hoztam fel, hogy mentsem a bőrömet, mintha nem is hallották volna. Süket füleknek prédikáltam órák óta. Az ügy vezető nyomozója, Omar Griffith eldöntötte, hogy én vagyok a tettes, és mindent megtesz, hogy a sárba döngöljön. Nem túl fényes múltamnak köszönhetően pedig mindenki más is kezdi elhinni, hogy én tettem. Mindenki, kivéve a családom és barátaim. Nem szerettem volna kellemetlenséget okozni senkinek sem, és azt sem akartam, hogy Anyának ismét át kelljen esnie egy rendőrségi procedúrán, de nem tehettem semmit az ügy érdekében. Az ügyvédem kikötötte, hogy az ő jelenléte nélkül egy árva szót sem ejthetek ki a számon, még annyit sem, hogy kérek szépen egy pohár vizet. Állítása szerint mindent kézben tart, de nem értettem, miért ülök még mindig ebben a sötét, apró cellában, ha az a drága jóember mindent az irányítása alatt tart. Úgy véltem, hogy a pénzen kívül nem érdekli semmi, és teljes egészében leszarja, mi lesz velem. A munka oroszlánrészét Grant és Will intézte. Minden szálat megmozgattak, hogy minél hamarabb kikerülhessek innen, de olyan akadályba ütköztek, amire egyelőre nem találtak megoldást. Kemény gyerek voltam, nem engedtem, hogy megviseljen néhány börtönben töltött óra, de a nyomozók már kezdtek az agyamra menni az állandó kérdéseikkel. Folyton ugyanazokat kérdezik, de hiába mondok bármit, nem változik a helyzet. Továbbra is én vagyok az apagyilkos Cameron Brown. A gyilkosságot megalapozottnak tekintik, hiszen bántalmazta a szeretteimet. Néhányan önvédelemként emlegetik a „tettemet”.
- Brown, jöjjön velem! – Kulcszörgés. Egy újabb kihallgatás. Nagyot sóhajtottam, és felálltam az ágyként használatos bútordarabról. Előrenyújtottam a kezemet, majd kattant a bilincs. – Mozgás!
- Tudja, hogy lökdösés nélkül is meg lehetne ezt oldani? – kérdeztem gúnyolódva.
- Már megint nagy a szája, Brown!
Ez volt az egyetlen megoldás. Gúnyolódással és sértegetéssel vészeltem át az elmúlt órákat. Folyton borsot törtem a rend őreinek orra alá. Talán ezzel próbáltam oldani a feszültséget, de nem jutottam előbbre, csupán annyi lett az eredménye, hogy egyre keményebben bántak velem. Az ügyvédemnek nyoma sem volt. Helyén egy fiatal nő ült. Kérdően pillantottam az engem kísérő rendőrre, mire megvonta a vállát jelezve, hogy neki ehhez semmi köze.
- A nevem, Samantha Bates. Én vagyok az új ügyvéded, az édesanyád egy régi ismerőse vagyok. Ő keresett meg, és kért fel erre a munkára – nyújtott kezet.
- Örömmel nyújtatnék kezet, de jelen pillanatban akadályoznak benne – feleltem.
- Azonnal vegye le róla a bilincset! – utasította a kísérőmet.
- Hölgyem, nem tehetem.
- Nincsenek megalapozott bizonyítékaik arra, hogy ez a fiú bármit is elkövetett, amíg nem rendelkeznek helytálló információkkal, Mr. Brown jogilag ártatlan – magyarázta. Még mondott pár mondatot, de őszinte leszek, egy kukkot sem értettem az egészből, de mentségemre szolgáljon, hogy a rendőr sem. Mindenesetre a végén lekerült rólam a bilincs, és megejtettem azt a kézfogást is. Kedveltem ezt a nőt, mert végre valaki, aki nem gyilkosként tekintett rám.
- Cameron, azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Ezzel te is tisztában vagy, ugye? – kérdezte.
- Igen – bólintottam.
- Megígéred, hogy azt fogod tenni, amit mondok, míg ki nem kerülsz innen?
- Van más választásom?
- Nem igazán – vont vállat. – Beavattak az ügy részleteibe, de szeretném hallani a te verziódat is, mielőtt kidolgozunk egy tervet. Tudni szeretnék mindent az apáddal való kapcsolatodról. Meséld el nekem, milyen volt, mielőtt börtönbe került.
Nem tagadom, feszélyezett a tudat, hogy egy teljesen idegennek kell mindenről kitálalnom, amit sokáig még Grace elől is megpróbáltam eltitkolni, de reméltem, hogy ez segíteni fog, és rövidesen már nem a rácsok mögül élvezhetem csak a napfényt. Így hát elmeséltem mindent. Meglepetésemre a végén úgy éreztem, megkönnyebbültem.
- Amikor az édesapád megkeresett a szabadulása után, miért döntöttél úgy, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha megölöd?
Elgondolkodtam egy kicsit. Azt hittem, hogy érthető lesz azok után, hogy mindent elmondtam. – Sok évbe telt, mire a családom felépült. Anyát ismét megbecsülték a munkahelyén, nem nézték le azért, amit a férje tett. Sarah még csak nem is ismerte az apját. Grant számára az igazi Apa, nem az az ember, aki tönkre tette mindannyiunk életét. Nem akartam, hogy mindezt feldúlja, és abban a gödörben találjuk magunkat, ahol annak idején is voltunk. Érti? Boldogok voltunk végre.
- Elhatároztad, hogy megölöd, de mégsem tetted meg. Láttam a felvételeket Cameron, nem tetted meg. Miért?
Vállat vontam. – Megváltoztam talán. Mikor elindultam a fegyverrel a zsebemben, úgy hittem, meg tudom tenni. Nem lesz nehéz. Csak egy ravaszt kell meghúznom, de amikor ott álltam, velem szemben az a férfi, képtelen voltam rá. Mindazok ellenére, amit velünk tett. Nem voltam rá képes. Talán nem voltam elég erős hozzá.
- Nem, Cameron – rázta meg a fejét. Aggodalmasan pillantott rám. Kezét az enyémre tette. – Pontosan azért nem tetted meg, mert erős voltál. Felülemelkedtél. Megtehetted volna, de a helyes utat akartad választani.
- És mi lett a vége? – Körbemutattam. – Itt ülök, és próbálok valami olyasmit bebizonyítani, amit senki sem hisz el nekem.
- Én hiszek neked, és a családod is. Akik ismernek, tudják, hogy nem tehetted.
- De nincs más gyanúsított. – Megdörzsöltem a homlokom. Kezdett belefájdulni a fejem ebbe az egész helyzetbe. Veszettül ki akartam jutni innen.
- Azzal te ne törődj, az lebegjen a szemed előtt, hogy a nyomozóknak bebizonyítsd, hogy nem te követted el.
- Mi a helyzet a fegyverrel?
- Még vizsgálják a szakértők, hogy abból származik-e a golyó.
- Gondolom, nem sietik el – nevettem fel keserűen. – Hadd szenvedjen a kis rohadék, nem igaz? Minden bizonnyal nem esik messze az alma a fájától.
Samantha olyan hévvel csapott az asztalra, hogy megfagyott a vér az ereimben. Összehordott mindent, hogy engem észhez térítsen, és belássam végre, hogy a helyzetem nem teljesen reménytelen. Be kell valljam, igenis szimpatikus volt nekem ez a nő. Törékeny külseje ellenére olyan erő lakozott benne, hogy még a legkeményebb nyomozók is hátrébb húzódtak, ha ő beszélt. Még hosszú ideig tanácskoztunk a folytatásról, mielőtt elindult volna.
- Megkérhetem valamire?
- Persze – bólintott.
- Maga el tudja intézni, hogy a nyomozás ideje alatt csak néhányan látogathassanak?
- Természetesen.
- Megtenné, hogy Gracet nem engedi a rendőrség közelébe?
- A nyomozók neki is tettek már fel kérdéseket.
- Tudom, de nem akarom, hogy így lásson – ismertem be. – Nem akarom, hogy sérüljön.
- Értem – felelt. – Meglátom, mit tehetek.
- Köszönöm.
Ugyanaz a savanyúképű alak kísért vissza a cellámba, akinek társaságában az ügyvédhez tartottam. Az út hosszú és csendes volt. Tudtam, hogy Grace egyáltalán nem lesz elragadtatva attól, hogy nem láthat, de mindkettőnknek könnyebb lesz, ha nem találkozunk, míg bilincsek és rácsok választanak el egymástól. Nem viselném el, hogy nem tarthatom a karomba úgy, ahogy szeretném. Letelepedtem a kényelmesnek koránt sem mondható ágyamra, és a plafont bámultam. A börtön arra jó, hogy az ember átértékelheti a korábbi tetteit, nagy filozófiai eszmefuttatásokat dolgozhat ki a világmindenség kérdéseiről. Ezek tartják egyben az embert ezekben a cellákban. Egyedül voltam odalent. Úgy néz ki, hogy Wildebay nem bővelkedik gonosztevőkben, és mindenki az én ügyemmel foglalatoskodik. Nem bántam, hogy egyedül vagyok odalent, így legalább nem pofázott senki sem.


***

A hírek szerint megérkezett a ballisztikai vizsgálat. Nem abból a fegyverből lőttek, amin az én ujjlenyomatom volt. Ezzel az egyetlen bizonyíték lett semmisé, ami igazolta volna, hogy én vagyok a gyilkos. Igazság szerint ez miatt ki is kellett volna engedniük, de valamiért bent tartottak. Újabb és újabb házkutatási végzéseket bocsátottak ki. Feldúlták a szobámat, később az egész házat, beleértve a padlást is, ahol a korábbi fegyver volt elrejtve. Reménytelenségükben a nyomozók a Wright házra is kiterjesztették a kutatást. Grace szobája is áldozatul esett, majd az egész épület. De ez sem volt elég. Legjobb barátaim következtek a sorban. A rendőrök Ryan és Darren szobáját is alaposan átnézték, majd következett az iskolai szekrényem, de továbbra sem találtak semmit, ami rám bizonyíthatná a gyilkosságot. Később megtudtam, hogy a kertet is fel akarták ásni, hátha oda rejtettem el a gyilkos fegyvert, de a bíró erre már nem adott engedélyt. A vezető nyomozó dúlt-fúlt mérgében. Most először ütközött akadályba az ügy során. Ezek a kutatások viszont újabb napokat vettek igénybe. Újabb kegyetlen, magányos napokat kellett töltenem a rács mögött. Anya többször bejött meglátogatni, míg meg nem kértem, hogy ne tegye. Elszorult a szívem, ahányszor csak megpillantottam felém közeledni. Láttam az arcán, hogy saját magát hibáztatja a történtek miatt. Úgy hiszi, az ő gyengesége juttatott ide. De nem így volt. Az én tetteim befolyásolták az eseményeket. Ha nincs az a felvétel, ahol megfenyegetem az apámat, akkor ez az egész meg sem történik.
- Látogatója van – szólt az egyik rendőr. Úgy gondoltam, hogy megint felkísérnek egy kihallgatóba, de ezúttal a látogató „házhoz” jött. Will volt az. Biztatóan mosolygott rám, ahogy kinyílt a cella. Meglepődtem, hogy pont ő látogat meg.
- Grace hogy van? – kérdeztem. Nem bírtam megállni, hogy ne érdeklődjek utána. Will sokatmondóan elvigyorodott.  – Most mi van?
- Börtönben vagy, mégis az érdekel, hogy érzi magát a lányom.
- Sosem akartam neki fájdalmat okozni, ezt tudnod kell.
- Tudom, és ő is tudja – veregette meg a vállamat. – Erős lány, és ki fogja bírni, de roppant mód zavarja, hogy nem jöhet be hozzád.
- Nem akarom, hogy így lásson – mondtam. – És nem akarom ezen a helyen látni. Nem ilyen helyre való.
- Tudom – helyeselt.
- Tudnak már valamit?
- Az ügyvéded, Samantha minden követ megmozgat. Kegyetlen egy nőszemély – nevetett. – Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog neki.
- Van már gyanúsított rajtam kívül?
- Nincs, de ez nem jelenti azt, hogy te vagy a gyilkos, Cameron. Ezt sose felejtsd el! – figyelmeztetett. – És a jó hír, hogy egyre többen hisznek az ártatlanságodban.
- Mit számít, ha még mindig itt rohadok? –fakadtam ki. – Napok óta ebben a sötét cellában ücsörgök anélkül, hogy bármi előrelépés történne. Kezdek megőrülni. Tehetetlennek érzem magam.
- Jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy türelmes légy.
- Napok óta kibaszottul türelmes voltam… - Will egy szót sem szólt, csak csendben tűrte a kirohanásomat. Hallgatta, hogy szitkozódom, és kiadom magamból az elmúlt napok feszültségét. A rendőr megkérdezte, hogy hívjon-e segítséget, de Will megrázta a fejét. Percekig ordítottam, majd úgy éreztem, kifogyott belőlem minden erő.  A földre roskadtam. Legszívesebben bömböltem volna, de nem fogok sírni, sosem voltam sírós. Megtanultam úgy tűrni a szenvedéseket, hogy meg se nyikkanok, vagy épp gúnyolódom.
- Minden rendben lesz, Cameron – veregetett vállon Will. – Nem vagy gyenge, mint aminek te most hiszed magad. Emberpróbáló volt számodra ez a néhány nap, és nem tagadom, lesz még pár ilyen, de nem sokára vége.
- Csak tartanánk már ott – feleltem.  A kiborulásomnak hála úgy éreztem, a lelkem megkönnyebbült, és bármennyire is kilátástalannak látszott a helyzet, a távolban felvillant egy apró reménysugár. Tudtam, hogy nem én vagyok a gyilkos. Tudtam, hogy nem én öltem meg az apámat. Csak ki kellett találnom, ki lehetett az. Ez az egyetlen feladat állt előttem, de a rács mögött nem cselekedhettem. Nem áshattam bele magam apám múltjába, hogy megtudjam, ki akarta eltenni láb alól. Meg kellett találnom az igazi gyilkost, mert anélkül örökre rácsok fognak elválasztani a külvilágtól.
layout by Milky Way