2016. július 2., szombat

40. fejezet / Cameron

Sziasztok!
A tervezettnél sajnos kicsit később érkezett az új rész. Egyfajta alkotói válság lett úrrá rajtam, amit végre sikerült leküzdenem, és a fejemben végre kialakult valami a történet közeledő befejezéséről. Viszont addig még van néhány rész, ami még tartogathat meglepetéseket számotokra.
Jó olvasást!
Lena



40.

„Gondoltam, jelentem,
jelentem, hogy fáradok,
hogy álmok nélkül álmodok,
s hogy a láthatatlanért lázongok,
pedig csak füst vagyok az erdőtűz után -
vihartól félve párolgok.”
- Laboda Róbert

Cameron

Huszonnégy előzetesben töltött óra alatt az embernek megváltozik a véleménye az igazságszolgáltatásról. Ez alatt az idő alatt jöttek-mentek az emberek a cellám körül. Különös volt „cellámként” emlegetni, hiszen ezúttal tényleg teljesen bűntelenül kerültem ide. Ennyi ideig még egyetlen egy alkalommal sem tartottak rács mögött. Kisebb vétségektől, randalírozástól eltekintve nem volt okuk börtönbe zárni. Ezúttal viszont komoly vádakkal illettek. A saját apám gyilkosaként tekintettek rám. Bármit is hoztam fel, hogy mentsem a bőrömet, mintha nem is hallották volna. Süket füleknek prédikáltam órák óta. Az ügy vezető nyomozója, Omar Griffith eldöntötte, hogy én vagyok a tettes, és mindent megtesz, hogy a sárba döngöljön. Nem túl fényes múltamnak köszönhetően pedig mindenki más is kezdi elhinni, hogy én tettem. Mindenki, kivéve a családom és barátaim. Nem szerettem volna kellemetlenséget okozni senkinek sem, és azt sem akartam, hogy Anyának ismét át kelljen esnie egy rendőrségi procedúrán, de nem tehettem semmit az ügy érdekében. Az ügyvédem kikötötte, hogy az ő jelenléte nélkül egy árva szót sem ejthetek ki a számon, még annyit sem, hogy kérek szépen egy pohár vizet. Állítása szerint mindent kézben tart, de nem értettem, miért ülök még mindig ebben a sötét, apró cellában, ha az a drága jóember mindent az irányítása alatt tart. Úgy véltem, hogy a pénzen kívül nem érdekli semmi, és teljes egészében leszarja, mi lesz velem. A munka oroszlánrészét Grant és Will intézte. Minden szálat megmozgattak, hogy minél hamarabb kikerülhessek innen, de olyan akadályba ütköztek, amire egyelőre nem találtak megoldást. Kemény gyerek voltam, nem engedtem, hogy megviseljen néhány börtönben töltött óra, de a nyomozók már kezdtek az agyamra menni az állandó kérdéseikkel. Folyton ugyanazokat kérdezik, de hiába mondok bármit, nem változik a helyzet. Továbbra is én vagyok az apagyilkos Cameron Brown. A gyilkosságot megalapozottnak tekintik, hiszen bántalmazta a szeretteimet. Néhányan önvédelemként emlegetik a „tettemet”.
- Brown, jöjjön velem! – Kulcszörgés. Egy újabb kihallgatás. Nagyot sóhajtottam, és felálltam az ágyként használatos bútordarabról. Előrenyújtottam a kezemet, majd kattant a bilincs. – Mozgás!
- Tudja, hogy lökdösés nélkül is meg lehetne ezt oldani? – kérdeztem gúnyolódva.
- Már megint nagy a szája, Brown!
Ez volt az egyetlen megoldás. Gúnyolódással és sértegetéssel vészeltem át az elmúlt órákat. Folyton borsot törtem a rend őreinek orra alá. Talán ezzel próbáltam oldani a feszültséget, de nem jutottam előbbre, csupán annyi lett az eredménye, hogy egyre keményebben bántak velem. Az ügyvédemnek nyoma sem volt. Helyén egy fiatal nő ült. Kérdően pillantottam az engem kísérő rendőrre, mire megvonta a vállát jelezve, hogy neki ehhez semmi köze.
- A nevem, Samantha Bates. Én vagyok az új ügyvéded, az édesanyád egy régi ismerőse vagyok. Ő keresett meg, és kért fel erre a munkára – nyújtott kezet.
- Örömmel nyújtatnék kezet, de jelen pillanatban akadályoznak benne – feleltem.
- Azonnal vegye le róla a bilincset! – utasította a kísérőmet.
- Hölgyem, nem tehetem.
- Nincsenek megalapozott bizonyítékaik arra, hogy ez a fiú bármit is elkövetett, amíg nem rendelkeznek helytálló információkkal, Mr. Brown jogilag ártatlan – magyarázta. Még mondott pár mondatot, de őszinte leszek, egy kukkot sem értettem az egészből, de mentségemre szolgáljon, hogy a rendőr sem. Mindenesetre a végén lekerült rólam a bilincs, és megejtettem azt a kézfogást is. Kedveltem ezt a nőt, mert végre valaki, aki nem gyilkosként tekintett rám.
- Cameron, azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Ezzel te is tisztában vagy, ugye? – kérdezte.
- Igen – bólintottam.
- Megígéred, hogy azt fogod tenni, amit mondok, míg ki nem kerülsz innen?
- Van más választásom?
- Nem igazán – vont vállat. – Beavattak az ügy részleteibe, de szeretném hallani a te verziódat is, mielőtt kidolgozunk egy tervet. Tudni szeretnék mindent az apáddal való kapcsolatodról. Meséld el nekem, milyen volt, mielőtt börtönbe került.
Nem tagadom, feszélyezett a tudat, hogy egy teljesen idegennek kell mindenről kitálalnom, amit sokáig még Grace elől is megpróbáltam eltitkolni, de reméltem, hogy ez segíteni fog, és rövidesen már nem a rácsok mögül élvezhetem csak a napfényt. Így hát elmeséltem mindent. Meglepetésemre a végén úgy éreztem, megkönnyebbültem.
- Amikor az édesapád megkeresett a szabadulása után, miért döntöttél úgy, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha megölöd?
Elgondolkodtam egy kicsit. Azt hittem, hogy érthető lesz azok után, hogy mindent elmondtam. – Sok évbe telt, mire a családom felépült. Anyát ismét megbecsülték a munkahelyén, nem nézték le azért, amit a férje tett. Sarah még csak nem is ismerte az apját. Grant számára az igazi Apa, nem az az ember, aki tönkre tette mindannyiunk életét. Nem akartam, hogy mindezt feldúlja, és abban a gödörben találjuk magunkat, ahol annak idején is voltunk. Érti? Boldogok voltunk végre.
- Elhatároztad, hogy megölöd, de mégsem tetted meg. Láttam a felvételeket Cameron, nem tetted meg. Miért?
Vállat vontam. – Megváltoztam talán. Mikor elindultam a fegyverrel a zsebemben, úgy hittem, meg tudom tenni. Nem lesz nehéz. Csak egy ravaszt kell meghúznom, de amikor ott álltam, velem szemben az a férfi, képtelen voltam rá. Mindazok ellenére, amit velünk tett. Nem voltam rá képes. Talán nem voltam elég erős hozzá.
- Nem, Cameron – rázta meg a fejét. Aggodalmasan pillantott rám. Kezét az enyémre tette. – Pontosan azért nem tetted meg, mert erős voltál. Felülemelkedtél. Megtehetted volna, de a helyes utat akartad választani.
- És mi lett a vége? – Körbemutattam. – Itt ülök, és próbálok valami olyasmit bebizonyítani, amit senki sem hisz el nekem.
- Én hiszek neked, és a családod is. Akik ismernek, tudják, hogy nem tehetted.
- De nincs más gyanúsított. – Megdörzsöltem a homlokom. Kezdett belefájdulni a fejem ebbe az egész helyzetbe. Veszettül ki akartam jutni innen.
- Azzal te ne törődj, az lebegjen a szemed előtt, hogy a nyomozóknak bebizonyítsd, hogy nem te követted el.
- Mi a helyzet a fegyverrel?
- Még vizsgálják a szakértők, hogy abból származik-e a golyó.
- Gondolom, nem sietik el – nevettem fel keserűen. – Hadd szenvedjen a kis rohadék, nem igaz? Minden bizonnyal nem esik messze az alma a fájától.
Samantha olyan hévvel csapott az asztalra, hogy megfagyott a vér az ereimben. Összehordott mindent, hogy engem észhez térítsen, és belássam végre, hogy a helyzetem nem teljesen reménytelen. Be kell valljam, igenis szimpatikus volt nekem ez a nő. Törékeny külseje ellenére olyan erő lakozott benne, hogy még a legkeményebb nyomozók is hátrébb húzódtak, ha ő beszélt. Még hosszú ideig tanácskoztunk a folytatásról, mielőtt elindult volna.
- Megkérhetem valamire?
- Persze – bólintott.
- Maga el tudja intézni, hogy a nyomozás ideje alatt csak néhányan látogathassanak?
- Természetesen.
- Megtenné, hogy Gracet nem engedi a rendőrség közelébe?
- A nyomozók neki is tettek már fel kérdéseket.
- Tudom, de nem akarom, hogy így lásson – ismertem be. – Nem akarom, hogy sérüljön.
- Értem – felelt. – Meglátom, mit tehetek.
- Köszönöm.
Ugyanaz a savanyúképű alak kísért vissza a cellámba, akinek társaságában az ügyvédhez tartottam. Az út hosszú és csendes volt. Tudtam, hogy Grace egyáltalán nem lesz elragadtatva attól, hogy nem láthat, de mindkettőnknek könnyebb lesz, ha nem találkozunk, míg bilincsek és rácsok választanak el egymástól. Nem viselném el, hogy nem tarthatom a karomba úgy, ahogy szeretném. Letelepedtem a kényelmesnek koránt sem mondható ágyamra, és a plafont bámultam. A börtön arra jó, hogy az ember átértékelheti a korábbi tetteit, nagy filozófiai eszmefuttatásokat dolgozhat ki a világmindenség kérdéseiről. Ezek tartják egyben az embert ezekben a cellákban. Egyedül voltam odalent. Úgy néz ki, hogy Wildebay nem bővelkedik gonosztevőkben, és mindenki az én ügyemmel foglalatoskodik. Nem bántam, hogy egyedül vagyok odalent, így legalább nem pofázott senki sem.


***

A hírek szerint megérkezett a ballisztikai vizsgálat. Nem abból a fegyverből lőttek, amin az én ujjlenyomatom volt. Ezzel az egyetlen bizonyíték lett semmisé, ami igazolta volna, hogy én vagyok a gyilkos. Igazság szerint ez miatt ki is kellett volna engedniük, de valamiért bent tartottak. Újabb és újabb házkutatási végzéseket bocsátottak ki. Feldúlták a szobámat, később az egész házat, beleértve a padlást is, ahol a korábbi fegyver volt elrejtve. Reménytelenségükben a nyomozók a Wright házra is kiterjesztették a kutatást. Grace szobája is áldozatul esett, majd az egész épület. De ez sem volt elég. Legjobb barátaim következtek a sorban. A rendőrök Ryan és Darren szobáját is alaposan átnézték, majd következett az iskolai szekrényem, de továbbra sem találtak semmit, ami rám bizonyíthatná a gyilkosságot. Később megtudtam, hogy a kertet is fel akarták ásni, hátha oda rejtettem el a gyilkos fegyvert, de a bíró erre már nem adott engedélyt. A vezető nyomozó dúlt-fúlt mérgében. Most először ütközött akadályba az ügy során. Ezek a kutatások viszont újabb napokat vettek igénybe. Újabb kegyetlen, magányos napokat kellett töltenem a rács mögött. Anya többször bejött meglátogatni, míg meg nem kértem, hogy ne tegye. Elszorult a szívem, ahányszor csak megpillantottam felém közeledni. Láttam az arcán, hogy saját magát hibáztatja a történtek miatt. Úgy hiszi, az ő gyengesége juttatott ide. De nem így volt. Az én tetteim befolyásolták az eseményeket. Ha nincs az a felvétel, ahol megfenyegetem az apámat, akkor ez az egész meg sem történik.
- Látogatója van – szólt az egyik rendőr. Úgy gondoltam, hogy megint felkísérnek egy kihallgatóba, de ezúttal a látogató „házhoz” jött. Will volt az. Biztatóan mosolygott rám, ahogy kinyílt a cella. Meglepődtem, hogy pont ő látogat meg.
- Grace hogy van? – kérdeztem. Nem bírtam megállni, hogy ne érdeklődjek utána. Will sokatmondóan elvigyorodott.  – Most mi van?
- Börtönben vagy, mégis az érdekel, hogy érzi magát a lányom.
- Sosem akartam neki fájdalmat okozni, ezt tudnod kell.
- Tudom, és ő is tudja – veregette meg a vállamat. – Erős lány, és ki fogja bírni, de roppant mód zavarja, hogy nem jöhet be hozzád.
- Nem akarom, hogy így lásson – mondtam. – És nem akarom ezen a helyen látni. Nem ilyen helyre való.
- Tudom – helyeselt.
- Tudnak már valamit?
- Az ügyvéded, Samantha minden követ megmozgat. Kegyetlen egy nőszemély – nevetett. – Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog neki.
- Van már gyanúsított rajtam kívül?
- Nincs, de ez nem jelenti azt, hogy te vagy a gyilkos, Cameron. Ezt sose felejtsd el! – figyelmeztetett. – És a jó hír, hogy egyre többen hisznek az ártatlanságodban.
- Mit számít, ha még mindig itt rohadok? –fakadtam ki. – Napok óta ebben a sötét cellában ücsörgök anélkül, hogy bármi előrelépés történne. Kezdek megőrülni. Tehetetlennek érzem magam.
- Jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy türelmes légy.
- Napok óta kibaszottul türelmes voltam… - Will egy szót sem szólt, csak csendben tűrte a kirohanásomat. Hallgatta, hogy szitkozódom, és kiadom magamból az elmúlt napok feszültségét. A rendőr megkérdezte, hogy hívjon-e segítséget, de Will megrázta a fejét. Percekig ordítottam, majd úgy éreztem, kifogyott belőlem minden erő.  A földre roskadtam. Legszívesebben bömböltem volna, de nem fogok sírni, sosem voltam sírós. Megtanultam úgy tűrni a szenvedéseket, hogy meg se nyikkanok, vagy épp gúnyolódom.
- Minden rendben lesz, Cameron – veregetett vállon Will. – Nem vagy gyenge, mint aminek te most hiszed magad. Emberpróbáló volt számodra ez a néhány nap, és nem tagadom, lesz még pár ilyen, de nem sokára vége.
- Csak tartanánk már ott – feleltem.  A kiborulásomnak hála úgy éreztem, a lelkem megkönnyebbült, és bármennyire is kilátástalannak látszott a helyzet, a távolban felvillant egy apró reménysugár. Tudtam, hogy nem én vagyok a gyilkos. Tudtam, hogy nem én öltem meg az apámat. Csak ki kellett találnom, ki lehetett az. Ez az egyetlen feladat állt előttem, de a rács mögött nem cselekedhettem. Nem áshattam bele magam apám múltjába, hogy megtudjam, ki akarta eltenni láb alól. Meg kellett találnom az igazi gyilkost, mert anélkül örökre rácsok fognak elválasztani a külvilágtól.

5 megjegyzés:

  1. Nagyon jó, folytasd minél hamarabb! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kicsit ugyan csúszott a folytatás, de már olvasható a blogon. Remélem, hogy az is tetszeni fog.

      Törlés
  2. Nagyon jó lett, mint mindig ;) Kérlek folytasd mimnél hamarabb :)

    VálaszTörlés
  3. Waaaaaaa! Nagyon várom a folytatást!

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm szépen a dicséreteket, remélem, hogy a következő részeket is nyomon követitek velem.

    VálaszTörlés

layout by Milky Way