2016. július 16., szombat

41. fejezet / Az idegen

Sziasztok!
Némi kimaradás után megérkezett az új rész. A címből már sejthetitek, hogy nem szokványos résszel érkeztem, hanem valami egészen mással, ugyanis a fejezet egy idegen szemszögéből íródott ezúttal. Szerettem volna, ha nem csak közvetve kaptok információkat a történésekről, hanem elolvashatjátok azt is, ami a háttérben zajlik, de se Grace, sem Cameron nem vesz benne részt. Remélem, hogy a kisebb váltás ellenére is tetszeni fog a rész, és visszatértek, hogy nyomon kövessétek velem együtt a két fiatal történetét.
Jó olvasást!
Lena



41.

„Az embert mindig utoléri a sorsa. A tapasztalat azt mutatja, hogy inkább előbb, mint később.”
 - Vivien Holloway

Az idegen

Napokkal a szabadulásom előtt szöget ütött a fejemben egy gondolat, amit az Istenért sem tudtam kiűzni onnan. Tegyem meg? Újra és újra felmerült bennem a kérdés, mi lenne a helyes döntés. Hagyni, hogy egy szörnyeteg visszatérjen a családja környezetébe, és feldúljon mindent, vagy tenni ellene. De hogy lehet megakadályozni, hogy valaki tönkretegye szerettei életét, amiért minden bizonnyal keményen dolgoztak? Egy megoldás jutott csak eszembe. Egyetlen egy végzetes döntés, amit készen álltam meghozni, hogy néhány embert megkíméljek a szenvedéstől. Tudtam, hogy nem helyes. Hogy is lenne az egy ember meggyilkolása? Évekig hallgattam Henry szövegét arról, mit fog tenni, ha egyszer kiszabadul a börtönből. Részletesen elmesélte, hogy fogja elérni, hogy a családja ismét a lábai előtt heverjen. Undorodtam már csak a gondolattól is, hogy egy ilyen férfit szabadon engedjenek, de a börtön falai között meg volt kötve a kezem.
- Ma van a szerencsenapja, hazamehet – motyogott az őr, ahogy kinyitotta a cellám ajtaját. Lassú léptekkel hagytam el azt az apró lyukat, ami évekkel korábban az otthonommá vált. Sokan a börtönben töltött évek alatt elhatározzák, mennyi mindenen fognak változtatni, hogy fognak új életet kezdeni miután kiengedik őket, erre én mit teszek? Eltervezem, hogy megölök valakit. Az első lépések különösek voltak. Sehol egy bilincs, egy árgus szemekkel pásztázó őr, egy goromba cellatárs. Furcsa érzés volt rácsok nélkül tekinteni a napfényre, magamba szívni a Nap melegét, amit már olyan régen nem élvezhettem ennyire szabadon. Kedvem támadt volna ugrándozni, és bolond módjára végigfutni azon az utcán, valami mégis megakadályozott benne, fejem fölött ugyanis már ott gyülekeztek az újabb sötét felhők. Alaposan meg hánytam-vetettem a dolgot. Elvégre mit is kezdhetnék idekinn? Se munkám, se családom, sehol egy ember, aki törődne velem akárcsak egy kicsit is. A tulajdonomat mindössze a szüleim háza és az autóm képezte, amire szükségem is volt, ha követni akarom Őt. Visszanéztem a börtön épületére.
- Hamarosan – suttogtam. Nem állt szándékomban elmenekülni az igazságszolgáltatás elől, csak egyszerűen azt akartam, hogy tegyék a dolgukat, és önerőből jöjjenek rá, ki tehette. Végül útnak eredtem, és ellátogattam a házamhoz. Csupán néhány szükséges holmit szedtem össze. Meglepett, hogy nem rámolták ki az egész épületet, míg odavoltam. Megköszöntem a szomszéd férfinek, hogy vigyázott a házamra, majd bevágódtam az autóba. Előtte magamhoz ragadtam egy ósdi térképet, ami talán még a gyerekkoromból származik, de a célnak pont megfelelő volt. Megtalálni a Wildebaybe vezető pontos utat. Számolgattam ide-oda, és rádöbbentem, hogy a hely közelebb van, mint gondoltam volna. Csupán néhány órányi kocsikázásra volt szükség, és már ott is voltam. Útközben volt időm átgondolni, hogy tényleg ezt akarom-e tenni, és arra jutottam, hogy igen. Gyilkolni fogok, ez igaz, de azért teszem, hogy egy szörnyeteget távol tartsak azoktól az emberektől, akiknek megkeserítette az életét korábban is. Nem az én dolgom lett volna, tudom, és nem is Istent akarok játszani, hanem egyszerűen csak életemben először azért akarok valami rosszat tenni, hogy valakinek ezzel mégis jót tegyek. Csöppet ellentmondásos, nemde? Henry néhány nappal korábban szabadult nálam, így már minden bizonnyal meglátogatta a családját, és felforgatta az életüket. Nekem sosem volt családom, neki megadatott egy, mégis eldobta magától, ez is dühített. Tönkretette őket, és ismét erre készült. Úgy terveztem, hogy megérkezésem után, megpróbálom felkeresni, hátha azóta jobb belátásra tért. Jártam a várost, mígnem össze is futottam vele. A lelkes találkozó visszájára sült el, amikor Henry úgy döntött, hogy megosztja velem újdonsült tervét, miszerint eljátssza a bocsánatáért esedező volt férjet, majd ott folytatta, ahol abbahagyta. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne nyúljak azonnal a kesztyűtartóba rejtett fegyverért. Légy türelmes!  - suttogtam magamnak sokadszorra is. Henry szavait hallgatni nemes egyszerűséggel dühítő volt, felforrt a vérem, az adrenalin zubogott az ereimben. Talán én magam is egy szörnyeteg vagyok? Talán…
Végül a találkozás pillanata volt az, amikor végérvényesen is elhatároztam magam, meg fogom tenni. Követtem Henryt a Johnson parkba, ahol a fiával és a lányával szándékozott találkozni. Egy fa árnyékában húztam meg magam, vártam a megfelelő pillanatra. Végignéztem, ahogy Cameron le akarja lőni az apját, de megakadályozzák benne. Sosem voltam vallásos, de imádkoztam, hogy a fiú ne tegye tönkre az életét egy ilyen férfi miatt. Többet érdemelt annál, minthogy gyilkosként végezze a rácsok mögött. Az én helyzetem más volt. Neki volt családja, egy lány, akit szerethet, akivel talán hosszú évekig boldogok lesznek. Őket figyeltem, ahogy félszavakból is megértik a másikat, az egymás iránt érzett szeretet lobogott a szemükben, ahogy egymásra pillantottak. Henry ezt készült tönkretenni. Szerettem volna, ott helyben megölni őt, és a rendőrségre sétálni, de nem akartam szemtanúkat. Egyedül akartam szembenézni vele. A szemébe akartam mondani, mit tett, és miért érdemli azt, amit kapni fog. Úgyhogy meghúztam magam, és figyeltem, ahogy egy férfi elsétál Henryvel az oldalán. A két fiatal még ott maradt egy ideig. Egymásba kapaszkodva álltak a parkban.

***
Néhány órával később találkoztunk. Henry dühös volt, és látszott rajta, hogy terve kudarcba fog fulladni.
- Meg akart ölni, a saját fiam fegyvert fogott rám – morgott. – Ezt nem teheti meg velem, nem hagyom, még meg fogja bánni.
- Nem lenne egyszerűbb, ha hagynád őket élni, és egyszerűen csak eltűnnél? – kérdeztem. Utolsó esély, barátom, jól gondolt meg, mit felelsz. Te döntesz! Valahol a szíve mélyén úgy gondoltam, hogy még észhez lehet téríteni, adni akartam neki még egy, utolsó esélyt arra, hogy helyesen cselekedjen, és továbbálljon.
- Nem – ordított. – Azt már nem. Ők az enyémek, és ha kell, mindent megteszek azért, hogy ismét az enyémek legyenek.
- Te magad mondtad, hogy a volt feleségednek már van valakije. Együtt élnek – mutattam rá.
Dühösen felhorkantott. – Először őt fogom eltávolítani az útból.
Sokatmondó pillantása elárulta nekem, miféle eltávolításról is van szó. Nagyot sóhajtottam. Nem tehettem mást, pedig én nem akartam, hogy ez történjen. Sétára invitáltam, hogy egy kicsit lehűthesse a gondolatait, és bedobjunk egy-két sört. Úgy gondoltam, ha részeg lesz, könnyebb lesz megtenni. Végül alig ivott. Egyre csak a tervén törte a fejét. Azon a terven, amivel tönkre akarta tenni több ember gondosan felépített, biztos alapokon álló életét. Ki akarta húzni alóluk a biztonságot nyújtó téglákat a megkeseredett bosszúja miatt. Ha neki nem lehet boldog élete, akkor másnak se legyen alapon. Ezt nem tudtam elviselni. Egyszerűen csak hagynia kellett volna őket tovább folytatni a nyugodt mindennapjaikat. Elindultunk vissza a motelbe, ahol megszállt Henry. Az utca néptelen volt. A kisváros nagy része már nyugovóra tért. Néhány bagoly vészjósló huhogása vert zajt a csendben. Némán sétáltunk egymás mellett. Ujjaim már ráfonódtak a fegyverre. Még egy kanyar! Már csak néhány lépés… Megpillantottam azt az elhagyatott sikátort, amit még a kocsma felé menet szúrtam ki. Mintha egyenesen kiáltozott volna utánam. Ez volt a megfelelő hely. Körbenéztem, de sehol egy lélek, aki megzavarhatott volna minket. Megragadtam Henryt a pólójánál fogva, és berántottam a sikátorba. Úgy helyezkedtem, hogy ne menekülhessen.
- Mi az ördögöt csinálsz? – rivallt rám dühösen. – Te megőrültél?
- Nem – kiáltottam.
- Ne próbálj megakadályozni abban, amit tenni akarok, mert megkeserülöd – fröcsögte, de már nem jutottak el az agyamba a szavai. Előrántottam a fegyvert. Csövét felé fordítottam, az ujjaim a ravaszon nyugodtak. Henry először felnevetett. Nem vett komolyan. Sejtettem, hogy ez fog történni. Lőjem lábon? Az talán segítene? Elhinné, hogy a szándékaim komolyak.
- Ne mozdulj, vagy azonnal golyót repítek a fejedbe.
- Miért? Különben kapok egy második esélyt? 
- Nem, csak előbb hallani akarom, mire jó ez neked?
- Micsoda?
- Tönkretenni a családod életét.
- Milyen érzelgős lettél a börtönben – fintorgott. – Miért érdekel a családom? Senkinek nincs köze hozzá, mit teszek velük. Az enyémek, és az enyémek is maradnak. Ezen még te sem változtathatsz. Én irányítom őket. Te pedig csak egy gyilkos vagy, aki épp most szabadult. Nem tehetsz semmit.
- Igen, csak egy gyilkos vagyok – feleltem, és minden további nélkül meghúztam a ravaszt. A fegyver megrántotta a kezemet, éles fájdalom hasított végig a bőröm alatt, de továbbra is erősen tartottam. Henrynek esélye sem volt kitérni a golyó elől, egyenesen a mellkasába fúródott. A sebhez kapott, erőtlen nyöszörgés hagyta el a torkát. Mondani akartam még valamit, de térdre rogyott. Vére vörösre festette az aszfaltot. Szemei még utoljára rám meredtek, nem tehetett semmit, a halál várt rá, és nem volt lehetősége menekülni. El kellett fogadni a sorsát.

***
Ahogy megfogalmazódott bennem Henry megölésének gondolata, azt hittem, jobban meg fog viselni, de egy velejéig romlott ember nem fog könnyeket hullatni egy szörnyeteg miatt. A családja most már békében élhet. Nem fenyegeti őket a veszély, hogy ez a férfi visszatér az életükbe, hogy feldúljon mindent, ami kedves nekik. Egy esélyt adtam nekik egy boldogabb életre. Nekem viszont ennek ellenére bűnhődnöm kellett. Mert Henry is egy ember volt, még ha nem is volt annak való. A rendőrségnek nem sokára meg kell találniuk a holttestet, majd összekötni az esetet a szabadulásommal, és a korábbi vitáinkra, amit számtalan őr hallhatott. De nem következett be. Valamilyen úton-módon nem az történt, amire számítottam. Rögtön Cameront, Henry fiát vették elő. Azt rebesgették a városban, hogy a fiú ölte meg az apját, amiért annyi szenvedést okozott nekik. Ezzel akarta megvédeni a családot a szenvedésektől. Nem ő tette. Legszívesebben ordítva futottam volna be az őrsre, hogy elmondjam az igazat, viszont valami mégis megakadályozott benne. A fiút minden bizonnyal rövidesen tisztázzák, és engem sem vettek még elő. Mindenki boldog, mindenki szabad. Talán mégis van esélyem egy boldogabb életre. Talán mégsem megyek vissza a börtönbe.
Néhány nappal később még mindig a városban tartózkodtam arra az esetre, ha a rendőrség előszedne engem is, de nem így történt. Meglepetésemre egy teljese új, eddig ismeretlen hangulat uralkodott el rajtam. Felszabadult voltam, még bűntudatom sem volt. A kocsim felé tartva megpillantottam egy kávézót. Roselyn… Miért ne? Lassú léptekkel haladtam csak az épület felé. Vidám csacsogás hallatszott odabentről. Mosolyogva foglaltam helyet az egyik asztalnál, és vártam. Egy kissé mogorvának tűnő fiatal lány caflatott oda hozzám. Láttam rajta, hogy a háta közepére sem kíván engem. Már elég közel volt hozzám, amikor felismertem. Ő Cameron barátnője.
- Üdvözöljük nálunk. Mit hozhatok? – Kissé erőltetettnek tűnt a mosolya, ahogy rám pillantott. Talán még rémületet is láttam azokban a barna szemekben. Láthatott korábban Henryvel valahol? Azonnal elkezdtem gyártani a tévképzeteket. Leadtam neki a rendelésemet, majd eltűnt. A megfelelő alkalom, hogy valamit végre tegyek azért is, hogy Cameron ne ücsörögjön tovább a börtönben. Elém rakta a süteményt és a gőzölgő kávét, amikor óvatosan utána nyúltam, és megfogtam a kezét.
- Elnézést, kisasszony – szólítottam meg.– Tud valamit erről az ügyről, amiről az egész város beszél? Állítólag gyilkosság történt.  - Úgy nézett rám, mintha megöltem volna valami kisállatot a szeme előtt. Elvettem a kezemet. - Bocsánat, nem akartam tolakodó lenni.
- Az egész ügy egy félreértés – mondta. A hangjában megbújó düh mindent elárult, és elég időre elterelte a figyelmét, hogy egy apró cetlit kötényének zsebébe csúsztassak. Ezzel már reméltem, hogy segíthetek a fiún. Igaz, minden bizonnyal én is a rendőrség látókörébe kerülök, de valójában meg is érdemeltem, hiszen én tettem. Nem is igazán értettem, miért nem tudtam rávenni magam, hogy egyszerűen csak sétáljak be az őrsre. Valami megakadályozott benne. Valami, amiről én sem tudtam, hogy létezik számomra. A remény…

6 megjegyzés:

  1. Wow 😮Hát... Ez.... Eszméletlen jó lett! 🙌 Bírom ezt az idegent, akkor is, ha nem akarja feladni magát az őrsön. Meg hát... Már minden rendőr tudja, hogy nem Cameron volt a gyilkos, szóval ez a pasas nem tett semmi rosszat. Szimpatikus 😊 Ő legalább átérzi Cameron családjának a helyzetét ☺Folytasd minél hamarabb! 😉

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát a rendőrség tudása ebben az esetben megkérdőjelezhető, de később mindenre fény derül.

      Köszönöm a kedves szavakat, a folytatás már kint van. Jó olvasást ahhoz is. :)

      Lena

      Törlés
  2. Juuuuuujciiii! Ez egyszeruen zsenialis lett!!! Most csavartal rajta egyet es az en fejemben mar osszeallt egy krimi :) :'D Varom a folytatast!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen a dicséretet. Igyekszem mindig csavargatni a sztorit, és szeretem a krimiket, úgyhogy nem igazán újdonság benne egy ilyen szál annak ellenére, hogy alapvetően egy romantikus, gimis történetről van szó.

      A folytatás már kint van.

      Lena

      Törlés
  3. Hűha! Egyszerűen nem tudok ennél kifejezőbbet mondani. Leírhatnám a véleményemet hosszú mondatokba és sorokba, de azt hiszem nem lenne értelme, mert már úgyis tudod, hogy egy Fantasztikus író vagy és, hogy mindig sikerül meglepned a "rajongóidat", olvasóidat. Korábban is írtam, már bejegyzésed alá, de elhiheted nekem, hogy nem sűrűn teszem. Általában csak azokra a blogokra írok kommenteket amik ténylegesen elnyerik a tetszésemet és nem sok ilyen van. Már a kezdetek óta olvasom a történetedet és egyszerűen megfogott. Remélem, hogy nem fogod félbe hagyni vagy hamar bejezni a történet írását. El sem tudom mondani mit érzek amikor a történetedet olvasom. Képes voltam elolvasni ezt a részt hunyorogva egy-egy szót többször újra olvasva, ugyanis szinte már félig alszom. :) De megérte nem holnapra halasztani az olvasást. Remélem hamar folytatod!
    És bocsi, hogy ilyen hosszúra sikeredett a mondani valóm, de igazából ez még a fele se annak amit mondani tudnék még. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Eszméletlenül hálás vagyok ezért a kommentért. Nem tudom, mennyire meglepő, de nem tartom magam fantasztikus írónak, de igyekszem olyant alkotni, ami tetszik másoknak. Meglepetéseket is szeretek okozni, az tény. Előbb-utóbb az olvasók agyára fogok menni, főleg ha meglátjátok a sztori végét.

      Örülök, hogy vannak, akiket tényleg érdekel a sztori. Ugyan az első résznek hamarosan vége, egy második rész tervbe van. Egy kisebb szünet fog eltelni ugyan a kettő között, de Cameron és Grace története nem fog egyszerűen csak véget érni. Pontosan tudom, mi lesz a második rész epilógusába, bármennyire is meglepő.

      NE kérj bocsánatot, amiért ilyen hosszan írtál véleményt. Rettentően jól esett elolvasni, hiszen ezek a kommentek adnak erőt a történet folytatásához.

      Lena

      Törlés

layout by Milky Way