3. fejezet /Grace

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, és még egy hírt. Sajnos két hétre elutazom, így addig szünetel a blog, de ígérem, utána heti egy résszel jövök.
„Mások hibáján csak akkor próbálj javítani, ha e hibát jól látod, anélkül, hogy számodra visszataszító volna; s ha biztosan tudod, hogy beavatkozásod nem tolakodás és nem reménytelen kísérlet.”

- Weöres Sándor

Grace

- Poppy, kiraknád a hirdetést? – nézett rám kérdően Apa.

- Poppy? – Cameron felkapta a fejét. – Míg elfordultam lett egy új munkatársam? – Értetlenkedve bámult ránk.

Apa felnevetett, én viszont igyekeztem bosszús arcot vágni, és próbáltam jelezni, hogy ne merészelje elmondani, de megtette. Cameronból harsány nevetés tört ki, azt hittem, ott helyben földhöz vágja magát, és fetrengeni kezd a röhögéstől, még talán egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. Szívem szerint felpofoztam volna, hogy letöröljem azt az idióta vigyort az arcáról. Felkaptam a papírt, amin nagy betűkkel a CUKRÁSZT FELVESZÜNK felirat állt. Kiragasztottam a bejárati ajtó üvegére jól látható helyre. Reménykedtem benne, hogy találunk megfelelő személyt, különben halasztanunk kell a nyitást. – Remélem, kiszórakoztátok magatokat. – Apa és Cameron még mindig együtt nevettek. – Ugyanis én lelépek!

- Hova mész, kicsim?

- Könyvtárba! – feleltem. A héten kifogytam az olvasnivalóból, és szerettem volna valami újba belekezdeni. Láttam, hogy Apa meg akar szólalni, de esélyt sem adtam neki. – Nem kell elkísérni, el fogok találni odáig.

- Biztos? Mert ha gondolod, Cameron elkísérhet. Úgy is várnunk kell, míg megjönnek a szállítók.

- Nem, szeretnék egyedül menni. – feleltem. Cameron arcáról eltűnt a mosoly, de nem tudom, miért csodálkozik, amikor az elmúlt egy héten, míg a felújításokon dolgoztunk, folyton a nyakamban lihegett. Minden pillanatot kihasznált arra, hogy valami gúnyos megjegyzést tegyen, vagy csak egyszerűen kritizálja a munkámat. Gyakran előfordult, hogy rajtakaptam, ahogy engem bámul. De nem csak egy pillantás volt, hanem rajtam tartotta a szemét jó sokáig. Viszonzásul én is stírölni kezdtem, amikor nem figyelt.

Gondolatban örömtáncot jártam, amikor tudatosult bennem, hogy képes voltam egyedül eltalálni a könyvtárig. A fotocellás ajtó azonnal kinyílt, ahogy a közelébe értem. De nem tudom, miért lepődök meg ezen, ezeket arra találták ki. Kissé zavarodottan léptem be az ajtón, de amint megpillantottam a könyvvel megpakolt polcokat, feloldódtam. Mélyen magamba szívtam a könyvek illatát, és készen álltam, hogy elmerüljek bennük. A pult mögött ülő őszes hajú nő azonnal felfigyelt az érkezésemre. Néhány pillanatig döbbenten nézett rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna, és kicsi E.T.-k várnának rám odakint az autóban, hogy visszarepüljünk a Marsra.

- Jó napot, a nevem Grace Wright, és szeretnék olvasójegyet igényelni. – Próbáltam mosolyogni, de a szigorú arckifejezése szinte lehetetlenné tette.

- Ezt töltse ki! – odatolt elém egy lapot. Késztetést éreztem, hogy rávágjam lelkes szalutálás közepette, hogy IGENIS! Ha engem kérdeztek, eléggé ijesztő volt a nő. Gondosan töltöttem ki a papírt, mielőtt még sarokba állít, vagy elküld két kör futásra az épület körül. Szinte rettegtem, mikor átnyújtottam neki a kitöltött igénylőlapot.  – Néhány percet igénybe vesz, kérem, várjon a pultnál!

- Rendben. – bólintottam. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a pult tetején, miközben tűkön ülve vártam, hogy végre belevethessem magam a könyvekbe.

- Én a helyedben leülnék, és úgy várnék. – szólalt meg egy vékonyka hang valahonnan. Hirtelen a semmiből megjelent mellettem egy lány. Hosszú szőke haja göndör fürtökben omlott a hátára, kék szemei csillogtak. Egészen apró teremtés volt, még nálam is alacsonyabb, ami nagy szó. – Elég lassú a nyanya. Én mondom, menetközben meg lehetne műteni. Mellesleg még nem láttalak itt, Becca vagyok.

- Grace. Nem rég költöztünk ide. – mosolyogtam.

- Grace Wright, nem igaz?

Kicsit meglepődtem, hogy ennyire tájékozódott, én csak megtippelhettem az ő keresztnevét. – Igen, de te ezt honnan tudod?

- Kisvárosban élünk, és megvettétek Mr. Pierce kávézóját. Mindenki erről beszél.

- Remek. – Nem hozott lázba a tudat, hogy a fél város rólunk csámcsog. – De még nincsen cukrászunk, és nem nyithatunk ki, míg nem találunk egyet.

Épp válaszolt volna, amikor az idős nő visszatért, kezében a frissen elkészült olvasójegyemmel. Nem tudom, mikor voltam utoljára ennyire hálás valamiért, de szinte úgy téptem ki a nő kezéből, és viharoztam be a sorok közé. Kis híján felhordattam valakit, azonban sűrű bocsánatkérések közepette magára hagytam a könyveivel. Rövid időn belül négy könyv volt a kezemben, amivel a pulthoz caflattam. Újabb keserves öt perc, mire a nő feljegyezte a kivett könyveimet. Ez a lassúság kis híján megőrjített, viszont boldog voltam. Ismét a kávézó felé vettem az irányt. Az ajtó most is nyitva állt, odabentről hangos beszéd szűrődött ki. Valójában vita volt, de igyekszem visszafogottan fogalmazni. Meglepődve léptem be az ajtón. Egy középkorú nő vitázott apával.

- Ha a fiú itt fog dolgozni, én nem vagyok hajlandó elvállalni a munkát. – visított. – Bármennyit fizetnek. – Apa nem úgy tűnt, mintha túlzottan is aggódna emiatt. Tekintetemmel Cameront kerestem. Egy sarokban lapított. Tudtam, hogy mennyire bántják a nő szavai. – Nem fognak még egy ilyen jó cukrászt találni a környéken, mint amilyen én vagyok. Jól gondolja meg! Ha a fiút elküldi, örömmel elvállalom.

- Mi a fene bajuk van maguknak? – csúszott ki a számon. Apa és Cameron is felkapta a fejét. – Cameron nem tett semmi rosszat, és el nem tudom képzelni, hogy lehetnek maguk ennyire begyöpösödött agyúak, hogy őt hibáztatják bármiért is. Nincs szükségünk magára!

- De…

- Nincs semmiféle de, fogja a flancos életrajzát és távozzon!

- Micsoda udvariatlanság ez egy ilyen fiatal lánytól. – förmedt rám.

- Hölgyem, maga van rossz helyen. – mosolyogtam. – A kávézó a miénk, ha mi azt mondjuk, hogy Cameron marad, akkor az úgy lesz. Ha ez nem tetszik, azt kell mondanom odakinn tágasabb.

- Micsoda emberek!

- Pont maga beszél? – kérdeztem. Valamit morgott kifelé menet arról, hogy soha nem fogja betenni ide a lábát, de nem érdekelt. Apáék felé fordultam, akik szinte döbbenten bámultak rám. Nagyot sóhajtottam. – Látom megjöttek az új asztalok.

- Igen. – bólintott Apa. – Kicsim, minden rendben?

- Miért ne lenne?

- Idejét nem tudom annak, mikor láttalak ennyire határozottan vitatkozni valakivel. – mosolygott.

- Nem őt kerestük.

- Épp ezt akartam vele közölni, amikor megérkeztél.

- Kis híján átvette az irányítást. Örülök, hogy időben érkeztem. – nevettem. – Odalent leszek, befejezem a festést.

A fülhallgatót bedugtam a fülembe, a telefonomat pedig a zsebembe mélyesztettem. A zene átjárta a testemet. Dalolászva vetettem bele magam a munkába. Túlzottan is magasra állítottam a hangerőt, így nem tűnt fel, hogy Cameron besétál az ajtón. Épp újabb adag festékért indultam volna, amikor megláttam az ajtóban. A falnak dőlve állt, és engem nézett.

- Te mióta állsz ott? – kérdeztem.

- Elég ideje ahhoz, hogy tudjam, hamisan énekelsz. – gúnyolódott.

Bosszúsan forgattam a szemem. Ott akartam hagyni, hogy eredeti tervemet követve, festékért menjek, de ahogy el akartam haladni mellette, megragadta a csuklómat. – Mit csinálsz?

- Nem kellett volna úgy megvédened! Nincs rá szükségem!

- Hadd döntsem el, mit akarok csinálni, és mit nem! – feleltem. Kirántottam az ujjai közül a kezemet. – Nem csak miattad nem vettük fel, hanem nem bírtam volna vele együtt dolgozni.

- Értem. – bólintott. Vártam, hogy mondjon még valamit, de úgy állt ott, mint aki megkukult, így magára hagytam, és festéket kezdtem keresni.

***

- Helló! – Egy vékony női hang hallatszott valahonnan. Ledobtam a festőhengert, és felszaladtam a lépcsőn. Egy magas feketehajú nő állt a kávézó bejáratánál. Papírokat szorongatott a kezében. Újabb jelentkező! Abban reménykedtem, hogy vele nem úgy járunk, mint az előzővel. Szikrázó szürke szemeivel kissé félénken tekintett körbe. Körülbelül harminc éves körüli lehetett, de általában nem sikerül első látásra kitalálnom a pontos korát.

- Jó napot! Elnézést a felfordulásért, még a felújítás közepén vagyunk. Grace Wright vagyok. – kezet nyújtottam neki, és rögtön adtam is neki egy jó pontot, amiért nem rótta fel, milyen maszatos vagyok.

- Angela Curtis. – megszorította a kezem. – Láttam a hirdetésüket, és érdeklődni szeretnék, hogy betöltötték-e már az állást.

- Nem, még nem. – feleltem mosolyogva. – Tudna várni egy percet?

- Természetesen.

Lerohantam a lépcsőn, hogy Apa keresésére induljak. – Apa, újabb jelentkezőnk akadt.

- Tényleg? Ilyen gyorsan?

- Aha, gyere fel!

- Izgatottnak tűnsz, úgy gondolod, ő lesz az?

- Mindenképp. – vigyorogtam. Apa sem nagyon törődött azzal, hogy csupa festék a ruhája, megtörölte a kezét, és szorosan mögöttem haladva felbaktattunk a lépcsőn. – Apa, ő itt Angela Curtis.

- William Wright. – Apa kezet nyújtott. Szemében valami különös csillogást fedeztem fel. Érdeklődve pillantottam a nőre, az ő szeme is felragyogott. Vigyorogni kezdtem, ahogy figyeltem, milyen sután beszélnek egymással. Apának igenis tetszett a nő. Nem láttam azóta ilyennek, hogy Anya meghalt. Senkire sem nézett így, mint most Angelára. Titkon reméltem, hogy végre megtörik a jég, és randizni kezd. Az utóbbi időben kezdtem észrevenni, hogy a nők mennyire odavannak érte. Az összes tanárnő a régi iskolámban szinte nyáladzott, ahányszor Apa vitt suliba, vagy a szingli anyukák a bálokon, ahol vállalta a gardedám szerepét. De mindegy egyes alkalommal, amikor megpróbáltam rábeszélni egy randevúra azt mondta, hogy csak egyetlen egy nő létezik az életében, és az én vagyok.

- Elhoztam az életrajzomat. – mondta, és átnyújtotta a papírköteget. Apa átfutotta, majd továbbadta nekem. Nem igazán érdekelt, hány helyen dolgozott eddig, de elég sok tapasztalattal rendelkezett.

- Ismeri Cameron Brownt? – kérdeztem.

- Persze. – bólintott. – Mikor kicsi volt egészen sokat vigyáztam rá.

- Nem gond magának, ha együtt kell vele dolgoznia?

- Nem, egyáltalán nem. – mosolygott. –Az édesanyja nagyon jó barátnőm.

Apával összenéztünk, és nem volt kérdés a döntésünk. Kiszaladtam az ajtóhoz, és letéptem a CUKRÁSZT KERESÜNK feliratot. – Gratulálok, hivatalosan is felvéve.

Láttam a döbbenetet Angela arcán, de aztán nagyot sóhajtott. Az életrajza szerint négy hónapja nem volt munkája. – Köszönöm. El sem tudják hinni, milyen megkönnyebbülés ez.

- Tegeződhetünk? – kérdeztem.

- Természetesen. – mosolygott.

Apával rövidesen megvitattak minden részletet a munkáról. Aláírták a papírokat, majd Angela távozott, miután megbeszéltük, hogy hétfőn lesz az első munkanapja. Arcomon széles vigyorral fordultam Apa felé, aki felvont szemöldökkel nézett rám. – Miért vigyorogsz ennyire?

- Neked bejön Angela. – feleltem.

- Micsoda?

- Ha láttad volna, hogy néztetek egymásra. Mint két szerelmes kamasz.

- Ez nem igaz. – elfordult, hogy elrendezhesse a papírokat.

- Azt csinálod, amit én. Elfordulsz, mert tudod, hogy igazam van. – Egy puszit nyomtam az arcára. – Egyáltalán nem bánom. Kedves nőnek tűnik, és talán itt lenne az ideje, hogy ismét randizni kezdj.

- Nincs szükségem senkire, mert itt vagy velem te.

- De talán nem leszek mindig itt. Egyetemre megyek, azt akarom, hogy boldog légy.

- Boldog vagyok. – mondta. – Poppy, minden rendben.

- Ígérj meg nekem valamit.

- Bármit.

- Ha úgy alakulnak a dolgok, hogy te és Angela esetleg mégis adtok valamikor egy esélyt ennek a dolognak, amiről nem beszélek, akkor nem szalasztod el. Legalább megpróbálod, és ha nem működik, nem erőltetem többé.

- Rendben.  – bólintott. – Megígérem.

- Kisujjeskü? – Feltartottam a kisujjamat, mire átfogta a sajátjával.

- Kisujjeskü.