2015. október 16., péntek

16. fejezet / Grace



Sziasztok! 
Megérkeztem a 16. fejezettel is, remélem, hogy ezúttal is el fogja nyerni néhányotok tetszését, és visszanéztek máskor is. 
Jó olvasást!
Lena

16.

„Mindannyiunknak szüksége van egy kis segítségre; valakire, aki segít nekünk meghallani az élet zenéjét, hogy emlékeztessen, nem mindig ilyen rossz minden. Valaki van ott, és az a valaki meg fog találni téged.”
Tuti gimi c. film

Grace

A napok csigalassúsággal teltek. Nem múlt el olyan nap, amikor ne gondoltam volna Oliviára. Egyre jobban hiányzott, és minden reggel újabb huszonnégy órányi szenvedést jelentett. Szükségem lett volna valami kikapcsolódásra, de barátnőm halála óta nem voltam képes bármivel is több időt eltölteni. Hanyagolni kezdtem a kávézót is, és igyekeztem mindenkit kizárni az életemből. Rebecca esetében ez nem volt a legegyszerűbb, mert folyton körülöttem legyeskedett, és megpróbált lelket önteni belém, de én a hátam közepére kívántam mindenkit. Mélyen legbelül értékeltem az erőfeszítéseit, azonban túlzottan is megviselt a gyász, hogy szükségem volt némi időre, jobban mondva nagyon sok időre, hogy újból megtaláljam magam. Rossz volt látni, hogy Apa is szenved, de semmit sem tehettem. Mindkettőnket túlzottan is mélyen érintett Olivia öngyilkossága. Hosszú ideje most fordult elő először, hogy csendben teltek a reggelek. Egyikünk sem szólt a másikhoz, csak tanácstalan pillantásokat vetettünk egymásra. Esküszöm, még Lucky is észrevette a váratlan hangulatváltozást a házban, mert az ő tekintete is kissé elveszettnek hatott.
- Kicsim, hogy érzed magad? – kérdezte Apa váratlanul. Olyannyira megszoktam a csendet, hogy csaknem leestem a székről rémületemben, amit minden bizonnyal ő is észrevehetett, mert bocsánatkérően nézett rám. Mégis mi a fene történt velünk? Olyan érzésem volt, mintha két teljesen idegem ember lennénk. Hiányoznak a közös beszélgetéseink, a közös filmezések, a munka a kávézóban. Vissza akarom kapni azt az önmagamat, mert ebbe bele fogok őrülni hamarosan.
- Pocsékul – feleltem őszintén.
- Én sajnálom…
- Nem kell – legyintett. – Apa, minden rendben lesz, csak egy kis időre volt szükségem. Én kérek bocsánatot, amiért megpróbáltak kizárni. – Talpra ugrottam, hogy odamehessek hozzá. A temetés óta most fordult először elő az, hogy nem feszengtünk ölelésnél. Egyszerűen csak a karjai közé bújtam. Rövidesen éreztem, hogy Apa is felenged egy picit. Az elmúlt napok, hetek mintha meg sem történtek volna. Ismét ugyanazok lettünk, akik Olivia halála előtt voltunk. – Szeretlek.
Nem láttam, de tudtam, hogy elmosolyodott. – Én is szeretlek, kicsim.
- Olyannyira szeretsz, hogy ma este kimenőt adsz? – néztem rá kiskutya szemekkel. Évek óta ezzel próbálkoztam, ha valamit nagyon szerettem volna. Tisztában voltam vele, hogy bárhogy nézhetek, ha valamit nem akarna megengedni, nem tenné meg, de ezúttal sokkal hamarabb sikerült meggyőznöm, mint gondoltam. Csak néhány szóval említettem korábban a bulit, amire Rebecca meghívott, de én udvariasan elutasítottam. Apa nem ellenezte, sőt támogatta, viszont szerettem volna meggyőződni róla, hogy ő is rendben lesz. – Meg leszel egyedül?
- Nagyfiú vagyok már – simogatta meg mosolyogva az arcom, mire felnevettem. – Örülök, hogy visszatértél.
- Én is – feleltem. – Nem mondom, hogy egyik pillanatról a másikra minden a legnagyobb rendben lesz, és ismét ugyanaz az ember leszek, de igyekezni fogok, és megpróbálom élni az életem. Még mindig nagyon fáj, ami történt, de igazatok volt, amikor azt mondtátok, hogy nem akadályozhattam volna meg.
- Ki vagy te és mit csináltál a lányommal? – játszotta a rémültet, de hamar elnevette magát. – Örülök, hogy jobb belátásra tértél.
- Szóval akkor tényleg elmehetek?
- Igen – bólintott. – De egyre legkésőbb gyere haza. Rendben?
- Tudom, ha nem így fog történni, autóba szállsz teljes harci öltözetben, és megkeresel.
- Jobban ismersz, mint gondolnád – nevetett. – Viszont komolyan mondtam, hogy egyre legyél itthon.
- Igenis, Parancsnok! – lelkesen szalutáltam, mielőtt felszaladtam volna az emeletre.
Rebecca egész nap győzködött, hogy menjek el vele a buliba, mert nem voltam hajlandó lelőni a meglepetést, hogy már eldöntöttem, hogy ott leszek.
- Ott kell lenned – kezdte ismét. – Nagyon jó buli lesz, és biztos vagyok benne, hogy te is jól fogod magad érezni. Grace, tudom, hogy min kellett keresztül menned, te talán itt az ideje, hogy egy kicsit éld az életed. Olivia sem akarná.
Széles mosoly jelent meg az arcomon. – Tudom, épp ezért döntöttem úgy ma reggel, hogy elmegyek.
- Tényleg? – lepődött meg. – Komolyan beszélsz, vagy csak szeretnéd elérni, hogy végre befogjam?
- Nem, tényleg ott leszek – feleltem mosolyogva. – Azt hiszem, szükségem van egy kis kikapcsolódásra, és jót fog tenni, ha végre kimozdulok a négy fal közül.
- Eszméletlen lesz – ölelt át ujjongva. Örömében tapsikolni és ugrándozni kezdett, még sosem láttam ennyire boldognak. Két perc sem telt el, máris arra volt kíváncsi, mit fogok felvenni. A dolog ezen részéről még esélyem sem volt elgondolkozni, de megígértem neki, hogy valami „dögös rucit” fogok viselni. Suli után rögtön haza rohantam, hogy a szekrényembe temessem magam. Fél órán belül úgy nézett ki az egész szobám, mintha csatatér lenne. Mindenhol ruhák hevertek, ameddig csak a szem ellátott. Már éppen feladtam volna, amikor megszólalt a csengő. Reménykedtem benne, hogy egy mesebeli tündérkeresztanya lesz, aki pillanatok alatt előkeresi a legbulisabb szerelésemet. Letrappoltam a lépcsőn, és szinte feltéptem az ajtót.
- Angela? Neked nem a kávézóban kellene lenned? – kérdeztem meglepődve.
- Édesapád mondta, hogy szerinte szükséged lehet egy „hozzáértő” segítségére. Divatvész elhárító vagyok – kacsintott.
- Pont rád van szükségem. Gyere! – Meg sem vártam a válaszát, megragadtam a csuklóját, és felhúztam az emeletre.
- Szentséges tejfölös pohár! – kiáltott fel. – Itt tornádó pusztított?
- Grace féle szupervihar – vigyorogtam. – Amint látod, egy kicsit tanácstalan vagyok azt illetően, mit viselhetnék ma este. Az utóbbi időben nem igazán jártam buliba, és…
- Semmi gond, ezért vagyok én itt – mosolygott. Blúzának ingjét feltűrte, és belevetette magát a ruhakupacba. – Adj egy kis időt!
- Ahogy szeretnéd. – Hátráltam egy lépést, és a fotelemből figyeltem, ahogy alaposan átkutatja a szekrényem teljes tartalmát. Abban reménykedtem, hogy ő majd megtalálja a megfelelő szerelést, de csalódnom kellett.
- Van egy ötletem – emelte fel a mutató ujját. – Most szépen összepakolunk, és elmegyünk hozzám.
- Miért?
- Van valamim számodra. – Körbenézett a szobámban, majd felkapott egy cipőt és egy vékony kardigánt, és biztos helyre tette őket.
Rövidesen eltűntek az általam okozott katasztrófa nyomai, és útnak indulhattunk Angela lakása felé. Egészen eddig a percig még arról sem volt fogalmam, hogy egyáltalán a városnak melyik részén lakik, így teljesen meglepődtem, hogy alig két utcányira voltunk a kávézótól. Feltrappoltunk az első emeletre, Angela izgatottan keresgélte a kulcsait.
- Érezd otthon magad – tárta szét a karját, ahogy beléptünk a lakásba.
- Oké – válaszoltam, de eddigre Angela már eltűnt az egyik helyiségben. Míg ő távol volt, én próbáltam felfedezni lakásának nappaliját. Nem voltak képek, csak apróbb dísztárgyak, néhány festmény a falon, de barátságos hangulatot árasztott magából.
- Grace!
Egy szemvillanás alatt megpördültem, és nemes egyszerűséggel elakadt a lélegzetem. Angela egy ruhát tartott a kezében. – Istenem, ez gyönyörű.
- Örülök, hogy tetszik, mert ma este ezt fogod viselni – mondta ellentmondást nem tűrően.
- Nem – vágtam rá. – Ezt nem fogadhatom el.
- Sosem volt rajtam, ajándékba kaptam, és rajtad sokkal jobban állna.
- Angela…
- Legalább próbáld fel!
- Rendben-rendben – bólintottam végül. Angie elégedett arccal nyújtotta át a vállfát, majd bevonultam a fürdőszobába. Ahogy belebújtam a félvállas ruhába, elképedtem. Vörös színe kiemelte barna szemeimet, az alja jóval a térdem fölött végződött, így talán egy kicsit többet mutatott a lábaimból, de talán ez senkit sem fog zavarni. Kétszer körbefordultam az egész alakos tükör előtt, mielőtt a nappaliba mentem volna.
- Csodaszép vagy – mosolygott Angela. – Muszáj, hogy ebben menj!
- Tényleg nem gond? Legalább hadd fizessem ki.
Védekezően felemelte a kezét jelezve, hogy még csak meg se próbáljak fizetni a ruháért. – És most pedig kicsinosítalak egy kicsit, hogy az összes srác elolvadjon, amikor meglát.
Angela hozzáérte kezekkel állt neki a hajam begöndörítésének, majd kevés sminket tett fel. A végeredmény tökéletes lett. Hosszú ideig meg sem tudtam szólalni, csak bámultam a tükörképemet.
- Grace?
- Nagyon tetszik – mosolyogtam. – Hálás vagyok, amiért rám szántál egy egész délutánt, csakhogy felkészíts egy bulira. – Felálltam, hogy átölelhessem. Vissza kellett nyelni a könnyeimet, mert félő volt, hogy sírással fogom tönkretenni Angela művét.
- Szükséged volt rá – vigasztalóan megsimogatta az arcomat. – Élned kell az életed, Grace!
- Tudom – bólintottam.
- Mit szólnál, ha megmutatnánk édesapádnak az eredményt?
- Biztos vagy benne? – néztem rá kérdően.
- Bűvöljük el őt is – kacsintott. Felkaptam a cipőmet, és a kardigánt, mielőtt kiléptünk volna az ajtón.
Elautóztunk a kávézóig, és Angela unszolására végül belementem, hogy Apának is megmutassuk a Szépülj meg Angelával című műsor végeredményét. Ahogy beléptünk az ajtón, Oliver elismerően füttyentett.
- Kislány, még a végén randevúra hívlak. – Ahogy végignézett rajtam, sikeresen zavarba hozott, de hálásan mosolyogtam rá.
- Dögös vagy – szólalt meg Daisy is a pult mögül.
Apa épp ekkor trappolt fel az irodából, és egy pillanatra megtorpant. Arcára felismerhetetlen érzések ültek ki. Csak bámult rám nagy szemekkel. – Apa?
- Gyönyörű vagy, Grace. – Elém lépett, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Lehet, hogy át kell gondolnom a kimenő időtartamát.
Felnevettem, majd lábujjhegyre álltam, hogy megpuszilhassam az arcát.
- Még van egy utolsó feladatom – szólalt meg Angie. – Elviszlek a buli helyszínére is. Ezek a cipők nem városi sétára készültek.
Apa továbbra is tágra nyílt szemekkel figyelt, míg ki nem vonultunk. Szerettem volna tudni, mi váltotta ki belőle ezeket az érzelmeket, de nem a megfelelő alkalom volt, hogy kifaggassam, viszont abban biztos voltam, hogy nem fog megmenekülni a kérdéseim elől. Ha valaki reggel azt mondja nekem, hogy a teljes délutánt azzal fogom tölteni, hogy egy bulira készüljek, biztos képen röhögöm.

***
- Köszönöm, hogy velem voltál egy ilyen „kritikus” helyzetben. – Még egyszer utoljára átöleltem Angelát, mielőtt kiszálltam volna az autóból. A zene bömbölt odabentről. Kihúztam magam, és végigtipegtem a járdán. Néhány ismerőst már láttam a suliból, de a legtöbbjükkel még talán sosem találkoztam. Odabent azonnal Rebecca keresésére indultam.
- És tényleg eljöttél!  – Rebecca olyan nagy szemekkel nézett rám, mintha maga a messiás jelent volna meg előtte teljes életnagyságban. – Dögös vagy, Jason el fog ájulni. -  Már épp meg akartam szólalni, amikor rám vetette magát, és olyan szorosan megölelt, hogy azt hittem megfulladok. – Annyira örülök, hogy végre kibújtál a csigaházadból.
- Nem tudtam, hogy ott voltam – nevettem. – De örülök, hogy rávettél.
- Erre inni kell! – Lekapott az asztalról két apró poharat valami rózsaszín löttyel.  – Fenékig kislány.
Lehajtottam a fogalmam sincs micsoda, de egész finom italomat. A folyadék lassan csorgott le a torkomon, tisztán éreztem az irányát. Erősebb volt, mint gondoltam. – És most gyerünk táncolni! – Megragadta a kezem, és magával húzott a táncolók közé.  Valamikor ez az egész helyiség egy nappali lehetett, de az összes akadályban lévő bútort valaha eltűntethették, mert egy hatalmas üres placc volt középen, ahol most táncolók vonaglottak egymáson. Hangosan nevettem, és hagytam, hogy a zene átjárja testem minden porcikáját. Egy érintés zavart meg. Megpördültem, és ekkor döbbentem rá, hogy napok óta alig szóltam Jasonhöz.
- Szia – kiabáltam.
- Gyönyörű vagy, Grace – hajolt egészen közel hozzám. Igazság szerint nem hallottam, de leolvastam a szájáról. Intett a fejével, hogy menjünk ki. Ujjait az enyémek közé fűzte, és utat tört nekem a táncolók között. A kert hátsó részébe mentünk, ahol alig voltak emberek. A zene is halkabban, csupán a távolból dübörgött. – Örülök, hogy itt vagy.
- Én is – feleltem mosolyogva. Tekintetünk találkozott, nem tudom, mire várt, így én tettem meg az utolsó lépést. Elé léptem, és megcsókoltam. Karjait lassan körém fonta, és visszacsókolt. – Sajnálom, hogy az elmúlt napokban furán viselkedtem…
- Semmi baj! – Ujjaival megérintette az arcomat. – Megértem. Mindenkit megvisel a gyász. Nem kell magyarázkodnod. Tudtam, hogy félre kell állnom egy kicsit, és úgyis visszatalálsz hozzám.
- Köszönöm, hogy vártál rám. – Két kezem közé fogtam az arcát, és lehúztam magamhoz. Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettünk kint, de lábaim egészen átfagytak, mire ismét a nappaliban voltunk. Rebecca újabb italt nyújtott felém, ami még borzalmasabb volt, mint az előző, de jókedvvel lehajtottam.
Röviddel ezután talán abba kellett volna hagynom a piálást, de valamiért csak nem sikerült. Újabb és újabb italt döntöttem magamba anélkül, hogy átgondoltam volna a következményeit. Kissé ittasan elkóboroltam, Rebeccát elhagytam a tömegben, és Jasont sem találtam sehol. Így egyedül vetettem bele magam a táncoló tömegbe. A zene lassan magával ragadott, felvettem az ütemét, és egyre ritmusosabban mozogtam. Valaki mögém lépett, teste az enyémhez préselődött, lélegzetvételét éreztem a nyakamnál. Kezei a hasamra csúsztak, én pedig szentül meg voltam győződve arról, hogy csakis Jason lehet. Hát mint kiderült, túlzottan is naiv voltam, és talán túl részeg ahhoz, hogy ne vegyem észre a különbségeket. A két kéz egyre szorosabban tartott, a hátam mögött álló fiú testéhez dörgölőztem, mert azzal tisztában voltam, hogy csakis fiú állhat mögöttem. A Jasonnek hitt srác egy lágy csókot lehelt a nyakamra, testem minden porcikája beleborzongott ajkának érintésébe, lehunytam a szemem, hogy magamba tudjam zárni, amikor ismét kinyitottam Jasonnel álltam szemben. Döbbent arccal bámult rám két pohárral a kezében. Szemében csalódottság tükröződött, sűrűn pislogtam, hogy felfogjam, mit látok.
- Ez meg mi a franc? – kérdezte Jason. Szinte rémülten pördültem meg, hogy kiderítsem, kivel táncoltam. Cam önelégült arccal bámult rám.
- Szia, Cica! – Végigfuttatta rajtam a tekintetét, majd megnyalta az alsó ajkát. Te szentséges ég!
- Jézusom, jézusom, jézusom! - mondtam
- Most imádkozol? – kérdezte vigyorogva. Legszívesebben képen töröltem volna, de forogni kezdett velem a szoba. Hirtelen mindenkinek lett egy ikertestvére, sőt hármas ikrek lettek. Volt egy olyan érzésem, hogy én most rögtön el fogok ájulni. – Jól vagy? Kicsit fura a fejed.
Vissza akartam neki vágni valahogy, de hirtelen olyan hívogató lett a sötétség, hogy engedtem neki, és zuhantam.

5 megjegyzés:

  1. Juuuuj ez irtó jó lett :3 IMADOM Camet <3 gyorsan kovi részt!!!! :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett. Igyekezni fogok. :)

      Törlés
  2. Mint mindig, most is nagyon jo lett az uj resz. Mar nagyon varom a folytatast. :)
    Puszi: Maya :)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon nagyon joooooo. Imadom!! Folytiiiiiiiiiiiiiiii <3

    VálaszTörlés

layout by Milky Way