2016. február 27., szombat

34. fejezet / Cameron - Grace

Sziasztok!
Először is szeretném elmondani, hogy szörnyen restellem, hogy csak most érkezem az új résszel, de a hét elég sűrűre sikeredett, és túl kellett esnem egy érzelmi válságon is. Mostanra talán visszaállt minden a helyes kerékvágásba, de tudnotok kell, hogy mostantól több ilyen alkalom lesz. Egyre közelebb az érettségi, és minden időmet elveszi az arra való készülés.
De a lényeg, hogy megérkezett az új rész, és ezúttal Cameron és Grace szemszöget is olvashattok egy részen belül.
Igyekszem hozni a következő rész.
Jó olvasást!
Lena



34.

„Mezítelennek érzem magam. Nem tudatosult bennem, hogy páncélként viselem a titkaimat, csak most, hogy lehullottak rólam, és mindenki annak lát, ami valójában vagyok.”
- Veronica Roth

Cameron

Megkönnyebbült voltam, igen talán pontosan ez a megfelelő kifejezés arra, amit éreztem, miután végre odaadtam Olivia levelét Gracenek. Hosszú ideig egy szót sem szólt, csak csendesen sírt a karjaim között. Vigasztalni próbáltam, de úgy tűnt, most nincs szükség szavakra. Úgy éreztem, egészen addig a pillanatig kapaszkodott elhunyt barátnőjébe, míg el nem olvasta a búcsúzását. Tudtam, hogy Grace mikor engedte el végleg. Megkönnyebbültem sóhajtott fel, könnyei elapadtak.
- Köszönöm – suttogta. Átölelte a nyakamat, és hozzám bújt. Légzése lassan visszaállt a normálisra.
- Jól vagy, Grace? – kérdeztem.
- Igen – bólogatott. – Szeretlek.
- Én is téged, Cica – feleltem egészen halkan. Hirtelen felnézett, tekintetünk összekapcsolódott. Mélyen a szemébe néztem, kezem úgy mozdult, hogy szinte észre sem vettem, mit csinálok. A következő másodpercben Grace már lovagló ülésben helyezkedett el rajtam. Csípőjét hozzám nyomta. Akaratlanul is felnyögtem, és odalenn gondok jelentkeztek. A fenébe! Túlzottan is akarom őt. Elég egyetlen mozdulat, és máris áll a farkam. Ez így nagyon nem volt jól. Grace vékony kezei végigcsúsztak a mellkasomon, majd megragadta a pólóm alját. Ösztönösen emelten a kezem, hogy lehúzhassa rólam. Átkaroltam a derekát, hogy még közelebb húzhassam magamhoz. Mellkasa az enyémhez simult. Szakadozva vette a levegőt.
- Cam…
- Igen?
Grace nagyot nyelt, tekintete lassan a mellkasomra tévedt. Jobb kezének mutatóujjával végigsimított egy halvány hegen. Összerezzentem az érintéstől, mert tudtam, hogy el kellene mondanom neki. Nem titkolózhatok az idők végezetéig, nem rejthetem el a múltamat előle, ha azt akarom, hogy a jövőmben szerepeljen, de soha senkivel nem jutottam el odáig, hogy meséltem volna apámról, a tetteiről, és a kicsi Cameron szenvedéseiről. Mélyen elrejtettem magamban, hogy soha senki ne láthasson belém. Sebezhetőnek érezném magam, és Isten a tanúm, utáltam sebezhető lenni.
Reméltem, hogy egyszerűen annyiban hagyja, de feltette a lehető legrosszabb kérdést, ami létezik. – Mi történt, Cam?
Tanácstalanul kerestem a szavakat, de egyetlen egy árva hang sem jött a nyelvem hegyére. Bénán tátogtam. Mégis, hogy mondja el az ember a barátnőjének, hogy az apja rendszeresen verte? Ezt nem lehet egyszerűen tálalni. Óvatosan eltoltam magamtól, és az ágy mellé álltam. Bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen Grace szemébe néznem. Képtelen voltam felé fordulni, hiába szólongatott.
- Mi történt, Cam? – Észrevétlenül mögém lopózott, és átkarolt hátulról. – Meséld el, kérlek. Szeretném megérteni.
Megérteni? Mit kell ezen megérteni? Fogalma sincs, milyen érzés lehetett átélni mindazt a szarságot, amit a családomnak és nekem kellett. Azzal, hogy elmondom neki, rámutatok egy gyengepontunkra. Vállaljam a kockázatot? És osszam meg vele? Nem! Képtelen lennék rá.
- Sajnálom, Grace nem megy – mondtam, miközben lehámoztam magamról a kezeit. – Nem tudok róla beszélni.
- Cam?
- Grace, nem fogod fel, hogy képtelen vagyok rá? Az életem egy hatalmas romhalmaz, és ne akard tudni, mi történt velem a múltban? Miért érdekel? Valami olyat keresel, amivel megmagyarázhatod, hogy miért vagyok ennyire elcseszett? Mi? – Úgy dőltek belőlem a szavak, mintha dézsából öntötték volna. Grace arca hirtelen sötétbe borult, szemei csillogtak. Sír? Az agyamat viszont elborította valami. Hosszú évek feszültségét adtam ki magamból, de hibáztam, amikor mindezt Gracere zúdítottam, miközben olyanokat vágtam a fejéhez, amit nem érdemelt meg.
- Én elfogadtam, hogy olyan a múltad, amilyen, de azt hittem, hogy ez – ránk mutat – erősebb néhány múltbéli titoknál, de tévedtem. – Hangja elakadt, egy apró könnycsepp gördült le az arcán. – Tévedtem.
- Grace…
- Nem, Cameron! – kiáltott. – Ha azt gondolod, hogy nem tudnám elfogadni, ami történt veled, nem ismersz eléggé, és ennek az egésznek nincs értelme.
- Hogy érted? – kérdeztem.
- Jobb lesz, ha egy ideig nem jössz a közelembe – mondta. A kezemet nyújtottam felé, de szinte elugrott. Fájdalommal megtelt szemekkel bámult vissza az ajtóból rám, én meg tanácstalanul, elveszve álltam a szobám közepén, és nem tettem semmit. Nem akadályoztam meg, hogy otthagyjon, és nem is mentem utána. Hát akkor ezzel vége? Ilyen egy szakítás? Hosszú percek teltek el, mire a csökött agyamban tudatosult, mit tettem. Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Hagytam, hogy Grace kicsússzon a kezeim közül csak azért, mert félek. És talán most már késő mindent visszaszívni, de nem veszíthetem el, szükségem van rá.

Grace

Könnyektől elhomályosult látással botorkáltam vissza a házba. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Szívem ismét apró darabokban hevert a mellkasomban. Órákig képes lettem volna az ágyamba bújva siratni a kapcsolatunkat, ami még el sem kezdődött, és úgy tűnik már vége is szakadt. Nagyot sóhajtottam, és megpróbáltam visszagyűrni egy újabb adag könnyet, de a kis mocskok önálló életet éltek. Úgy terveztem, hogy a nap hátralévő részét a szobám négy fala között töltöm, és magamba roskadok, és ebben senki sem akadályozhat meg. Tervemet azonban keresztül húzta egy jól időzített csengetés. Morogva keltem fel, hogy az ajtóhoz menjek. Kilestem a kukucskálón.
- Grace, tudom, hogy odabent vagy, kérlek, engedj be, és beszéljük meg. – Hangjának esdeklő, fájdalommal teli tónusának normális esetben nem tudtam volna ellenállni, de még túlzottan friss volt a vitánk emléke, és nem tudtam volna a szemébe nézni anélkül, hogy a karjába ne omolnék. Azt pedig nem akartam. – Kérlek, ne csináld! Hibáztam, Grace. Csak nyisd ki. – Homlokát az ajtónak támasztotta. – Kérlek. – Majd megszakadt a szívem, de nem tudtam rávenni magam, hogy kinyissam az ajtót. Lassan lecsúsztam a földre, és még néhány percig hallgattam, ahogy Cameron könyörög. Könnyeim záporoztak. – Szeretlek, Grace.
- Én is téged, Cameron – suttogtam, de csak erőtlen szipogás hallatszott. Lucky bundás feje jelent meg mellettem. Szomorúan nézett rám, mielőtt orrát az az arcomhoz nyomta volna. A bundájába fúrtam az arcom, és tovább sírtam. – Miért kell mindennek ennyire nehéznek lennie? – Lucky értetlenül nézett engem. Úgy éreztem, hogy nem leszek képes megmozdulni. Négylábú barátom mellém helyezkedett, fejét a combomra tette. Megnyugtató volt selymes szőrét simogatni. Légzésem lassan helyreállt, de továbbra sem szerettem volna felkelni. Behunytam a szemem, és győzködtem magam, hogy nem követtem el hibát, és nem csesztem el mindent, de percről percre egyre nehezebb lett. Minden pillanatban erősödött a vágy, hogy most azonnal Cameron után menjek, és a karjai közé vessem magam. Nem törődve azzal, miket vágott a fejemhez. De akkor sem bízik meg bennem, és titkolózik előttem.
- Kicsim, te mit csinálsz itt? – Apa dugta be a fejét. Az órára pillantottam, és tudatosult bennem, hogy hosszú órákig ültem az ajtóban. Végtagjaim elzsibbadtak, és csak kínkeservesen tudtam felállni. – Minden rendben? Te sírtál? – Aggódó arccal ölelt magához, a karjában ismét összeomlottam, és bömbölni kezdtem. – Css – csitítgatott. – Mi történt?
- Nagy hibát követtem el.
- Micsodát, Poppy?
Szóról szóra mindent elmeséltem. A vitánkat Cameronnal, majd megmutattam neki az Oliviától kapott levelet is. Apa eközben nem engedett el, maga mellett tartott, egyik karjával átölelve tartott.
- Sajnálom, kincsem! – Egy puszit nyomott a homlokomra. – De Cameronnak biztos nyomós oka van. Meg kell értened, hogy nem volt minden fenékig tejfel az életében, és előfordulhat, hogy erre egyáltalán nem büszke. Időt kell adnod neki!
- Tudom, de hallanod kellett volna – suttogtam.
- Minden bizonnyal nem gondolta komolyan. Beszéltél vele azóta?
- Átjött, de nem nyitottam ajtót. Nem voltam rá képes – magyaráztam. – Hibát követtem el, nem kellett volna erőltetnem, de csak…
- Tudom, kicsim, tudom – vigasztalóan simogatta a hátamat. Mély levegőket vettem, nehogy ismét sírva fakadjak. Nem akartam többé sírni, csak túl akartam lenni ezen.

***
Reggel feltűnően korán keltem, csakhogy ne kelljen Cameronnal találkoznom suli előtt, de olyan történt, amire nem számítottam. Cameron korán kelt, és a motorjánál foglalatoskodott. Kérlek, ne nézz rám, csak ne nézz rám. Felemelte a fejét, és tekintetét egyenesen, dacosan az enyémbe fúrta. Elindult felém, de nem voltam rá felkészülve, még nem. Megráztam a fejem, megpördültem, és elviharzottam. Igyekeztem agyamból kizárni a hangját, miközben utánam kiabál, és ez volt az egyik legnehezebb dolog. Otthagyni összetörve, de ha maradok, én fogok darabjaimra hullani.
- Grace, minden rendben? – kérdezte Becca.
Megráztam a fejem. – Cameronnal összevesztünk.
- Mi történt?
Épp szóra nyitottam a számat, amikor megéreztem magamon a tekintetét, szinte lyukat fúrt belém. Felé fordultam, ő pedig elindult felénk. Ne kérlek! Ne gyere ide!
- Grace, beszélhetnénk? – kérdezte.
- Miről? – fordultam felé.
- Sajnálom, amit a fejedhez vágtam, nem lett volna szabad – mondta, de egyszerűen nem nézett a szemembe. A cipőjét bámulta. – Csak egyszerűen… egyszerűen…
- Mi? – vágtam közbe.
- Én erre képtelen vagyok.
- Mire, Cameron? Megosztani velem valamit? Mitől félsz?
- Nem félek…
- Hazudsz – kiáltottam, mire néhány kíváncsi tekintet fordult felénk. – Igenis félsz. Félsz attól, hogy másként nézek majd rád… vagy a családodra, és ez az, ami nagyon fáj. Tudhatnád, hogy én nem az a lány vagyok, aki otthagy, ha rosszra fordulnak a dolgok. De megértem, nem tudsz bízni bennem.
- Itt nem csak a bizalomról van szó.
- Hanem miről?
- Szégyellem, nem érted? – Düh és megbántottság lángolt a szemében.
- Előttem nem kellene – súgtam. - De talán igazad van, egy ideig nem kellene erőltetnünk ezt az egészet.
- Hogy érted? – nézett rám meglepődve. – Szakítasz velem?
- Nem tudom…
- Szakítani akarsz velem – mondta. – Grace…
Nem mondott mást, ott álltunk egymással szemben, és néztünk egymást, de nem szóltunk. Végül Cameron volt az, aki kissé elgyötört arccal hátat fordított, és otthagyott az iskola előtt.

7 megjegyzés:

  1. Kedves Lena!

    Legengerlő volt minden betűje ennek a résznek is!

    Megértem mind a két fél érveit..
    Egyikuknek sem konnyu a srac szegyeli ami tortent -habar o errol nem tehet- es sebezhetonek is erezne magat, a gondosam felepitett védelmi fala a biztos alcaja megjobban leomlana es magatol a reakcioktol is fel amit kivaltana az igazsag elmeselese

    A csajszi pedeig kicsit bovebb szeletet szeretne kapni Cam multjabol...megszeretnem mutatni hogy mellette van joban roszban...

    Mar is nagyon varom a kovetkezo reszt :)!

    Ui: az pedig termeszetes ha kesik a resz hiszen sok dolga van az embernek..es amint emlitetted is érettségizni fogsz ami kökemény felkeszest es teljes embert igenyel na igen..(en is ebben a cipoben vagyok :) )

    Pihenj amennyit csak tudsz!

    Tovabbi szep estet!

    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves BezTina!
      Köszönöm szépen a dicsérő szavakat. :)

      Igazság szerint néha én sem tudom, mi lesz egy-egy fejezet vége. Egyszer úgy döntök, na akkor ez most végre egy boldog rész lesz, de akkor egyszerűen túl hamar vége lenne, és egyelőre nem áll szándékomban megválni ezektől a karakterektől.

      Ami azt illeti Cameron és Grace kapcsolatában még lesznek hullámvölgyek, de TALÁN a végén happy end lesz.

      Köszönöm a megértést, de úgy néz ki, hogy egy kisebb betegség arra ösztönzött, hogy ne menjek suliba, és talán így lesz lehetőségem megírni az új részt /részeket.

      Köszönöm a folyamatos kommenelést.

      Lena

      Törlés
  2. Szuper rész lett! Megérte várni picivel többet a részre :D szuper, mint mindig <3

    VálaszTörlés
  3. Kedves Lena!

    Tegnap találtam rá a blogodra... Nos, annyira megtetszett, hogy egész éjjel ezt olvastam. :D Most ne nézz valami mániákus őrültnek mert nem vagyok az. ;) Egyszerűen... Beleszerettem a blogodba, na meg Cameronba. *-*
    Igényesen írsz, bár nekem feltünt így, hogy elég sokszor használsz bizonyos szófordulatokat. Gondolok itt ilyenre, mint például amikor az Grace álla alá nyúl Cameron, hogy a szemébe nézhessen. Persze, ha hetente olvasnám, akkor ez fel se tűnne. Ne vedd bántásnak, mert imádom, amit összekreálsz. Annyira látszik, hogy beleéled magad a helyzetbe, hogy törekszel arra, hogy az olvasó, azaz mi is beleéljük magunkat.
    Ez a sok bonyodalom amit létrehoztál... Le a kalappal. Nem arra törekedtél, hogy akkor most ide rittyentesz nekünk egy történetet, ami igazából össze se függ... Te a történetedet jól átgondoltad. (Nekem ez jön le, mivel nagyon összetett) Grace és Cameron kapcsolatának kibontakozását meg valamilyen fantasztikusan vezeted! Ez nem az a tipikus történet... Hogy akkor most megismerik egymást az első részben és a másodikban meg már így "szeretlek" meg úgy "szeretlek", hanem te szépen lassan haladsz a dolgokkal, nem sietsz el semmit se. Komolyan mondom, te szó szerint kínzol minket! :D Amikor már minden rendben van, BUMM te egy váratlan fordulattal megfordítod a cselekményt és az ellenkezőjét kivitelezed. Most is mit csinálsz? Azt gondoltuk, hogy most Cameron és Grace boldogok lesznek... A nagy francokat! Pár részén keresztül egy olyan álomba ringattál minket, amiket végül kegyetlenül romba döntöttél ezzel a résszel. Szóval, utállak. (Úgy mint Grace Cameront.) ;)

    Utóirat: Sok sikert felkészülni az érettségire, kitartást, és remélem, hogy felvesznek majd oda, ahova vágyakozol menni!

    Ja, és...

    Utóutóirat: A Flash-es blogodat mikor szándékozol folytatni? Az érettségi után? A nyár folyamán? Vagy ha több időd lesz ilyesmi dolgokra? Mert azt is imádom! :) Barry <3 Kedvenc sorozataim közé sorolhatom.

    Szeretettel,
    Grey :* ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, a hibáimat amit a szövegben ejtettem, kérlek nézd el nekem! Telefonról még mindig nem olyan egyszerű. Nem látom át annyira.. :)

      Törlés
    2. Kedves Grey!
      El sem tudom mondani mennyire jó volt olvasni a szavaidat. Nagyon jól esik, amikor egy új olvasó ír.

      Ami Cameront illeti, talán már én is beleszerettem egy kicsit. xD Lassan a kis élete a mindennapjaim részévé válik. És szerintem sokan vannak vele úgy, hogy elfogadnának egy példány belőle a szomszédba. :P

      Előfordulhat, hogy valamit sokszor használok, de ami azt illeti, én magam nem veszem észre. Gyakran később jövök rá, hogy ezt lehetett volna máshogy is írni, de fejlődök.

      Szeretek a bonyodalmakat. Sőt bolondulok értük. Mindig valami hihetetlen dolgon töröm a fejem, és nem szeretem, ha csak úgy lappang a történet. Még van néhány, általam ütősnek vél fordulat a kis agyamban.

      Köszönöm szépen. :)

      Pontos dátumot egyelőre nem tudok mondani a Flash-es blogom folyatásáról, de már szerepel a terveim között. Nyáron, az érettségi után mindenképp sort kerítek rá.

      Ölel,
      Lena

      Törlés

layout by Milky Way