38. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Egy hét kimaradás után megérkeztem a legújabb fejezettel. Sajnos egyelőre ilyen bizonytalanul leszek jelen a blogger világban, míg az érettségik teljesen be nem fejeződnek. De tartogatok még meglepetéseket.
Jó olvasást!
Lena

38.

„Egy kevésbé jó döntésből is van kiút. Épülni lehet a saját kárunkon. Meg lehet a gödör alján is találni a kapaszkodót.”

 - Csisztu Zsuzsa

Cameron

Fokozódott bennem a düh. Hosszú percekig csak bámultam apám szemébe anélkül, hogy egy szót is szóltam volna. Csak most ébredtem rá, mennyire gyűlölöm őt. A sok év alatt elfojtottam magamban az iránta érzett haragomat, erre most itt áll előttem. Egy halvány mosoly ül az arcán.

- Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem érzelemmentesen.

- Megnőttél… Kész férfi vagy – mondta szinte már elismerően. Megpróbált hozzám érni, de elrántottam a kezem. Erős volt a késztetés, hogy visszakézből megüssem, de azt szerettem volna, ha minél hamarabb eltűnjön az életünkből újra.

- Miért vagy itt?

- Látni akartam a gyerekeimet. Olyan különös? – Úgy tette fel a kérdést, mintha ez lenne számára a világ legtermészetesebb dolga. Érdeklődik a gyerekei után. – Sue hogy van?

Anya nevének hallatán ment fel bennem a pumpa igazán. – Remekül, és szeretném, ha ez így maradna. Tűnj el innen!

- Nem… Látni akarom a lányomat!

- Csak a holttestemen keresztül – vágtam rá. – Nem engedem, hogy a közelébe menj! Sem most, sem máskor!

- Az én lányom! – Arcán idegesen rángatózott az izom. Csak egyetlen rossz mozdulatot kell tennie, és esküszöm, olyat teszek, amit később még magam is megbánok.

- Én pedig a te fiad voltam, akit vertél. Megkeserítetted az életünket, miattad nem élhetünk úgy, ahogy korábban. Az emberek gyűlölettel néznek ránk még most is miattad. Nem fogom hagyni, hogy ismét megjelenj, és tönkretegyél mindent, amit elértünk – ordítottam egyenesen az arcába.

Hirtelen eltűnt szeméből a gyengédség, megragadta a dzsekimet. Csakhogy nem helyesen mérte fel az erőviszonyokat. Míg ő börtönben volt, egy fejjel magasabb lettem nála, és már nem az a vézna kisfiú voltam. Alkoholszagú lehelete megcsapta az orromat. Könnyűszerrel kitéptem magam a szorításából, és taszítottam egyet a mellkasán. Hátratántorodott, csak hatalmas erőfeszítések révén tudott állva maradni. Felemelte a kezét, és rám mutatott. – Nem teheted ezt velem! Nélkülem te nem is lennél itt!

- Most akkor tapsoljalak meg, hogy képes voltál megcsinálni két gyereket, aztán tönkretenni a családot, amit állítólag annyira szerettél? – Tártam ki a karom. Tudtam, hogy normális esetben nem mondanék ilyeneket, de a düh úgy pulzált az ereimben, hogy előbb beszéltem, aztán gondolkodtam. Nem érdekelt más, csak hogy örökre eltűnjön a szeretteim életéből. Tudtam, hogy Anya nem bírná ki, ha egyszerűen csak visszatérne, és ismét a mindennapjai részévé akarna válni. Végre elérte, hogy tiszteljék a munkahelyén, nem hagyhattam, hogy porig romboljon mindent. Tennem kellett valamit.

- Nem beszélhetsz velem így – rontott nekem. Annak ellenére, hogy csaknem részeg volt, elég gyorsan mozgott. Fel sem tűnt, hogy egyáltalán lendül a keze, csak az égető érzés az arcomon, csak az jelezte, hogy történt valami. Egyetlen ütés elég volt, hogy feltörjenek belőlem az emlékek.

- Apa, ne! Kérlek – könyörögtem, de mit sem számított. Újra és újra lendült a keze. Nem törődött azzal, hogy bőrömön már így is kék-zöld foltok éktelenkedtek. Anya zokogó hangja hallatszott a sarokból. Figyeltem, ahogy esetlenül, vérző arccal apám mögé kúszik. Megpróbálta lefogni a kezét, hogy ne üthessen meg megint.

- Mégis mit képzeltek? – rivallt rá Anyára. – Ez az én házam, én parancsolok!

Szavai még ma is kristálytisztán visszhangzanak a fejemben. Könnyen elintézhetném, amilyen állapotban van, de azzal nem oldanám meg a teljes problémát. Ekkor már gyülekeztek a sötét felhők a fejem felett. Vörös köd telepedett az agyamra. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy megszabadítsam a családomat ettől az embertől, és nyugodtan élhessenek.

- Látni fogom a lányomat – ordított. – Senki nem tilthatja meg nekem.

Most kellett helyesen cselekednem. A szemem előtt ott lebegett a figyelmeztetés, ha ezt megteszem, mindent elveszítek.  A családomat, Gracet és a lehetőséget arra, hogy egy jobb életem lehessen, de ez mind nem számított. Tudtam, hogy meg kell hoznom ezt az áldozatot ahhoz, hogy a családom élhessen. - Igazad van – feleltem nyugodt hangon. – Mit szólnál hozzá, ha egy fél óra múlva találkoznánk a régi Johnson parkban?

- Hozd Saraht is!

- Mindenképp – mosolyogtam.

El sem tudtam képzelni, hogy volt képes elhinni, hogy találkozhat a húgommal. Azért a Johnson parkot javasoltam, mert tudtam, hogy mostanság nem járnak oda mások. Nem sokára kezdődik a felújítása, így már egy ideje nem látogatják. Nem volt sok időm, így szinte úgy rohantam haza. A ház üresen kongott, és ez volt az én szerencsém. A szobámban kerestem egy papírdarabot, és egy tollal a kezemben leültem az ágyamra. Az üres fehér felületre meredtem. Le akartam írni, miért teszem, amit teszek, hogy megérthesse, ezt az áldozatot meg kell hoznom. Tudtam, hogy össze fog törni, és bármennyire is meg akartam védeni a fájdalomtól, döntést kellett hoznom. Leírtam mindent, ami abban a pillanatban eszembe jutott. A legfájdalmasabb része az volt, amikor megkértem, hogy lépjen tovább, és felejtsen el engem. Összehajtottam a lapot, majd a padlásra mentem. Tudtam, hogy Anya mindig is ott rejtegette, és fogalma sem volt arról, hogy én tudok róla. Megragadtam a fiók fogantyúját, és megrántottam. A fa nem engedett, meg sem mozdult. A következő, már erőteljesebb mozdulatra viszont megadta magát.

- Innen nincs visszaút – suttogtam magamnak. Ezzel a tettel megpecsételem a sorsomat, de egy szebb jövőt biztosítok a családomnak. Tudtam, hogy ezzel örökre elásom magam mások szemében, egy ideig beszélni fognak róla, aztán elfelejtik. Ez leszek, semmi más. Egy felejthető arc. A dzsekim zsebébe mélyesztettem a súlyos fémdarabot. Egy pillanatra még megálltam a szobám előtt, és benéztem. Talán most látom utoljára. Megráztam a fejem, most a legkevésbé sem szükséges, hogy elterelje valami a figyelmemet. Néhány gyors mozdulattal becsúsztattam a Wright ház bejárata alatt az apró üzenetemet, és kabátomban a végzetemmel a Johnson park felé vettem az irányt. A park egészen kihalt volt, csupán egyetlen egy alak ácsorgott az apró híd közelében.  Apám életében először pontos volt. Már ott várt rám. Szigorú tekintete engem méregetett.

- Hol van a lányom? – kérdezte azonnal.

- Nem tudott jönni – vontam vállat. Ujjaim már ráfonódtak a kabátomban lévő fegyverre. Tudtam, hogy kell használni, de haboztam. – Nincs szüksége rád. Egyikünknek sincs szüksége rád.

Dühösen villant rám a szeme, tett felém egy lépést, amikor kirántottam a kezem a zsebemből. Ő pedig hátrahőkölt. – Mit csinálsz?

- Amit már régen kellett volna.

- Nem fogsz megölni – mondta. – Annál nagyobb szíved van. Hiába rejtegeted. A kemény külső mögött, igenis egy érző szív lakozik. Tedd le azt a fegyvert!

- Nem – ordítottam. – Tönkretetted mindannyiunk életét, és megint ara készülsz. Nem hagyhatom, hogy ismét megtörténjen. Nem…

Egyikünk sem mozdult, mégis léptek zaja ütötte meg a fülem. Tudtam, ha valaki most megjelenik, a tervem dugába fog dőlni. 

- Cameron, tedd azt le – utasított egy hang a hátam mögül. – Te sem akarhatod, hogy egy ilyen ember miatt tönkremenjen az életed.

- Maga meg kicsoda? – kérdezte az apám. Hangjában lenézés és merő gúny volt érezhető. Legszívesebben azonnal meghúztam volna a ravaszt, de Will megjelenése mindent megváltoztatott. Ezek szerint végig követett idáig, és én még csak észre sem vettem. Minden bizonnyal azóta a nyomomban volt, mióta elhagytam a házat. De miért?

- Valaki, aki tudja, hogy a fia igenis jó gyerek, és nem érdemelte meg volna azt a sorsot, amit maga miatt kapott – szólalt meg Will. – Most pedig Cameron, kérlek, add oda a fegyvert!

- Nem engedhetem, hogy Sarah közelében legyen.

- Az én lányom, nem tilthatnak el tőle – ordított az apám. – Akkor látogatom meg, amikor csak akarom.

- Azt erősen kétlem – felelt Will, majd közelebb lépett. Már alig egy karnyújtásnyira volt tőlem. Tudtam, hogy el kellene löknöm onnan, mert őt semmiképp sem akartam bántani. – Cameron, add oda a fegyvert, ez nem megoldás.

- Miért? Mi a megoldás erre?  - kérdeztem idegesen.  – Ez az ember nem élhet a szeretteim közelében. Nem hagyom, hogy visszarángassa oda a családomat, ahova miatta kerültünk. Anya azt nem élné túl. Nekem kell cselekednem.

- De nem így – mutatott a fegyverre Will.

- Cameron, kérlek, tedd le azt a fegyvert – szólalt meg valaki apám irányából. A közeledő személy látványa egyszerűen összetört, nem akartam, hogy valaha is így lásson. Nem akartam, hogy itt legyen. Egyáltalán hogy talált meg minket? – Tudom, hogy távol akarod tartani őt a családodtól, és megkímélni egy fájdalomtól őket, de van fogalmad arról, mit okozol nekik, ha most megteszed? Cameron, kérlek – könyörgött. Egy apró könnycsepp gördült le az arcán. Elfordítottam a tekintetem. Nem akartam látni. – Grace, kérlek, menj el!

- Nem – felelt határozottan, és közelebb lépett. A fegyver továbbra is a kezemben volt, a cső pedig egyenesen az apám felé mutatott. Éreztem, ahogy a már ismert vékony kéz végigsimít az arcomon. Ellen akartam állni, mert tudtam, ha a szemébe nézek, mindennek vége. – Nézz rám, Cam, nézz rám! – Két tenyere közé fogta az arcomat, és maga felé fordított. – Szeretlek, Cameron, és nem vagyok hajlandó lemondani rólad. Te nem vagy ilyen. – Olyan halkan suttogott, hogy senki más nem hallhatta a szavait, csak én. Megremegett a kezem. Sóhajtottam, és Will kinyújtott tenyerébe helyeztem a fegyvert.

- Helyesen döntöttél – bólintott. – Maga pedig! – mutatott Apámra. – Most beszélgetni fogunk!

- Mégis kinek képzeli magát?

- Valaki olyannak, aki elevenen megnyúzta volna, ha pár évvel korábban már ideköltözik. Remélem, tisztában van helyzet súlyosságával – felelt nyugodt, kimért hangon. Sosem láttam még olyan embert, aki képes volt megőrizni a hidegvérét ilyen esetben. Meglepetésemre Apám nem ellenkezett, és együtt sétáltak el Willel.

Csupán ekkor döbbentem rá, mire is készültem. Ölni akartam. Én, aki évek óta egy gyilkos árnyékában kényszerültem élni, saját magam is gyilkossá akartam válni.

- A picsába – káromkodtam.

- Cam? – Grace hangja aggódóan csengett. Megpróbált megérinteni, de elrántottam a kezem, és távolabb léptem tőle. – Mi a baj?

- Éveken át őt szidtam. Azon agyaltam, hogy lehet valaki ilyen ember… És én is olyan vagyok. Jobban hasonlítok hozzá, mint gondoltam. Sosem akartam ilyen lenni Grace, de úgy tűnik, ezt nem fogom tudni megakadályozni – fakadtam ki.

- Cameron – rivallt rám Grace. Sokszor volt már rám dühös, de ezúttal komolyan gondolta. Percekig megállás és levegővétel nélkül beszélt. Hozzám vágott számtalan sértést, és úgy cseszett le, mint még senki. Hevesen gesztikulált, és istenemre mondom, még attól is féltem, hogy megüt. Meg is érdemeltem volna, de rövidesen beláttam, hogy igaza van. Minden egyes szava igaz volt, és ezt mélyen magam is tudtam. Nagyon mélyen ott lapult bennem az igazság, csak valami rusnya köd eltakarta. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan oldjam meg, hogy távol tartsam a családomtól ezt az embert.

- Egy idióta vagy – fejezte be Grace a mondandóját. – Hogy hihetted azt, hogy csak úgy tovább fogok lépni, és elfelejtelek? Válaszolj Cameron, mert ezt nagyon is tudni szeretném.

- Mit szeretnél, mit mondjak?

- Valami olyasmire gondoltam, hogy egy idióta barom voltam, és szánom, bánom minden bűnömet – felelt. Elgondolkodó arcot vágott. – Nos, valami ilyesmi tökéletes lenne, és akkor már elgondolkodnék rajta, hogy megbocsátok-e vagy sem.

- Egy idióta barom voltam, Grace. Rettentően sajnálom. Azt volt a legnehezebb leírni arra a papírra, hogy lépj tovább. Sosem tudnám elviselni, hogy más tart a karjában, vagy más suttogja minden este a füledbe, hogy szeret. Sok mindent elviseltem már, de erre képtelen lennék.

- Ez kezdetnek megteszi – mosolygott.

- És ehhez mit szólsz? – Közelebb léptem hozzá, megragadtam a derekát. Tenyerei a mellkasomra csúsztak. – Sajnálom, Grace, őszintén.

- Tudnod kell, hogy bármi történjék is ezután, nem hagylak magadra, ne is kérd, ne is próbálkozz, mert maradok.

- Köszönöm – suttogtam.

Szorosan magamhoz öleltem, és hosszú percekig csak álltunk egymás karjában. Sejthettem volna, hogy ez az idilli állapot nem fog sokáig tartani, és hamarosan összecsapnak a fejünk felett a hullámok.