2016. augusztus 27., szombat

45. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Mint ahogy azt ti is láthatjátok, nem igazán sikerül betartanom a heti egy részt. Őszintén szólva az utóbbi időben eléggé lefoglalt az egyetemre való készülődés, és még mindig várnak rám egyéb teendők, viszont most megérkeztem az új résszel. Ezt a fejezetet követően még öt rész fog várni rátok. Ami nem sok,de úgy érzem, hogy a jelenlegi szálat nem érdemes tovább húznom. Vannak még ötletek a fejemben, így Grace és Cameron nem fog feledésbe merülni, de úgy érzem, szükségem van egy kis szünetre, hogy rájöjjek, mit is tudok még kettejükből kihozni. Szóval az epilógust követően szüneteltetem ezt a történetemet, és talán egy másik blogomat folytatom, de az sem kizárt, hogy egy kis időre nem publikálok. Ez nem azt jelenti ugyan, hogy sosem fog folytatódni a történet, de jelenleg is egy másfajta sztorin dolgozom, és szeretnék több időt fordítani rá.
Kisebb regényt sikerült írnom nektek, remélem, nem vette el a kedveteket az olvasástól! Jó szórakozást hozzá!
Lena



45.

„Ha megkezdődik a visszaszámlálás, annak sosincs jó vége.”
 - Jennifer L. Armentrout

Cameron

Grace apró, láthatatlan mintákat rajzolt a csupasz bőrömre. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de mindketten tudtuk, hogy valaminek a végéhez közeledünk. Hiába volt még egy évünk, ez nem volt elegendő. Az óra vészjóslóan ketyegett a fejünk felett. Közelebb húztam magamhoz Őt, tenyerem a hátára simult. Oldalra fordítottam a fejem. Grace hatalmas, tágra nyílt szemekkel bámult rám. Kimondatlan szavak lebegtek közöttünk. Talán attól féltünk, ha kiejtjük őket, valósággá válnak, amire egyikünk sem készült fel még.
- Szeretlek – suttogtam.
- Én is szeretlek, Cameron. – Megállt a keze, egy kicsit feljebb csúszott, hogy ajkunk egy szintbe kerülhessen. Vannak olyan helyzetek, amikor az ember megpróbálja belesűríteni minden mondandóját egyetlen érzelmes mozzanatba. Azt akartam, hogy Grace tudja, ha nem is hajtogatom folyton, igenis fontos nekem, és az életem neki köszönhetően ilyen. - Tudod, mihez fogsz kezdeni az érettségi után?
- Nem – feleltem a távolba meredve. Igazság szerint korábban meg sem fordult a fejemben az egyetem gondolata. Ez azonban megváltozott, amikor egy Grace nevű apró, de annál erősebb hurrikán végigsöpört az életemen. Ábrándozni kezdtem, hogy felvesznek egy egyetemre, lediplomázom, és olyan életet biztosíthatok neki, amit megérdemel. Ott volt azonban a másik oldal is. Mi van, ha kudarcot vallok? Nem vesznek fel, itt ragadok ebben a kisvárosban, távol a lánytól, akit szeretek. Az életem megint gödörbe kerülne, és arra nem álltam készen.
- Cam… Nagyon rosszul hazudsz – nevetett. Kibontakozott az ölelésemből, és kiszaladt a fürdőszobába. Mire visszatért már fel volt öltözve. Lassan visszamászott az ágyra, és elhelyezkedett az ölemben. – Nem rossz dolog, ha vannak terveid. Sokkal többre vagy képes, mint te azt hiszed.
- Te miért hiszel bennem ennyire?
Kezét a tarkómra csúsztatta, és végigszántott a hajamon. – Mert ismerlek. Tudom, milyen vagy, és azt is, hogy nagy dolgokra vagy hivatott.
- Cica…
- Nem – csattant fel. – Igenis megérdemled, hogy valami igazán jó helyre bekerülj.
Az nem volt kérdés, hogy Grace hova jelentkezik, órákig képes lett volna beszélni arról az egyetemről, ahova már kislányként is vágyott. – Grace, ezt te sem hiheted el. Nem rendelkezem kitűnő múlttal.
Mérgesen a mellkasomra csapott. – Ez nem a te hibád. Van egy éved, hogy összehozz valami igazán jó jelentkezési lapot. Szerezhetünk neked ajánlólevelet is. Képesek leszünk rá.
- És aztán?
- Mire gondolsz?
- Felvesznek mindkettőnket, és aztán mi lesz? Mi van, ha mérföldek fognak minket elválasztani? Nem egy karnyújtásnyira leszünk egymástól. Nem tudunk csak úgy átszaladni a szomszédba.
- Ezen majd akkor ráérünk gondolkodni.
- Mikor, Grace?
- Nem tudom, oké? Még nem gondoltam rá.  – dörzsölte meg a homlokát, mintha ez a segítségére lenne valami ésszerű döntés meghozatalában. - Nem hittem volna, hogy így elszalad az idő, és abba sem gondoltam bele az elején, hogy kettőnk között bármi kialakulhat. Nem tudom, mit fogunk tenni, de egyelőre ne bolygassuk. Csak élvezzük az együtt töltött időt. A jövő megvár minket.
Minden bizonnyal igaza volt, de agyamat ekkora már ellepték a rémképek, amint Grace más pasikkal csinálja, amit velem. Tudtam, hogy a jövő próbára fogja tenni a kapcsolatunkat. Olyan nehézségekkel kell majd szembenéznünk, amiket el sem tudunk még képzelni.
- Öltözz fel! – parancsolt rám. – Nem sokára lesz a tűzijáték, és a parkból szeretném nézni.
Néhány perc alatt magamra kaptam a földre szórt ruháimat. Éreztem magamon Grace pillantását, minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelte. – Biztos a parkba akarsz menni? Mert ahogy nézel rám, az egészen mást jelez.
- Persze – hebegett, és elpirulva fordította el a fejét. Zavarában a haját kezdte el csavargatni. Édes istenem! Mély levegőt vettem, és próbáltam rendre utasítani a testemet, ami igencsak nehezen működött az elmúlt néhány óra után. De végül kézen fogtam Gracet, és a park felé vettük az irányt. Egészen nagy tömeg gyűlt össze a parkban. Alig lehetett kikerülni a sok földön heverő, pokrócos embert. A többiek a megbeszélt helyen vártak ránk. Rebecca úgy nézett ki, akár egy kislány, aki életében először lát színes fényeket az égen. Egy pillanatra mosolyt csalt az arcomra, és ráébredtem, hogy egy év igencsak rövid idő azokkal, akiket mindennél jobban szeretsz.

***
A nyár szélsebesen szárnyalt el a fejünk felett. Úgy tűnt, néhány napot át is ugrottunk, mert a naptár vészesen közeledett a szeptemberhez. Az utóbbi időben Grace szinte teljesen eltűnt a szemem elől. Vicky és ő gyakorolni kezdtek a felvételire. Az iskola kezdetével vészesen meg fog csappanni a szabadidőnk, így korán neki akartak állni. Ez viszont azt eredményezte, hogy alig láttuk egymást. A kávézóban együtt töltött idő korántsem volt elég nekem. Folyton hiányzott, és nem tudtam, mit kezdeni magammal. Így kerestem egy hobbit. Ami azt illeti, teszteltem, mennyire megy még jól a rajzolás. Elővettem a régi készletemet, amit valamelyik születésnapomra kaptam még Anyától. Előhalásztam egy kevésbé használt lapot a fiókom aljából, és kiterítettem az asztalon. Vártam, hogy az ihlet megszálljon, vagy valami isteni sugallatra rajzolni kezdjek. Idővel azon kaptam magam, hogy valami van a véremben, mert ahogy kezembe vettem a ceruzát, mintha a kezem magától siklott volna a papíron. Órákra bezárkóztam a szobámba, és az is elkerülte a figyelmem, hogy valaki kecses léptekkel besétál az ajtómon. Kiesett az ujjaim közül a ceruza, ahogy két vékony kéz átkarolta a nyakamat. Grace a vállamra tette a fejét, és úgy meredt a papírra.
- Wow – csodálkozott. – Nem is tudtam, hogy valamiben ilyen jó vagy a gúnyolódáson kívül.
- Csak gúnyolódásban vagyok jó? – vágtam vissza.
- Igazán jó csak abban – felelt nevetve. Hát legyen!
- Meglátjuk, változik-e a véleményed, ha ezt csinálom. – Felálltam, átöleltem, és megcsókoltam. Nem finomkodtam, mohón faltam az ajkát. Éreztem, ahogy zihálva akar elhúzódni, de nem hagytam. Szorosabban tartottam.
- Oké, és talán ebben is – suttogta, mikor engedtem a szorításomból.
- Reméltem, hogy ezt mondod.
Grace ellépett mellettem, és az asztalomra pillantott. Alaposan szemügyre vette az elmúlt napok munkáit. – Ez a kávézó? – emelt fel egy papírt.
- Igen – bólintottam.
- Gyönyörű, és aprólékos. Még az a kis repedés is rajta van – ámult el. – Talán ezzel kellene foglalkoznod.
- Rajzoljak épületeket? Nem hiszem, hogy abból meg lehet élni – nevettem.
- Nem, te bolond. Tervezz épületeket! Nem gondolkodtál még el rajta? Tehetséges vagy, Cameron. Még csak meg sem kell erőltetned magad, és ilyeneket alkotsz – mutogatott hevesen a rajzra.
Tanácstalanul vakargattam a fejem. – Nem tudom, Grace.
- Mit lehet ezen nem tudni? – csattant fel. – Meg kell próbálnod, Cam! – Tovább nézelődött az asztalomon, és csupán ekkor jöttem rá, hogy a nagy papírkupac alján lapult egy rajz, amit nem szerettem volna megmutatni neki. – Ez én vagyok? – Szinte meghatódott volt a hangja, ahogy a saját arcát nézte. Igazából úgy éreztem, hogy a legkevésbé sem sikerült megragadnom a valódi szépségét, és egyszerűen csak megalkottam Grace cseppet sem hasonlító, hamis mását. Azonban úgy látszott, Neki tetszik.
- Szebb, mint én – nevetett.
- Nem igaz – léptem mögé. – Az igazán szépet nem lehet megörökíteni. Ugyan elkészíthetünk valami hozzá hasonlót, de Téged sosem tudnálak lerajzolni úgy, ahogy látlak. Az emberi szem felfog olyanokat is, amit nem lehet papírra vetni, és még lefotózni sem. Az emlékezetünk képes csak eltárolni.
Sűrűn pislogott. – Te mióta tudsz ilyeneket?
Vállat vontam. – Régen érdekeltek az ilyen dolgok.
- Nos, azt hiszem, ideje felfrissíteni ezeket, mert van egy nagyon jó ötletem, ami szerintem téged is érdekelni fog – mosolygott. Kérdően pillantottam rá, de nem mondott semmit, csak sejtelmesen somolygott. Valamin törte azt a gyönyörű fejét, ami mindent megváltoztatott.

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Imadtam mint mindig!
    Koszonom szepen hogy ezt a reszt is olvashattam!

    VálaszTörlés

layout by Milky Way