2016. október 30., vasárnap

46. fejezet / Grace




46.

„Minden mostból mindig lesz egy aztán.”
 - Tóth Krisztina

Grace

- Cica, ébresztő – halk, öblös hang cirógatott. Az oldalamra fordultam, és a fejemre húztam a párnát. – Grace, el fogunk késni.
- Megfordult a világ? Cameron Brown nem akar elkésni az első tanítási napon? Hívjanak mentőt! – motyogtam. – Te csak menj, én maradok.
Hirtelen csend lett, ami egyszerűen csak gyanús volt ebben a helyzetben. Épp ki akartam lesni a párnám alól, amikor a takaró lerepült rólam. – Cameron – sikoltottam. Szerelmem megragadta a bokámat, és húzni kezdett. – Megadom magam, csak eressz el!
- Biztosan? – pillantott rám kaján vigyorral az arcán.
- Igen – bólintottam. Fölém mászott, ajkunk egy vonalba került. – Jó reggelt!
- Jó reggelt! – Lassan lehajolt, és megcsókolt. – Kelj fel! Csináltam reggelit.
- Miért nem ébresztettél fel korábban?
- Olyan édesen aludtál – mosolygott. – De most már ideje kikelni az ágyból, mert hosszú nap vár ránk.
Mélyet sóhajtottam. Utolsó év! Érettségi! Egyetemi jelentkezés! Búcsúzás! Ezek a szavak villantak fel előttem, miközben készülődtem. Csupán néhány hónap választott el attól, hogy döntést hozzak az életemmel kapcsolatban. Mi fog történni? Senki sem láthatta előre, vajon sikerül-e a felvételim, és bejutok abba az iskolába, ahova mindig is vágytam. Mindenesetre volt B, C, D és E tervem is. Mindenre szerettem volna felkészülni, emellett pedig Cameron jövőjét is biztosítani akartam. Azt akartam, hogy adja be a jelentkezését abba az építészeti suliba, amit közösen néztünk ki. Szeretném, ha legalább megpróbálná. Számítottam rá, hogy makacsul ellen fog állni, de gondosan kiterveltem mindent. El akarom érni, hogy Ő akarjon oda menni.  Leszaladtam a lépcsőn. A rántotta illata körbelengte az egész konyhát. Éhesen korgott a gyomrom, és csak ekkor jutott eszembe, hogy az előző napi ebédem óta egyetlen falatot sem ettem.
- Úgy eszel, mintha egy éve nem láttál volna kaját – nevetett Cameron. Kihúztam magam, és lassítottam. – Megint nem ettél rendesen, ugye?
Bűnbánóan pillantottam a tányéromra, mert tudtam, hogy Cameron utálja, ha bármi miatt megfeledkezem a táplálkozásról. Árgus szemekkel figyelt, hogy legalább annyi étel kerüljön a szervezetembe, ami életben tart. Néhanapján megfeledkeztem az étkezésekről, de olyankor mindig megjelent Cameron, hogy emlékeztessen, és belém tukmáljon némi táplálékot. Én pedig imádtam ezért.
Némán reggeliztünk. Kimondatlan szavak lebegtek köztünk. Mindketten tudtuk, hogy hamarosan meg kell ejtenünk egy bizonyos beszélgetést. Nem is sejtettük, hogy ilyen gyorsan el fog jönni a pillanat, amikor talán egy időre búcsút kell mondanunk egymásnak. Viszont az élet már csak ilyen kegyetlen, megajándékoz valamivel, majd kíméletlenül visszalopja tőled, amikor a legkevésbé sem számítasz rá. Úgy hittük, hogy versenyre kelhetünk az idővel, és még rabolhatunk magunknak néhány percet, órát, esetleg napot. Bíztam benne, hogy az elkövetkezendő időszak nem fog feldúlni semmit, de a lelkivilágomban már most teljes káosz uralkodott. Viszont egyelőre a kellemes tagadásban éltünk. Sem Cam, sem én nem voltunk hajlandóak felhozni az egyetem témát, ha nem volt muszáj. Tudtuk, hogy változni fognak a dolgok, de reméltük, ha nem beszélünk róla, nem jön egy olyan gyorsan a búcsú pillanata.

***
- Végzősök lettünk – rikkantott Becca, ahogy megpillantott minket. Mélyet sóhajtottam. Mintha magamtól nem jöttem volna rá. – Tudjátok, ez mit jelent?
Cam döbbenten húzta fel a szemöldökét, miközben apró, ugrándozó barátnőmet vizslatta. – Nem?
- Hát a végzős bált, te butus.
- Remek – morgott Cam.
- És felírtam magunkat a szervezők közé – csapta össze a tenyereit vidáman Becca.
- Hogy mit csináltál? – kérdeztem.
- Mindannyian segíteni fogunk a szervezésben. Olyan jó buli lesz – ujjongott.
- Repesek az örömtől – dünnyögött Cameron. Nevetve hozzá bújtam.
- Jó móka lesz – súgtam. – És így több időt tölthetünk együtt.
- Jobban szeretnék több időt veled tölteni valahol egészen máshol. – Hangja megborzongatott, kellemes bizsergés szaladt végig a testemen. Játékosan oldalba böktem.
- Nem fogtok itt a nyílt színen egymásnak esni, ugye? – kérdezte hirtelen Rebecca. – Mert nem biztos, hogy akarom látni Cameron érzékeny testrészeit.
- Nem tudod, mit hagysz ki – vigyorgott Cam, miközben szorosabban vont magához. Éreztem a testéből áradó hőt, ujjai a nadrágom derekánál cirógattak. Az ajkamba haraptam, nehogy felnyögjek.
- Ha szemmel erőszakolni lehetne, te, drága barátnőm már régen áldozattá váltál volna – mondta szinte már szemrehányóan Becca, de láttam, ahogy megrándul az ajka. – Magatokra hagylak, mielőtt rám is átterjed ez a túlfűtött szerelem.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha órára megyünk – mondtam. Távolabb húzódtam szerelmemtől, mert a rózsaszín köd kezdett felülemelkedni a józan gondolkodásomon.
- Rendben – bólintott.
Csendben ballagtunk egymás mellett, hogy megkezdjük utolsó gimis évünket. Rengeteg emlék, boldog pillanat tolult az agyamba, ahogy megéreztem az ismerős, áporodott folyosószagot. Ezek között a termek között váltunk felnőtté. Szinte még gyerekként léptük át először a gimi kapuját, most pedig a felnőtt lét küszöbén toporgunk. Olyan döntések előtt állunk, amik meghatározzák a jövőnket.
Az utolsó tanév legrosszabb része, hogy a tanárok minden nanoszekundumban emlékeztetnek, hogy rövidesen elhagyod az iskolát (jobbik esetben). Az első nap végére a hátam közepére sem kívántam az érettségi nevezetű szörnyű mumust. Úgy riogattak vele minket, mint a dementorokkal. Kedvem támadt elkántálni néhány „expecto patronum”-ot.
- Beszéltetek már Cammel?  - kérdezte hirtelen Becca. Szavai megakadályoztak abban, hogy megpróbáljam kitalálni, mit is készülök elfogyasztani.
- Még nem igazán – vallottam be. – Mindketten halogatjuk. Van még néhány hónapunk.
- Igen, de ezek a hónapok gyorsan elrepülnek.
- Muszáj ennyire őszintének lenned? – förmedtem rá. – Tisztában vagyok vele, hogy nem sokára döntenünk kell, hogyan folytatjuk, de lehetne, hogy egyszerűen csak megebédelünk, és nem beszélünk a jövőről? Kérlek…
- Ne haragudj – kért bocsánatot. – Csak azt hittem, hogy… Mindegy…
- Hé, csajok, képzeljétek, megtaláltam álmaim egyetemét – huppant le mellénk az egyik évfolyamtársunk. Morogva csaptam oda a villámat a tálcára, és minden szó nélkül faképnél hagytam őket. Torkig voltam a jövővel kapcsolatot kérdésekkel, mondatokkal. Akkora gond, hogy egy kicsit még a jelenben akarok élni? Dúltam-fúltam, legszívesebben miszlikbe aprítottam volna valamit vagy valakit. Pár perc múlva azonban a düh elszállt, és kétségbeesés lett úrrá rajtam. Erőtlennek éreztem magam, ezért lehuppantam a lelátó egyik hideg ülésére. A kezembe temettem a tenyerem, és igyekeztem láthatatlanná válni. Nem akartam semmilyen kérdésekre sem válaszolni, nem akartam, hogy bárki odajöjjön hozzám, és kérdezősködjön. Pár perc múlva mégis léptek hangjára lettem figyeltem. Úgy döntöttem, bárki is legyen az, elhajtom. Továbbra is csend volt. Óvatosan kilestem az ujjaim között. Cameron épp akkor helyezkedett el a mellettem lévő széken.
- Egyedül akarok lenni – motyogtam.
- Akkor jobb búvóhelyet kell ennél találnod – felelt. – A nyílt színen bárki megláthat.
- Ástam volna magam a föld alá? – kérdeztem. – Nem is olyan rossz ötlet, legközelebb majd a homokba dugom a fejem, és eljátszom, hogy strucc vagyok, és senki sem lát.
- Kevesebb szarkazmust, ha kérhetném – nevetett. – Becca szólt, hogy elrohantál.
- Te pedig gondoltad lovagias leszel, és megkeresel – morogtam.
- Mit tettem?
Nagyot sóhajtottam. – Semmit… Nem a te hibád. Csak egyszerűen… mindenki a jövőről beszél, az érettségiről, az egyetemről. Én pedig…
- Nem akarsz belegondolni, mi lesz, ha elmegyünk innen – fejezte be helyettem. Bólintottam. – Cica, mindketten tudjuk, hogy a dolgok változni fognak hamarosan.
- És olyan nagy gond, ha egy kicsit késleltetni akarom?
- Nem, természetesen nem az, de gondolnod kell arra, mi lesz aztán, mert ha túl későn kezdesz el agyalni, talán lecsúszol néhány lehetőségről.
- Mikor lettél te ilyen bölcs?
Vidáman felnevetett, és a kezét nyújtotta felém. – Amióta ilyen okos barátnőm van. – Megfogtam a kezét, és az ölébe ültem. – Nem azt mondom, hogy most azonnal kezdj el gondolkodni, mi fog történni, ha egyetemre mész, hanem azt, hogy számolj az eshetőségekkel, és készülj fel mindenre.
- Arra is, hogy téged elveszítelek?
Egy pillanatra eltűnt a mosoly az arcáról. – Nem tudom, Cica… Őszintén, rengeteget agyaltam már ezen, de egyelőre nem jutottam semmire, és még sehonnan nem vagyunk elkésve. Rengeteg időnk van. Szépen lassan sort fogunk keríteni mindenre, és mindent kitervelünk alaposan, hogy ne érjenek minket meglepetések.
- Szeretlek, Cameron – súgtam a nyakához bújva.
- Én is szeretlek, Grace, és ez nem fog változni, bármilyen távolra is kerülsz majd tőlem. Az irántad érzett szerelmem mérföldeket is áthidal.
Könnyek csípték a szemem, így még közelebb bújtam hozzá, hogy ne vegye őket észre. Próbáltam titkolni előtte a félelmemet, hogy talán túlságosan naivan állunk ehhez, és nem minden fog úgy alakulni, ahogy szeretnénk.

2 megjegyzés:

  1. Mindig megéri várni a folytatásokra! Imádom a történeted :)

    VálaszTörlés
  2. Imáááádom! Alig várom a kövi részt! ������

    VálaszTörlés

layout by Milky Way