33. fejezet / Grace

33.

„A szerelmet nem lehet megmagyarázni. (...) Nem tudom, hogy az első pillanattól szeretlek-e, vagy csak azóta, hogy másodszor, harmadszor vagy negyedszer láttalak. Csak annyi biztos, hogy amikor először pillantottalak meg közeledni felém, mintha megszűnt volna létezni a világ. Te lettél mindennek a közepe, körülötted forogtak a gondolataim.”

 - Cassandra Clare

Grace

Még most is belevörösödök a gondolatba, ha eszembe jut az utolsó Cameronnal töltött éjszaka. Soha sem voltam még ennyire közel senkihez, de valahogy Cameronnal minden olyan természetesnek tűnt. Úgy éreztem, mintha már évek óta ismernénk egymást, pedig csak néhány gyötrelmesen hosszú hónap van a hátunk mögött. Apa rendkívül jól fogadta a kapcsolatunkat, és később azt is elárulta, hogy egyáltalán nem volt meglepődve rajta, és örül a boldogságunknak. Cam volt az első srác az életemben, akit Apa is elfogadott minden feltétel nélkül.

- Kicsim, beszélhetnénk egy kicsit? – Apa dugta be a fejét a szobámba egyik este.

- Persze – bólintottam. – Valami gond van?

Úgy tűnt zavarban van, tanácstalanul keresgélt a szavak után, mire csaknem elnevettem magam. – Tudod, most hogy te és Cameron együtt vagytok, azt hiszem, beszélnünk kéne valamiről. – Felvontam a szemöldököm, és hosszú ideig csak bámultam rá meglepődötten, aztán villámcsapásként ért a felismerés, mire szeretne Apa kilyukadni.

- Apa, erre semmi szükség – hadartam.

- Nincs?

- Nincs – feleltem.

- Ti már…

- Nem – vágtam rá azonnal. – De Angie megígértette velem, ha szeretnék kérdezősködni, nyugodtan megtehetem. Tudta, hogy rendkívül kínosan érintene, ha az édesapámmal kellene a szexről beszélni.

- Nem kellene így lennie – motyogta.

- Jaj, Apa! – Átkaroltam a vállát, mire körém fonta erős karjait. – Ezen nem tudunk változtatni, de Anya sem akarná, hogy itt szomorkodjunk évekig miatta. Tudod, hogy fenéken billentene minket.

- Tudom – nevetett. – Boldog vagy, Grace?

- Igen, azt hiszem, az vagyok – feleltem mosolyogva. – Szóval ideje a te boldogságoddal is foglalkoznunk.

- Az én boldogságommal? – kérdezte meglepődve.

- Mi lenne, ha végre randira hívnád Angiet?

- Hívjam randira?

- Apa, látom, hogy nem közömbös számodra, eddig te biztattál Cameronnal kapcsolatban, és látod, mi lett a vége. Tegyél valamit az ügy érdekében!

- Rendben – bólintott. – Tenni fogok.

- Kisujj-eskü?

- Kisujj-eskü – mosolygott, majd összefonta az ujjainkat.

***

Felszaladtam a Brown ház verandájára, és bekopogtam. Türelmesen vártam, míg valaki megjelenik.  Sarah nyitott ajtót, mindig mosolygós arca most is ragyogott. – Grace! – kiáltott, majd magához ölelt. – Cammy még alszik.

Cammy? Csaknem felnevettem ezen az édes becenéven, de gyanítottam, hogy keserű lenne a bosszú, amit kitervelne ellenem, ha így szólítanám, azonban szerettem a kihívásokat.

- Akkor felébresztem – vigyorogtam. Odaköszöntem Grantnek és Susannak is, akik mosolyogva integettek. Felszaladtam az emeletre, és kopogás nélkül mentem be Cameron szobájába. Cam még valóban aludt, a takarót az éjszaka folyamán lerúghatta magáról, hosszú percekig figyeltem meztelen mellkasát, ahogy emelkedik és süllyed. Óvatosan letettem a táskámat az ajtóba, majd tettem néhány lépést az ágy felé. Lassan leültem az ágyra, és odahajoltam hozzá. Hogy tud valaki ilyen mélyen aludni? Egyik kezemmel a hajába túrtam, és megcsókoltam. Mormogott valamit, majd hirtelen nagyon is éberen a hátamra fordított, ő pedig fölém magasodott.

- Jó reggelt – suttogtam.

- Személyes ébresztőt fogok kapni minden nap? – dünnyögte a hajamba. Ajka megérintette a nyakamat.

- Ha szeretnéd – nevettem.

- De még mennyire – motyogott továbbra is álmosan.

- Ideje lenne felkelni.

- Kizárt dolog – ellenkezett.

- Biztos vagy a dologban? Cammy… - Erre kitágult a szeme, úgy bámult rám, mintha egyenesen halálos bűnt követtem volna el. Felnevettem, mire egyik szemöldökét felhúzta.

- Ezt meg kitől hallottad?

- A húgodtól – feleltem még mindig kuncogva.

- Ne merj így szólítani – fenyegetőzött. – Különben csúnya bosszút fogok állni.

- Mennyire csúnyát? – kérdeztem kacéran.

Nem felelt, helyette inkább megmutatta, mire is céloz. Vadul megcsókolt, egyik keze bekúszott a felsőm alá, és cirógatni kezdte a bőrömet. Elgondolkodtam rajta, hogy ez kinek lesz nagyobb kínzás, neki vagy nekem? De kétségtelenül élveztem, így belementem a játékba. Megemeltem a csípőmet, és hozzá simultam. Szabad kezét a lábaim közé csúsztatta. Úristen! Felnyögtem, ahogy ujjai ide-oda csúszkáltak.

- Cam – suttogtam, lehunytam a szemhéjamat. Testem felforrósodott. Cameron lehajolt, fogai közé vette az egyik fülcimpámat. – Suliba kell mennünk.

- Nem, amíg nem mondod azt, hogy nem szólítasz soha, de soha többé így – morogta. – Ígérd meg, és már indulhatunk is!

Hezitáltam, bármennyire is rosszul tüntet fel a helyzet igenis élveztem, amit csinál, és szívesen folytattam volna, de túl nagy volt a kockázat, hogy valaki ránk nyit. Az ajkamba haraptam, és kipréseltem magamból valami ígéret félét, de szinte nem is értettem a saját szavaimat. Alig kaptam levegőt, gondolataimat ellepte valami fura kis rózsaszín vagy piros köd. Mindenestül szerettem ezt a srácot, és mégsem tudtam elmondani neki.

- Rögtön indulhatunk – legördült rólam, és magamra hagyott. Hálát adtam Istennek, amiért így történt, mert képes lettem volna meghozni valami nagyon rossz döntést, ha tovább folytatjuk. Kevesebb, mint tíz perc múlva visszatért, én pedig még mindig az ágyán ültem.

- Cica? – Cameron aggodalomtól csengő hangja térített vissza a valóságba. Döbbenten néztem rá. – Minden rendben?

- Igen, persze – hebegtem.

Kételkedő arckifejezés lett úrrá rajta. Lassú mozdulatokkal közelített felém, majd letérdelt. Tenyerébe fogta mindkét kezemet. – Grace, mi a gond? – Nem feleltem. – Túl sok volt?

- Micsoda? – kérdeztem meglepődve.

- Amit az előbb csináltam.

- Nem, egyáltalán nem – mondtam. A hajába túrtam, homlokomat az övéhez nyomtam, néhány másodpercig csak figyeltem, ahogy mellkasa emelkedik, majd süllyed. Tekintetünk találkozott, mélyen a szemébe néztem, és összegyűjtöttem minden bátorságomat. Legalábbis igyekeztem összeszedni bátorságom legapróbb szikráit is, hogy kimondjam, amit szeretnék. Mély levegőt vettem, mielőtt szóra nyitottam volna a számat. Cameron várakozásteljesen nézett rám. Kezei egyre görcsösebben szorították az ujjaimat.

- Grace, ha baj van, nekem elmondhatod – suttogta.

- Nincs baj, csak…

- Csak?

- Szeretlek, Cameron – mondtam ki végre. Először azt hittem, hibát követtem el, mert Cameron nem mondott semmit. Csak meglepődött szemekkel bámult rám, próbálta megemészteni a hallott szavakat. Túl hosszúra nyúlt a csend közöttünk már, amikor kitéptem a kezemet Cam ujjai közül, és az ajtó felé kezdtem szaladni. Te idióta! Túl korán tettem meg, még várnom kellett volna, talán most rontottam el mindent. Már épp kiléptem volna Cameron szobájának ajtaján, amikor megragadta a karomat, és visszarántott. A mellkasának csapódtam. Nem akartam felnézni rá, de az állam alá csúsztatta a kezét, és kényszerített rá, hogy emeljem fel a fejem.

- Én is szeretlek, Grace – suttogta. Tudom, hogy ez csak egy szó, de nekem ebben a pillanatban a világot jelentette. Ahogy ajka ezt az egyetlen szót formálta, úgy tűnt a világ megszűnik, feledésbe merül minden bánatom, fájdalmam. A bennem lakozó rossz emlékek súlya nem húzott tovább a mélybe, lelkem darabjai ismét egésszé forrtak össze. – Cica, te sírsz? – Valóban sírnék? Csupán ekkor éreztem meg az arcomon csordogáló apró könnyeket. Cameron óvatosan odanyúlt, és a hüvelykujjával letörölte, majd lehajolt hozzám, hogy megcsókolhasson.

- Most már tényleg indulnunk kellene – motyogtam.

- Igen – helyeselt. Ujjait az enyémek közé csúsztatta, és úgy ballagtunk le a lépcsőn. Gyorsan elköszöntünk, majd kiléptünk a verandára. – Nagy gond, ha motorral kell mennünk?

- Nem – feleltem. Meglepődve tapasztaltam, hogy Cam beszerzett még egy bukósisakot. Hagytam, hogy először elhelyezkedjen, majd mögé ültem. Habozás nélkül átkaroltam, és hozzá bújtam.

- Indulhatunk?

- Persze.

 Úgy tűnt, a motorozástól való félelmem idővel eltűnt. Magabiztosan ültem Cameron mögött, és száz százalékig megbíztam benne. Még pont időben értünk a sulihoz, de látszólag Cameron nem sietett. Megfordult a motoron, hogy szembe kerülhessen velem. Levette a sisakját, majd az enyémet is lehámozta a fejemről.

- Cam, el fogunk késni…

- Még pont van elég időnk.

- Mihez? - Elvigyorodott, majd nagyon lassan megcsókolt. Ráérősen ízlelgette az ajkamat. Nem zavarta sem a közelgő csengő, sem a nézőközönség. Nyelve átcsusszant a számba, és táncra hívta az enyémet. Viszont nem hagytam elmélyülni a csókot, hirtelen megszakítottam. – Mennünk kell.

- Ünneprontó – nevetett, de leszállt a motorról, majd a kezét nyújtotta felém. Kéz a kézben ballagtunk be a terembe, és még pont időben ahhoz, hogy rákészüljünk az előadásunkra. Meglepetésemre minden gördülékenyen ment, és Cameron is kivette a részét. Büszke voltam rá, amiért hajlandó volt feladni a rosszfiús imázsát, és segíteni nekem ebben. Még Mrs. Larson is el volt ragadtatva, szinte áradozott Cameron teljesítményéről, aki pedig igyekezett úgy tenni, mintha nem számítana a dicséret, de tudtam, hogy ez nem így van.

A nap hátralévő részében viszont különös érzésem támadt. Cameron folyton kerülte a tekintetemet, minden egyes alkalommal elfordult, amikor végre a szemébe nézhettem volna. Ahányszor csak rá akartam kérdezni, mi a gond, valami mindig közbeszólt. Valami itt nem stimmelt. Ezt sugallta egy nyavalyás kis hang is, de egyszerűen nem tudtam, mi az. Az agyam hátsó részébe befészkelt egy kis zavaró gondolat. Nyugtalan lettem, de úgy döntöttem, hogy megvárom, míg hazaérünk, és csak aztán kérdezek rá.

- Grace, velem jönnél egy kicsit? – kérdezte Cameron.

- Persze, minden rendben? – Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. Muszáj volt. Tudnom kellett, hogy mi történt.

- Adni szeretnék valamit, de nem akarom, hogy felzaklasson – magyarázta.

- Miről van szó?

Megfogta a kezemet, és az emeletre húzott. Leültetett az ágyára, és intett, hogy várjak. Kotorászott egy kicsit a fiókjában, majd egy borítékkal tért vissza.

- Olivia tudta, hogy nem fogod elolvasni a levelét – kezdte. Szívem összeszorult a név hallatán. – Ezért írt nekem is egyet, amiben megkért arra, hogy ezt adjam oda neked. – Átnyújtott a borítékot. Remegő ujjakkal vettem el csak tőle, de nem volt elég erőm kibontani. – Szeretnéd, ha magadra hagynálak,

- Nem – feleltem. – Maradj!

Bólintott, majd elhelyezkedett az ágyon, én pedig az ölébe másztam. Mindkét karjával átölelt. Mély levegőt vettem, és lassan kibontottam a borítékot.

Drága Grace!
Ha ezt a példányt olvasod, minden bizonnyal Cameron volt olyan tökös, hogy összekapja magát, és végre bevallja az érzéseid. Ezért jár neki a piros pont. – Akaratlanul is felnevettem, ez pontosan Oliviára vallott.

Mélységesen sajnálom, hogy fájdalmat kellett okoznom neked, de meg kell értened a helyzetem egyszerűen kilátástalan volt. Bármennyire is szerettem volna veletek élni, nem tehettem meg. Saját életetek van, amibe nem mászhatok csak úgy bele. Mindvégig mellettem voltatok, és ezért hálás vagyok. Minden bizonnyal rájöttél, hogy csupán el akartam búcsúzni, azért látogattalak meg. Tudtam, hogy nem fogod tudni elolvasni a búcsúlevelemet, épp ezért szerettem volna, ha van belőle egy másik példány. Fontosnak gondoltam, hogy eljusson hozzád.

Apró darabokban hevert az életem, minden percben úgy éreztem, hogy egyre mélyebbre süllyedek, egyre inkább roskadoztam a vállamon cipelt teher miatt. Hiába próbáltam kiutat keresni, valami megoldást találni, nem tudtam elképzelni az életemet, nem láttam a jövőmet. Ezen sem te, sem más nem segíthetett, ennek így kellett történnie. Tudom, hogy nehéz elfogadni, de idővel rá fogsz ébredni, hogy nem mászhattam bele az életetekbe. Mélységes hálával tartozom nektek, amiért olyan sokáig nem mondtatok le rólam, és velem voltatok. A te barátságod volt, ami annyi időn keresztül éltetett, és ezt sosem fogom elfelejteni. Örökké hálás leszek. Gyűlöltem magam azért, hogy ilyen módon fogok elválni tőled, hogy fájdalmat okozok neked, de ez volt a helyes.  Tudom, hogy ezt nem fogod elfogadni, mert ismerlek, de el kell nekem hinned.

Remélem, hogy Cameronban megtalálod azt, aki majd visszahozza azt a Gracet, akit én is ismertem. Ha mégsem, megtalálom a módját, hogy odafentről seggbe rúgjam. Azt szeretném, ha boldog lennél, és letagadnám, hogy ezt mondtam, de úgy vélem, Cameron a megfelelő ember számodra. Tudod, hogy ilyenben sosem tévedtem, és nem most szándékozom elkezdeni. Azt kívánom, hogy legyetek olyan boldogok, hogy mindenki irigykedve nézzen rátok, és arra próbáljanak rájönni, hogy mi a titkotok. (Ugye, tényleg összejöttetek? Mert elég nagy gáz lenne, ha nem.) Odafent is gondoltok rátok.

Ölel, Olivia

Fogalmam sem volt, mikor kezdtem el sírni, de éreztem, ahogy a könnyek patakokban folynak arcomon. Minden másodpercben sok apró, sós csepp szánt végig a bőrömön. Cameron olyan erősen szorított magához, ahogy csak bírt, miközben sírtam. Rövidesen elapadtak a könnyeim, és éreztem, hogy a lelkembe béke költözött. Végre elengedtem Őt.