49. fejezet / Grace

49.

„Nincs olyan, hogy egy álom túl nagy. Az van, hogy elfogadod, idő kell ahhoz, hogy valóra váljon.”

- Oravecz Nóra

Grace

Mély levegőt vettem. Én jövök! Már csak néhány perc volt hátra, hogy kiderüljön, álmom vajon teljesül-e, megérte-e a sokhónapnyi gyakorlás, az a rengeteg befektetett erő, az áldozat, amit meghoztunk, hogy itt lehessek. A várakozás kezdett megőrjíteni. Tudtam, ha rövidesen nem kerülök a bizottság elé, nem leszek már képes rá. Kiürítettem az agyamat, és száműztem minden negatív gondolatot. Mindent megtettem, hogy itt lehessek, most nem hátrálhatok meg. Sokan számítanak rám, és bíznak a sikeremben. Nem okozhatok nekik csalódást, legalábbis most nem.

Kinyílt az ajtó. Felkaptam a fejem, szívem a torkomban dobogott. –Grace Wright. – Egy pillanatra megállt a világ. Eljött az idő!  - Grace Wright?

- Itt vagyok – kiáltottam a helyemről. Lassú léptekkel elindultam az ajtó felé. Talán a fal túl oldalán megtalálom a jövőmet. Most rajtam volt a sor, hogy megmutassam, képes vagyok rá. Mosolyogva léptem a színpad közepére.

- Jó napot – szólaltam meg. Alaposan szemügyre vettem a bizottság három tagját. Két nő és egy férfi. Mindannyian a táncos világ kiemelkedő alakjai voltak valaha. Számtalan hozzám hasonló fiatal akart rájuk hasonlítani. – A nevem Grace Wright.

- Miért szeretne hozzánk járni?

- Egészen kicsi korom óta a tánc a mindenem. Azóta tudom, hogy táncos akarok lenni, mióta felkerült a lábamra az első balettcipő. Szüntelenül rajongtam érte, csak akkor éreztem jól magam, ha mások előtt táncolhattam. Úgy gondolom, hogy ennél sokkal több van bennem, és az önök iskolája kihozhatja belőlem a legjobbat.

- Rendben – bólintottak egyszerre. – Lássuk.

Örültem, hogy nem voltak túlzottan bőbeszédűek, mert ha ideges vagyok, az egész élettörténetemet elmesélem négy rövid perc alatt egy levegővel. Bólintottam a technikus srácnak, hogy indíthatja a zenét. Behunytam a szemem, és vártam, hogy magával ragadjon a ritmus. A hangok elértek hozzám, lágyan simogattak, hívogattak. Lábaim automatikusan, szinte az irányításom nélkül mozdultak. Engedtem, hogy a zene irányítson, hogy a lépések egymást követve mozgassák a testemet. Kizártam az előadóterem félhomályba boruló színpadát, a bizottságban ülőket, akik árgus szemekkel figyelik a hibáimat, csak én voltam és a zene. A szeretteimre gondoltam, Apára, Cameronra, akik most ebben a pillanatban is értem szurkolnak. Akik nélkül nem lennék itt.

- Kicsim, mosolyogj, ha színpadra lépsz. Elbűvölő vagy – hallottam Anya távoli hangját.  – Mindig büszke leszek rád.

Minden fájdalmam, boldogságom, örömöm ott volt ebben a táncban. Minden apró lépés életem egy darabkáját rejtette magában. Ott volt minden egyes emlékem, minden gondolatom. Ez voltam Én, Grace Wright, a lány, aki összetört, de mint a hamvaiból feltámadó Főnix, visszatért.

A zene véget ért. Egy szemvillanás alatt a való világban találtam magam. A színpadon állva, a bizottság előtt. A nézőtér félhomályában felbukkant egy sötét alak. Még ebből a távolságból is ráismertem. Elképzelésem sem volt, hogy juthatott be, de melegséggel töltötte el a szívemet, hogy velem volt most is.

- Köszönjük.

Mosolyogva hagytam ott a színpadot, mert tudtam, hogy mindent beleadtam. Kifulladva jutottam el az öltözőig, ahol már vártak rám.

- Hogy kerültél ide? – kérdeztem, de válaszra nem várva a karjai közé vetettem magam. – Neked nem a felvételiden kellene lenned?

Vállat vont. – Talán valakinek sikerült megbolygatni kicsit a sorrendet, hogy esetleg előrébb kerüljek a listán.

- Te eszement – nevettem. – De szeretlek.

- Gyönyörű volt, kicsim. Amit odabent csináltál, egyszerűen lenyűgöző volt, ha nem kellesz nekik, akkor ezek mind lököttek.

- Úgy gondolja? – szólalt meg egy ismeretlen női hang. Hátrafordultam, és a bizottság egyik tagja állt velem szemben. Elsápadtam, próbáltam motyogni valamit arról, hogy nem úgy értette, de már késő volt. – Ne aggódjon kisasszony, egyetértek a fiatalemberrel.

- Hogy? – Legalább egy mázsát nyomó kő esett le a szívemről.

- Amit odabent láttunk, szinte tökéletes volt. Precíz, átgondolt, aprólékos. Minden lépése tökéletesen illeszkedett az azt követőhöz. Gyönyörű volt. Köszönetet szeretnék mondani, amiért részesei lehettünk ennek, és kaptunk egy részletet az életéből. Amennyiben a mi egyetemünket választja, örömmel venném, ha az év kezdetével felkeresne. Szükségem van ilyen emberekre a csapatomba. – Átnyújtott egy névjegykártyát. Megköszöntem, de a szó szoros értelmében megkukultam. Csak bámultam a tenyeremben lévő apró kártyát. Madaline Spellman. – Az írásbeli értesítőre ugyan várnia kell, de legyen bizakodó. – Ránk mosolygott, majd elsétált.

- Ez azt jelenti, hogy sikerült?

- Azt bizony, Grace – bólintott Cam.

- Úramisten – szaladt ki a számon. – Megcsináltam. Megcsináltam! – Ujjongva ugrottam Cameron karjai közé. – Megcsináltam! – Pár pillanat múlva arcomon megállíthatatlanul csorogtak a könnyek.

- Jól vagy? – Cameron lágyan simogatta az arcomat. – Cica, minden rendben?

- Igen, csak nem tudom elhinni, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem, amit mindig is akartam.

- Akkor itt lenne az ideje – mosolygott. – Öltözz át, aztán elmegyünk enni valamit.

- Rendben.

***

Kéz a kézben sétáltunk Cameronnal a várost kettészelő folyó partján. Szabad kezünkben egy-egy pohár kávét szorongattunk. Lépteink alatt ropogott a frissen hullott hó. Próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy talán nem sokára ez a város lesz a második otthonom. Távol azoktól, akiket szeretek. Mély levegőt vettem, hogy legyűrjem magamban a feltörni készülő könnyeket.

- Mi a baj? – kérdezte Cameron felém fordulva.

Megráztam a fejem. Tudtam, ha megszólalok, az a fránya könnycsepp sem marad a helyén. Nem akartam sírni.

- Cica, gyerünk, mondd, mi bánt?

- Belegondoltál abba, hogy nem sokára elválnak útjaink? – Hosszú hónapok óta ott lebegett köztünk kapcsolatunk kérdése. Mi fog történni velünk?

- Mindennap minden egyes órájában ez jár a fejemben – felelt. Egy szemvillanás erejéig hátat fordított nekem, hogy megszabadulhasson az üres poharától. Amikor ismét felém fordult, fájdalom csillant a szemében. Mindketten tudtuk, hogy valami olyan változás fog beállni a kapcsolatunkban, amire talán egyikünk sem készült fel igazán. Számítottunk rá, hogy egyszer majd meg kell hoznunk ezt a döntést. Pontosan milyen döntést is? Hogyan tovább? Hogy fogjuk megoldani a távolság kérdést? Cameron közelebb lépett hozzám, két keze közé fogta az arcomat, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek. Nem akartam ezt tenni, mert tudtam, hogy a mécsesem már így is számtalan repedést szenvedett, a törés sem volt messze. – Figyelj rám! Nem tudom megmondani, mi fog kettőnkkel történni, ha az ország két különböző részére költözünk, nem tudom megjósolni, milyen hatással lesz az a kapcsolatunkra, de hiszek benne, hogy ketten kitalálhatjuk. – Szívem már ekkor tudta, hogy rövidesen a fájdalom szeli ketté. Csupán egy apró reménysugár lebegett a távolban, hogy talán tévedek.

- Rendben – bólintottam könnyes arccal.

Olyan görcsösen szorítottuk egymást útközben, mintha csupán órák választanának el minket a búcsúzástól. Olyannyira vágytam rá, hogy lelassíthassam az időt, hogy bármire képes lettem volna, ha csak néhány rövid hónapot kapunk még. Úgy éreztem, hogy a percek egyre gyorsabban telnek, minden egyes másodperc rövidebb. Az óra mutatói is gyorsabban pörögtek. A város felfedezése még inkább valóságossá tette, hogy rövidesen itt kell töltenem a mindennapjaimat. Ugyan tudtam, hogy ez a változás szükséges, és nem maradhatok örökre odahaza, most mégis bántam, hogy ilyen gyorsan eljött ez az idő. Mintha csak tegnap lett volna, hogy beköltöztünk abba a házba. Most pedig búcsút kell intenem neki hosszabb időre. Új fejezetet kell nyitnom az életemben, pedig még végig sem olvastam ezeket a lapokat.

***

A lépcső legalján ültem egy borítékkal a kezemben. Ide-oda forgattam, de még nem tudtam rávenni magam, hogy fel is nyissam. Cameronra vártam. Vele együtt szerettem volna kibontani. Lassan nyílt az ajtó, szerelmem óvatosan dugta be rajta a fejét.

- Kaptál levelet? – kérdeztem azonnal.

- Igen – bólintott. – Már tegnap.

- Miért nem mondtad?

Vállat vont. – Azt akartam, hogy együtt nyithassuk ki, és nem bírtál volna várni.

A kanapéhoz sétáltunk. Mozdulatinkról árulkodott, hogy mindketten húzzuk az időt. Hosszú percekig kerestük a kényelmes pozíciót, a borítékok pedig egyre távolabb kerültek az asztalon. Röhejesek voltunk ugyan, de ezzel az időhúzással is a saját időnket akartuk szaporítani.

- Készen állsz?

- Igen – feleltem. – Kezd te.

- Hölgyeké az elsőbbség.

Torkomban dobogó szívvel kezdtem felbontani a borítékot, remegő ujjaim nem engedelmeskedtek. Ugyan Madaline Spellman biztató szavai ott lebegtek a levegőben, mégsem lehettem biztos benne, hogy sikerült. Nem tudhattam, hogy nem voltak-e nálam sokkal jobbak, akik esetleg kiszorítottak a bekerültek közül. – Olvasd fel te, én nem bírom. – Mindkét tenyeremet az arcom elé szorítottam. Cameron mosolyogva hámozta ki az ujjaim közül a levelet.

- Grace Wright, örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert… - Cameron további szavait az örömteli sikolyaim elnyelték. Ujjongva pattantam fel, és ugrálni kezdtem.

- Úristen, sikerült… El sem hiszem, sikerült. Nekem… Sikerült – mondogattam. – Nem hiszem el. – Kikaptam szerelmem kezéből a levelet, és elolvastam, hogy a saját szememmel is láthassam, ez az egész nem álom.  – Te jössz!

- Bontsd fel te! – Átnyújtotta nekem a borítékot.

Úgy téptem fel a vékony papírt, mint kisgyerek a karácsonyi csomagolást. Gyorsan széthajtottam, és olvasni kezdtem. – Cameron… Cameron… – Örömöm egyre csak fokozódott. – Bent vagy… Cameron, bent vagy. Sikerült.

- Micsoda? – hitetlenkedve lépett mellém, hogy ő maga is elolvassa. – Tényleg.

- Meglepettnek tűnsz.

- Mert az is vagyok…

- Nem kellene annak lenned, én tudtam, hogy sikerülni fog. Mert te vagy Cameron Brown… - Továbbra is örömittas hangon öleltem át a nyakát, és közelebb bújtam hozzá. A változás bűvös szele ekkor érintett meg minket igazán, de ahelyett, hogy szomorkodtunk volna az miatt, mi fog történni, ünnepeltünk. Mindkettőnk élete olyan vágányra terelődött, amiről nincs kisiklás. Oda tartunk, ahova mindig is akartunk. Nincs visszalépés, nincs több kételkedés. A megfelelő irányba haladunk.