2015. november 20., péntek

21. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Itt a péntek, ami azt jelenti, hogy meghoztam az új részt. Igazság szerint eddig a pillanatig nem is sejtettem, hogy sikerül ma feltennem az új részt. Elég sűrű hét áll mögöttem, szabadidőm ugyan nem volt sok, de végül elkészültem. Remélem, tetszeni fog, és máskor is visszanéztek.
Jó olvasást!
Puszi: Lena

21.

„Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet.”
 - The Originals c. film

Cameron

- Kis figyelmet kérnék – szólalt meg Mr. Wright egy viszonylag csendes délutánon. Egy sapka volt a kezében. Elképzelésem sem volt, hogy mit szeretne vele kezdeni, de Grace izgatottan állt mellette. Úgy tűnt valaminek nagyon örül. – Ugyan tisztában vagyok vele, hogy a karácsony még odébb van, de Grace kitalált valamit, amit kifejezetten jó ötletnek tartok. – Lányára kacsintott, aki már csaknem toporzékolt izgalmában. – Mindenki nevét felírtuk apró cetlikre, és ha ti is benne vagytok, húzunk, hogy a karácsonyi partin, kit ajándékozunk meg. Ennek nem kell nagy ajándéknak lennie, a szándék a lényeg. – A csapat egyhangúan mondott igent, még engem is mosolyra fakasztott.
- Ki kezdi? – kérdezte Mr. Wright meglebegtetve a sapkát.
- Majd én – pattant fel Daisy.
- És a szabály az, hogy senki sem árulhatja el, kit húzott, akkor elveszítené az egész a lényegét – szólalt meg figyelmeztetően Grace. A következő Oliver volt, és úgy tűnt, eddig mindenki elégedett. – Cameron? – Várakozásteljesen pillantottak rám. Én következtem. Mi a fenéért izgulok egy ilyen kis apróság miatt? Gőzöm sincs! Még négy fecni volt a sapkában, amik arra vártak, hogy kihúzzák őket. Óvatosan kiemeltem egy cetlit, de nem néztem meg azonnal. Nem akartam úgy kinézni, mint egy kisiskolás, aki izgul egy ilyen ajándékozás miatt. Szétnyitottam a papírt, és minden bizonnyal úgy vigyorogtam, mint egy majom. Bármennyire is próbálkoztam, nem sikerült letörölni az arcomról azt a vigyort.
- Senki sem húzta saját magát? – kérdezte Grace.
Egy emberként szólalt meg az egész csoport. A zsebembe mélyesztettem a papírdarabkát, és máris agyalni kezdtem azon, mit adhatnék az illetőnek. Két óra múlva elért a teljes kétségbeesés, pedig nem olyan fából faragtak, aki hamar feladja, most viszont teljesen elveszettnek éreztem magam. Ahányszor csak rá pillantottam, eszembe jutott, hogy nem adhatok semmi olyat neki, amit igazán megérdemelne. Gondolkozz, Cameron, gondolkozz! Végül arra jutottam, hogy van még időm kitalálni, mivel is szeretném meglepni őt.
Szerencsére az elkövetkezendő napok nyugisan teltek, és volt időm agyalni, ami azonban a kreativitásomat cseppet sem növelte. Továbbra sem volt ötletem. Más valószínűleg nem csinált volna ekkora ügyet ebből az egészből, de valami olyat akartam adni neki, amit sosem felejt el. Kicsit sem egoista, mi? El kell ismernem, hogy sosem jutott volna eszembe ilyesfajta ajándék, ha akkor délután nem tartanak bent az iskolában egy apróbb csínytevés miatt. Morgolódva száguldottam végig a folyosón, amikor zene hangja csapta meg a fülemet. Különös volt így a délután kellős közepén ilyen zenét hallani itt. Normális esetben egyszerűen figyelmen kívül hagytam volna, és egyszerűen csak továbbhaladok, de valami arra késztetett, hogy megforduljak, és a zene forrását kezdjem kutatni. Az egyik terem valaha táncszobaként üzemelt, és onnan áradt a zene. Nem tudtam, hogy ezt még valaki használja. Belestem a nyitott ajtón, és elakadt a lélegzetem. Ekkor már tudtam, hogy nagy hiba lett volna, csak úgy elsétálni. Röhejesen nézhettem ki. Egy srác, aki nyáladzva bámul egy eszméletlen gyönyörű lányt, ahogy táncol. Soha senkit nem láttam még, aki ennyire beleélte volna magát a táncba. Lehunyt szemmel koncentrált a zenére, lépései kecsesek és magabiztosak voltak. Órákig képes lettem volna nézni őt, ahogy ütemre lépked. Istenem! A zene véget ért. Rögtön feleszméltem, hogy ideje távozni. Óvatosan hátraléptem, és elszeneltem, mielőtt még felhívtam volna magamra a figyelmet. Miért nem mondta, hogy szeret táncolni? Vagy hogy ennyire tehetséges? Miért? Csaknem a fejemhez csaptam, hiszen az elmúlt időszakban azon gondolkozott, hogy kerülhetne el leginkább, nemhogy a hobbijairól beszélgessünk. Kíváncsiskodni kezdtem másoknál Grace kedvenc időtöltése után. Legalábbis úgy gondoltam, hogy szereti ezt csinálni.  Minden egyes mozdulata egyenesen ezt ordította.  
- Angela, lehetne egy kérdésem?
- Persze, Cam – bólintott. Felém fordult, és várakozásteljesen nézett rám. – Még ma?
- Tudtad, hogy Grace táncol?
- Will említette, hogy a baleset előtt Grace imádott balettozni. Épp egy versenyről tartottak hazafelé, amikor beléjük rohant az autó – itt elcsuklott a hangja, uralkodni próbált a könnyein. –Gracenek hosszabb ideig tolókocsira volt szüksége, és miután felépült, nem tért vissza a színpadra, bármennyire is győzködte Will. De ezt most miért kérdezed?
- Ne áruld el neki, kérlek, de láttam ma táncolni.
- Láttad táncolni? – Angie álla szinte a padlónak csapódott. – Milyen volt?
- Gyönyörű – feleltem minden gondolkodás nélkül. Angela arcára kiült az a bizonyos „én tudtam” mosoly, nekem pedig kedvem támadt volna elrohanni. Nem akartam, hogy bármi is leszűrhető legyen a szavaimból, így mormogtam valami köszönömféleséget, és elindultam kifelé.
- Cameron! – szólt utánam. A vállam fölött pillantottam csak hátra, és vártam az ítéletre. – Ha a helyedben lennék, nem szalasztanám el a lehetőséget.
- Hogy érted? – játszottam a totális idiótát, pedig pontosan tudtam, mire, vagy inkább kire céloz.
- Őszinte leszek veled, nem szaladgál több tucatnyi olyan lány odakint, mint Grace. Tudom, hogy azt hiszed, nem vagy elég jó neki, de sokkal több vagy, mint egy bajkeverő tizennyolc éves, és ezzel ő is tisztában van.
Bólintottam, mintha megértetettem volna, de korántsem egyeztek a nézeteink. Tudtam, hogy Grace különleges, és nem kaphatja meg csak úgy akárki. Egyelőre még én is abba a kategóriába tartoztam, aki nem elég méltó hozzá, bármennyire is elcsépelten hangzik. Van néhány ügyem, amit le kell rendeznem, mielőtt köztünk bármi is történne. Tudnom kell, hogy Grace a lehető legnagyobb biztonságban lesz mellettem, és nem fenyegetik veszélyek. Biztosnak kell lennem abban, hogy meg tudom védeni mindentől, ami csak árthat neki. Mindent meg akartam adni neki.

***
A téli bál napján az egész suli a feje tetejére állt. Az emberek egymást taposták, hogy az utolsó simításokat is elvégezzék. A szervezőbizottság tagjainak csaknem minden szál hajuk kihullott, de természetesen egy nemesebb cél érdekében. Én személy szerint nem voltam oda sosem a bálokért, egyre sem mentem el egészen mostanáig. A szervezőkön kívül ma mindenkinek szünnap volt, így lehetőségem lett volna tovább aludni, de a korai órákban kopogás ébresztett.
- Cam, ébren vagy? – hangzott Anya hangja. Akaratlanul is feszültség lett úrrá rajtam. - Bejöhetek?
Kipattantam az ágyból, és gyorsan ajtót nyitottam. – Igen.
- Szeretnélek megkérni, hogy vidd el ma Saraht az iskolába. Grant édesanyját kórházba kellett szállítani, és elmegyünk meglátogatni.
- De jól van, ugye? – kérdeztem. Tudtam, hogy az utóbbi időben elég sűrűn voltak gondjai a szívével, és Grant folyton aggódott érte.
- Igen, úgy tűnik – mosolygott bíztatóan Anya. – De az orvosok azt mondják, hogy jobb félni, mint megijedni. Szeretnék néhány napig megfigyelés alatt tartani.
- Mikor jöttök haza? – kérdeztem.
- Talán késő este.
- Rendben – bólintottam. – Ne aggódjatok, Sarahval jól megleszünk. – Lehajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. – Felöltözök, és elviszem a suliba.
- Szeretlek, Cameron, és büszke vagyok rád! – mondta, mielőtt hátat fordított volna. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy ma este a húgomra kell vigyáznom, így nem mehetek el a bálba. Nem is magam miatt voltam mérges, hanem Grace miatt. Minden bizonnyal napok óta készül, megvette a ruhát, és már biztosan izgatott az egész miatt. Nekem pedig oda kell mennem hozzá, bocsánatot kérni, és lemondani az egészet. Valaki odafent nagyon szeretne velem kitolni.
Gyorsan magamra kaptam egy farmert, kerestem egy tiszta pólót, beleugrottam a cipőmbe, és lerobogtam a lépcsőn. Grant és Anya már útra készen álltak az ajtóban, Sarah vidáman rágcsálta a müzlijét.  
- Cameron, figyelj arra, hogy Sarah ne késsen el az iskolából, és rendesen egyen, ha hazaért!
- Ne aggódjatok, mi rendben leszünk!
Nem most először hagytak minket egyedül, és eddig egyszer sem sikerült szétszednünk a házat.
- Mit fogunk ma csinálni?
- Te szépen elmész iskolába, prücsök! – nevettem. Szomorúan biggyesztette le az ajkát, de végül megadóan sóhajtott, és felszaladt a holmijáért. Az utcán ösztönösen a kezéért nyúltam, pedig tisztában voltam vele, hogy már elég nagy ahhoz, hogy egyedül sétáljon, mégis sokkal nyugodtabb voltam, ha éreztem a vékony ujjait az enyémek köré fonódni.
- Miért nem mondtad, hogy ma bálba mész? – kérdezte Sarah hirtelen.
- Nem megyek – feleltem.
Sarah megtorpant, és úgy nézett rám, mintha egy égbekiáltó bűnt készülnék elkövetni. – De megígérted Gracenek!
- Tudom, de nem hagyhatlak egyedül csak azért, hogy én szórakozhassak. Grace pedig meg fogja érteni. – Ehhez kétség sem fért, de sajnáltam, hogy csalódást kell okoznom neki. Illetve még meg kellett győznöm Darrent és Ryant, hogy tartsák szemmel egész este, nehogy Jason vagy a csatlósai végre akarják hajtani a tervüket. Gyűlöltem ezt az egész helyzetet.
- Majd valaki más vigyáz rám – erősködött tovább Sarah.
- Nem! – felemeltem a hangom, hogy nyomatékosítsam, nem nyitok vitát erről a témáról, a bált pedig igyekeztem mellőzni a gondolataim közül. Az út további részében csendben volt, és kezdtem bánni, hogy úgy leteremtettem. Az iskola bejáratáig kísértem Saraht, ahol elengedtem a kezét. – Ügyes légy!
Lehajoltam, hogy egy puszit nyomhasson az arcomra, és az épület felé vette az irányt. Egyszer hátrapillantott, gyanús csillogást láttam a szemében, tudhattam volna, hogy készül valamire, de még csak nem is sejtettem, hogy mennyire ravasz is az én húgom.
Útban hazafelé eldöntöttem, hogy jobb lesz hamarabb túlesni azon, hogy Gracetől bocsánatot kérek. Gondolataim hangosan zúgtak a fejemben, ahogy felléptem a verandára. Azt reméltem, hogy míg várok arra, hogy ajtót nyisson, lesz időm kigondolni, mit is fogok mondani, de pechemre olyan gyorsan jelent meg előttem, hogy még levegőt sem nagyon tudtam venni.
- Szia – szólalt meg, én viszont egyenesen megnémultam. Tanácstalanul álltam előtte. Cameron, gyerünk! Csak mond ki! – Minden rendben?
- Sajnálom, Grace, de le kell mondanom a bált – nyögtem ki. Figyeltem az arcát, ahogy lassan értelmezi a szavaimat, majd csalódottság lesz úrrá rajta, amit igyekezett leplezni.
- Történt valami?
- Grant édesanyját be kellett vinni a kórházba, és elutaztak meglátogatni, nekem pedig vigyáznom kell Sarahra. – mondtam. A legrosszabb az egészben az volt, hogy Grace még csak nem is haragudott. Együttérzés jelent meg az arcán, és azonnal kérdezősködni kezdett, hogy komoly-e a gond, illetve előfordult-e már ilyen korábban. Magam is meglepődtem a reakcióján. Bár nem is tudom, mire számítottam. Talán arra, hogy hisztérikusan kezd velem kiabálni, elmond mindennek, lekever egyet, majd bevágja az orrom előtt az ajtót. De ez nem Grace volt. Talán más lányok így reagáltak volna, de ő más volt. – Gondoskodni fogok arról, hogy Darren és Ryan vigyázzanak rád.
- Nem szükséges – ellenkezett. – Becca úgyis végig a nyomomban lesz. Ahogy ismerem, egész harci felszerelést készített be ma estére. – Elnevettem magam a gondolatra, de igaza lehetett Gracenek. Elég eszelős volt a csaj ahhoz, hogy megtámadjon három edzett kosarast is. Pici termete ellenére mindenki felköthette a gatyáját, mert ha Rebeccat elkapja a harci ideg, ott kő kövön nem marad.
- De igenis az – vágtam rá. – Nem lesznek folyton a nyomodban, csak szeretném, ha ott lennének a közelben, ha szükség lenne rájuk. Rendben? Csak ennyit kérek tőled.
Grace nagyot sóhajtott – Rendben. Ott lehetnek valahol az öt méteres körzetemben.
- Remek – bólintottam. Az Isten tudja miért, közelebb léptem hozzá, és óvatosan csókot leheltem a homlokára. Éreztem, hogy egy pillanatra megdermedt, de lehunyta a szemét, ajkát szétnyitotta. Nagy volt a kísértés, de én továbbra is szerettem volna ellenállni. Olyan gyorsan viharzottam el, hogy csaknem porfelhőt hagytam magam után. Nem akartam tovább kínozni magam, és tudtam, hogy a barátaimban megbízhatok. Ha azt mondják, vigyázni fognak Gracere, akkor meg is teszik.

***
Kicsit késve értem oda Sarah iskolájához, de húgom nem tűnt kétségbeesettnek. Szélesen vigyorgott rám, amikor meglátott, és messziről kezdett rohanni felém. Ösztönösen kaptam a karomba, és körbeforogtunk. Boldognak tűnt, és én pontosan ilyennek szerettem volna látni.
- Mehetünk?
- Igen – bólintott. Letettem a földre, és ezúttal ő nyúlt a kezemért. Meglepően csendben volt útközben, mintha tudna valamit, és előlem pedig szeretni eltitkolni.  Gyanúsan pillantottam rá néhányszor, de ő csak ártatlanul mosolygott, ami még inkább azt éreztette velem, hogy valamin töri az fejét.
Később úgy tűnt, hogy csak én vagyok paranoiás, és Sarah egyszerűen csak örül a hétvégének. Épp a vacsoráját próbáltam beledumálni, amikor megszólalt a csengő. Tudtommal nem vártunk vendéget, így kissé meglepődve indultam az ajtó felé. Sarah viszont igenis tudta, ki érkezett, mert vidáman összecsapta a tenyerét, leugrott a székről, és rohanni kezdett a bejárathoz. Mi a fene folyik itt?
- Angie! – kiáltott.
- Mit keresel itt? – kérdeztem meglepődve.
- Vigyázok a húgodra, míg te elmész a bálba – felelt mosolyogva.
- Nem! – ellenkeztem. – Erre semmi szükség!
- Már beszéltem édesanyáddal, és belement, szóval kapd magadra azt az öltönyt, és indulás!
- Ti ezt gondosan kiterveltétek, nem igaz?
Angela védekezően emelte fel a kezét. – A kisasszony talált ki mindent.
Elnevettem magam, és egy hatalmas puszit nyomtam Sarah arcára, mielőtt felrohantam volna az emeletre. Továbbra is a szekrényem előtt lógott a báli felszerelésem, így percek alatt rendbe szedtem magam. Épp a nyakkendőmmel bíbelődtem, amikor Angie kopogott.
- Segítsek abban?
- Jó lenne – bólintottam. Elém lépett, és míg a nyakkendőmmel foglalkozott, én tovább faggattam. – Hogy keresett meg Sarah?
- Azt mondta, korábban lett vége az órájának, és te úgyis késni fogsz. Elszaladt a kávézóba, hogy lebeszélje az egészet – nevetett. – Azt akarta, hogy ott lehess Grace mellett.
Nem szoktam csak úgy elérzékenyülni, de húgom szervezési képessége még engem is meglepett, és a hátam mögött képes volt elintézni mindent. Ugyan sejtettem, hogy valami tervez, de még álmaimban sem gondoltam volna, hogy lehetőséget akar adni, hogy Graceszel lehessek, ha csak egy estére is.
- Most pedig, nagyfiú, indulás, mert az a lány nem fog örökké várni rád.
Nem hiszem, hogy előfordult volna a múltban olyan, hogy sietve hagytam el a házat, hogy időben az iskolába érjek, de ezúttal más volt a helyzet. Talán én voltam más. Ott akartam lenni, és a fenébe is, azt szerettem volna, ha Grace velem táncol először a bálon. 

2 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Ismet elso kommentelo! :)
    Mar nagyon vartam az uj reszt. Amiota hazajottem folyton csak a telefonomat bujtam de megerte mert vegre elolvashattam a kovetzkezo reszt. Bevallom amikor ugy tunt Cam nem tud elmenni a balba majdnem kiestem az agybol... :D De komolyan... :D Remenykedtem benne hogy a bal is ebben a reszben lesz de sajnos ki kell birnom meg egy hetig de sebaj... mely lelegzet megcsinalom :D
    Olel: Maya :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már egyáltalán nem lep meg, hogy te vagy az első kommentelő. :D Hétről hétre nagy örömmel tölt el, hogy valaki ennyire várja az új részt. El kell ismernem, az én terveim szerint is ebben lett volna a bál, de végül nem akartam olyan hosszúra csinálni, mert ott több minden is fog történni. Igen, szándékomban áll továbbra is húzni az olvasók agyát, de örülök, hogy kíváncsi vagy rá még ezek után is. :) Sejtettem, hogy így fogsz reagálni arra, hogy nem tud elmenni a bálba, de minden megoldódik.
      Puszi: Lena

      Törlés

layout by Milky Way