22. fejezet / Grace

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, és reménykedem benne, hogy nektek is fog tetszeni. Az eredeti terveimhez képest máshogy alakult a történet, de reménykedem, hogy elnyeri a tetszéseteket, és visszanéztek következő héten is.
Jó olvasást, és jó pihenést a hétvégére!
Puszi: Lena

22.

„Úgy csókoltam (...), mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék, és ő ugyanígy csókolt vissza. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese - csak éppen nem mese volt, hanem maga a valóság, és mindez velem történt.”

 - Beth Reekles        

Grace

Még csak a suli közelében voltunk, de tisztán hallottam az épületből áradó zenét. Akár kint is tarthatták volna a bált. Apa vállalta, hogy elhoz, ha már úgy alakult, hogy Cameron nem tud itt lenni velem. Darren és Ryan testőrként vártak rám a járdán. Hangosan felnevettem, ahogy megláttam őket.

- Rendben leszel? – kérdezte Apa. Észrevettem, hogy ő is próbálja elrejteni a mosolyát. Két öltönyös srác várt rám, csak a napszemüveg, meg a füles hiányzott.

- Persze – bólintottam. – Vigyázni fognak rám.

- Reméltem is. – Odahajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. – Érezd jól magad, és ha meguntad a bulizást, csak egy telefonodba kerül, és már itt is vagyok.

- Tudom – nevettem. – Szia, Apa!

Kimásztam az autóból, és a két fiú felé vettem az irányt. A levegő jócskán lehűlt, és nem egészen voltam Jégvarázshoz öltözve.

- Cameron igazán sajnálhatja, hogy nem lát ebben a szerelésben – dünnyögte Darren. – Dögös vagy, kislány!

- Legalább megkönnyíthetted volna a dolgunkat – morgott Ryan, de megrándult az ajka.

- Mire gondolsz?

- Ha valami ocsmány szerkóban jöttél volna, nem kellene attól félnünk, hogy kétpercenként megjelenik valami kis nyikhaj, hogy táncolni vigyen! – magyarázta.

- Talán legközelebb észben tartom – feleltem nevetve. – Bemehetnénk? Mert idefagyok.

- Persze – bólintott Darren. – Hölgyem? – A karját nyújtotta felém, én pedig mosolyogva karoltam belé. Ryan szorosan mögöttünk haladt, ennél nagyobb biztonságban aligha lehettem volna. Ők ketten senkit sem fognak a közelbe engedni az este folyamán Rebeccán kívül. Cameron kicsit talán túlságosan is komolyan vette a „védjük meg Gracet a csúnya gonosz kosarastól” akcióját.

- Ejha, Grace, te aztán nem aprózod el – lépett hozzám Becca. Szőke haját feltűzte, a világoskék ruha igazán ment a szeme színéhez, egy pillanatra még Ryan lélegzete is elakadt. Ezen magam is meglepődtem, de így volt. – Saját verőembereid vannak.

- Cameron műve – feleltem vállat vonva.

- Csak biztos akar lenni benne, hogy minden rendben lesz – szólalt meg Darren. – Tudja, hogy ezek a srácok nem szórakoznak, és többször bebizonyították már, hogy megszerzik, amit akarnak. – Elszörnyedve vettem tudomásul, hogy igaza van, és még korántsem hárult el a veszély. Megértően bólintottam, és megkértem őket, hogy néha azért adjanak egy kis teret. Nem kell messzire menniük, csak annyira, hogy kapjak levegőt. Két ilyen behemót mellett egy ilyen pici lánynak, mint amilyen én voltam, még oxigén sem jut.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Rebecca, mikor végre négyszemközt voltunk.

- Kicsit csalódott vagyok, de teljesen megértem a döntését – feleltem.

Rebecca épp válaszolni szeretett volna, amikor valamit meglátott a hátam mögött. Befogta a száját, és egy értelmetlen vigyor ült ki az arcára. Kérdően bámultam rá, de ő csak mosolygott, és szinte csapkodta a tenyerét örömében. Már épp meg akartam fordulni, hogy én is megnézhessem barátnőm örömének a tárgyát, amikor valaki mögém lépett. Nem tudtam, ki az, de hogy nem érdekelte, hogy belemászik valaki személyes terébe, az biztos. Bosszúsan fordultam meg, de nem egészen egy szemvillanás alatt elpárolgott minden haragom. Elég volt egy pillantást vetnem bozontos fekete hajára, és máris közelebb voltam a szívinfarktushoz. Mély levegőt vettem, de valaki kiszívta az oxigént a helyiségből. Szememet végigfuttattam elegáns öltönyén, majd visszatértem az arcához. Tekintetünk összekapcsolódott, és hosszú pillanatokig el sem szakadtak egymástól. Egyre csak sötét szemeit bámultam. Atyavilág, de szexi volt!

- Gyönyörű vagy, Grace! – hajolt közelebb hozzám. Úristen! Nem húzódtam el még akkor sem, amikor egy óvatos puszit nyomott az arcomra.

- Cameron, te mit keresel itt? – kérdeztem még mindig hüledezve.

Mély, öblös hangján felnevetett. – Sarah leleményes kislány. Beszélt Angievel, hogy este vigyázzon rá ő, hogy én itt lehessek a bálban… veled.

- Majd nem felejtem el megköszönni neki – mosolyogtam. – Örülök, hogy itt vagy.

- Tényleg? – nézett rám érdeklődve. Hoppá! Talán ezt mégsem kellett volna mondanom. Talán, ha nem felelek, úgy tehetünk, mintha nem is mondtam volna semmit, de Cameron hajthatatlannak tűnt. Ismét közel hajolt hozzám, lehelete a nyakamat csiklandozta. – Cica, örülsz, hogy itt vagyok?

Lelkesen bólogattam, mert egy szó sem jött ki a torkomon. Még ha akartam volna, se mondhattam volna mást. Közelsége teljesen megbénította az agyamat, és csak alapvető funkcióim működtek. Pislogás, valamilyen szintű lélegzés, még több pislogás, és ezzel ki is merültem.

- Ez az jelenti, hogy táncolsz velem? – kérdezte egészen halkan. Oldalra pillantottam, mert mégsem akartam csak úgy faképnél hagyni barátnőmet, de neki már hűlt helye sem volt. Zavartan néztem körbe, és majdnem leesett az állam.

- A haverod rányomult a barátnőmre – nevettem. – Mit gondolsz erről?

- Ryan is csak egy kanos tizennyolc éves – vont vállat. – Rebecca pedig… nos… egész dögös ma este.

Felvont szemöldökkel néztem rá, féltékenység szilánkjai szurkáltak, de igyekeztem nem mutatni, viszont minden bizonnyal ez a művelet sikertelenül zajlott, mert Cameron elnevette magát. Gyanús fény csillogott a szemében. Nagyon lassú mozdulatokkal közel hajolt hozzám. – Aranyos vagy, amikor megpróbálod álcázni a féltékenykedésedet.

- Nem vagyok féltékeny – csattantam fel bosszúsan.

- Nem? – Szemöldöke fel-le táncolt, miközben várta a válaszomat. Összeszorítottam a számat, nehogy kicsússzanak a szavak. Grace maradj szépen csendben! – Szóval… Táncolsz velem, vagy egész este beszélgetni fogunk?

- Táncoljunk! – feleltem határozottan. Még csak feldolgozni sem volt időm, ujjait az enyémek közé csúsztatta, és a táncparkett felé húzott. Mintha megbeszélte volna a DJ-vel, ugyanis lassú számra váltott. Kérdően néztem Cameronra, de minden további nélkül húzott magához. Mindkét kezemet a vállán pihentettem, már amennyire felértem. Ő viszont megpróbált távolságot tartani, illedelmes srácként megtartotta a hivatalos tánctartást. Legalábbis egy darabig így volt, de aztán keze a derekam köré fonódott. Tenyereim a mellkasára csúsztak, és hozzá bújtam. Fejemet kénytelen voltam hátrahajtani, hogy az arcára nézhessek, ami egy idő után elég kényelmetlenné vált. Cameron viszont olyan szemekkel nézett rám, mintha most látna először. Fogalmam sincs, mennyi ideig táncolhattunk így, elvesztettem az időérzékemet, nem érzékeltem semmit a körülöttünk lévő világból. Csak Cameron és én voltunk valahol a saját kis világunkban. Tudtam, hogy a körém fonódó erős karjai megvédenének bármitől. Napok óta először éreztem magam igazán biztonságban. Nagy bánatomra azonban a zene csakhamar véget ért. Lassú mozdulatokkal kibújtam Cameron öleléséből, és elindultam, hogy keressek valami innivalót magamnak. Le kellett hűtenem a testem, ami szinte teljesen felforrósodott Cameron gyengéd érintései nyomán. Szívem veszettül dobogott, hallottam a fülemben a vad lüktetést. Levegőért kapkodtam.

- Grace! – Nem fordultam meg, mert tudtam, ha most visszamegyek hozzá, nagy hibát fogok elkövetni. Nem akartam felborítani mindent. Hülyeség! Dehogynem akartam, csak egyszerűen nem volt szabad! Most nem! Nem álltam meg még a második szólításra sem. Elvetettem az ötletet, miszerint keresek valami frissítőt. A folyosóra rohantam. Léptek visszhangzottak a hátam mögött. – Grace! – Úgy éreztem magam, mintha gazella lennék, és igyekeznék elmenekülni az éhes oroszlán elől. Csak nem voltam gazella, és Cameron sem volt vadállat. – Grace, az istenit, állj már meg! – Erre végre megtorpantam, de meg nem fordultam. Cameron mögém lépett, minden egyes lélegzetvétele csiklandozta a nyakamat. Próbáltam mélyeket lélegezni, csakhogy leküzdjem a remegésem. Egyedül voltunk a sötét folyosón, a tornateremből ismét dübörgött a zene, mégis olyan érzésem volt, mintha az öt kilométeres körzetünkben nem lenne más élőlény. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy Cameron gyengéden megragadja a vállamat, és maga felé fordít. – Cica, miért menekülsz előlem?

- Nem én vagyok az, aki menekül – motyogtam. – Ha jól emlékszem, te döntöttél úgy, hogy köztünk nem lesz semmi.

Bosszúsan villant a szeme. – Az a te érdekedben volt.

- Az én érdekemben? – Dühösen böktem a mellkasára, de elkapta a kezem, és az ujjai közé zárta. Nagyot nyeltem, egész testemben megremegtem, ahogy másik kezével megragadta szabadon hagyott tincseim egyikét, és pörgetni kezdte.  – Ti pasik sosem gondoltok arra, hogy a lánynak is lehet véleménye valamiről. Megragadtatok valahol a középkorban, ahol minden úgy volt, ahogy a férfiak gondolták. De ébresztő, azok az idők elmúltak! – Fura hasonlatomra előtört belőle a nevetés.

- Van fogalmad arról, mit művelsz velem? – suttogta. Homlokát az enyémnek támasztotta, orrunk összeért. Ha lehetséges, szívem még gyorsabb ütemre váltott.

- Mit művelek? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Nehéz türtőztetni magam, ha a közeledben vagyok.

Elakadt a lélegzetem, és csak pislogtam, mint az apró aranyhalak az akváriumban. – Miért akarod türtőztetni magad?

- Nem akarlak bántani! Nem én vagyok a srác, aki neked kell!

- Miért vagy benne biztos? Lehet, hogy a gyengéim a bunkó pöcsök, és ebbe a kategóriába pedig igenis beletartozol – mondtam határozottan, és komolyan is gondoltam.

- Szóval az ilyen bunkó pöcsökre buksz, mint amilyen én vagyok? – kérdezte lejjebb hajolva.

- Sosem voltam teljesen épeszű – vontam vállat. Mély lélegzetet vett, majd zsivány mosolyra húzta a száját. – Most meg miért vigyorogsz?

- Épp most vallottad be, hogy bejövök neked – suttogta. Valóban ezt tettem volna? Minden bizonnyal, és ezt már nem lehetett visszavonni. Örültem volna, ha az életben is létezik egy „delete” gomb, ami mindent megold, de sajnos ez nem így működik. Vállalnom kellett a mondandóm következményeit, bármi is legyen az.

- Cameron, én… - Elharaptam a mondat végét, és lesütöttem a szemem. A fenébe is! – Jobb lesz, ha most visszamegyek. – Magam mögött akartam hagyni, hadd álljon magányosan a folyosón, míg én odabent szórakozok, nem állt szándékomban hátat fordítani.

- Bassza meg! – Alig ért el a hangja hozzám, amikor megragadta a csuklómat, és visszarántott. A mellkasának csapódtam. Egyik tenyere a tarkómra kúszott, a másikkal átkarolta a derekam. Mozdulni sem tudtam, de nem is akartam. – Ezt nagyon meg fogom bánni, de ma este nem. Ez most a mi esténk! – Meg fogja bánni? A mi esténk? Mégis mire gondolt? Nem volt időm, elméleteket gyártani, mert lehajolt hozzám. Tekintete a számra villant, mormogott valamit, de nem értettem a szavait. A következő pillanatok összefolynak előttem. Lassan két tenyere közé fogta az arcomat, és legyűrve a köztünk lévő pár centi távolságot, megcsókolt, és nem is akárhogy. A hasamban lakó sunyi kis pillangók azonnal táncra perdültek, szívem olyan hevesen dobogott, hogy szentül meg voltam győződve róla, hogy rövidesen elrepül. Számtalanszor elgondolkoztam azon, milyen lehet a csókja, de az érzés mindent felülmúlt. Ajkai gyengéden érintettek meg, de nyelve kíméletlenül ostromolt, viszont igyekeztem ellenállni, azonban ebben a csatában alul maradtam. Végül átadtam magam az érzésnek, és hagytam, hogy Cameron nyelve átcsusszanjon a számba, hogy aztán lassú, érzéki mozdulatokkal birtokba vegye az enyémet. Úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Kíméletlen volt, mégis gyengéd egyben. Kezeivel közben bebarangolta a hátamat, majd hol visszatért az arcom simogatásához, hol átkarolta a derekam, hogy ismét magához vonjon. Zihálva vettem a levegőt, lábaim feladták a szolgálatot, és ha nincs Cameron izmos karja, minden bizonnyal ott esek össze a folyosón. Hosszú idő után én is megadtam magam. Beletúrtam a hajába, és végigszántottam sűrű, fekete fürtjei között. Ekkor olyat tett, amire nem egészen számítottam, mégsem ellenkeztem. Testével a falhoz szorított, és elmélyítette a csókot. Mohón harapdálta az alsó ajkam. Halk nyögés hagyta el a számat, mire előtört belőle valami morgásszerű hang, majd a következő pillanatban már a karjában voltam. Lábaim átölelték a csípőjét, a szoknyám felgyűrődött, és sokkal többet engedett látni a lábaimból, mint szerettem volna, de ezúttal nem érdekelt. Testünk aligha lehetett volna közelebb egymáshoz, mégis úgy tűnt, túl nagy a távolság. Többet akartam ennél, és ezt Cameron is tudta. Talán kész is lett volna arra, hogy megadja, amit akarok, ha siető léptek nem közelednek.

- Bocs, srácok – szabadkozott Ryan felemelt kézzel. – Cameron, van egy kis gond.

Cam szitkozódva rakott le a földre, megigazította a ruhámat, és csak aztán fordult barátja felé. – Ajánlom, hogy nagyon jó indokod legyen, különben…

- Darren összeesett.

- Micsoda? –bukott ki belőlem a kérdés. A pillanatokkal korábbi érzéseim eltűntek, aggodalom, és valami más vette át a helyét. Talán félelem. Akkor még nem tudtam, hogy valóban okom lenne rettegni.

- A mentők már úton vannak – mondta.

- Máris megyünk – bólintott Cam. Ryan otthagyott minket, Cameron összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, majd az ajkához emelte a kezemet, és egy óvatos csókot lehelt rá. – Később folytatjuk. – Nagyot nyeltem, és máris izgalom lett úrrá a testemen. Egymás kezét fogva mentünk siettünk vissza a tornateremben. A zene időközben elhallgatott, és egy nagy halomban álltak az emberek. Cseppet sem lepődtem meg, hogy Camnek utat nyitnak barátjához. Darren a földön feküdt, néhány tanár aggódva vizsgálta. Mentőautók hangja törte meg az éjszaka csendjét.

- Mi történt vele? – Éreztem a feszültséget Cameron hangján. Meg akartam nyugtatni, és elmondani neki, hogy minden rendben lesz, de tudtam, hogy hasztalan lenne. Tanácstalan tekintetek fogadták a kérdést, ami Cameront csak felhergelte. Dühöngeni kezdett, attól tartottam, hogy nekimegy valakinek, de Ryan lecsillapította. A mentősök benyomultak a tornaterembe, és félretessékeltek mindenkit. A tanárok igyekeztek mindenkit távol tartani, hogy legyen elég helyük a munkájukat végezni, viszont a diákok kíváncsiak voltak. Néhányan elővették a telefonjukat, és fotózni kezdtek. Villant egy vaku, mire Cameron agya végleg elborult. Kitépte a srác kezéből a készüléket, földhöz vágta, és rátaposott. – Mindenki takarodjon kifelé! Most! – Hangja mennydörgésként csapott le a döbbent diákseregre, de senki sem mert ellenkezni. Még vetettek egy utolsó pillantást a földön fekvő fiúra, majd lassacskán elhagyták a termet. A bálnak hivatalosan is vége volt.

***

A mentősök negyed órán keresztül sürögtek-forogtak Darren mellett, aki szerencsére eközben visszanyerte az eszméletét, de sejtelme sem volt arról, mi történhetett. Állapota viszont elég stabil volt ahhoz, hogy bevigyék a kórházba egy hosszadalmas és részletes kivizsgálásra.

- Maradj itt, Cica, mindjárt visszajövök – mondta Cameron. Percek múlva csaknem teljesen egyedül maradtam, csupán néhány tanár téblábolt még, hogy a pusztítás mértékét csökkentse. Körbenézve örültem, hogy nem vagyok a takarító bizottság tagja. Apró táskám rezegni kezdett. Becca írt.

- Minden rendben? Hol vagy?

- Még a tornateremben, de a mosdóba indultam.

- Ott találkozunk.

Igazán átgondolhattam volna, hogy valóban mosdóba akarok-e menni, de előbb-utóbb muszáj volt. Lassú léptekkel haladtam végig a sötét folyosón, amikor megéreztem, hogy nem vagyok egyedül.

- Becca, azt hittem, hogy a mosdóknál találkozunk – fordultam meg mosolyogva. Nem volt újdonság, hogy barátnőm meggondolta magát, viszont rájöttem, hogy nagyot tévedtem. Nem Rebecca állt mögöttem. A vér megfagyott az ereimben, ahogy végignéztem rajta. Hatalmas teste fölém magasodott, és mielőtt bármit cselekedhettem volna, forogni kezdett a világ. Kábultan érzékeltem, hogy mozgásban vagyok, de mintha nem én irányítottam volna a testem. Termek mellett haladtunk el, majd ajtó nyílt, és záródott.

- Megkönnyíthetted volna a dolgom – hangzott egy ismerős hang a távolból. Tudtam, kihez tartozik, de agyam nem bírta feldolgozni a történéseket. Elbotlottam a saját lábamban, és a hideg padlóra zuhantam.

- J…

- Grace, ne ellenkezz, és nem lesz gond. – Ellenkezni? Mégis miért? Mit akar velem tenni? Uram isten! Sikítani akartam, de az egész terem veszettül forgott, mint a ringlis. Cipzár hangját hallottam, és az agyamra nehezedő ködön keresztül is érzékeltem, hogy nagy bajban vagyok. Cameron minden erőveszítése ellenére is meg fog történni. Teli torokból sikítottam, de nem volt haszna. Nem segíthetett senki. Egy jó alaposan kitervelt akció áldozata leszek.