2015. december 18., péntek

25. fejezet / Grace

Sziasztok!
Először is minden tanulónak szeretnék kellemes szünetet kívánni.
Ezúttal pedig sikerült időben meghoznom az új részt, remélem, hogy tetszeni fog. Igaz, ez is Grace szemszögéből készült, de ne aggódjatok, hamarosan Cameron szemszög is érkezik. A következő részt 24.-én hozom.
Jó olvasást!
Puszi: Lena



25.

„Minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és a messzeség álomszerű ködében.”
 - Fekete István

Grace

Az idő egészen hűvösre fordult így karácsony közeledtével, de a hó csak nem akart esni. Mélyen legbelül még nem mondtam le egy igazi fehér karácsonyról, azonban nem volt nagy esély rá. Nagy bánatomra a meteorológusok nem jósoltak havazást errefelé. Tagadhatatlanul izgatott voltam a karácsonyi partink miatt, mert végre kiderül, hogy ki volt az a szerencsétlen, aki engem húzott. Gondolatban elnevettem magam, mert minden egyes ilyen alkalomkor valami eszméletlen nagy baromságot, vagy kínos dolgot kaptam ajándékba. Ami az én meglepetésemet illeti, már csaknem teljesen kész volt. Már csak az utolsó simítások voltak hátra.
Beléptem a kávézó ajtaján. A karácsonyi hangulat egyszerűen magával ragadott. Néhány nappal korábban tovább bent maradtunk munka után, hogy feldíszíthessünk mindent. Karácsonyfát állítottunk a helyiség egyik sarkában, égősort akasztottunk ki a falakra, fagyöngyöt lógattunk fel néhány helyre. Étlapunkra felkerült a mézeskalács, a forralt bor és egyéb karácsonyi finomságok. A gyerekeknek tartogattunk meglepetéseket is. Teljesen magával ragadott az ünnep hangulata, és csaknem elfeledkeztem a körülöttem zajló eseményekről. Cameron a bál napja óta új taktikát alkalmazott. Minden egyes alkalommal megpróbál elkerülni, még csak rám sem néz, mintha már attól is leprát kapna, ha felém pillant. A téli szünetben még csak nem is egyszerre dolgozunk. Kihallgattam, amikor Apával beszélt, hogy másik műszakba kérje át magát. Ez szörnyen elszomorított, de eleve nem működött volna másként, hogy ne legyünk annyit együtt. Úgy tűnt, hogy a köztünk kialakuló valami egyszerűen zátonyra futott. Mély levegőt vettem, hogy leküzdjem a keserűségemet, mert bármennyire is áltattam magam, igenis bántott a dolgok alakulása. Kezdtem azt hinni, hogy Cameron és köztem tényleg kialakulhat valami, amikor puff, villámcsapásszerűen közölte, hogy nem. Hát tudja mit? Nem fog érdekelni! Szentül meg voltam győződve arról, hogy apácazárdába vonulni, nem is olyan rossz ötlet. Kevesebb gondom lenne azzal a fajjal, akik a gatyájukban hordják a cukorborsó méretű eszüket ezzel megkeserítve a női nem képviselőinek amúgy sem egyszerű életét.
- Grace, halihó – Rebecca legyezett előttem mindkét kezével. – Te nem figyelsz rám!
- Ne haragudj – kértem elnézést azonnal. – Elkalandoztam.
- Kitalálom – emelte fel a mutatóujját. – Elkalandozásodnak köze van egy bunkó pöcshöz, akinek fekete hajába szívesen beletúrnál…
- Elég – intettem csendre. – Nincs szükség rá, hogy emlegessünk, hiszen amint te is látod, nincs itt – mutattam körbe a hatás kedvéért.
 - Ez az egész egy fafejű alattomos szarjankó miatt van – mérgelődött. Barátnőm szóhasználata sem volt véletlen ebben a helyzetben, de a világ minden pénzéért sem hívtam volna fel rá a figyelmét. – Ha ő nincs, ti ketten már régen boldogan élnétek, míg meg nem haltok. Csinálnátok sok kis Gracet és Cameront, olyan kis édesek lennének. Most gondolj bele, fekete hajú kisrácok, akik minden lány szívét meghódítják.
- Aztán össze is törik – vágtam rá.
- Majd te kinevelnéd belőlük a pimaszságot, és az unokáidnak pedig mesélheted majd, hogy szelídítetted meg anno a nagypapit.
- Azt hiszem, egy kicsit elrugaszkodtál a valóságtól – nevettem, de akaratlanul is belegondoltam, hogy nézhetne ki egy kicsi Cameron. Gyorsan megráztam a fejem, hogy még a gondolat apró kis szikráját is kirázzam a fejemből. Most éppen a felejtsük el Cameront fázis első lépésénél járok, és úgy tűnik egy jó ideig nem is várható szintlépés. Dühösen fújtattam, mert ez az egész kezdett az idegeimre menni. Azt ugyan megfogadtam, hogy nem vagyok hajlandó pasik után nézni még jó hosszú ideig, lehetőleg ötven évig, de valamit mégiscsak tennem kellett. Nem ücsöröghettem ölbe tett kézzel arra várva, hogy egy verőfényes napon arra ébredek, hogy Cameron nincs többé a szívemben. Egyáltalán lehetséges az ilyen? Próbáltam áltatni magam, de minden bizonnyal soha nem leszek képes elfelejteni a szomszéd fiút. Kezdek úgy gondolkodni, mint egy vénasszony, akinek kicsúszott a kezei közül az egyetlen igaz szerelme. Hát Cameron elmehet a fenébe! Nem leszek az a lány, aki az elkövetkezendő éveit úgy fogja leélni, hogy azt mondogatja, mi lett volna ha… Hát azt lesheti!
- Vissza kell mennem dolgozni – mondtam. – Később találkozunk.
- Rendben – kacsintott. – Vigyázz a szexi pincérekkel!
Nevetve hozzávágtam egy rongyot, de időben elhajolt, így csak súrolta a fejét. Megkötöttem hátul a kötényemet, és az órámra pillantottam. Ma rövid ideig dolgoztam csak, mert az ajándékomat korrigálni kellett. Úgy tűnt tánctudásom egy kissé megkopott a sok évnyi kihagyással, de a városban nagy meglepetésemre volt egy ingyen használható táncterem, így néhány délutánra felírtam magam. Szerencsémre nem sokan vannak a városban, akik igényt tartanának a teremre, így még csak vitába sem kellett keverednem.
- Apa, most megyek – lestem be az irodába. – Később még benézek.
- Rendben, kicsim – bólintott.
Szélsebesen kirohantam az ajtón, hogy véletlenül se kérdezzenek rá, mi ez a nagy sietség mostanában. Semmi pénzért sem szerettem volna elárulni, hogy valami különleges szánok annak, akinek neve az én cetlimre került. Egyelőre elképzelésem sem volt róla, hogy fog reagálni, de mindenre fel voltam készülve.
Átvágtam a fél városon, és a kissé lepukkant épület felé vettem az irányt. Egyáltalán nem lepett meg, hogy az idős portáson kívül senkit nem találok itt ilyenkor. Nem volt véletlen az időpontválasztásom. A hátsó öltözőben lepakoltam a holmimat, és magamra vettem egy kényelmesebb ruhát. A cipőmet nagy odafigyeléssel húztam fel, majd nekiláttam a bemelegítésnek. Még mindig élesen csengtek a tanárom szavai a fülemben, hogy milyen fontos is a tánc előtti bemelegítés. Összeszorult a mellkasom, ahogy az utolsó fellépésemre gondoltam, de leküzdöttem a feltörni készülő pánikot.
Bekapcsoltam a zenét, néhány pillanatig egyszerűen csak hagytam, hogy a zene átjárja a testemet. Először néhány egyszerű lépéssel kezdtem, csak után tértem rá a bonyolultabbakra. Ez már megszokott volt.  Egy óra múlva a teljes koreográfia készen volt, amit gondosan lejegyeztem egy füzetbe arra az esetre, ha az aranyhal memóriám aktivizálná magát, és elfelejtenék ezt-azt. Még egyszer utoljára! Mondtam magamnak, amikor a fáradtság átjárt a testemet. Úgy repült el három óra, hogy észre sem vettem.
Megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy valami beárnyékolja a jövőmet. Vissza fogok térni a színpadra. Eldöntöttem, hogy új életcélt keresek, és megtaláltam.
- Csodálatos – szólalt meg valaki a hátam mögött. Szinte halálra rémülve fordultam meg. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy bárki erre fog járni, amikor gyakorlok. Eddig sosem fordult elő. – Egyszerűen meseszép volt.
Elpirultam a bókra, de nem tudtam, mit reagálni. Hosszú ideje senki sem látott táncolni. – Nos… köszönöm.
- Elnézést, hogy megzavartalak – szabadkozott. – A nevem Victoria Lamb – nyújtott kezet. Ismerősen csengett a neve, biztosan hallottam már valahol, de ilyen hirtelen felindulásból nem tudtam, hova tenni. Alaposan végignéztem rajta, hátha felismerem. Szinte hallottam, hogy agyamban mozognak a fogaskerekek, azonban sikertelenül. Hosszú barna haját szoros lófarokba kötötte, táncos alkata volt, világoskék szemei kíváncsian meredtek rám.
- Grace Wright – fogadtam el a kézfogást, de még mindig feszengve ácsorogtam. A súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem. – Sajnálom, nem tudtam, hogy már nem kéne itt lennem.
- Egyáltalán nem gond – legyintett. – Örülök, hogy találkoztunk. Mióta táncolsz?
- Már nem táncolok – feleltem. Felvont szemöldökkel pillantott rám, pillantása azt sugallta „Épp azt imént láttalak táncolni”. – Ez egy hosszú történet, egy ideje nem táncoltam – javítottam ki magam. – Volt egy balesetem. Egy időre tolószékbe kerültem, és azóta nem léptem színpadra.
- Amit az imént láttam, az lenne a nagy visszatérésed?
- Nem – ráztam meg a fejem. – Ez volt az utolsó dal, amire táncoltam, és szeretném, ha az édesapám is látná. Tisztában vagyok, hogy egyszer sem tudta megnézni a felvételt – magyaráztam.
- Van kedved mesélni róla?
Hosszú ideig gondolkodtam a válaszon, mert korábban sosem éreztem úgy, hogy igazán el akarom valakinek mesélni, pláne nem egy szinte teljesen idegem embernek. Most mégis belementem, hogy ott a táncteremben elmesélem szomorú történetem.
- Öt éve történt… Egy fellépésemről tartottunk hazafele, amikor egy terepjáró áthajtott a piroson, és belénk jött… Anya nem tudta uralni az autót, felborultunk… - Könnyek égették a szemem, mély, reszketeg sóhaj hagyta el a számat. – Ő nem élte túl, nekem pedig megsérült a lábam, és csak a hosszú terápiáknak köszönhetem, hogy ismét tudok járni.
- Annyira sajnálom, Grace – Victoria a kézfejemre fektette a tenyerét. Biztatóan mosolygott. A szemében fájdalmat láttam, kérdően pillantottam rá, de elfordította a tekintetét. Mély levegőt vett. – Négy évvel ezelőtt a karrierem csúcsán voltam, fellépések tucatjai, elismerések, hatalmas szerepek vártak rám. Minden, amiről egy balett-táncos álmodhat, aztán a nagy estemen megcsúsztam, és lezúgtam a színpadról. A kórházban közölték, hogy meg kell műteni, ami viszont egyenlő volt a karrierem végével. Műtét után nem lehettem hivatalos táncos, és másfél évig még csak nem is húzhattam balettcipőt. Magam mögött hagytam New Yorkot, és visszajöttem a szülővárosomba, hogy tanítsak.
Története ismerősen csengett. Ekkor jöttem rá, hogy pontosan tudom, kivel állok szemben. Eszembe jutott a sok tv-s szereplés, interjú, amiket megnéztem. Képes voltam órákat ülni a tv előtt, mert tudtam, hogy valamikor fel fog bukkanni. A balesete után minden újságcikk róla szólt. Abban az időben ő volt a példaképem, minden velem egykorú táncos olyan akart lenni, mint ő. Fiatal volt, és mindenekelőtt tehetséges.
- Egyáltalán nem térhetsz vissza a színpadra?
- Néhány hónapja elhívtak egy meghallgatásra, de elutasítottam – magyarázta. – Tudod, hogy mondják. „Ahol egyszer sas voltál, oda ne menj vissza verébnek!” Kegyetlen a balett-táncosok világa, Grace. Harcok folynak a szerepekért, és sokan bármit megtennének azért, hogy egy világhírű darabban kapjanak akárcsak egy apró szerepet is. Ezek a lányok mindenre képesek.
- Ezzel most el akarsz ijeszteni?
- Nem, egyáltalán nem – ellenkezett. – Csak szeretnélek felkészíteni rá, hogy mi vár rád, ha ezt választod.
Mérlegeltem a válaszát. Kimerítően és stresszesen hangzott. Vajon tényleg ezt akartam? Táncos lenni? Egy olyan világba csöppenni, ahol tehetséges fiatalok harcolnak egymással. Egyelőre nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy a tánc része az életemnek, mindig is az volt, még ha el is hanyagoltam. Megint érezni akarom, amit korábban. Eggyé akarok válni a zenével.
- Mutasd meg még egyszer! – utasított hirtelen.
- Mire gondolsz?
- A táncot, amit akkor csináltál, amikor ideértél.
- Miért akarod látni? – érdeklődtem, de már talpon voltam.
- Kíváncsi vagyok, gyerünk!
- Rendben – bólintottam. A magnóhoz léptem, hogy elindítsam a zenét. Szorosabbra fogtam a kontyomat, mély lélegzetet vettem. Az első lépéseim valószínűleg arról árulkodtak, hogy kellőképp bizonytalan vagyok abban, mit is csinálok pontosan, de aztán Victoria mosolyából bátorságot merítettem. Hagytam, hogy a zene magával vigyen az útra, kizártam a körülöttem lévő világot. Lábaim önálló életre keltek a zene ritmusára.
- Csodálatos, Grace! – tapsolt Victoria, alighogy a szám véget ért. – Mit szólnál hozzá, ha néhanapján együtt gyakorolnánk?
- Mire gondolsz?
- Szívesen lennék a tanárod – mondta. Reményteli mosollyal nézett rám. - Tehetséges vagy, és nem bocsátanék meg magamnak, ha hagynám kárba veszni.
- Tehát felajánlod, hogy tanítasz engem?
- Hát nem ezt mondtam az imént? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Komolyan mondom, egy ilyen tehetséggel foglalkozni kell, és rám is rám férne, hogy ne csak kisgyerekekkel foglalkozzak.
- Akkor rendben – bólintottam. Egyáltalán nem volt kérdés, hogy akarom-e. Egy olyan embertől tanulni, aki már megjárta a táncosok világát, sokkal jobb volt, mintha egy olyan ember beszélne neked a táncról, aki csak az egyetemen találkozott vele. – Nagyon örülnék neki.
- Remek – hirtelen két kar fonódott körém. – El se hiszed, mennyire hálás vagyok neked, amiért adsz nekem egy esélyt.
- Miért ne tenném?
- Egy elbukott táncos vagyok, aki senkinek nem kell – vont vállat.
- Ez egyáltalán nem igaz – ellenkeztem. – Emlékszem, hogy minden lány a csoportunkban rád akart hasonlítani, és szerettek volna olyan sikereket elérni, mint te. Példakép voltál. Az enyém is… Ez egyáltalán nem egy elbukott táncosra vall. Senki nem tehet arról, hogy a sors kicseszett vele. De ki kell hozni belőle a legjobbat!
- Igazad lehet – helyeselt. – Most pedig beszéljük meg, mikor találkozunk.


3 megjegyzés:

  1. Bozasztó jó lett. Imádtam ezt a részt! Folytasd amint tudod!

    VálaszTörlés
  2. Mindkettőtöknek nagyon köszönöm, és a következő rész 24.-én érkezik. :)

    VálaszTörlés

layout by Milky Way