2016. január 15., péntek

28. fejezet / Cameron



28.

„A remény mosolyogva lépi át az új év küszöbét, miközben azt suttogja: "ez az év boldogabb lesz".”
 - Alfred Tennyson

Cameron

Új év, új én! Micsoda marhaság! Már a hatvannyolcezredik ilyen kijelentést hallottam az elmúlt napokban, az emberek mégsem viselkednek máshogy. Ugyanazok a nemtörődöm alakok, akik eddig is voltak. Ezen nem változtathat az sem, hogy újévbe léptünk. Biztos voltam benne, hogy ez az év sem fog máshogy alakulni, mint az eddigiek. Mégis egy halvány fény derengett valahol az alagutam végén. Grace volt az a fény, aki egyik pillanatról a másikra berobogott az életembe, és beférkőzött minden gondolatom közé. Átkoztam magam, amiért ennyire akartam Őt, de képtelen voltam lemondani róla, pedig esküszöm, én megpróbáltam, de egy ilyen lányt lehetetlen elfelejteni.
- Cameron, barátom, nem szeretnél megosztani velünk valamit? – Darren és Ryan közrefogtak, mindkettőjük arcán sokat sejtető vigyor ült. Megtorpantam, és felvont szemöldökkel bámultam rájuk.
- Miről beszéltek?
- A szilveszteri buliról – szólalt meg Darren. – Grace és te sokáig nem voltatok fellelhetőek.
- Lent voltunk az irodában – vágtam rá.
- Az irodában csináltátok? – Ryan megjátszott döbbenettel nézett rám, még a száját is eltátotta.  
Dühösen forgattam a szemem, de válaszra nem méltattam.
– És veled mi a helyzet? Mit enyelegsz Rebeccaval? - Ryan rögtön kihúzta magát, lesöpört néhány láthatatlan porszemet a pólójáról, megköszörülte a torkát, és esküszöm, még egy pillanatra el is pirult. – Mi a helyzet a csajjal?
- Érdekes.
- Ennyi? Érdekes? – nevetett Darren. – Ennyit tudsz róla mondani?
- Fura, de szexin fura. – Ryan teljesen belezúgott a csajba, az nem volt kérdés, még engem is meglepett vele, pedig időtlen idők óta ismertem. – Viszont most nem rólam fogunk beszélni, hanem rólad.
- Nem – ellenkeztem. – Rólam nem fogunk beszélni, mert csengetni fognak. – Ácsi, mi van? Mióta érdekel engem, hogy kések óráról? Ryan és Darren összevigyorogtak, de már nem reagáltam. Végigsiettem a folyosón, majd az irodalom terem felé igyekeztem. Nem lepett meg, hogy Gracet már bent találtam, és barátnőjével társalgott. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és talán még egy apró mosolyt is sikerült kicsalnom belőle. Bevágódtam mögé, és felkészültem az év első órájára, amiből semmit nem fogok megjegyezni. Negyvenöt perces játsszunk Grace hajával akciót terveztem. Semmit sem akartam jobban, mint közel lenni hozzá, de közben mégis féltem őt közel engedni magamhoz. Kezdek olyan lenni, mint egy tanácstalan tinilány. Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba, csakhogy észhez térjek.
- Boldog újévet, fiatalok – robogott be a terembe Mrs. Larson. – Remélem, mindenkinek kellemesen teltek az ünnepek, és boldogan köszöntötte az újesztendőt. – De még mennyire boldogan! Lassú mozdulatokkal előre nyúltam, és az ujjaim közé fogtam Grace egy hajtincsét. Összerezzent az érintésemre, de nem fordult hátra, hogy rendesen leteremtsen, sőt mi több, enyhén hátradőlt, hogy közelebb legyenek hozzám hosszú, barna fürtjei. Mrs. Larson közben már magyarázott valamiről, megjegyzem, fogalmam sincs miről is pontosan. Én viszont megtaláltam a számomra tökéletes elfoglaltságot.  
- Mr. Brown és Miss. Wright örülök, hogy élvezik egymás társaságát, de szeretném felhívni a figyelmüket, hogy tanórán vannak. Szóval Mr. Brown húzza vissza a kezeit, és igyekezzen a padján tartani – szemüvege mögül éles tekintete rám villant. Gracere néztem, akinek még a fülei is vörösek voltak. – És óra után jelentkezzenek nálam.
Bólintottam, miközben próbáltam elrejteni a vigyoromat, nem nagy sikerrel. Arra számítottam, hogy órák utáni foglalkozáson kell részt vennünk, hát nagyot tévedtem.
- Tudtommal maguk szomszédok – szólalt meg a vénlány. Elnézést a kifejezésért, korosodó öreg hölgy legyen inkább. Mindketten bólintottunk. – Akkor minden bizonnyal nem okoz gondot majd maguknak, hogy együtt dolgozzanak egy projekten.
- Miféle projekten? – bukott ki Graceből a kérdés.
- Előadást fognak tartani a jövő héten az egész osztály előtt William Shakespeare életéről, munkásságáról, különösen nagy hangsúlyt fektetve a Rómeó és Júliára. Ez a jegy fogja meghatározni mindkettőjük félévi jegyét – magyarázta. Ellenkezni akartam, hogy legalább Grace ne bűnhődjön miattam, de esélytelen volt. – Megértették?
- Meg – bólintott Grace.
- Remek, jó munkát – mosolygott Mrs. Larson. A jó oldalát kellett néznem, Grace és én együtt fogunk tölteni egy csomó időt kettesben, és még csak esélye sincs kibújni alóla. Titkon még örültem is ennek a kis büntinek.
- Később átmegyek, hogy megbeszéljük a részleteket – hadarta Grace a teremből kifelé menet. Meglepődve pillantotta rá, mire bosszú arckifejezés jelent meg az arcán. – Nem gondoltad, hogy egyedül fogom megcsinálni, ugye? Te kevertél bajba minket, hát igyekezz rendbe hozni.
- Mindent el fogok követni.
- Helyes – bólintott. – Akkor később találkozunk.
Akaratlanul is izgalom lett úrrá rajtam, és néhány testrészem különösen hevesen reagált a délutáni programomra. Bár el kellett ismernem, hogy egy kicsit tartottam attól, hogy Grace meggondolja magát, és egyedül fogja megcsinálni a feladat nagy részét, nekem már csak apróságokat hagyva, amit nem tudok elcseszni.

***
Egész délután tűkön ülve vártam, hogy végre megszólaljon a csengő. Mr. Wright kimenőt adott nekünk mára, hogy megcsináljuk azt a hülye irodalomfeladatot. Volt egy olyan érzésem, hogy Grace az ígérete ellenére mégsem fog átjönni, hanem egyedül megcsinál mindent, és azt mondja majd osztályzásnál, hogy mindent megtettem a feladatunk tökéletesítésének érdekében, éjt nappallá téve dolgoztam, hogy minden egyes betű a helyére kerüljön. Viccnek is rossz!  Mégis egy részem abban reménykedett, hogy ad nekem egy esélyt, hogy bebizonyítsam, nem vagyok teljesen idióta. Épp a konyhába tartottam, amikor a csengő hangja járta át a házat. Lassan mentem csak az ajtóhoz. Szinte meghökkentem, amikor megláttam Őt.
- Azt hittem, már nem is leszel hajlandó beengedni. – Egy nanoszekundummal korábban nyitottam ki az ajtót, máris feldühítettem, ez tetszett. Táskájából különböző méretű könyvek kandikáltak ki.
- Bocsánatot kérek kegyedtől, amiért nem álltam vigyázzban az ajtóban az érkezésedet várva.
Dühösen forgatta a szemét. – A világ minden pénzéért sem szeretnélek sürgetni, de nem az ajtóban akarod csinálni.
Magas labda volt, de nem hagyhattam ki. – Én bárhol csinálnám veled, Cica. De tudom, szégyenlős vagy, kérlek, fáradj beljebb. – Félreálltam, hogy elférjen mellettem, de szándékosan kicsi helyet hagytam, hogy hozzám kelljen érnie. Ahogy az asztal felé haladt, szokásomhoz híven alaposan végignéztem rajta. Egy jóval a térde fölött végződő szoknya volt rajta, így lábaiból elég sokat láttam, de micsoda lábak voltak. Még szerencse, hogy nem lakik messze, mert roppant dühös lettem volna, ha más is gyönyörködhetett volna bennük. Önző módon magamnak akartam Grace minden porcikáját. Óvatosan leültem a mellette lévő székre, és észrevehetően közelebb csúsztam hozzá. Térdem az övéhez ért, és úgy éreztem, eszében sincs elhúzódni.  – Nos, Cica, mivel kezdjük? – Elém rakta a könyvet.
- Információgyűjtéssel.
- Oké. – Igyekeztem úgy tenni, mintha egy kicsit is érdekelne az irodalomfeladat, és nem bámulnám percenként Grace melleit. A szokásostól sokkal kivágottabb ruha volt rajta. Kezdtem azt hinni, hogy szándékosan öltözött így. Kínozni akart vele, mert pontosan tudja, milyen hatással van rám. Minél tovább bámultam, dél irányban annál nagyobb gondok jelentkeztek.
- Legalább ne bámulnál ennyire feltűnően – szólalt meg úgy, hogy még csak fel sem emelte a tekintetét a könyv lapjairól. Percek óta jegyzeteket készített, míg én csak próbáltam koncentrálni az előttünk álló feladatra. Grace testének felfedezése jobban érdekelt volna.
- Nem bámullak, csak szemlélődőm – feleltem.
- Elég hosszú ideig szemlélődsz. – Bosszúsnak tűnt a hangja, de ajka megrándult. Tehát ezt az egészet jó alaposan kitervelte, pontosan tudta, hogy milyen hatással lesz rám ezzel az öltözékkel. Mégis erőt vettem magamon, és bemagyaráztam magamnak, hogy William Shakespeare nem is volt olyan unalmas alak, ahogy eddig gondoltam.
Grace hosszú ideig forgatta a könyvet, aztán tanácstalanul felpillantott. - Szükségünk lesz még néhány könyvre. El kell mennünk a könyvtárba. Szedd össze magad! – Már talpon is volt. Elmotyogtam egy rendbent, majd összeszedtem a cuccomat. – Indulhatunk?
- Természetesen, hölgyem – enyhén meghajoltam, mire forgatni kezdte a szemét. – Amikor csak akarja.  - Bele boxolt a karomba, fájdalmat színleltem, mire elnevette magát.  – Csak ön után – engedtem előre az ajtónál, de nem csupán azért, mert én ilyen kis udvarias gyerek vagyok, hanem mert így kellőképp megbámulhattam. A könyvtár felé vezető úton igyekezett távolságot tartani tőlem, de minden lehetőséget kihasználtam, hogy hozzáérhessek. Imádtam, ahogy minden érintésemre elöntötte a pír az arcát.
- Ezeket keresd meg!
- Milyen kis parancsolgató lettél! – Elvettem tőle a cetlit, mielőtt mondana valami mást is. Járkálni kezdtem a sorok között, hogy megtaláljam a felírt könyveket, de fél szemmel folyamatosan Gracet figyeltem. Ahogy ágaskodott a legfelső polcon lévő könyvért, felcsúszott a pólója, és néhány centis csíkban felfedte a bőrét. Minden vágyam az volt, hogy megérinthessem, megcsókolhassam bőrének minden egyes apró részét, de furcsán vette volna ki magát, ha nekiesek a könyvtárban. Bár agyamat igenis izgatta egy kis rosszalkodás a könyvespolcok között, mégis próbáltam koordinálni magam. Azonban amikor Grace zavartan, tanácstalanul kezdte rágcsálni az alsó ajkát, valami elpattant bennem. Villámként szeltem át a kettőnk közötti távolságot. Megragadtam a vékony csuklóját, és egy eldugottabb rész felé húztam. Azt hittem, ellenkezni fog, vagy legalább lekever nekem egy tisztességeset, de úgy látszott, annyira meghökkent, hogy még erre sem volt képes. Hagyta, hogy egy csendes sarokba húzzam, ahol nem láthatnak minket. Körbenéztem, hogy vannak-e biztonsági kamerák. Nem voltak. Helyes! A falhoz szorítottam Grace vékony testét. Egészen közel nyomultam
hozzá, mellkasa az enyémhez simult. Nagy szemekkel meredt rám, enyhén szétnyitotta az ajkát, mintha mondani akarna valamit, de végül egy mukkot sem szólt. Mondjuk, ha egy kicsit több időt adtam volna neki, talán lett volna valami epés megjegyzése, de megtagadtam tőle ezt az esélyt. Olyan hévvel csókoltam meg, hogy beleremegett az egész teste. Tenyere a mellkasomnak feszült, hogy eltoljon magától, de nem engedtem a szorításomból. Egyik kezemet a tarkójára csúsztattam, hogy ne húzhassa el a fejét, de meglepetésemre még csak meg sem próbálta. Ajka lassan szétnyílt utat engedve a nyelvemnek. Egy mozdulattal felkaptam. Lábait automatikusan fonta a derekam köré. A falhoz szorítottam, nem törődve a halk nyögdécselésekkel, amik elhagyták a száját. Sokkal többet akartam, de még menyire! Azonban a közeledő léptek hangja megzavarta a tökéletesen kidolgozott tervemet. Egy szemvillanás alatt letettem Gracet, és figyelmemet az egyik polcra irányítottam. Úgy tettem, mintha valamit nagyon keresnék a könyvek között. Egy kis nyüzüge srác jelent meg. Figyelmét egy ideig Grace kötötte le. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy legyőzzem azt az erős kényszert, hogy miszlikbe aprítsam a srácot pusztán azért, mert Őt bámulja. A srác tekintete engem is megtalált, pillantásommal igyekeztem jelezni neki, hogy tiltott pályán jár. Szégyenlősen sütötte le a szemét, lekapott egy könyvet a polcról, majd elsietett.
- Azt hiszem, meg kellene keresnünk azokat a könyveket – hebegte Grace. Arca kipirult, légzése még mindig akadozott. Szívem szerint ott folytattam volna, ahol abbahagytuk, de már így is épp elég kárt okoztam ezzel.
A délután többi része nyugodtan telt, Grace nem tette szóvá a könyvtárban történteket, és én sem álltam elő a témával. Viszont viselkedése teljesen megváltozott. Minden percben ügyelt arra, hogy még véletlenül se érintkezzünk, a szemkontaktust a minimálisra csökkentettük. Úgy dolgoztunk a feladatunkon, mint két stréber. Én egy másik projekten ezerszer szívesebben munkálkodtam volna, de kétségtelenül egyedül voltam ezzel. Az információgyűjtés nagy része megvolt, amikor Grace bejelentette, hogy máskor folytatjuk, és minden további nélkül elviharzott. Sokáig ücsörögtem még a kanapén, és gondolataimba merültem.
- Cammy! – Egy egészen apró kéz rázta meg a karomat. Oldalra pillantottam, Sarah kissé csodálkozva bámult rám.
- Minden rendben, édesem? – Anya aggódó hangja törte meg a csendet.
- Persze – bólintottam magabiztosan. – Most már minden rendben lesz.
- Mire gondolsz? – kérdezte meglepődve Anya, mire elmosolyodtam. Valamit sejthetett, mert az ő ajka is mosolyra húzódott. Sarah hol az egyikünket, hol a másikunkat nézte, de nem értette a néma párbeszédet. – Büszke vagyok rád!

7 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett! :) Imádtam az első szótól az utolsóig! :) Már várom a következő részt! :)
    Puszi,
    Julie

    VálaszTörlés
  2. Isteni lett ez a rész, akárcsak a többi! Nagyon várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
  3. Waaa. Ismet nagyon jo resz...Imadom....Es Cam...Rrrr...Grace ne legyen mar ilyen visszahuzodo vele szemben...gyorsitsd fel a sztorit!!!de....en is buszke vagyok rad 😊😊😊😘😊😍😊😍❤❤❤❤❤

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm szépen a dicséreteket, most már nem kell aggódni, ugyanis két rész már előre meg van írva, és garantálom, hogy tetszeni fog nektek ;) Legalábbis reménykedem benne .:)

    VálaszTörlés
  5. Szerintem nem kell aggodnod ❤❤❤❤❤

    VálaszTörlés
  6. Válaszok
    1. Örülök, hogy így gondolod. :)
      Igazság szerint már elkészült, de tartom magam a pénteki felálláshoz. :) Szóval péntek délután érkezem már vele :)

      Törlés

layout by Milky Way