47. fejezet / Cameron

47.

„Nem hittem el, hogy létezik

Akit így lehet, és így szeret.

De bármikor, ha kérdezik

Most már így felel a szerkezet:

Ami érted úgy dobban,

Mint egy erőmű, ha robban.

A szivárványon túl is

Te vagy az álmomban.”

 - Depresszió

Cameron

Mi lehetne jobb egy évkezdésben, mintsem egy hosszú hétvége? A tanárok nemrég bejelentették, hogy egy értekezlet miatt a pénteket kihagyhatjuk, és egy háromnapos hétvégével örvendeztetnek meg minket. Grace a hír hallatán őrült tervezésbe kezdett. Nekem ugyan egy szót sem volt hajlandó elárulni, de a lelkemre kötötte, nehogy tervezzek bármit is arra a három napra. Kivételesen szót fogadtam, és nem kerestem semmiféle programot. Azt már megtudtam, hogy Grace lebeszélte Willel, hogy egyikünk sem fog dolgozni. További részleteket azonban szerelmem apja sem volt hajlandó megosztani velem. Este kaptam egy rövid sms-t: Pakolj be három napra való cuccot, reggel hétkor indulunk! Szeretlek, Grace. Nagyot sóhajtottam, és úgy döntöttem, egy éjszakát még képes leszek kibírni anélkül, hogy tudnám, mit fogok csinálni a hétvégén.
Másnap reggel álmosan botorkáltam ki a konyhába. Anyáéknak még tegnap szóltam a kis kiruccanásról, ezért nem lepett meg az egy hétre elegendő kaja a konyhapulton. Beledobáltam minden szükséges holmit, és egy külön táskába a kaját. Grace már a verandán toporgott, ahogy kiléptem az ajtón.

- Izgatottnak tűnsz – ásítottam. – Elárulod végre, hova megyünk?

- Még nem – rázta meg egy kacér mosollyal a fejét.

- Nem tudom elérni, hogy mégis kiszedjem belőled?

- Nem.

Egy szemvillanás alatt szabaddá tettem mindkét kezemet, és magamhoz rántottam Gracet. Egy halk sikoly hagyta el az ajkait, mielőtt megcsókoltam volna. Nyelvem kíméletlenül nyomult be a szájába. Kezemmel a pólója alatt kalandoztam. Éreztem, ahogy érintésemre megborzong. Hozzám simult, apró ujjaival a pólómat szorongatta.

- Indulnunk kellene – suttogta.

- Várj még!

A falhoz szorítottam vékony testét, és tovább csókoltam egészen addig, míg kéjesen fel nem nyögött, a magam részéről pedig problémák nem jelentkeztek odalent. Kifulladva váltak szét ajkaink.

- Cam…

- Hm?

- Szeretlek.

- Én is téged, Grace. Most már indulhatunk, azt hiszem – szólaltam meg.

- Te vezetsz, mert tudom, hogy sértené a férfi egódat, ha nem ülhetnél a volán mögött – nevetett.

- Ez nem igaz, csak biztonságban érzem magam, ha én fogom a kormányt.

- Nem vezetek olyan rosszul – csapott a karomra.

Mindketten beültünk az autóba, várakozásteljesen pillantottam barátnőmre, merre induljak.

- Ki a városból észak irányba – mondta.

- Úti cél?

- Mindent a maga idejében, Mr. Brown. Mindent a maga idejében.

- Rendben van. De ha eltévedünk, és felfalnak minket a medvék, az csak is a te lelkeden fog száradni. – Elfordítottam a slusszkulcsot. – Merre menjek, Cica?

Minden bizonnyal, ha ebben a pillanatban tudom, mi az utazásunk pontos állomása, sosem indítom be a motort, de ezt Grace pontosan tudta, és csak lassan adagolta az információt. Mindig csak pontosan annyit árult el, amennyire szükségem volt, hogy vezethessek. A következő elágazásoknál, merre forduljak, melyik kereszteződésnél hajtsak le. Semmi többet nem tudtam.

Grace egész úton egy füzetből olvasta fel az útirányokat, és gondosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se pillanthassak a lapokon szereplő betűkre, se a mellette lévő térképre. Néhány órával később megálltunk egy pihenőnél, hogy kinyújtóztathassuk elgémberedett izmainkat, illetve folyóügyi szükségleteinknek is eleget tegyünk. Míg Grace távol volt, úgy döntöttem, leskelődök egy kicsit, amire ő minden bizonnyal nem számított, mert otthagyta a füzetét. Óvatosan a lap fölé hajoltam ügyelve arra, hogy azonnal el tudjak fordulni, ha Grace megjelenne a láthatáron. Azonban amikor az írásra néztem, nem tetszett, amit láttam, így kikaptam a füzetet az autóból, és alaposan áttanulmányoztam. Minden bizonnyal düh ült ki az arcomra, mert a visszaérkező Grace arca bocsánatért esedezett.

- Cam, hallgass meg – kezdte. Mérgemben a motorháztetőre csaptam a térképet és a füzetet. Összefontam a karom, és kérdően bámultam rá. – Meg tudom magyarázni.

- Csupa fül vagyok – mondtam szigorúan.

- Anyukád elárulta, hogy néhány évvel ezelőtt arra gondoltál, hogy beadod a jelentkezésed a Hudson Egyetemre, de az utóbbi években már nem beszéltél róla. Úgy tűnt, talán fel is adtad, hogy valaha bekerülhess.

- Igen.

- Szerettem volna, ha látod, hogy nem kell lemondanod róla. Ez mind a tiéd lehet. Járhatsz egyetemre, azt teheted, amit mindig is szerettél volna. Megértem, ha most dühös vagy, és vissza akarsz fordulni, de túlságosan nagy utat tettünk meg, hogy most forduljunk vissza. Túlságosan nagy utat tettél meg te magad, hogy most hátrálj meg. Nem vagy reménytelen eset, Cameron. De magadnak is be kell látnod, hogy tenned kell érte. Nem fog az öledbe hullani, de ha teszel érte, elérheted a célod.

- Ezt a szöveget így betanultad?

- Cam…

- Nem hozhatsz helyettem döntéseket, Grace – förmedtem rá a kelleténél talán kicsit erélyesebben. Az a Grace, akit mindenki ismert, talán visszahúzódott volna, de akit én szerettem, azt tette, amit vártam. Nekem esett gondolkodás nélkül, és burkoltan elmondott minden hülyének, amiért ennyire nem bízom magamban. Nekem szögezte a kérdést, miért nem állok hozzá pozitívabban.

- Az Apám miatt – mondtam végül egészen halkan. Nem tudtam a szemébe nézni, inkább a távolba meredtem. – Neki sikerült elhitetnie velem néhány éve azt, hogy nem vagyok képes semmire. Bemagyarázta nekem, hogy haszontalan vagyok, és talán el is hittem neki.

- Cam… Annyira sajnálom, de tudnod kell, hogy sosem volt igaza. Mikor ő börtönbe került, te voltál a férfi a családba, megvédted a szeretteidet, segítetted édesanyádat, vigyázó őrszemként őrködtél a húgod felett. Aki ezt teszi, nem lehet haszontalan – mondta. Hangjában semmi kételkedés nem bújt meg. Őszinte volt.

- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?

Mellém lépett, tenyerét a mellkasomra simította. – Ismerlek. Tudom, mit teszel azokért, akiket szeretsz. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akiket szeretsz, és annyi mindent tettél értem, hogy arra nem lenne képes egy haszontalan ember. Láttam, miket csinálsz akkor, amikor csak a szabadidődben firkálgatsz. Ez az egyetem neked való lenne. Azért terveztem a hátad mögött, mert tudtam, hogy nem egyeznél bele. Viszont meg akarom neked mutatni, mi minden lehet a tiéd, ha egy kicsit hiszel magadban, és megpróbálod. – Meginghatatlan véleményével még én sem szállhattam szembe. – Eldöntheted, hogy hazamegyünk, vagy folytatjuk az utat.

- Tehát dönthetek?

- Igen – bólintott. Láttam az arcán, hogy arra készül, azonnal visszafordulunk, és hazamegyünk, de be akartam bizonyítani neki, hogy már nem vagyok az a kisfiú, akit az apja félelemben tartott.

- Kár lenne most visszafordulni, nem igaz?

Széles mosoly ült ki Grace arcára. – Komolyan mondod?

- Igen – feleltem. – Menjünk, nézzük meg azt az egyetemet. De nincs több meglepetés!

***

Azt hittem, hogy nem létezik unalmasabb program, minthogy beüljünk néhány hétvégi előadásra a Hudson egyetemen, de a végeredmény nagyon is meglepő volt. Érdekelni kezdett a dolog, és az előadás vége után leültünk beszélgetni a professzorral. Mint kiderült, igen bőbeszédű a pasas, és készségesen mutatta be az egyetem fontosabb részeit. Rögtönzött idegenvezetést tartott.

- Fiam, komolyan érdeklődik?

- Igen, azt hiszem – bólintottam kissé bizonytalanul.

- Van egy hétvégi kurzusunk azok számára, akik a jövőben ide szeretnének járni. Nem promotálni akarom természetesen, de nagy segítség lehet a későbbiekben. Adhatok egy jelentkezési lapot, amennyiben érdekli.

- Nagyon hálás lennék érte.

- Várjanak meg itt!

Míg a professzor elrohant az irodájához, kettesben maradtunk. – Nos, hogy tetszik?

- Tetszik.

- Bővebben?

- Elgondolkodtam, milyen lenne ide járni, és talán még meg is próbálom. De ez még nem jelenti azt, hogy be is fogok kerülni.

- De egy lépéssel közelebb kerülsz hozzá.

- Igen – helyeseltem. – Amit neked köszönhetek. Nélküled nem lennék most itt. Talán, ha korábban rájövök arra, mit is tervezel, szintén nem lennék itt. Szóval legyünk hálásak a beléd vetett bizalmamnak.

- A belém vetett bizalmamnak? – lépett közelebb hozzám. – Az miben merül ki?

- Nagyon sok mindenben, amit természetesen később fogok csak megmutatni – vigyorogtam.

A professzor rövidesen egy köteg papírral tért vissza, és a lelkemre kötötte, hogy az ő címére küldjem el a jelentkezési lapot, mert elsősorban ő ennek a programnak az irányítója. Mielőtt az utunkra bocsátott volna bennünket, megígértette velünk, hogy feltétlenül nézzünk be egy kávézóba, mert a helyi specialitás ismerete nélkül nem mondhatjuk, hogy egyáltalán jártunk itt. Így megfogadtuk a tanácsát, és rendeltünk két adagot a helyi kávé különlegességből. Grace rögtön azon kezdett agyalni, mitől lehet ez különleges. Hosszú percekig ízlelgettük az ízletes folyadékot, és próbáltuk kitalálni, mi lehet a titkos összetevő. Révén hogy mindketten rendkívül sokat érintkezünk kávéval, nem volt nehéz összerakni a receptet. A pultos kiscsaj szinte egyenesen rémült volt, amikor Grace a fülébe súgta a recept titkos összetevőit. 

- Fizess – fordult felém. – Kitaláltam.

- Rendben, de menjünk, mielőtt ránk küldik a helyi kávétitok őrzőket. – Grace belém karolt, és szorosan egymáshoz bújva sétáltunk végig egy sétányon. Szökőkutakkal díszített parkban telepedtünk le egy padra. – Mik a további tervek? Lassan sötétedik, és nem tudom, hol találunk szállást. - Mosolyogva előásott a táskájából egy apró cetlit egy címmel, és a kezembe nyomta.  – Erre is gondoltál. Hát persze, miért nem lep meg? – Egy puszit nyomtam a homlokára. Hosszú percekig csendben ücsörögtünk, mielőtt megkerestük volna a motelt.

- Ha bármire szükségük lenne, a telefonon elérnek – mondta gépiesen, de mégis mosolyogva, amint felkísért minket a szobánkba.

- Rendben – bólintottam, majd gondosan bezártam az ajtót mögötte. Grace a fürdőszoba ajtajának dőlve várt. Mindössze néhány végtelennek tűnő másodpercet vártam, mielőtt átszeltem volna a köztünk tátongó távolságot. Megtámaszkodtam az oldalánál, ajkam súrolta az övét. – Szeretném megköszönni, amit ma értem tettél. Nélküled nem lett volna ebben részem, és nem is törtem volna magam azért, hogy ide bekerüljek.  Hálás vagyok érte.

- Mennyire? – mosolygott rám kacéran.

- Azt perceken belül meg fogod tudni – vigyorogtam.

Lassan a karajaim közé vettem, és úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó, a búcsú időszakába léptünk, ahol az idő vészesen fogyott. Ki szerettem volna használni minden együtt töltött percet, hogy bebizonyítsam, mennyire fontos számomra, és bármi történik, ő számomra az Igazi. Az Igazi, a megkérdőjelezhetetlen, a felejthetetlen. Ez volt számomra Grace, és mindig is ez lesz. A szívemben fogom őrizni, bárhogy is alakul a sorsunk, mert ő a mindenem.