48. fejezet / Grace

48.

„Lehet sok "nagy Ő", de mindenkinek csak egy olyan adatik, aki kiforgatja minden sarkából az életét.”

                                                               - Albert Györgyi

Grace

A felvételire való gyakorlás és Cameron hétvégi egyetemi kurzusa minden időnket felemésztette. Jóformán csak napközben, a suliban láttuk egymást. Kettőnkre nem igazán sikerült időt szakítani, és bármennyire is igyekeztünk csak ritkán találkoztunk az órákon kívül. Pechemre Becca belerángatott minket a bál szervezésébe is, így azt a néhány szabad percünket is dekorációválogatással, menük böngészésével és különböző giccses dolgok között töltöttük. Ha engem kérdeznek, egyáltalán nem volt ínyemre a dolog. Más volt elmenni egy bálba, és megint más volt részt venni az egész háttérmunkában. Ki gondolta volna, hogy egy végzős bál ennyi macerával jár. Barátnőm mindvégig lelkes maradt, de a csapat hangulata sűrűn lelankadt. A végére nagyrészt egyikünk sem tudta megmagyarázni, mit is keres ott, hiszen Becca végzett minden aprólékos feladatot, minket csak azért tartott maga mellett, hogy legyen kinek dirigálhasson, és mondhassa, „még egy kicsit feljebb; ne mozdulj, most pont jó”.

- Ő a legjobb barátnőm, de ha még egyszer a fülembe ordít, esküszöm, díszletet csinálok belőle – morogtam. – Ő lesz az est fénypontja, amint diszkó gömb híján leereszkedik az izgatott tömeg fölé a csodálatos tüll ruhácskájában.

- Csaknem előbújt a kisördög belőled? – nevetett Cameron egészen közel hajolva hozzám. Ezeket a lopott pillanatainkat imádtam a legjobban. Mostanság csak ez adatott meg nekünk az elképesztően sűrű napirendünk miatt. – Nem lenne túlzottan ellenemre, ha tartalékolnál belőle későbbre.

- Abból nem eszel – csaptam a karjára.

- Ennyire önző lennél? – karolta át a derekamat. – Kihagynál a mókából?

- Másféle mókát tartogatok neked – mondtam. Erre azonnal felcsillant a szeme. Tekintete „alig” észrevehetően végigsiklott a testemen, megnyalta az ajkát. Oh, édes jó istenem! Az utóbbi időben, mintha fékezhetetlenül tombolnának a hormonjaim, és nem voltam képes ellenállni neki. A gond csak az volt, hogy nem számított, hol tartózkodunk éppen, ha egyszer elkalandoztak a gondolataim, nem volt visszaút.

- Surranjunk ki – súgta vágyakkal teli hangon.

- Becca megölne minket.

- Vállalom a kockázatot.

Egy pillanat erejéig gondolkodtam csak. Órák óta a díszlettel bíbelődtünk, igazán nem fog feltűnni senkinek, ha néhány rövid percre felszívódunk. Reménykedtem, hogy barátnőm nem fog keresőosztagot indítani utánunk. Szapora léptekkel hagytuk el a bálteremmé alakított tornatermet, és végigrohantunk a folyosón. A báli bizottság tagjain kívül már senki sem volt az épületben, így nem csodálkoztam, hogy egy lélekkel sem találkoztunk a folyósokon. Az öltözők zegzugos folyosói pontosan megfeleltek két szerelmes kamasz számára, akik egy kicsit el akarnak rejtőzni a világ és a bizottság elnökének szeme elől.

- Egész nap erre vártam – búgta. Hátamat a hideg falnak vetettem, és hagytam, hogy Cam keze bebarangolja testem minden szegletét, és csókokkal borítson el.

- Menjünk be az öltözőbe – mondtam hirtelen. Ugyan nem voltam híve annak, hogy valaki az iskola falai között szerelmeskedjen, de felhevült testemnek nem tudtam többé parancsolni, és az elmúlt időszakban nem túl sok ilyen pillanat adódott számunkra. Így most nem gondolkoztam, helyes-e, amit teszünk. A bűntudat bőven ráér később. Hálát adtam azért, hogy az öltözőket úgy alakították ki, míg nyitva volt, bárki bemehetett, de amint bezáródott csak kulccsal, illetve belülről lehetett nyitni. Szerencsénkre a takarítónő volt olyan előrelátó, hogy nem zárta be az ajtókat.

Cameron teste a falhoz szorított, éreztem kidudorodó farmerjét. Ajka éhesen falta az enyémet felkorbácsolva a saját vágyaimat. Megragadtam Cam pólóját, és áthúztam a fején.

- Grace, le kell állnunk – zihálta.

- Mi? Miért? – Nem akartam felháborodottnak tűnni, de testem Cam érintései után sikoltozott. Nem számított, hogy az iskola öltözőjében vagyunk, vagy bárhol máshol.

- Az iskola öltözőjében vagyunk.

- Téged mióta zavar ez? – kérdeztem nevetve.

- Azt hittem, téged zavarna, ha az öltözőben szeretkeznénk.

- Nem számít, hogy hol vagyunk – feleltem. – Akarlak Cameron!

- Úristen, te nő, megnehezíted az ember dolgát. – Őszintén felnevettem, de nevetésem abbamaradt, amikor Cameron felemelt, és az öltöző egyik sarkába vitt, ahol egy tornatermi szivacs árválkodott. Lassan letérdelt, és hátradöntött. – Még mindig meggondolhatod magad. – Felemelkedtem, és kibújtam a felsőmből. – Tehát nem fogod.  - Halk nyögés hagyta el az ajkaimat, ahogy Cameron felfedezőútra indult a felsőtestemen. Csókjai minden egyes négyzetcentimétert lefedtek, hűvös ujjai lágyan kényeztettek. Kezdtem megőrülni, így jelzésképpen gyengéden megharaptam az ajkát. – Cica, te mikor lettél ilyen türelmetlen?

- Ez teljes egészében a te hibád.

- Igen? – vonta fel a szemöldökét. – Az én hibám, hogy annyira szexi vagyok, hogy nem vagy képes ellenállni nekem?

- Öntelt vagy.

- De te ezt is szereted bennem.

- Minden egyes részedet szeretem – mondtam.

Ha a beköltözésünk utáni napokban valaki azt mondja, hogy én a jövőben a gimnázium egyik öltözőjének padlóján fogok szeretkezni Cameron Brownnal, minden bizonnyal őszintén beleröhögök a képébe. Most mégis itt voltunk, felhevült testünk egymáshoz simult, ruháink körülöttünk hevertek, a levegő fülledt és párás volt. Ez a srác egy olyan oldalamat hozta ki belőlem, amiről nem is tudtam, hogy odabent van. Felszabadult és magabiztos voltam. Tudtam, mivel okozhatok neki örömet, hol a legérzékenyebb. Ő volt a város egyik rosszfiúja, aki miattam jófiúvá vált.

***

- Sosem hittem volna, hogy egyszer erre is sor fog kerülni – nevetett Cam. Az oldalára fordulva feküdt. Egyik kezével csupasz bőrömet simogatta.  – Kihoztam belőled a rosszkislányt, aki az iskolába szexszel.

- Igen, de most már vissza kellene mennünk – mondtam kedvetlenül. Cameron dühösen fújtatott, de öltözni kezdett. – De ezt sosem fogom elfelejteni.

Szerelmem szélesen vigyorgott, miközben magára húzta a pólóját. – Én sem, Cica. Soha. – Egy gyors csókot leheltem az ajkára, mielőtt ellenőriztem volna az öltözékemet. Mindketten egészen jól festettünk, nem látszott rajtunk, hogy az imént estünk egymásnak. Igazítottam még a hajamon.

- Mehetünk – szólaltam meg. Kéz a kézben indultunk vissza a teremhez, de képtelen voltam letörölni a vigyort az arcomról. Csatlakozva a többiekhez úgy tűnt, senki sem vette észre a hiányunkat, és büntetlenül megússzuk. Viszont barátnőm szemfülesebb volt, és hirtelen a semmiből mellettem termett, és gyanúsan méregetett. – Minden rendben? – Próbáltam ártatlannak tűnni, de a jelek szerint, pocsék színész voltam.

- Miért vigyorogsz ilyen idétlenül?

- Olyan örömteli pillanatok ezek… Giccses szalagokat ragasztgatni a tornaterem falára, csupa öröm és móka – mondtam megjátszott lelkesedéssel.

Becca összeszűkült szemmel mért végig. – Te jóságos ég… Ti szexeltetek Cammel.

- Micsoda? – Legalább a meglepődésem igazinak hatott. Ezt ő mégis honnan tudja? Követett minket?

- Elég hosszú időre nyomotok veszett – mutatott rá az igazságra. – Először csak gyanakodtam, hogy valahol épp egymást tornáztatjátok, de amint megláttalak, azonnal nyilvánvalóvá vált. Az arcodról ordít, hogy nemrég volt orgazmusod.

Egy szemvillanás alatt sikerült elpirulnom. – Lehetne, hogy ennél hangosabban mondod?  Még nem tudják elegen.

- Jól van, jól van – mondta. – Örülök, hogy levetetted a jókislány szereped. Elvégre végzősök vagyunk, ez az utolsó lehetőségünk, hogy a gimi falai között csináljunk őrültségeket, és te kisanyám a legjobb módját választottad ennek.

- Minden bizonnyal – helyeseltem megint vigyorogva.

- Na, jól van. Nem fogom egész este a kielégült fejedet bámulni, láss munkához.

- Igenis, Becca őrmester – szalutáltam.

***

A báli készülődésben Angie volt a segítségemre. Nyugodt szívvel bíztam ügyes ujjaira a hajam begöndörítését, és a sminkelésemet is. Nekem a kisujjamat sem kellett szinte mozdítanom, csak követni az utasításit, ami leginkább a ne mozogjak parancsban merült ki. Hosszú órákra birtokba vettük a ház emeletét, Apát gyakorlatilag száműztük a nappaliba.

- Camerod odalesz, ha meglát– mosolygott Angie, ahogy megcsodálta munkájának végeredményét. – Egyszerűen gyönyörű vagy.

Az egészalakos tükörhöz léptem. Hosszú, királykék ruhám csodálatosan simult a mellkasomra, míg a derekamtól lefelé lágyan szétterült körülöttem. Felsőrészét apró kövek díszítették.

- Mutassuk meg nekik – terelt kifelé a szobából Angie. Kissé bizonytalan voltam az eredményt illetően, így nagyon lassú léptekkel haladtam lefelé a lépcsőn. Apa és Cameron a tv képernyője előtt ültek. Cameron lélegzetelállítóan festett az öltönyében, haja most is kissé kócosan meredt az ég felé, de túlzottan dögös volt ahhoz, hogy szóvá tegyem. Halkan megköszörültem a torkomat, mire mindketten felkapták a fejüket.

- Kicsim, gyönyörű vagy – mondta Apa széles mosollyal az arcán. Mindketten Cameronra pillantottunk, aki csak némán bámult. Megigazította a nyakkendőjét, és zavartan közelebb lépett hozzám, de egy másodpercre sem vette le rólam a szemét.

- Mehetünk? – kérdeztem.

- Igen – bólintott még mindig kissé zavart tekintettel.

- De előtte csinálunk néhány fotót. – Angie tagadhatatlanul izgatottabb volt, mint én magam. Annyi képet csinált rólunk, hogy egy fotóalbumot meg lehetett volna vele tölteni, vagy kettőt. Cameron nem volt valami bőbeszédű, így arra gondoltam, hogy nem egészen tetszik neki a ruhám.

- Érezzétek jól magatokat – terelt ki minket az ajtón Apa. – Hívjatok, ha fuvar kellene.

- Meg lesz – bólintottam.

Cameron udvariasan kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, és türelmesen várt, míg elhelyezkedem. Bár ebben a ruhában ez korántsem volt egyszerű, mégsem volt semmilyen megjegyzése sem, ami ismételten összezavart. Úgy terveztem, ha nem teszi szóvá, mi a gond, még azelőtt megkérdezem, mielőtt a tornaterembe mennénk. A parkolóhelyek már csaknem dugig megteltek, de szerencsére sikerült találnunk egyet a bejárattól nem messze.

- Cam, minden rendben? Olyan hallgatag vagy.

- Persze – bólintott. – Csak egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű lányt kísérhetek el a végzős bálba. Ha valaki azt mondja nekem tavaly év elején, hogy ez megtörténik, képen röhögöm. Gyönyörű vagy, Grace. Nem csak ma este, hanem mindig. Neked nem kell hozzá báli ruha, smink, szépen beállított haj. Az a fajta lány vagy, aki egy kinyúlt pólóban is gyönyörűen fest, és kócos hajjal is pont ugyanolyan elbűvölő, mint megfésülködve. Talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy elkísérhetlek egy bálba, és ezt nem akarom elfogadni.

- Nem kell, hogy ez legyen az utolsó – szipogtam. – Még nagyon sok bálba elkísérhetsz.

- De végzős bál ez az utolsó és egyetlen – vigyorgott. – Csináljuk úgy, hogy tökéletes legyen.

- Nekem már így is tökéletes – mondtam, és hozzá bújtam. Védelmező karjait körém fonta, és hosszú percekig ott ácsorogtunk a parkoló sötétjében. Most már hálás voltam azért, hogy Angie rábeszélt a vízálló sminkre. Ugyanis úgy bömböltem Cameron karjaiban, mint egy csecsemő.

- Be kellene mennünk – mondtam végül. Egy hatalmas levegőt vettem, de éreztem, hogy a sírás még mindig fojtogat.

- Szeretlek, Grace – szólt Cameron.

- Én is szeretlek, Cameron. – Gyengéd csókban forrtunk össze. Valaminek a végéhez közeledtünk. Nem tudtam megmondani, mi fog történni kettőnkkel, de annyit tudtam, hogy Cameron az igazi, a megmagyarázhatatlan, a minden.

A bálterembe lépve tátva maradt a szám. Tegnap, amikor befejeztük a végleges díszítést egyáltalán nem így nézett ki a terem. De most a fényekkel, és a rengeteg kiöltözött emberrel egyszerűen mesésen festett. A saját tündérmesémbe csöppentem, még ha éjfélkor vissza is kell vonulnom a kegyetlen valóságba, ez az éjszaka a miénk Cameronnal.

***

- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem tudom, Ryan kikötötte, hogy találkozzunk a teremnél – vont vállat.

A történelemterem ajtaján halvány fény szűrődött ki. Épp egy üveg dugója repült a plafonnak, amikor beléptünk.

- Itt van a kis gerlepár – rikkantott Darren. – Csak rátok vártunk.

Darren, Ryan, Becca és mi ketten egy eléggé különös kis csoportot alkottunk. Egyikünk sem hasonlított a másikra, talán közös tulajdonságaink sem igazán voltak, mégis ahogy ott álltunk mind az öten, éreztem, hogy valami különleges részévé válhattam ez alatt a rövid idő alatt. Itt voltak azok az emberek, akikre évek múltán is majd büszkén mutatott, „igen, ő az az ökör, akivel barátok voltunk gimiben”. Ők azok, akiket mosolyogva fogok üdvözölni öt év múlva is, akinek nevetése örökre a fülemben cseng majd.

- Azért gyűltünk itt össze – kezdett bele Ryan ünnepiesen. – Hogy tanúi legyünk, miként lép ki e öt fiatal ebbe a cudar és kegyetlen világba. Köszönetet mondunk tanárainknak, akik a kelleténél nem többször húztak meg minket a vizsgákat, a szüleinknek, akik seggbe rúgtak minket, amikor valami eszméletlen nagy baromságot tettünk, a barátainknak, akik mellettünk voltak, és kihúztak minket a szarból.

- És természetesen köszönetet kell mondanunk annak a személynek, aki a makacsságával és az eltökélt segítő szándékával megmutatta nekünk, bárhová születtünk, bármit tettünk a múltban, a jövőnket nem feltétlen ez határozza meg. Grace, hála neked valószínűleg mindannyian egyetemre megyünk, és talán még karriert is futunk. Nélküled, mi tökfejek nem tettünk volna ekkora lépéseket, és tíz év múlva azon siránkoznánk, mit is rontottunk el. – Darren minden egyes szava a szívemig hatolt. Néhány órán belül másodszorra tört el a mécses, és könnyáztatta arccal öleltem át barátaimat, akik belopták magukat a szívembe örökre. Tudtam, hogy bármerre is sodor minket az élet, mindig számíthatunk egymásra. Ha csak néhány segítő szóra, vagy egy segítő kézre lenne szükség egy hulla eltüntetéseben, a teremben lévő emberek bármelyikét hívhatnám. Ez volt a legfontosabb. Ez a barátság, ami az utolsó gimis évemet csodálatossá és felejthetetlenné tette.

- Igyunk erre – kiáltott Ryan.

Mindannyian poharat ragadtunk.

- A jövőre – emelte magasba a poharat Darren. Mindannyian belekortyoltunk a pezsgőbe. A buborékok kellemesen bizsergették a torkomat. Újra és újra körbepillantottam, hogy az agyamba véssem ezeket a perceket, amik a búcsú első lépéseit jelentették. Azét a búcsúét, amire egyikünk sem állt még készen, de az idő vészesen fogyott, és nekünk már csak az maradt, hogy felkészüljünk a jövőre, ami a következő kereszteződésnél vár ránk. 

(UI: Elkezdődött a visszaszámlálás, két nap és megtudjátok, hogy ér véget Grace és Cameron története. Köszönöm, hogy velem tartotok ezen az úton. Lena)