50.
Epilógus
„Előfordulhat,
hogy szeretsz valakit, mégis úgy döntesz, hogy nélküle élsz.”
- Nora Roberts
Grace
Az ősz kíméletlenül,
sürgetően söpört végig Wildebay utcáin. Ugyan még volt néhány nap az augusztusból,
de az új évszak már megvetette a lábát a városban. Mindenféle figyelmeztetés
nélkül elrabolta tőlünk a nyarat. Néhány napja még önfeledten élveztük a nyár
simogató napsütését, most pedig minden beborult. Az égen gyülekező sötét felhők
valaminek az előszelét jelentették. Valami olyan dolog eljövetelét jelezték,
amire még nem voltam felkészülve. Olyan változás küszöbén álltam, amiről
elképzelésem sem volt, hogyan fog működni. A lábammal piszkáltam néhány
megsárgult levelet, miközben azt figyeltem, ahogy Cameron és Apa megtöltik az
autót a dolgaimmal. Legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy most azonnal
hagyják abba. Le akartam állítani az időt. Maradni akartam még. Cameron
szokatlanul csendes volt. Nem voltak megjegyzései a holmim mennyiségére, a
dobozok súlyára, sőt egyáltalán meg sem szólalt. Tudtam, hogy mélyen a
gondolataiba merült. Elmélázva tekintett a távolba. A szíven megsajdult, ahogy
rá néztem. Könnyek szöktek a szemembe. Mégis
mi a fene bajom van? Csak néhány hónapot kell kibírnom nélküle, és újra
láthatom. Ez nem végleges búcsú, csupán ideiglenes. Nem tudtam, hogy fog
kinézni a távkapcsolatunk, de úgy éreztem, készen állok rá.
- Kicsim, megvan minden? –
kérdezte Apa.
- Azt hiszem – mondtam
halkan.
- Néhány perc múlva
indulunk. – Ezzel eltűnt a házban. Ott álltunk Cameronnal a megtelt autó előtt,
és egyikünk sem mondott semmit. Lucky odafurakodott közénk. Ujjaimat
végigszántottam a bundáján. Egy ideig tőle is el kell szakadnom, bármennyire is
fáj. Minden bizonnyal ő is tudta, hogy hosszabb ideig nem fog látni, mert az
elmúlt napokban alig mozdult mellőlem. Folyton a nyomomban volt, és minden
éjjel velem aludt. Nem vihettem magammal, ahogy mást sem. Búcsúzóul átkaroltam
a nyakát, és sűrű bundájába fúrtam az arcomat.
- Viselkedj jól, néhány
hónap múlva látjuk egymást – suttogtam neki. Hozzám nyomta az orrát. Igyekeztek
visszafogni a könnyeimet, mert eldöntöttem, nem fogok sírni. Nem vagyok már
gyerek. Felnőtt nő vagyok, akinek némi változással kell szembenéznie, de ez semmi
olyasmit nem jelentett, amit nem vagyok képes kibírni. Ki fogom bírni!
Összerezzentem a kocsikulcs
zörgésére. Tehát eljött az idő. Mindannyian beültünk az autóba. Cameron és én
hátul Luckyval, míg Apa a volán mögött foglalta el a helyét. Négylábú barátunkat
kitettük Angienél, hogy vigyázzon rá, míg haza nem érünk. Illetve Apa és
Cameron haza nem érnek. Furcsa volt kimondani, hiszen Apával a baleset óta nem
szakadtunk el egymástól hosszabb időre.
Az út rémesen hosszú volt,
mégis azt akartam, hogy sose érjünk oda. Inkább utaztam volna a végtelenségig,
csak ne kelljen elszakadnom azoktól, akiket szeretek. Csaknem összetörtem,
amikor Cameron családjától búcsúztam, mi lesz akkor, ha tőlük is el kell
válnom? Tisztában voltam vele, hogy ez csak átmeneti, és látjuk még egymást, de
mégis más lesz. Én pedig nem voltam kész a változásra. Amióta csak az eszemet
tudtam erre az egyetemre vágytam, most mégis rettegek. Szívem szerint
megállítottam volna az autót, kiugrottam volna, és messzire futottam volna, de
nem voltam gyáva.
A megérkezés pillanatában
szállt el minden bátorságom. Úgy éreztem, nem leszek képes elengedni Cameron
kezét, és kiszállni az autóból. Csak ültünk ott némán, és vártunk. Úgy
sejtettem, hogy nem lesz könnyes búcsú, csak egy halk elköszönés, de tudnom
kellett volna, hogy ez nem igaz. Lassú mozdulatokkal kimásztam az autóból, és
bejelentkeztem. A szobatársaimnak egyelőre nem volt, így kiválaszthattam,
melyik ágyat szeretném. Le akartam
lassítani az időt, hogy még egy kicsit együtt lehessek azokkal, akiket a
legjobban szeretek, de azok a mocsok dobozok hamar elfogytak.
- Emlékszel, mit mondtam? –
kérdezte Apa. Két keze közé fogta az arcomat.
- Ha bármi gond lenne,
hívjalak, és néhány rövid órán belül itt vagy.
- És még?
- Ne féljek használni a
paprika sprayt, amit adtál, és egy jól irányított rúgás mindent képes megoldani
– ismételtem el szóról-szóra, amit újra és újra elmondott indulás előtt.
- Remek – mosolygott, de az
ő szemében is szomorúság villant. – Édesanyád nagyon büszke lenne rád most.
Boldog vagyok, hogy idáig eljutottál, és harcoltál az álmaidért. Tudom, hogy
voltak időszakok, amikor nem ment minden fényesen, és úgy tűnt, hogy talán ez
az egész – mutatott körbe – sosem válik valósággá. De itt vagy, és tudom, hogy
nem is lehetnél jobb helyen. Neked itt van feladatot, Poppy.
- Apa… Egyetemista vagyok,
nem lehetne, hogy egyszerűen csak a nevemen szólítasz? – nevettem, de egy apró
könnycsepp gördült le az arcomon.
- Soha – rázta meg a fejét,
majd szorosan magához ölelt. – Hiányozni fogsz mindenkinek.
- Ti is nekem – suttogtam.
- Magatokra hagylak egy
kicsit – mondta Apa, ahogy elengedett. – Szeretlek, kicsim.
Figyeltem, ahogy alig
hallható léptekkel elhagyja a szobát. Cameronra pillantottam, aki viszont csak
a padlót bámulta. Ekkor már tudtam. Tudtam, hogy a következő percek minden
tartalék erőmet felmorzsolják, és apró darabokra fognak törni. Tudtam, mégis
reménykedtem, hogy tévedek.
- Grace…
- Cameron, kérlek, ne –
ráztam meg a fejem. Nem erőlködtem tovább azzal, hogy visszatartsam a fojtogató
sírást. Hagytam, hogy a sós könnyek borítsák el az arcomat, és hosszú patakként
csorogjanak végig a bőrömön. A fülemre akartam szorítani a tenyeremet, hogy
kizárjam a hangját a fejemből. – Nem akarom.
- Tudom, kicsim – felelt. –
De ez lesz a helyes döntés.
- Mi ebben a helyes? –
csattantam fel.
- Nem lenne fair tőlem, ha
arra kényszerítenélek, hogy távkapcsolatban élj velem.
- Nem érdekel, hogy fair
vagy nem az, szeretlek Cameron – sírtam.
Cameron hirtelen átszelte a kettőnk között lévő távolságot, és magához
ölelt. A mellkasához szorítottam az arcom, és próbáltam magamba zárni az
illatát. Meg akartam őrizni egy emlékként. – Nem teheted ezt.
- De muszáj. Hát nem érted?
Ez az egyetlen módja annak, hogy megtapasztalhass mindent, ami ebben a városban
vár rád. Nem akarom, hogy lemaradj valamiről csak azért, mert a fiúd több ezer
kilométerre van tőled. Nem benned nem bízom meg, hanem magamban. Félek, hogy én
nem leszek képes távkapcsolatban élni. Úgy veled lenni, hogy közben nem érhetek
hozzád, felőrölne. Túlságosan gyenge vagyok hozzá, neked pedig élned kell a
saját életed.
Egyre keservesebben
zokogtam, könnyeim átáztatták Cameron pólóját, míg ő egyre szorosabban tartott.
Lábaim elgyengültek. Úgy éreztem, kicsúszik alólam a talaj. Egyre erősebben
markoltam Cameron felsőjét, csakhogy még egy kicsit a közelében lehessek.
Mondhatnám, hogy meglepett a szakítás, de már előző éjszaka is tudtam. Minden
egyes mozdulata búcsúról árulkodott. Úgy csókolt, mintha az lenne az utolsó.
- Nem állok rá készen –
mondtam. – Még nem. Cameron nem akarom, hogy így legyen vége.
- Ez nem jelenti azt, hogy
soha nem leszünk újra együtt, de el kell engednünk egymást egy időre, hogy
tudjuk, szerelmünk vajon valóban olyan erős-e, mint gondoltuk. Ha igen, nem lesz
olyan fal, amit megakadályoz abban, hogy veled legyek. Érted Grace? Ez nem
örökre szól. Így vagy úgy, még látni fogjuk egymást. - Belegondoltam, milyen lesz néhány év múlva.
Mi lesz, ha majd egyszer csak idegenként tekintünk egymásra, és némán, egyetlen
szó nélkül elmegyünk egymás mellett a nyílt utcán. – Szükségünk van erre.
- Neked van rá szükséged –
mondtam.
- Lehetséges – bólintott. –
De a legjobbat akarom neked, és ezt csak úgy adhatom meg neked, ha egy kicsit
félrevonulok.
Sosem hittem volna, hogy
ilyen görcsösen fogok ragaszkodni egy fiúhoz, mint ahogy Cameronhoz, de
megtörtént. Az együtt töltött idő jelentette nekem a reményt, hogy minden
rendbe jöhet. Semmi sincs veszve, még ha úgy is érezzük az adott pillanatban.
Valahol valaki vár ránk, és csak egyedül ránk. Azt hittem, hogy Cameron lesz az
a személy, aki elkísér az életem útján, fogja majd a kezem, ha bukdácsolok,
felsegít, ha padlón leszek. Most pedig ez a fiú arra kér, hogy engedjem el őt. Lassan
kezdtem belátni, hogy talán igaza van, és mindkettőnknek megéri, ha most
elszakadunk egymástól, mégis ahogy utoljára összeforrt az ajkunk, valami eltört
bennem. Szinte hallottam, ahogy a szívem szilánkosra törik a mellkasomban.
- Szeretlek, Grace – mondta.
Nekem pedig nem maradt más, mint könnyes arccal figyelni, ahogy a fiú, akit
mindennél jobban szeretek, eltűnik a távolban.
„Te
soha nem leszel már, csak valami csaj, akivel a gimiben jártam. Bármi is
történjék, még ha soha többé nem is beszélünk egymással, most már akkor is a
történetem része lettél... nagy része... én pedig része lettem a tiédnek. Ezen
már semmi sem változtat.”
- Jennifer
E. Smith
Cameron
- Most azért nézel így rám,
mert épp azon gondolkozol, hol temethetnél el? A következő városban vagy talán
az azt követőben? – kérdeztem. – Ezt kellett tennem. Ez volt a helyes.
- Tudom, Cameron. Nem hittem
el ugyan, hogy képes leszel megtenni, de látom, hogy valóban a legjobbat akarod
neki.
- De összetörtem a szívét,
nem az lenne a dolgod, hogy összetöröd néhány csontomat.
- Úgy érzem, épp elég
fájdalmat okozott ez neked. Nincs szükség rám hozzá. Szereted a lányomat, ez
nem kérdés, mégis képes voltál elengedni, hogy átélhesse az egyetem minden
örömét. Úgy érezted, hogy ezt melletted nem teheti meg, ezért lehetőséget adtál
neki a változásra. Mindkettőtök szíve összetört most, de idővel a sebek
összeforrnak. Talán nem lesztek ugyanolyanok, mint korábban, de ez nem gond. Ez
nem feltétlenül annak a jele, hogy sosem lesztek együtt újra.
- Ezt a szöveget előre
betanultad? Tudtad, hogy ezt fogom tenni, nem igaz?
Felnevetett. – Igen,
pontosan tudtam. Hetek óta úgy viselkedtetek egymással, mintha csak most
ismerkedtetek volna meg. Úgy sétáltatok el egymás mellett, mintha tojásokon
lépkednétek, és bármelyik percekben apró darabokra törhetnének.
- Te mit tettél volna a
helyemben?
Tanácstalanul megvakarta a
fejét. – Ezt sajnos nehéz megmondani, de valószínűleg ugyanazt, amit te.
Engedném, hogy az idő majd eldöntse a dolgot, és örülnék annak, hogy ennyi idő
megadatott azzal a személlyel, akit mindennél jobban szeretek és megbecsülök.
Nem ígérem, hogy könnyebb lesz hamarosan. Még nagyon hosszú ideig fog fájni, és
egy ideig talán mindenkiben őt fogod látni.
Ebben nem kételkedtem.
Tudtam, hogy Grace fogja kitölteni minden gondolatomat, és ez fog felőrölni. Én
akartam a szakítást, hogy neki jobb legyen, de magamra nem gondoltam. Nem
sejtetem, hogy számomra ugyanolyan szívfájdító lesz, mint Gracenek. Bármennyire
is próbáltam hazudni magamnak, Grace nem csak egy egyszerű lány volt, akivel
jártam egy ideig. Benne láttam a jövőmet. Ő volt az, aki megmutatta, hogy egy
ilyen srácnak is, mint nekem, lehet jövője. – Mi van akkor, ha amikor újra találkozunk,
már nem ugyanezt érezzük?
- Akkor Cameron egyszerűen
tovább fogtok lépni.
Majdnem hangosan
felröhögtem. Továbblépni? Ez egy
mocsok, ronda szó volt, amit azoknak találtak ki, akik valami szörnyű dolgon
estek át. Ez jelentette neki a reményt. Én pedig utáltam a reményt, mert minél
jobban remélt az ember, annál nagyobbat koppant a végén. – Az igazin tovább
lehet lépni?
Will felém fordult egy
pillanatra, majd nagyot sóhajtott. Nem kellett kimondania a választ. – Azon
sosem tudunk tovább lépni.
Ettől féltem én is. Mert
bárkivel is fog összehozni a sors, senki sem lesz olyan, mint Ő. Nem lesz még
egy olyan lány, aki előtt így ki fogom tárni a szívemet, mert az első együtt
töltött pillanatunktól kezdve tudtam, hogy nekem csakis Ő kell. A mosolya, a
nevetése, a pillantása. Önző módon mindet magaménak akartam, és rettegtem attól,
hogy valaki mást fog megajándékozni ezekkel. Tudtam, hogy a szakítással csak
afelé taszítottam, hogy valaki más felé forduljon, de ezt éreztem helyesnek.
Pocsékul fogom magam érezni, ha egy másik pasi veszi át a helyemet. Minden
bizonnyal csúnya dolgokat fogok vele tenni a fejemben, de nem fogok Grace
boldogságának az útjába állni, még ha ezzel magamat is fosztom meg egy örömteli
élettől. Azt mondják, akit szeretünk, azt elengedjük. Nekem is ezt kellett
tennem. Elengedni a lányt, akit mindennél jobban szerettem.
Hazaérkezve egyszerűen csak
lerogytam az ágyamra. Nem sokkal később Sarah telepedett mellém. – Grace
megkért rá, hogy vigyázzak rád. Ez azt jelenti, hogy nem fog visszajönni?
- Egy ideig biztosan nem –
feleltem.
- Szomorú vagy. Hallottam,
ahogy Anya azt mondja, hogy szakítani fogtok.
Tehát mindenki tudta.
Keserűen felnevettem. – Igen.
- Nem igazán értem ezt a
szerelem dolgot, de ha ilyen, én nem akarok szerelmes lenni. Mindenki szomorú
és sír.
- Ha rajtam múlik, prücsök,
egy ideig még nem is leszel szerelmes – jelentettem ki. – Vagy csak azután,
hogy alapos vizsgálat alá vetettem a fickót. – Magamhoz öleltem a húgomat, és
hosszú percekig csak csendben ültünk a szobámban. Arra lettem figyelmes, hogy
Sarah szipogni kezd. – Mi a baj?
- Hiányozni fog Grace.
Majd megszakadt a szívem,
ahogy az arcára pillantottam. – Nekem is, Húgi. Nekem is.
A búcsú az élet egyik
legkegyetlenebb része, mert nem tudod, vajon örökre szól vagy csupán egy
időleges állapotot eredményez. Van remény egy újbóli találkozásra vagy a
búcsúzók soha többé nem néznek úgy egymásra, mint korábban. A szerelem vajon
eltűnik idővel? Az emberi szív vajon hogy reagál a szerelem elvesztésére? Ezt
nem tudtam addig a pillanatig, míg Gracet ott nem hagytuk a kollégiumban.
Előtte sosem voltam szerelmes, és tudtam, hogy utána sem leszek képes rá. Volt
a múltam, volt Grace és volt a jövőm.
Vége
Szia!:)
VálaszTörlésHát, mit is mondjak? Csak nemrég találtam rá a blogodra, de azonnal olvasni kezdtem. Feliratkoztam, majd szépen lassan a történet befejeződött, és most itt tartunk...
Az idézetből már sejtettem, hogy mi lesz a vége, de valahogy reménykedtem benne, hogy mégse az legyen. Cameronnak a döntését egyrészt megértem, másrészt pedig nem. Szinte az egész történetben arról volt szó, hogy az lenne a legjobb Grace-nek, hogyha elengedi, de ettől mindig szenvedett. Szenvedtek egy sort, utána pedig visszataláltak egymáshoz. Grace hányszor bizonyította már, hogy neki csak Cameron kell? Erre a fiú elengedi. Másrészt pedig azt is megértem, miért szakított vele. Tényleg kiélvezheti Grace az egyetemet, bár meg kell mondjam, így kezdésnek kicsit szar lesz.
Ez tipikus az a fajta vég, mikor te magad döntheted el, hogy hogyan is végződött. Hogyha te úgy fogod fel, hogy ezek után még egyszer összejönnek, akkor happy end, ha meg nem, akkor az is egy befejezés. Bár én jobban kedvelem a boldogabb befejezésű történeteket, azért szeretem az ilyesféléket is. Mert érzelmet váltanak ki belőlünk és az a legjobb.
Szóval összességében köszönöm neked ezt a nagyszerű történetet - bár sokszor idegeskedtem, amiért annyit szenvedtek egymás miatt -, mert élvezet volt olvasni. Remélem, a másik blogod is folytatod, mert ha igen, én azon is ott leszek.:)
Üdv,
Stella Shepherd
Kedves Stella Sheperd!
TörlésElőször is elnézést kérek, hogy csak most jut időm válaszolni a kommentre, amit elsősorban szeretnék megköszönni.
Őszinte leszek, már a legelején eldöntöttem, hogy a történet, miként fog véget érni. Legalábbis az első része. Nem mondanám magamat az egyszerű befejezések hívének, így a lelkes olvasók még számíthatnak meglepetésekre. Én sem vagyok a boldogtalan befejezések nagy rajongója, így mindenképp mondhatom, hogy Cameron és Grace számára még rengeteg jó dolgot tartogat a jövő. :) Remélem, hogy egyszer el is jutok oda, hogy megvalósítsam számukra, hiszen nagyon közel kerültek hozzám a karakterek, bármennyire is fura kimondani.
Mindenképp folytatni fogom a másik blogom, ráadásul a közeljövőben, szóval készülni már lehet. :)
Lena
Szia! Uhh 12-13 órát nem aludtam amikor megtaláltam a blogodat. Hogy miért? Azért mert nagyon megtetszett és mert érdekelt. Ez azthiszem júniusban volt. Este amikor nem tudtam aludni ezen a storyn gondolkodtam, vagy ha az iskolába unatkoztam akkor is.
VálaszTörlésMost meg itt ülök a szobámba és sokogok. Azért mert ez a blog nagyon a szívemhez nőtt. Egyszóval...
Imádtam.
Köszönöm,hogy elolvashattam😊❤❤😢
Kedves Júlia!
TörlésNagy örömmel tölt el, hogy sokatoknak így a szívéhez nőtt a történetemet, mert ez arra ösztönöz, hogy folytassam, és megéri írni. Szóval köszönöm neked a hozzászólást, és az olvasást.
Lena
Szia!
VálaszTörlésFergeteges volt!
Nagyon szépen koszönöm, hogy olvashattam!
Kedves BezTina!
TörlésKöszönöm az egész évados figyelmedet, sokat jelentett a visszajelzésed a történet során.
Lena
Miért vagy ennyire kegyetlen, gonosz és fantasztikus ??!?! Majdnem elbőgtem magam az utolsó részeken. Még most is csíp a szemem ! Rengeteg, rengeteg blogot, vagy sztorikat olvastam, de kétség kívűl, ez a blog lesz az amit letöltök a laptopomra és még 5-ször legalább kiolvasom. Nagyon köszönöm hogy nevethettem és sírhattam Gracen és Cameronon. Ha ne adj Isten megfordulna az a gondolat a zseniális fejedben hogy kiadnád könyvbe, az első leszek a sorban és verekedni fogok az első példányért <3 <3 Nagyon köszönöm <3
VálaszTörlésNagyon hálás olvasód ; Joó Csyllag
Szerintem az összes történetemben ilyen kegyetlenül bánok el a szereplőkkel, de bármennyire is gonoszak hangzik, imádom. Őszinte leszek, én sírtam a befejezésnél, mert nagyon a szívemhez nőttek, és percekig csak ültem felette, miután leütöttem a VÉGE szó utolsó betűjét is, mert ezzel lezárult egy olyan történetem, ami sok mindent elindított.
TörlésKöszönöm neked, amiért végig figyelemmel kísérted a történetet, és lelkesen kommenteltél, sokat jelentett.
Értesíteni foglak, ha könyről esik szó.
Puszi,
Lena
Kedves Rachel!
VálaszTörlésTőled is elnézést kell kérjek, hogy csupán most válaszolok, de az egyetem nem könnyű dolog, viszont most visszatértem, és szeretném megköszönni a figyelmedet és az időt, amit a történetemre szántál.
A könyvírás távoli (talán nem is annyira távoli) terveim között szerepel, és nem kell aggódnod, mindenképp értesítést fogsz kapni.
Az a kis reménysugár, nem is olyan kicsi, ha Grace és Cameron történetéről van szó. Nem most találkoztál velük utoljára! ;)
Puszi,
Lena