11. fejezet / Grace

Sziasztok!
Megérkeztem a tizenegyedik fejezettel, remélem, hogy élvezni fogjátok, és visszatértek a következő részekért is.
Jó olvasást!
Puszi: Lena

11.

„A barátom dolga, hogy ott legyen,

ha szükség van, bármit megtegyen,

ha eltévedtem, keressen,

ha gyűlölöm, akkor szeressen.”

 - Ismerős Arcok

Grace

- Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy – öleltem át ismét rég látott barátnőmet. Erősen magamhoz szorítottam, csakhogy magamnak is bebizonyítsam, nem csak képzelődöm. – Mi vett rá, hogy ide gyere?

Egy pillanatra tanácstalanság villant át az arcán, amit nem tudtam, hova tenni, de egyszerűen annyira boldog voltam, hogy nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. – A hiányzott a legjobb barátnőm nem elég nyomós ok?

- Dehogynem – vigyorogtam. – Mesélj! Mik történnek ott?

Olivia hosszasan elgondolkodott, mielőtt egyáltalán megszólalt volna. Néhány információ hallatán nem tudtam, mekkorára nyissam a szám, állam sűrűn csaknem a padlónak csapódott. Még csak néhány hónapja költöztünk el, de már annyi dolog történt, mintha legalább két éve léptünk volna le. – De elég legyen belőlem és a városból. Úgy érzem, neked is van mit megosztani velem! Vagy tévednék?

Akaratlanul is elpirultam, mert ugyan meséltem neki a kissé még kezdetleges kapcsolatomról, de most szemtől-szembe nem titkolhattam el az érzéseimet. – Kedvelem őt.

- Kedveled? – szemöldöke a homloka közepére ugrott. – Én is kedvelem Mrs. Paynet, csodálatos matekórákat tartott mindig is, de attól még nem kezdenék vele járni.

Elfintorodtam, amikor eszembe jutott, mennyit szenvedtünk minden egyes óráján azért, hogy elégedett legyen velünk. Sokak szerint mi voltunk a kis kedvencei, ami természetesen nem igaz. – Kedves srác, és mindenről lehet vele beszélgetni, megértő, szereti a kutyákat és…

- Unalmas – vágott közbe Olivia. – Ezt a szót szeretted volna mondani, ugye?

- Nem – förmedtem rá. – Egyáltalán nem unalmas.

- Ugyan már, alig töltöttem el vele fél órát, és máris kontrollálnom kellett magam, hogy ne ásítozzak. Annyira próbált megfelelni nekem, hogy az már szinte fájt – magyarázta. – Bezzeg a te Cameronod, egyáltalán nem törte magát. Morgott, mint valami vén öregember, akinek az unokái eldugták a fogsorát.

- Először is, nem az én Cameronom! – szögeztem le az elején, bár be kellett volna ismernem, hogy sokáig szerettem volna, ha valami komolyabb dolog kialakul közöttünk, de ő nem akarta így, én pedig nem várhattam tovább. – Másodszor ő mindig ilyen.

- Szexi seggfej?

- Igen – feleltem azonnal. – Mármint, nem! – Pár pillanat alatt ismét rákvörös lettem. Olivia arckifejezése bizonyította, hogy előtte is sikerült elárulnom magam.

- Tehát még mindig érzel valamit iránta.

- Igen – vallottam be. – Ez nem olyasmi, amit csak úgy ki lehet törölni. Hidd el, ha lehetne még az emlékezetemből is kitörölném, csakhogy ne kínozzon minden egyes pillanatban. A franc esne bele abba a tökéletes mosolyába.

- Elismerem, egészen eddig a pillanatig azt hittem, hogy túlzol a kinézetét illetően, de Grace, istenem, ez a srác valami eszméletlen. A szó szoros értelmében dögös. Tetőtől talpig egy két lábon járó félisten – áradozott.

- Oké, elég legyen – vágtam rá. – Lehetne, hogy abbahagyjuk a szomszédom külső adottságainak tárgyalását?

- Teljesen biztos vagy, hogy jól döntöttél? – kérdezte komoly arccal. – Talán várnod kellett volna még egy kicsit.

- Ezt már kitárgyaltunk, Cameron reménytelen eset, annyi esélyt adtam neki, hogy tegyen valamit, de egyszerűen csak próbált távol tartani magától. Az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát, vagy egyszerűen közbeszólt valaki – mondtam, miközben eldőltem az ágyamon. – Ez talán egy jel volt, hogy nekünk kettőnknek nincs jövőnk együtt.

- A francokat nincs! – kiáltott Olivia. – Oda meg vissza vagy ezért a srácért. Ne is próbáld tagadni – fenyegetően emelte fel az ujját – mert látom, és ismerlek.

- Ez mind nem számít! - Fejemet a párnámba temettem, és próbáltam elrejtőzni barátnőm további szavai elől. Nem volt rá szükségem, hogy valaki megmondja, mekkora hibát követtem el, amikor én magam is tisztában voltam vele. Nem kellett mindenkinek emlékeztetnie rá, hogy Jason minden bizonnyal csak egy pótlék számomra, csak mert Cameront nem kaphatom meg.

***

Ránéztem az órára, hajnali kettőt mutatott. Oldalra pillantottam, Olivia az igazak álmát aludta, kivételesen olyan békésnek tűnt. Rég láttam ennyire felszabadultnak és nyugodtnak, mint a nap folyamán. Odalentről zajt hallottam. Lucky nem volt a helyén, így azt hittem, ő vert le valamit. Óvatosan kibújtam az ágyból, és halk léptekkel a konyhába mentem. Apa az asztalnál ült, nagy kezével kutyusunk bundás buksiját simogatta. Mindketten kissé elveszettnek tűntek. Apa minden bizonnyal elmerült a gondolataiban, mert észre sem vette, hogy mögé lopózok. Megrezzent, ahogy átöleltem hátulról.

- Felébresztettünk? – kérdezte suttogva.

- Nem – feleltem. – Nem tudok aludni.

- Mi sem – pillantott Luckyra, aki ugyanolyan komornak tűnt, mint Apa. – Beszélni szerettem volna veled, de meg akartam várni a reggelt.

- Minden rendben? – Mellé húztam egy széket, és helyet foglaltam. Vártam, hogy megszólaljon, de csak csendben ült. – Apa, történt valami? – Elém tolt egy papírt. A gyér fényben csak nehezen tudtam kivenni a szavakat, de csupán néhány betű elolvasása elegendő volt ahhoz, hogy tudjam, mit tartok a kezemben. A lap aljára néztem, mindössze egy aláírás hiányzott, ami véglegesíthette volna a kérelmet.

- Szüksége van ránk – szólalt meg. – Itt pedig rengeteg hely van.

- Azt szeretnéd, ha Olivia hozzánk költözne?

- Beszéltem egy ügyvéddel, aki elvállalja az ügyet, ha Olivia aláírja a papírt. Néhány hónap múlva tizennyolc lesz, saját maga is dönthetne, de attól félek, már így is elkéstünk – magyarázta. – A véraláfutások a bőrén, a kezén lévő hegek, nem hagyhatjuk, hogy így menjen tovább. Tennünk kell valamit az érdekében.

Apa szavai felébresztették az emlékeimet arról a napról, amikor megtudtam, mi is zajlik legjobb barátnőm otthonában. A szüleit mindig is kedves embereknek hittem egészen addig a napig.

Fél órája vártam Ethanék háza előtt, hogy Olivia végre megérkezzen, de még csak az üzeneteimre sem reagált. Kezdtem fázni, és épp arra gondoltam, hogy inkább odabent várok rá tovább, amikor a sötétben megmozdult valami.

- Helló! Van ott valaki? – kérdeztem gyanakodva. Hirtelen sokkal jobb ötletnek tűnt odabent várakozni. Az utcai lámpa fényében láttam, hogy egy alak lép ki a sötétből. Hosszú, egyenes szőke haja csaknem teljesen takarja az arcát. Hosszú farmert és termo pulcsit viselt. Ismerős volt, de még ha fizettek volna se, tudtam volna megmondani, ki is az egészen addig, míg közel nem ért hozzám. Olivia volt. Szeme körül felduzzadt, ajka és homloka felhasadt, állára vér száradt. A számhoz kaptam, nehogy felsikítsak.

- Mi történt? – kérdeztem rémülten. Csak most vettem észre, hogy patakokban folynak a könnyek le az arcán. – Istenem, Olivia, el kell mondanod, mi történt! Ki tette ezt veled?

Megvonta a vállát, de tovább zokogott. A telefonomhoz nyúltam, hogy írjak apának, jöjjön értem. Nem részleteztem, mi történt, de azonnal jött a válasz, hogy már úton van. Tudtam, hogy minden egyes alkalommal, ha bulizni megyünk, Apa fenn marad arra az esetre, ha az éjszaka közepén kellene egy fuvar. Toporogva vártam, hogy végre feltűnjön az ismerős autó.

- Apukád fel fogja hívni a rendőrséget – szipogott. – Nem hívhatja fel, nem mondhatom el senkinek!

- Micsodát? Ki tette veled ezt? Kérlek, mond el! Segíteni akarok!

- Az apám… Ő tette – ismét előtört belőle a zokogás.

Most is voltak apróbb sérülések a bőrén, a hegeket a kezén pedig minden bizonnyal ő maga okozta. Tudtam, hogy problémái vannak. Az anyja folyton pszichológusokhoz cipelte, de egyikük sem tudott rajta segíteni, mert senkinek nem mondta el a valódi problémáját. Az apja rendszeresen verte, az anyja pedig egyáltalán nem törődött vele. El volt foglalva a pasijaival, és a műkörmével. Soha egyetlen egy szót sem szólt senkinek arról, hogy a férje alkalomadtán félholtra veri a lányát. Apával minden követ megmozgattunk annak idején, hogy a rendőrség nyomozást indítson ellenük, de ahányszor csak tárgyalásra került a sor, Olivia megrémült, és nem tett tanúvallomást. Az apja minden egyes alkalommal megígérte, hogy nem fog többé előfordulni, nem emel többet kezet a lányára, de újra és újra megtörtént. Apa számtalanszor elbeszélgetett vele, az utolsó néhány alkalom már sokkal inkább fenyegetés volt. Aztán Olivia apja lelépett, és hittük, hogy barátnőm élete rendbe jöhet, de valami félresiklott. Olivia visszahúzódó lett, rajtam kívül nem barátkozott senkivel, a jegyei ugyan nem romlottak, mégis teljesen más lett. Féltem, hogy a költözés csak rontani fog a helyzeten, de meggyőzött róla, hogy az anyja igyekszik, és már többet foglalkozik vele. A költözésünk hétvégéjére is anya-lánya programot terveztek. Apával így nyugodt szívvel vágtunk bele a saját újrakezdésünkbe. Azonban néhány hét múlva kiderült, hogy az csak a látszat volt. Az anyja nem változott meg, csak meg akart tőlünk szabadulni.

- Tehát benne vagy? – Apa érintése térített vissza a valóságba.

- Benne – bólintottam.

- Ne aggódj, meg fogjuk oldani – biztatóan simogatta meg a kézfejemet. – Minden rendben lesz. – A mellkasára dőltem. Lucky kettőnk közé dugta a fejét. Hosszú percekig egymás nyakába borulva ültünk, míg Apa el nem zavart aludni. Eszembe sem jutott, hogy ez idő alatt esetleg Olivia is felébredhetett, és talán még a beszélgetésünket is hallhatta.

- Rólam beszéltetek, nem igaz? – kérdezte hirtelen. Nem kapcsolta fel a lámpát, így alakja továbbra is beleolvadt a sötétbe.

- Segíteni akarunk neked – feleltem. - Csak azt a papírt kell aláírnod, és gyakorlatilag testvérek leszünk. A bíróság minden bizonnyal Apa javára fog dönteni. Csak egy vallomást kell tenned, és máris szabad vagy. Nem kell abban a házban élned, itt lakhatsz velünk. Gondolj csak bele, milyen ottalvós bulikat fogunk csapni. – Tudom, hogy nem ez volt a legfontosabb mozzanata annak, hogy hozzánk költözhetne, de ez jutott eszembe, és reméltem, hogy sikerül mosolyt csalnom az arcára.

- Rendben – szólalt meg hosszas csend után. – Megteszem, és ezúttal nem hátrálok meg. Ott leszek a tárgyaláson, és elmondok mindent.

- Komolyan beszélsz? – kérdeztem.

- Igen, teljesen komolyan – bólintott. Ujjongva öleltem magamhoz, és fejben már terveket szövögettem, milyen is lesz együtt élni a legjobb barátnőmmel. Hiszen, ha minden összejön a folyosó végén fog lakni. Annyira izgatottak lettünk, hogy képtelenek voltunk aludni, így már a hajnali órákban talpon voltunk, hogy megbeszéljünk néhány dolgot. Apa is és én is megnyugodtunk, mert Olivia végre határozottnak látszott a dologban, és a papírokat is aláírta, a búcsúzás mégis nehéz volt délután, de megígértük egymásnak, hogy másnap beszélünk, miután Apa tárgyalt az ügyvéddel.

- Biztos, hogy nem tudsz tovább maradni? – kérdeztem reménykedve vasárnap délután. Ez a hétvége volt a legjobb, amióta ideköltöztünk. Szinte már tökéletesnek is nevezhettem volna.

- Nem, anyám már így is minden bizonnyal ki van akadva, amiért minden szó nélkül kocsiba ültem, és eljöttem hozzád – magyarázta. – És én magam szeretném vele közölni, hogy nem maradok tovább a házban. – Szavaiból a remény hangjai csengtek. Boldognak kellett volna lennem, mégis rossz érzéseim voltak a dologgal kapcsolatban. Legszívesebben elkísértem volna, hogy ott lehessek, ahogy közli az anyjával, hogy hozzánk költözik, amint lezárul az ügy. – És nem sokára együtt leszünk – mosolygott. Szorosan magához ölelt, éreztem, hogy hezitál. Késlelteti az indulást.

- Biztos nem maradsz tovább? – kérdezte Apa. Valamiért benne is gyanút keltett az időhúzása. – Nincs akadálya, hogy maradj, és majd együtt elmegyünk a holmidért. Beszélhetek az ügyvéddel.

- Nem szükséges – felelt magabiztosan. – Jól leszek, és már így is annyi dolgot tett értem, hogy soha nem leszek képes meghálálni.

- Barátnője voltál a lányomnak, amikor a legnagyobb szüksége volt valakire, aki mellette van. Sosem tudtam, hogy köszönhetném meg neked, és most talán még is megtehetem.

- Köszönöm, Mr. Wright! – mosolyogva ölelte át Apát, de láttam, hogy könnyek csillognak a szeme sarkában.

- Maradjuk a Willnél – kacsintott Apa.

- Rendben – bólintott.

- Holnap jelentkezünk, amint pontos információkkal szolgálhatunk. Óvatosan vezess hazafelé, és addig is vigyázz magadra!

- Köszönöm.

Figyelni Olivia távozását sokkal rosszabb volt, mint vártam. Agyamban valami figyelmeztető jelzés villogott, amit egyszerűen nem tudtam, mire vélni. Nincs mitől félni, nem sokára visszajön! – mondogattam magamnak, de nem segített. Minden egyes pillanatban rá gondoltam. Számoltam az órákat, vajon mikor érhetett haza. Estefelé írt egy üzenetet, hogy beszélt az anyjával, és szinte megkönnyebbült, hogy nem kell tovább a lánya „gondját” viselnie. Más reakcióra nem is számíthattunk, de még mindig nem hagyott valami nyugodni, valami befészkelt az agyamba, és képtelen voltam rájönni, miért.