13. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Megérkeztem a legújabb résszel. Köszönöm az eddigi pozitív visszajelzéseket, és a nem rég kapott díjamat is.
Jó olvasást!
Puszi: Lena

13.

„Az igazságot sohasem lehet olyan mélyen eltemetni, hogy ne lehessen kiásni.”

- Morris Langlo West

Cameron

A haverokkal odakint cigiztünk, amikor kivágódott az ajtó, és Grace rontott ki rajta. Szemei vörösek voltak a sírástól, arcát könnyek áztatták. Ryan füttyentett, míg Darren a nevét kiáltotta. Nekik nem tűnt fel, ami nekem.

- Fogd már be a pofád! – kiáltottam Darrenre. Földre hajítottam a cigit, és rátapostam a cipőmmel.

- Most meg hova mész?

- Szerinted? – Nem válaszolt, így minden bizonnyal megértette, és azt is felfogta, hogy nincs szükségem társaságra. Nem volt nehéz kitalálni, vajon hova mehetett Grace, így utam rögtön a lelátókhoz vezetett. A második sorban ült. Lábait felhúzta, fejét a térdére fektette. Vállai rázkódtak a zokogástól. Néhány pillanatig tehetetlenül bámultam rá, és meg sem mozdultam. Minden bizonnyal észre sem vette, hogy megjelentem. Ahogy közelebb léptem, sírásának hangja is eljutott az agyamig. Mit meg nem tettem volna azért, hogy ezt a hangot sose kelljen hallanom. A fenébe is! Minden bizonnyal én vagyok az utolsó ember, akit látni akar, bármi is történt, mégsem hagyhattam csak úgy ott egyedül sírni. Tudni akartam a sírásának okát. Reménykedtem benne, hogy nem Jason miatt sír, mert akkor darabokra szedem a rohadékot, és megetetem egy medvével. Leszarom, hogy nincs egy medve sem a közelben, én keresek egyet, ha arról van szó. Lassú mozdulatokkal leültem Grace mellé, mire szinte rémülten kapta fel a fejét.

- Cameron, menj el, kérlek! Egyedül akarok lenni! -  Hangja szinte már könyörgő volt.

- Nem hagyhatlak itt – feleltem határozottan.

- Kérlek! Csak menj el, mintha nem láttál volna semmit, kérlek, hagyj egyedül! – Egész teste remegett, mint a nyárfalevél. Patakokban folytak a könnyek az arcán. Bolond lettem volna, ilyen állapotban magára hagyni, még valami őrültséget csinált volna. Óvatosan magam felé fordítottam az arcát, hogy a szemembe nézzen.

- Mond el, mi történt – kértem gyengéden. – Jason tett veled valamit? – Nem tudtam türtőztetni magam, tudni akartam, hogy az a gyökér csinált-e valamit. Megrázta a fejét.

- Haza kell mennem! – Egy szemvillanás alatt felállt, de lábai alig bírták el. Megbotlott, és el is vágódott volna, ha meg nem ragadom a derekát. Egy mozdulattal magamhoz rántottam, és átöleltem. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha el akarna taszítani magától, de aztán feladta. Vékony karjait a felsőtestem köré fonta, arcát a mellkasomhoz nyomta. Tenyereim a hátára simultak, és úgy öleltem magamhoz, mintha az életem múlna rajta.

- Elmondod végre, mi a baj?

- Meghalt – szipogta. Még szorosabban öleltem magamhoz, bár fogalmam sem volt, kiről beszélhet.

- Kicsoda? – Szívem vadul kezdett verdesni a mellkasomban. Megőrjített a tudat, hogy lemaradtam valamiről.

- Olivia öngyilkos lett. Megölte magát.

- Cica, miről beszélsz? – Az álla alá csúsztattam a kezem, hogy felemeljem a fejét. – Honnan veszed ezt?

- Ethan nemrég telefonált, hogy még tegnap este végzett magával. – Elcsuklott a hangja. Tudtam, hogy nem maradhat itt tovább, de nem is én vagyok az, akire most szüksége van. – Nekem tudnom kellett volna. Segítenem kellett volna neki. Észre kellett volna vennem a jeleket, a legjobb barátnője vagyok, nekem tudnom kellett volna, hogy ekkora a gond, de annyira boldog voltam, hogy láthatom, hogy nem vettem észre. Az a sok búcsúzkodás azért volt, mert tudta, hogy többet nem látjuk egymást. Nem egyszerűen meglátogatni jött, hanem elbúcsúzni. El akart köszönni, mielőtt megteszi. Tudnom kellett volna. – Könnyei ismét előtörtek, minden egyes szavával magát hibáztatta barátnője haláláért.

- Cica, nyugodj meg! – próbáltam csitítani, de egyre csak azt magyarázta, mit rontott el. Mindenért saját magát okolta. – Grace, állj le! Nem a te hibád! Grace, figyelj rám! – Két tenyerem közé fogtam az arcát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Nem tehettél érte semmit, nem akadályozhattad meg! Amit tett, egyedül az ő döntése volt. Ismert téged, pontosan tudta, hogy kell viselkednie ahhoz, hogy ne fogj gyanút. Nem akarta, hogy bűntudatod legyen.

- Korábban kellett volna cselekednem. Gyakrabban kellett volna vele beszélnem!

- Minden bizonnyal szándékosan nem keresett téged. Tudta, ha gyakrabban beszéltek, még a végén rájössz, mit tervez. Cica, értsd meg, hogy nem tehettél semmit! – Bármennyire is próbálkoztam, nem hitt nekem, ide már másra volt szükség. Megragadtam a vékony csuklóját, és a parkoló felé húztam. Figyelmesen felerősítettem rá a bukósisakot, majd felpattantam a motoromra. A meglepetés csak akkor ért, amikor minden szó nélkül elhelyezkedett mögöttem, és átkarolt. Nem kérdezte, hova megyünk, vakon megbízott bennem. Tudtam, hogy egyedül az édesapja teheti rendbe a kusza gondolatait, így a kávézó felé vettem az irányt. Alighogy leparkoltam, már a járdán is volt. Felém nyújtotta a sisakot, és a bejárat felé fordult. Szinte úgy rontott be az ajtón, én pedig szorosan mögötte haladtam.

- Kicsim, mit keresel itt? – kérdezte meglepődve Mr. Wright. Arcára aggodalom ült ki. – Kicsim? – Villámgyorsan ugrott ki a pult mögül, hogy lányához siessen. Grace apja védelmező karjaiba vetette magát, és ismét sírni kezdett. Angela mellém lépett.

- Mi történt?

- Olivia öngyilkos lett – mondtam. Angela elsápadt, keze megremegett, miközben Grace felé pillantott.

- Édes istenem, hogy történhetett ez? Szegényem!

A kávézóban lévő néhány vendég némán figyelte az előttük zajló eseményeket, de senki sem szólt semmit. Néhányuk arcára részvét ült ki, mások csak nem értették, mi is történik. Percekig figyeltem, ahogy Grace apja karjai között zokog. Segíteni akartam neki, valahogy enyhíteni a fájdalmán, de tehetetlen voltam. Mr. Wright hangja térített vissza az önsajnálatból.

- Köszönöm, hogy elhoztad – hálálkodott. Olivia halálhíre őt is rettenetesen megviselte.

- Szívesen tettem – mondtam, miközben Grace felé pillantottam, akit Angela ölelt magához. – Segíthetek valamit? Esetleg beállhatok a pult mögé, ha gondolja.

- Nem szükséges, mára bezárunk. A lányom mellett van a helyem – felelt. – Elnézést, egy kis figyelmet kérnék, elnézésüket kell kérnem, de be kell zárnunk mára. Sajnálom. A számlát mi álljunk ezúttal, köszönjük a megértésüket. – A vendégek minden szó nélkül felkeltek, és az ajtó felé indultak. Néhányan részvétteljes arccal néztek Grace irányába, de nem mondtak semmit. Daisy és Oliver megígértették Mr. Wrighttal, hogy felhívja őket, ha bármire szükségük lenne. Angela pedig felajánlotta, hogy hazaviszi őket, mert egyikük sem volt abban az állapotban, hogy volán mögé üljön. Velük maradtam egészen addig, míg be nem zárták a kávézót, majd autóba nem ültek. Angela ugyan kérdezte, hogy hazavigyen-e, de eszemben sem volt ott hagyni a motoromat, és valakinek el kellett hoznia Grace holmiját is az iskolából. Útközben végig azon agyaltam, miért tehette Olivia. Grace ugyan említette, hogy eléggé gázos a helyzet a szüleivel, de nem gondoltam volna, hogy eddig is elfajulhatnak a dolgok. Épp leparkoltam a sulinál, amikor eszembe jutott a korábbi beszélgetésünk a raktárban. A szavai visszhangzottak a fejemben.

- Figyelj, azért jöttem hozzád, mert én nem segíthetek neki, nem leszek itt sokáig, és ahova megyek, onnan nem nyújthatok segítséget. Neked kell megtenned!

Tudnom kellett volna, hogy egy tinilány nem használ ilyen nagy szavakat. Észre kellett volna vennem, hogy valami nincs rendben, és elmondani Gracenek, aki talán megakadályozhatta volna. Talán, ha az agyam időben kapcsol, hogy nem normális, ha valaki ilyeneket mond, akkor még megmenthették volna. Gondolkodnom kellett volna, de túlzottan is lefoglalt a duzzogás Jason miatt. Nem vettem észre a jeleket, pedig kellett volna.

- Idióta barom! – korholtam magam. Mérgemben felrúgtam egy kukát, de cseppet sem éreztem magam jobban. Mostanra már minden bizonnyal mindenkinek feltűnt a hiányunk, így automatikusan az igazgatói felé vettem az irányt, de nem azért, hogy megkapjam a napi adag lecseszésemet, hanem mert tanácsra volt szükségem, és tisztázni akartam Grace helyzetét. Tőlem ugyan már megszokták, hogy ellógok néhány órát, de őt nem akartam bajba keverni.

- Már megint, Cameron? – Mr. Sullivannek még hátra sem kellett fordulnia, hogy tudja, én vagyok az, egyszerűen jó érzéke volt az ilyenhez.  – És ezúttal magaddal vittél valakit.

- Meghalt a legjobb barátnője. – Nem akartam kertelni, egyszerűen csak kimondtam a lógásomnak a fő okát. – Ezért vittem magammal.

- Nos… Ez esetben azt hiszem, hogy érthető – felelt. – Bár szólnod kellett volna, mielőtt bármit is teszel.

- Tudja, hogy előbb cselekszem, aztán kérdezek – vontam vállat.

- Azért jöttél, hogy ezt elmondd nekem?

- Nem…

- Miről akarsz még beszélni? – kérdően fordult felém.

- Mr. Sullivan, azt hiszem, Olivia tudatta velem korábban, hogy öngyilkos akar lenni. – Lehuppantam egy székbe, mert így kimondva sokkal borzalmasabbnak tűnt az egész, mint a gondolataimban.

- Olivia?

- Grace legjobb barátnője.

- Szóval önként vetett véget az életének… Rendben, akkor mondj el mindent részletesen, hogy megértsem, mire gondolsz! – utasított.

Mindenről részletesen beszámoltam az igazgatónak, mert képtelen lettem volna egyedül megküzdeni velük, bár ezt sosem ismertem be igazán.

- És most azt hiszed, hogy te megakadályozhattad volna? – kérdezte.

- Nem figyeltem oda eléggé – mutattam rá a nyilvánvaló tényre. – Egy lány nem beszél ilyeneket. Tudnom kellett volna, hogy valami gáz van. Szólhattam volna Gracenek, és talán ő tehetett volna valamit.

- Nem ismerted eléggé a lányt. Nem a te hibád, hogy végzett magával, Cameron.

- Nem? Valóban így lenne? Grace is ezt fogja mondani, ha tudatom vele?

- Ha jól értelmeztem, te összesen néhány alkalommal láttad a lányt, és nem is nagyon beszélgettetek – magyarázta. Néhány másodpercig elgondolkodtam, majd bólintottam. – Akkor azt javaslom, hogy egy kicsit hagyd ülepedni a dolgot, és ne mondj semmit Gracenek. A jelen helyzetben nem segítene neki a gyászban, mindenkinek jobb lesz, ha csak később említed meg.

Cseppet sem értettem vele egyet, de elfogadtam az álláspontját, és megígértem, hogy át fogom gondolni. Szívem szerint azonnal elmondtam volna neki, de valahogy mégsem vett rá a lélek. Mikor meghallottam, hogy csengetnek, Rebecca keresésére indultam, akinek halvány lila gőze nem volt, hova tűnt a barátnője.

- Micsoda? – kiáltott fel. – Meghalt?

- Igen – bólintottam. – Szüksége van most rád és Jasonre is.

- Jason? – szinte meglepődött. – Ó igen, persze. Szólok majd neki. – Túlságosan is bizonytalan volt a szokásos stílusához képest, de nem álltam le vele vitatkozni ezen. Grace nem maradhat egyedül.

- A cuccait viszont elvinném – mondtam. – Talán szüksége van belőle valamire, és amúgy sem lenne több órám.

- Rendben – felelt, majd intett, hogy kövessem. Cseppet sem lepődtem meg, hogy Becca pontosan tudta Grace szekrényének a kódját, és azzal sem árulok el nagy titkot, ha beismerem, én magam is tudtam volna a kombinációt, de nem szerettem volna elárulni magam előtte. – Itt van minden. Megmondanád neki, hogy amint tudok, benézek.

- Természetesen – bólintottam, és hátat fordítottam.

- Cameron? – A vállam fölött visszanéztem. – Talán Gracenek nem csak Jasonra és rám van szüksége.

Megpróbáltam egy mosolyt magamra erőltetni, de nem hiszem, hogy sikerült. Mindenestre magam mögött hagytam Rebeccát, aki talán választ várt volna tőlem, de csak csendben elvonultam.

Az első gondolatom az volt, hogy átadom Becca üzeneteit, és egyszerűen hazamegyek, de mikor Mr. Wright megjelent az ajtóban, egyszerűen képtelen voltam csak úgy beadni a cuccot, és elrohanni.

- Elhoztam Grace holmiját az iskolából – kezdtem, és átnyújtottam a táskát. – Rebecca pedig be fog ugrani valamikor, illetve talán Jason is.

- Rendben – bólintott. Bármennyre is próbált erősnek tűnni, őt is nagyon megviselte Olivia öngyilkossága. - Köszönöm.

- Grace hogy van? – képtelen voltam befogni a számat, túlzottan érdekelt, mi van vele. A fenébe is!

- Egyedül szeretett volna lenni egy kicsit, de nem hiszem, hogy jó ötlet most magára hagyni – magyarázta. – Nagy kérés lenne, hogy felnézz hozzá? Tudom, az utóbbi időben kicsit viharos volt a kapcsolatotok, de talán…

Meg sem vártam, hogy végigmondja. – Természetesen. – Mr. Wright arcán megnyugvás suhant át, és kitárta az ajtót, hogy bemehessek. Akaratlanul is izgatottság lett úrrá rajtam, ahogy haladtunk felfelé a lépcsőn. Még sosem voltam Grace szobájában, és tudom, hogy ebben a helyzetben rendkívül helytelen volt, hogy elkalandoztam, de túlzottan is sok minden volt a fejemben ahhoz, hogy kontrollálni tudjam az agyamat.

Mr. Wright megtorpant egy ajtó előtt, innen tudtam, hogy célegyenesben vagyunk. Óvatosan bekopogott. – Kicsim, szabad?

- Persze – erőtlen szipogással vegyített vékonyka hang szólalt meg odabentről. Legszívesebben vadul feltéptem volna az ajtót, és rohantam volna Hozzá, hogy a karomba zárhassam, és megnyugtassam. Mély levegőt vettem, mielőtt a kilincsért nyúltam volna. Mr. Wright megveregette a vállamat, majd magamra hagyott. Lassú mozdulatokkal nyitottam csak be. Igyekeztem nem túlzottan bámulni minden egyes apró tárgyat, amit a szemem felfogott. Gracere kellett koncentrálnom, akit még sosem láttam ilyen rossz állapotban. Csupán néhány rövid óra telhetett el azóta, hogy megtudta, mi történt, mégis úgy nézett ki, mintha legalább napok óta nem mozdult volna ki az ágyából. Kócos hajjal, hatalmasra nyílt kisírt szemekkel meredt rám, de nem szólt semmit. Becsuktam magam mögött az ajtót, és felkészültem arra is, hogy azonnal kihajít a szobájából, de továbbra is csak nézett rám. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy ilyennek kell látnom, és még csak nem is segíthetek rajta. Lassú léptekkel közelítettem felé, de ő még csak el sem fordította a tekintetét rólam. Egyenesen lyukat égetett belém a nézésével. Minden bizonnyal megdöbbentette, hogy itt vagyok, de nem volt benne annyi erő, hogy elzavarjon.

- Hogy érzed magad? – Istenem, hogy lehetek ekkora idióta. Minden bizonnyal pocsékul van. Most veszítette el a legjobb barátnőjét. Mégis mit gondoltál, Cameron? Idióta vadbarom! Hiába korholtam magam, nem jutott más eszembe, amivel elindíthattam volna ezt a beszélgetést. Láttam, ahogy szóra nyitja a száját, de ajka megremegett, és egy újabb könnycsepp gördült le az arcán. Ez volt az a pillanat, amikor valami megtört bennem, és minden további nélkül átszeltem a kettőnk között lévő távolságot, leültem az ágyára, és szorosan magamhoz öleltem. Úgy szorítottam, mintha ezzel elűzhetném a fájdalmát. Először arra számítottam, hogy talán eltaszít magától, de belém kapaszkodott, arcát a mellkasomhoz szorította, könnyei a pólómra folytak. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire végre összeszedte magát annyira, hogy kibújjon a karajaim közül.

- Miért vagy itt? – kérdezte.

- Nem nyilvánvaló? – Kérdésre kérdéssel felelni, ez volt a mániám. Megadóan sóhajtott. – Tudni akartam, hogy érzed magad. Illetve tudatni szerettem volna veled, hogy Rebecca később be fog nézni.

- Voltam már jobban is – felelt őszintén. – Egyszerűen nem fér a fejemben, hogy tehette ezt. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni a döntését.

Óvatosan az álla alá csúsztattam két ujjamat, és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. – Nem a te hibád, Grace! Nem tehettél semmit. Eldöntötte, hogy ezt fogja tenni, és senki nem akadályozhatta meg. Bele kell törődnöd!

- Mi van, ha nem akarok beletörődni, nem akarok azzal a tudattal együtt élni, hogy a legjobb barátnőm meghalt.

- Muszáj lesz – mondtam őszintén. – Túl fogod élni, Grace, ebben biztos vagyok.

- Miért bízol ebben ennyire?

- Mert ismerlek.

Láttam rajta, hogy meg akar szólalni, de végül nem szólt egy mukkot sem. A következő egy órát azzal töltöttem, hogy beledumáljak némi kaját Grace gyomrába. Hajthatatlan voltam, és addig pofáztam, míg végre neki nem állt enni. Időközben Jason is felhívta, de Grace nemes egyszerűséggel megkérte, hogy ne látogassa meg, ugyanez volt a helyzet Rebecca esetében is. Őt azonban tovább kellett győzködni.

- Becky, Cameron itt van velem, nem vagyok egyedül – mondta egészen halkan, de lehetetlen volt, hogy ne halljam. – Minden rendben lesz.

Árgus szemekkel figyeltem, ahogy Grace az utolsó falat vacsoráját is el nem tüntette. – Szeretnéd, hogy maradjak?

- Igen – bólintott. Valamilyen oknál fogva abban reménykedtem, hogy azonnal kapni fog az alkalmon, és elküld, de nem tette.

- Talán lepihenhetnél egy kicsit – javasoltam. Bebújt a takarója alá, majd várakozóan nézett rám. Úristen Cameron, mibe keveredtél? Nem gondoltam át ezt a „maradjuk Graceszel dolgot”. Csiga tempóban tettem az ágya felé néhány lépést. A tudat, hogy rövid időn belül nagyon közel leszünk egymáshoz, felpezsdítette az érzékeimet. Iszonyat lassan bújtam ki a cipőmből, hogy időt nyerjek magamnak.

- Nem muszáj velem maradnod, ha nem kényelmetlenül érzed magad.

Hogy én? Kényelmetlenül? Azért mert egy lány mellett kell feküdnöm, na azt már nem! Erőt vettem

magamon, és bebújtam mellé a takaró alá. A legnagyobb meglepetés csak akkor ért, amikor közelebb húzódott hozzám. A pillanat, amire vártam. Grace a karjaim között zuhant mély álomba, én pedig csak néztem, ahogy egyenletesen emelkedik, majd süllyed a mellkasa, miközben azon agyaltam, miként fogom elmondani neki az Olivia ügyet.