12. fejezet / Grace

Sziasztok!
Megérkezett a 12. fejezet is. Ezúttal nem lett olyan hosszú, de a következő fejezetek ígérem, hosszabbak lesznek. Remélem, néhányan szántok rá egy kis időt, hogy elolvassátok. A véleményeket szívesen fogadom. Jó olvasást!
Puszi: Lena

12.

„Honnan jött ajtómba hívatlan e bánat?

Még átlépem egyszer az üres szobákat,

mint ki ottfelejtett valamit, a szemnek

téveteg tüzével csöndes búcsút intek.”

 - Adam Bernard Mickiewicz

Grace

Hétfő reggel rossz érzésekkel ébredtem. Újra és újra a telefonomra pillantottam, üzent-e valamit Olivia, de a tegnapi sms óta nem érkezett újabb értesítés. Késő este ugyan felhívott minket, hogy részletesen is elmesélje, miként zajlott a nagy beszélgetés az anyjával, de azóta nem hallottam felőle. Apa szerint csak túlzottan is aggódom érte, és meg kéne nyugodnom, de egyszerűen képtelen voltam rá. A reggelimhez is alig nyúltam, mert úgy éreztem, minden egyes falat megakad a torkomon.

- Kicsim, enned kell valamit! – szólalt meg Apa. – Minden rendben van Oliviával. Nem kell aggódnod!

- Rossz érzésem van – mondtam.

- Ha szeretnéd, felhívhatod.

- A végén még azt fogja hinni, hogy kételkedem a szavaiban – magyaráztam. – Megpróbálok, nyugton maradni délutánig.

- Rendben, de most egyél! – parancsolt rám Apa. Néhány falatot sikerült legyűrnöm végül, de csaknem üres gyomorral indultam el az iskolába. Ujjaim folyton a telefonom billentyűzetén pihentek. Nagy volt a késztetés, hogy írjak egy rövid üzenetet barátnőmnek, hogy felébredt-e már, vagy hogy érzi magát, de tudtam, hogy vissza kell fognom magam. A zsebembe mélyesztettem a készüléket, és az előttem álló napra összpontosítottam. Annyira koncentráltam, hogy észre sem vettem Jason közeledését. A szekrényemnél álltam, amikor hirtelen átölelt hátulról. Megremegtem az érintésétől, egyszerűen még nem szoktam hozzá.

- Minden rendben? – kérdezte bűnbánóan. – Túl sok volt neked? Nem muszáj a suliban is mutatni mások előtt, hogy együtt vagyunk, nem gond, ha nem…

- Nem erről van szó – vágtam közbe. – Csak egyszerűen hosszú volt a hétvégém, és fáradt vagyok. – Igazság szerint szinte semmit nem aludtam, mert folyton Olivián járt az agyam. Folyton vele voltam, és nem volt időm még Jasonnek sem elmondani, mi a helyzet. Azonban most alkalmam nyílt volna rá, hogy megosszam vele az egészet, mégsem vitt rá a lélek. Valami visszatartott.

- Jól érezted magad a barátnőddel?

- Igen, fantasztikusan – mosolyogtam. Jobban mondva vicsorogtam, de ez Jasonnek egyáltalán nem tűnt fel, amiért most hálás is voltam.  Még nem igazán ismertük egymást, hogy észrevegyük, mikor változik meg a másik hangulata. Így nem kellett magyarázkodnom, se kéretlen kérdésekre válaszolnom. Jason boldogan mesélt a családjával töltött hétvégéről, de csak annyira emlékszem, hogy megígértette velem, hogy legközelebb vele tartok, mert a családja szeretne megismerni.

Első szünetben végre sikerült egy kis levegőhöz jutnom, mert Jason edzésen volt, Rebeccát pedig mintha elnyelte volna a föld. A szekrényemben pakolásztam, amikor hirtelen feltűnt Cameron. Egy pillanatra elállt még a lélegzetem is, ennek a srácnak nincsenek rossz napjai, mindig ilyen tökéletesen néz ki?

- Hol a barátnőd? Máris hazament? – kérdezte. Lazán a szekrényeknek támaszkodott.

- Csak nem felkeltette az érdeklődésedet? – gúnyolódtam. – Figyelmeztetni fogom, hogy maradjon távol tőled.

- Hát kilométerek választanak el minket, nem lesz nehéz – felelt.

- Ha minden jól megy, nem sokáig – magyaráztam. Kérdően nézett rám, amivel jelezni szerette volna, hogy folytassam. – Hozzánk fog költözni. – Ő volt az első ember, akinek elárultam, mégsem volt miatta bűntudatom.

- Miért? A szüleivel mi a helyzet?

Nagyot sóhajtottam, mert ebből már nem fogok tudni kimászni minden magyarázat nélkül. – Nem éppen szülőknek valók.

- Nagy a gond? – Aggodalom és együttérzés vegyült a tekintetében.

- Eléggé – ismertem be. – De minden rendben lesz, ha hozzánk költözik. – Ezt inkább a magam megnyugtatására mondtam, mintsem Cameronnak. – Mert rendben kell lennie, nem igaz?

Olyan hirtelen mozdult, hogy a szemem fel sem fogta. Két keze közé fogta az arcomat, és kényszerítette, hogy nézzek rá. – Minden rendben lesz, Grace. Ott leszel neki, és rendbe fog jönni.

Nagyot nyeltem, ahogy megéreztem, milyen közel is vagyunk egymáshoz. Szívem hevesen kezdett verni, gyomromban táncra perdültek azok a rohadt kis pillangók. Lábam megremegett, de próbáltam leplezni, nehogy Cameronnak is feltűnjön, hogy hatással van rám az érintése. Azonban a varázslat megtört, ahogy ellépett előlem, és magamra hagyott. Akaratlanul is megnyugvás söpört végig a testemen, valahogy lecsillapodtak a bennem tomboló érzések. Második órán végre sikerült figyelnem is, és ezt csakis Cameronnak köszönhettem. A nap hátralévő részében sikerült nem folyton Oliviára gondolni, de ebédszünetben ismét visszatértek azok a sunyi kis érzések, amik nem hagytak békén. Rebecca vidáman csevegett valamiről, de őszintén szólva egyáltalán nem figyeltem. Folyton a mobilomat nézegettem, Apa hívását vártam.

- Mi a gond? – kérdezte Becky egy idő után. – Nem is figyelsz rám.

- De igenis figyelek.

- Jó, miről beszéltem az előbb? – nézett kérdően felvont szemöldökkel. Természetesen fogalmam sem volt, így csak bocsánatkérően néztem rá.

- Sajnálom… Nem aludtam valami jól, fáradt vagyok.

- Biztos csak ez a baj?

- Nem – feleltem. Belekortyoltam a narancslevembe, épp visszatettem az asztalra, amikor rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. Arra számítottam, hogy végre Apa lesz az, hogy sikerült mindent elintéznie, de ahogy a képernyőre pillantottam, teljesen megfagytam. Remegni kezdett a kezem, mert tőle egyáltalán nem vártam hívást.

- Minden oké? Ki az?

- Ethan – mondtam. Első gondolatom az volt, hogy fel sem veszem, hanem inkább figyelmen kívül hagyom a hívását, de egy belső hang azt súgta, ez helytelen döntés lenne. Megnyomtam a hívás fogadása gombot, és a fülemhez szorítottam a telefont.

- Igen?

- Grace?

- Ethan, minden rendben?

- Nem, beszélhetnénk?

- Várj egy percet! – utasítottam. Alig hallottam valamit a szavaiból a zaj miatt. Intettem Rebeccának, hogy kimegyek a folyosóra. Néhány másodperc alatt áthaladtam az egész ebédlőn, odakint csak néhány diák lézengett. A szekrényeknek támaszkodtam. – Itt vagyok, miről van szó?

- Tudom, hogy én vagyok az utolsó ember, akivel beszélni akarsz, de azt akartam, hogy tőlem tudd meg – kezdett bele. Szomorúan csengett a hangja. Szívem vad dübörgésbe kezdett, tartottam tőle, hogy nem is fogom hallani, mit fog mondani. – Annyira sajnálom, Grace!

- Ethan? Mi a fenéről beszélsz?

- Oliviáról – felelt. – Tegnap este meghalt… Öngyilkos lett, Grace, annyira sajnálom!

Tisztán értettem Ethan minden szavát, de agyam nem volt képes felfogni a kapott információt. A legjobb barátnőm meghalt! Nem! Ez csak valami rossz tréfa lehet. – Nem hiszek neked!

- Bárcsak ne lenne igaz, a fenébe is Grace, sosem lennék képes ilyet kitalálni.  Az édesanyja reggel talált rá. Azt mondta, hogy a hétvégét veled töltötte.

- Igen, és úgy tűnt minden rendben van. – A könnyek apró patakokként folytak végig az arcomon. - Boldognak tűnt.

- Nem vettél rajta észre valami különöset? Nem viselkedett máshogy?

- Szerinted, ha tudtam volna, hogy mire készül, nem próbáltam volna megakadályozni? – Kiabáltam. Néhány diák döbbent arccal fordult felém, de nem törődtem velük. A fájdalom apró szilánkokként szurkálta a szívemet.

- Nem azt mondom… Csak tartottátok a kapcsolatot, és veled töltötte az utolsó napjait.

Nem bírtam tovább hallgatni, kinyomtam a hívást, és a zsebembe mélyesztettem a telefont. A folyosó hirtelen túl szűknek tűnt, nem kaptam levegőt, ki kellett jutnom innen. Nem törődve a kérdő pillantásokkal, végigrohantam az egész iskolán, és kirontottam az épületből. Elrohantam Cameron és a dohányzó haverjai mellett, Ryan füttyögetett, Darren nevemet kiabálta, de nem voltam abban az állapotban, hogy reagáljak rájuk, egyedül akartam lenni. Egészen a lelátóig futottam, ott aztán összerogytam, és zokogásban törtem ki.