42. fejezet / Grace

Sziasztok!
Mint ahogy azt látjátok, kicsit rendszertelenül érkeznek az új részek. Ennek több oka is van, de előbb-utóbb eljutok odáig, hogy kitegyem az új részt.
Egyelőre úgy néz ki, hogy 50 részes lesz a blog, de ez még nem teljesen biztos.
Mindenesetre itt az új fejezet.
Jó olvasást!
Lena

42.

„Rengeteg minden meg tudja törni az embert, ha nincs, amibe kapaszkodjon.”

 - Katja Millay

Grace

Rémségesen hosszú napok voltak a hátam mögött. A rendőrség újra és újra ugyanazokat a kérdéseket ismételgette, miközben Cameron ártatlanul sínylődött a rácsok mögött. A vezető nyomozó többször is próbált rászedni minket, hogy én vagy Cam bármelyik barátja olyan vallomást tegyen, amiben ott rejtőzik a Brown fiú – ahogy ő mindig is emlegette - bűnösségének gondolata. De nem járt sikerrel. Senki sem vallott ellene a szerettei közül. Miért is tettük volna, ha mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy ártatlan. Délelőtt egy csapat rendőr dúlta fel a szobámat, majd a Cameron által rendbe hozott próbatermemet is. Úgy gondolták, hogy az igazi gyilkos fegyvert a mi házunk falai között kell keresni. Hol máshol rejtené el a gyilkos fegyvert, mint a barátnője házában. Abszurd! Annak a gyanúja is felmerült, hogy Apa vagy én bűntársak voltunk.  Ez volt a hab a tortán! Alaptalanul vádaskodott a rendőrség. Samantha, Cameron új ügyvédje pedig taktikát váltott. Igyekezett aláásni a bizonyítékokat, amikről egy szót sem ejtettek előttünk a rendőrök. Ezért is mindannyian úgy gondoltuk, hogy semmi sincs a nyomozók kezében, de mivel nincs más gyanúsított, Cameront akarják felelősségre vonni.

Minden vágyam az volt, hogy legalább láthassam Cameront, de megtiltották, hogy bemenjek hozzá. Tulajdonképpen Cam tiltotta meg. Nekem pedig tiszteletben kellett tartanom az elhatározását, miszerint nekem távol kell maradnom a rendőrségtől. Tehetetlennek éreztem magam. Folyton rohangáltam ide-oda, hogy kiderítsek végre valamit. Állandóan a telefonon lógtam, hogy megtudjam, történt-e valami előrelépés. Azonban a válasz mindig ugyanaz volt. „Sajnos nem”. Egyhelyben totyogtunk napok óta. Susan nemrég felhívott, hogy menjek át hozzájuk, mert beszélni szeretne valamiről.

Csengetés nélkül léptem be a házba. Ekkora már mindenki hozzászokott állandó jelenlétemhez.  Susan a nappaliban ült, mindenfelé lapok hevertek előtte. Szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek. – Hogy érzed magad? – Helyet foglaltam mellette, tenyeremet a kézfejére simítottam. Hülye kérdés volt, elismerem, de nem tudtam mást mondani.

- Olyan mintha újra kellene élnem azt, amikor Henryt börtönbe zárták – ismerte be. – Végelláthatatlan hosszú kihallgatások, rendőrök a ház körül, házkutatások. Sosem lesz vége. - Magamhoz öleltem, és hagytam, hogy kisírja magát. Legszívesebben én is engedtem volna a könnyeimnek, de nem tehettem, legalábbis még nem. Erősnek kellett lennem, és támogatni a szerelmem családját. – Mik ezek? – kérdeztem az asztalon lévő iratokra pillantva.

- Henry temetését intézem. A rendőrség kiadta a holttestét a hullaháznak, és engedélyezték a temetést. Nem gondoltam volna, hogy ezzel nekem kell még törődnöm, de nincs más, aki megtenné.

- Szükséged van segítségre?

- Nem akarlak belerángatni.

- Nyakig benne vagyok már így is – vontam vállat, de egy cseppet sem bántam. Szinte már a család részének éreztem magam, és kötelességemnek tekintettem, hogy segítsek nekik, amiben csak tudok. A délután nagy részét ezért is a temetkezési vállalkozónál töltöttük Susannal. A legapróbb részletekig letárgyaltuk a temetést. Susan próbálta minél későbbre tenni, hogy Cameron is ott lehessen, de félő volt, hogy nem engedik ki addigra sem. Délutánra még inkább erősödött bennem a késztetés, hogy meglátogassam végre Cameront, de továbbra sem engedtek volna be hozzá, így megpróbáltam elfoglalni magam. A kávézóban tevékenykedtem iskola után, majd vártam a csodára. Napok óta arra a bizonyos villámcsapásszerű meglepetésre vártam, ami majd megváltoztat mindent. Újabb vendég érkezett. Nagyot sóhajtottam, kelletlenül az asztalhoz cammogtam, és gépiesen szólaltam meg.

- Üdvözöljük nálunk. Mit hozhatok? – Erőltetett vigyorgás, megjátszott kedvesség. Pipa.

A férfi rám mosolygott. Fogsorának látványától a hideg is kirázott. Az utóbbi időben egészen paranoiássá váltam. Mindenkiben azt kerestem, vajon mit követhetett el, mit akar eltitkolni? Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle az efféle gondolatokat, és a feladatomra koncentráljak, ami ebben az esetben abban merült ki, hogy kivigyek egy csésze kávét és egy habos sütit.

- Elnézést kisasszony – fogta meg a kezemet, ahogy távozni akartam. – Tud valamit erről az ügyről, amiről az egész város beszél? Állítólag gyilkosság történt.

Pincérnő vagyok, és nem egy pletykafészek. Pillanatok alatt felment bennem a pumpa, dühösen villant a szemem a férfire. Azonnal vette a lapot, és gyorsan elvette a kezét. – Bocsánat, nem akartam tolakodó lenni.

- Az egész ügy egy félreértés – mondtam, és ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket. Valami azonban mégsem hagyott nyugodni. A fickó túlzottan is kíváncsinak tűnt az üggyel kapcsolatban.

- Min tanakodsz, kicsim? – kérdezte Apa néhány órával később. Mindketten a kanapén ültünk, Lucky a lábam előtt hevert, a háttérben valami betelefonálós műsor ment éppen.

- Volt egy férfi a kávézóban… Az ügy után érdeklődött. Korábban még sosem láttam itt – magyaráztam.

- Lehetséges, hogy csak átutazó.

- De akkor miért érdekli az ügy?

- Talán egy újságíró.

- Fura tetoválásokkal a karján? – néztem rá kérdően. Persze, nincs kőbe vésve, hogy egy újságíró karját nem boríthatják különféle színes minták, de valahogy nem állt össze a kép. Végül arra jutottam, hogy túlságosan is beleéltem magam a nyomozósdiba, és mindent meg szeretnék tenni, hogy Cameron kint legyen végre.

***

Hiába teltek a napok, hiába dolgozott mindenki az ügyön, Cameron még nem volt szabad. Továbbra is a börtön rácsai tartották fogva. Fogalmam sem volt, mit érezhet most. Egy olyan gyilkosságért bűnhődik, amit nem ő követett el. Kezdtem megőrülni. A tükör előtt állva döbbentem rá, hogy mennyire fáradtnak nézek ki. Szemeim alatt fekete körvonalak éktelenkedtek, kialvatlan voltam, alig ettem az elmúlt napokban. Hiába győzködtek, hogy össze kell szednem magam, már nem voltam rá képes. Vészjósló gondolatok, jövőképek lebegtek a szemem előtt.

- Kicsim, indulhatunk? – lesett be Apa a szobába. Hátrafordultam, és összeakadt a tekintetünk. Gyűlöltem a temetéseket, mindegyik azt a napot juttatta eszembe, amikor Anyától végleg búcsút vettünk.

- Persze – bólintottam.

- Biztos vagy benne?

- Igen, ott akarok lenni mindenképp – mondtam.

Wildebay temetője a város szélén helyezkedett el. Mikor megérkeztünk már kisebb csoport állt a sír mellett. Senki sem számított túl nagy tömegre, de mindenki ott volt, aki fontos. Mindenkit, kivéve egy valakit. Cameron nem lehetett ott az apja temetésén. Hiába a sok kérvény, tárgyalás, még Samantha sem tudta elérni, hogy kiengedjék erre a rövid időre. Pedig mindenbe beleegyeztünk, de mindhiába. Két rendőr, nyomkövető. A nyomozók hajthatatlanok voltak. Ezért most ott álltunk a sír körül a legközelebbi ismerősökkel Cameron nélkül. Próbáltam nem Anya temetésére gondolni, és elűzni a könnyeimet, de a szertartás felénél eltörött a mécses. Potyogtak a könnyeim. Oldalra pillantottam. Az egyik fa árnyékában megbújt egy fekete ruhás férfi. Első ránézésre nem volt ismerős, de Ő volt az, a férfi a kávézóból. Talán ismerte Cam apját? Mi van, ha pont a börtönből ismerik egymást? Korholtam magam, amiért egy temetésen is nyomozni próbálok, de ez volt az egyetlen kiút számomra. Tennem kellett valamit azért, hogy visszakapjam a szerelmemet.

- Apa, mindjárt visszajövök – motyogtam, és a temető árnyékos része felé indultam. Reméltem, hogy ott lesz még a pasi, mert nem szerettem volna elszalasztani, hogy valamit megtudjak.

- Ügyesen kiszúrtál – szólalt meg egy mély hang a hátam mögött. Azonnal megpördültem, és a férfire néztem.

- Ismerte őt?

- Igen – bólintott.

- Azért utazott csak ide, hogy részt vegyen a temetésén?

- Nem – felelt. Meg kell mondjam, nem volt valami bőbeszédű fickó, és dühítettek a válaszai.

- Hanem?

- Dolgom akadt errefelé – mondta. „Könnyed” beszélgetésünk itt fordult más irányba. Hangja még inkább elkomorult, szinte néhol már fenyegető volt. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele, de nem mertem következtetni, csak a saját paranoiámnak tudtam be hogy ilyen fura elméleteket gyártok.

- Rendben… Tudta, hogy ide fogok jönni, ugye?

Felnevetett. – Igen. Okos lánynak tűnsz

- Okos lánynak? Mihez vagyok okos?

- Sok mindenhez, Grace – kacsintott. Hátrébb léptem. – Nem foglak bántani. Csak szerettem volna tudni, hogy Cameron jól van-e?

- Nem tudom, nem mehetek be hozzá a börtönbe – mondtam. – Ismeri Cameront?

- Személyesen még egyszer sem találkoztam vele.

Kezdett ez az egész különös lenni. Érdeklődött Cameron után, holott még sosem látták egymást. Érdekes. Próbáltam nem arra gondolni, hogy ennek a férfinek bármi köze is van az ügyhöz, de nem ment. Az agyam hátsó szegletébe beköltözött egy gondolat, amit nem tudtam kiűzni onnan, bármennyire is erőlködtem.

- Még találkozunk, Grace! – intett felém, majd elindult a temető egyik kijárata felé. Követnem kellett volna? Vagy legalább a nevét megkérdezni? Utólag visszagondolva, az minden bizonnyal sokat segített volna, ha legalább tudom a nevét.  

Kifelé menet még elgondolkodtam egyszer a dolgon, de végül arra jutottam, hogy csak nagyon ki akarom hozni Camet onnan. A kocsik felé tartva észrevettem, hogy valami nincs rendben. Grant szorosan magához ölelte Susant, Angie és Apa pedig tanácstalanul néztek össze. Samantha szinte rémült arccal állt közöttük. Mi történt? Sajnálkozó arccal pillantottak rám. Tudtam, hogy baj van, de nem is sejtettem mekkora.

- Mi folyik itt?

- Cameront átszállították.

- Hova?

- Egy megyei börtönbe – felelt Apa. Pont időben lépett mellém, így megakadályozhatta, hogy a földre rogyjak. A karjába omlottan, és sírni kezdtem. Az átszállítás nem jelentett jót. Onnan sokkal nehezebb lesz majd kihozni Őt, mint eddig. Ott lebegett a szemem előtt a jövő, hogy talán sosem látom viszont szerelmemet anélkül, hogy rácsok választanának el minket.