Sziasztok!
Megérkeztem a 14. fejezettel, ami ezúttal hangulatban egészen más lett, de ígérem, hogy a következőkben ismét vissza fog térni a humor és a vidámság is.
Jó olvasást kívánok!
Puszi: Lena
14.
„Zöld csillag kihunyt az égen,
A csónak partot ért,
Hideg csendben fekete minden,
Legyen az álmod szép.”
- P. Box
Grace
Olyan érzés volt, mint amikor kiszívnak minden levegőt egy
helyiségből. A tüdőm parancsba adta, hogy lélegezzek, de képtelen voltam rá.
Minden egyes percben azt éreztem, hogy újra és újra össze fogok törni, ha
kilépek a szobám ajtaján. Napok óta szinte ki sem mozdultam a négy fal közül.
Apa ugyan több kísérletet is tett rá, hogy felrázzon a gyászból, de egyre
mélyebbre süllyedtem. Nagy meglepetésemre Cameron is sok időt töltött velem.
Órák hosszat képes volt ülni az ágyam szélén anélkül, hogy akár egy szót is
mondott volna. Csak nézett rám részvétteljes arccal, ami még inkább fájdította
az amúgy is darabokban heverő szívemet. Mégis hálás voltam neki, amiért nem
hagyott magamra. Mind közül a mai nap ígérkezett a legrosszabbnak, még nem voltam
rá felkészülve. Szurkoltam azért, hogy ne jöjjön el a reggel. Imádkoztam, hogy
a Nap még véletlenül se kelljen fel, de mindhiába. Sugarai áttörtek a sötétségen,
és fénnyel árasztották el a szobámat. Odakintről csicsergő madarak lágy hangja hallatszott.
Máskor villámgyorsan pattantam volna ki az ágyból, hogy üdvözöljem az előttem
álló napot, de a mai nap más volt. Végtagjaim tiltakoztak a mozgás ellen még
akkor is, amikor a fürdőszobába mentem. Szándékosan szöszmötöltem el a
zuhanyzással. Időt akartam nyerni magamnak, hogy összeszedhessem magam annyira,
hogy ne essek össze az autó felé menet. Igyekeztem még véletlenül se belenézni
a tükörbe, mert nem akartam tudni, milyen szörnyen nézek ki. Már az is elég
volt, ahogy apa bámult rám. Magamra vettem a fekete egészruhámat. Kezem folyton
remegett a cipzár felhúzásánál, így folyton meg kellett állnom. A harisnyáról
pedig ne is beszéljünk. Kettő szakadt el, mire egyet sikerült normálisan
magamra rángatnom. Apa a nappaliban várt rám. A pillanat, amikor rám nézett, eszembe
juttatta anya temetését.
-
Indulhatunk? – kérdezte.
Csak
bólintani volt erőm. Torkomban akkora gombóc volt, hogy képtelen voltam
megszólalni. Mély levegőt vettem, mielőtt beszálltam volna az autóba. Legjobb
barátnőm temetése ugyan csak délután volt, de megígértük, hogy korábban ott
leszünk. Édesanyja külön szeretett volna velünk beszélni, én viszont látni sem
akartam őt. Tudtam, hogy milyen
helyzetbe hozta a saját lányát, és egyszerűen haragudtam rá azért, hogy nem vette
észre, mi történik Oliviával. Ha egy kicsit is foglalkozott volna vele, talán
még most is élne. A több órás úton egyikünk sem szólalt meg. Túlságosan
fájdalmas lett volna a beszéd. Mindketten ugyanarra tudtunk csak gondolni, miért tette ezt? Minden nap lejátszottam
azt a beszélgetést, amikor megkértem rá, hogy költözzön hozzánk. Belement, és
úgy tűnt örül is neki. Tudhattam volna, hogy nem lehet ez ilyen egyszerű. Vele
kellett volna mennem, amikor elmondja az édesanyjának, ott kellett volna lennem
vele. Mérgemben a műszerfalra csaptam. Apa hirtelen lefékezett. Aggódó tekintettel
fordult felém.
-
Kicsim, még visszafordulhatunk. Nem kell ott lenned, amikor a legjobb barátodat
eltemetik. Tudom, mennyire fájdalmas ez neked, nem kell…
-
Apa, de igenis kell – feleltem könnyeimmel küszködve. – Ott akarok lenni.
Ennyit megérdemel.
-
Biztos vagy benne? – Hatalmas tenyerével megérintette az arcomat. Testem
ordította a nem szócskát, de össze
kellett szednem magam. Mély levegőt vettem, és bólintottam. Apa még sokáig
nézett rám azokkal a hatalmas barna szemeivel, mire végre ismét gázt adott.
Néha éreztem, hogy rám pillant. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban képes lenne
megfordítani az autót, és visszahajtani Wildebaybe. Azt hittem, hogy az utazás
lesz a legrosszabb, de amikor átléptük szülővárosom határait, darabjaimra
hullottam. Patakokban folytak a könnyek az arcomon, miközben végignéztem az
ismerős házakon. A központi óratorony, ami mellett minden egyes reggel
elsiettem az iskolába tartva. A park, ahova minden délután kijártunk. A régi
iskolám épülete. Az udvarán játszó gyerekek boldog mosollyal az arcukon. Mind
arra emlékeztettek, aki voltam, és aki már soha nem leszek. Sejtettem, hogy
valaha vissza fogok ide térni, de legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna,
hogy Olivia temetésére utazom a városba. Ahogy befordultunk az utcájukba,
emlékképek rohanták meg az agyamat. Bármennyire is igyekeztem őket kirázni,
újra és újra megrohantak a kis rohadékok. Folyton megjelent előttem Olivia
boldogan mosolyogó arca, tisztán hallottam a nevetését, szavai visszhangzottak
a fülemben. Remegő ujjakkal nyitottam ki a kocsi ajtaját. A verandán néhány
ismerős arcot pillantottam meg, de mindegyikük hidegen hagyott. Senkit sem
akartam látni. Túl akartam lenni rajta, és hazamenni. Mrs. Miles jelent meg
néhány pillanattal később, nyomában egy fiatal férfivel, akit nem ismertem.
Rosszullét kerülgetett, félő volt, hogy még a temetés kezdete előtt összeesek.
Bármennyire is gyűlöltem ebben a pillanatban barátnőm édesanyját, hagytam, hogy
átöleljen.
-
Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta. – Kérlek, gyertek velem.
Végighaladni
a fekete ruhába öltözött tömegen olyan érzéseket keltett bennem, amiket utoljára
Anya temetésén éreztem. Gyászba borult arcok köszöntek vissza. Egyszerűen
képtelen voltam felnézni, a padlót bámulva, lehajtott fejjel araszoltam el
közöttük. Nem törődtem a hozzám beszélőkkel, csak mentem.
- Kicsim, minden rendben lesz, túl
fogjuk élni – suttogta Apa, ahogy kitolt az autóhoz. A kórházból csupán annyi
időre engedtek el, míg lezajlik a temetés. Az ölembe ejtett kezeimet bámultam,
amin még mindig horzsolások éktelenkedtek. A baleset óta nem ültem autóban.
Szívem vad dübörgésbe kezdett, ahogy a motor felbőgött. Sikítani kezdtem. Újra
és újra Anyát szólongattam. Könnyeimtől nem láttam semmit, csak a tátongó
ürességet éreztem legbelül. – Grace, kicsim, figyelj rám! Minden rendben lesz!
Kérlek, nézz rám! – Megnyugtató simogatást éreztem az arcomon, de lelkemben
olyan harc dúlt, amit nem lehetett lecsillapítani. Végül nem tudtam beszállni
az autóban. Apának kellett egészen a temetőig kísérnie. Egész úton hallgattam
mély hangját, ahogy lágyan suttog a fülembe. Minden egyes ember megbámult
minket. Láttam, hogy néhányan oda akarnak jönni, de végül mégsem tették.
Valószínűleg Apa jelezte nekik, hogy most nincs rájuk szükségünk. Arca
egyenesen sugallta a „köszönöm a részvétet, de most csak egymásra van
szükségünk” mondatot.
-
Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell újra találkoztunk – kezdte Mrs.
Miles, én pedig kedvet kaptam hozzá, hogy kikelve magamból összeszidjam, csupán
az enyhített az érzéseimen, hogy tudta, mekkorát hibázott. – Olivia elmondta,
hogy hozzátok akar költözni, és már ki is töltöttétek a papírokat. Megértettem
a döntését. Nem anyához méltóan viselkedtem. Tennem kellet volna valamit… Nem
szabadott volna hagynom, amit a férjem tett.
Összeszorítottam
a számat, hogy megakadályozzam a belőlem kikívánkozó szavakat. Olivia anyjának
további szavaira nem emlékszem, képtelen voltam felfogni őket. Tisztán
hallottam minden egyes szót, de agyam nem dolgozta fel őket.
Végül
közösen indultunk el a temetőhöz. Apa erősen szorította a kezemet, amikor
beléptünk a kapun. Tekintetem automatikusan Anya sírjának irányába fordult.
Tudtam, hogy ezt Apa is észrevette, mert még erősebben markolta az ujjaimat. A
temető megtelt emberekkel. Volt osztálytársak, közeli ismerősök, idősek,
fiatalok mind egyaránt ott voltak, hogy végső búcsút mondhassanak Olivia
Milesnak. Leszegett fejjel vártam, hogy a temetés végre megkezdődjön, és
imádkoztam, hogy kibírjam a végéig. Kikapcsoltam az agyamat, és próbáltam
blokkolni a hallásomat, mert tudtam, ha egy szóra is odafigyelek, magával fog
ragadni a fájdalom. Csupán azt láttam, hogy Mrs. Miles lábai rogyadoznak velem
szemben. Senki nem állt mellette. Egyes egyedül volt a gyász fekete világában
annak ellenére, hogy emberek tucatjai jöttek ma el.
-
Menj oda hozzá! – suttogtam. Apa megrázta a fejét, mert tudta, ha most elenged,
engem kell majd felnyalábolni a temető hűvös füvéről. Azonban valaki
észrevehette ezt a néma jelenetet, mert odalépett hozzánk. Apa széles vállától
ugyan nem láttam az illetőt, de hallottam, ahogy beszélnek néhány szót.
-
Menjen csak, én itt maradok vele – mondta. Ismerős volt a hang, de a gyász
ködében képtelen voltan felismerni, ki lehet az.
-
Rendben – bólintott Apa, majd engedett a szorításából. Csak ekkor vettem észre,
ki az. Elhomályosult látásommal is ki tudtam venni izmos, magas alakját. Minden
szó nélkül a karjaiba omlottam. Arcomat az ingébe fúrtam, és zokogni kezdtem.
-
Minden rendben lesz, itt vagyok, Grace! – Kezei vigasztalóan simogatták a
hátam. Az ő megjelenése után már semmire sem emlékszem a szertartásból. Teljes
szalagszakadás. Csupán arról vannak emlékeim, hogy virágot dobok a sírba. A
temetés végeztével kitéptem magam az óvó ölelésből, és rohanni kezdtem. Egészen
Anya sírjáig jutottam, ott aztán a földre rogytam. Léptek hangja hallatszott,
de nem törődtem vele. Két erős kéz rántott fel a földről. Illatát száz közül is
felismertem volna, de nem fért a fejembe, hogy kerülhetett ide.
- Hogy
kerültél ide, Cameron? – kérdeztem zokogva.
-
Anya odaadta a kocsiját, mert nem akarta, hogy motorral jöjjek – magyarázta.
-
Nem, úgy értem, miért vagy itt? – Felnéztem az arcába, tekintetünk találkozott.
- Nem
hagyhattam, hogy egyedül csináld végig. Itt akartam lenni – mondta. – Nem régóta
ismertem, de kedveltem őt. Tudom, hogy mennyire szíveden viselted a sorsát, és
segíteni akartál neki. Sajnálom, hogy így alakult.
-
Tennem kellett volna valamit!
- Ezt
nem akadályozhattad meg! – Két keze közé fogta az arcomat, és egyenesen
kierőszakolta, hogy ismét nézzek a szemébe. – Ennek így kellett lennie!
- Nem! - sikítottam. – Semminek sem kellett volna
így alakulnia. Annak az autónak nem kellett volna belénk jönnie… - És ebben a
pillanatban valami megszakadt bennem. Csak úgy dőltek belőlem a visszafojtott
szavak.
-
Cica, nyugodj meg! Cica, hallgass rám! – kiáltott rám Cam. Csak ekkor jöttem rá,
hogy ordítozok a temetőben. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, de
Cameront ez a legkevésbé sem érdekelte. Magához húzott, és hagyta, hogy ismét
sírni kezdjek.
-
Sajnálom, Grace. Annyira sajnálom… - Hangja hirtelen megváltozott, így
késztetést éreztem, hogy felnézzek rá. – Oda kellett volna figyelnem. Tudnom
kellett volna!
-
Miről beszélsz? – Egy lépést tettem hátra. – Cameron, mire akarsz kilyukadni?
-
Olivia beszélt velem, amikor megjelent a kávézóban…
-
Igen? – kérdően néztem rá. – Cameron!
- Ha
jobban odafigyeltem volna rá, talán megakadályozhattuk volna ezt. – Nem értettem,
mire céloz. – Azt mondta, hogy segítenem kell neked, mert ahova ő megy, onnan
nem tehet semmit.
Azt
hittem, hogy a temetés lesz a legrosszabb, de most olyan érzésem volt, mint
akit szíven szúrtak egy hatalmas tőrrel.
-
Miért nem szóltál? – visítottam.
-
Sajnálom, túlzottan is mérges voltam… Nem figyeltem oda eléggé.
- Te
mindig csak magaddal törődsz. Van fogalmad arról, mit tettél? Miért kellett
eltitkolnod előlem? – kérdeztem. A fájdalom ezernyi tűként bökdöste a szívemet.
-
Sajnálom, Grace, kérlek... – szinte már könyörgött. Közelebb lépett hozzám, de
én hátrálni kezdtem.
- Ne
gyere közelebb! – utasítottam, de nem hallgatott rám. Megérintette a karomat,
mire én leráztam magamról, azonban nem adta fel. Könnyeim záporozni kezdtek,
agyamat elhomályosították az érzéseim, és már csak a csattanást hallottam.
Cameron fájdalommal megtelt szemmel nézett rám. Arcán még ott volt a pofon
nyoma. - Hiba volt idejönnöd! Nem akarlak látni, Cameron! Gyűlöllek! Tégy meg
egy szívességet. Ne gyere a közelembe!
- Grace…
-
Kérlek, menj el! – Hátat fordítottam neki, mert nem akartam, hogy lássa,
mennyire fáj. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy magamra hagyott, leültem Anya
sírja mellé. Könnyeim addigra már elapadtak. Képtelen voltam a sírásra, valami
véglegesen megtört bennem.
***
Napok
teltek el Olivia temetése óta. Az élet ment tovább. Iskolába jártam, délután
besegítettem a kávézóban, de csak minden második nap. Apa elintézte, hogy ne
kelljen Cameronnal együtt dolgoznom. Apa ugyan megpróbált a lelkemre beszélni,
hogy adhatnék neki még egy esélyt, de nem voltam rá képes. Ha arra gondoltam,
hogy Olivia talán még mindig élhetne, ha Cameron időben szól, nem tudtam neki
megbocsátani.
- Van
itt neked egy levél – nyújtott át egy borítékot Apa.
-
Kitől jött?
A
borítékra pillantott, arca egy röpke pillanat alatt megváltozott. – Nincs rajta
név. – Remegő ujjakkal vettem tőle el. – Szeretnéd, ha kinyitnám?
- Nem
– feleltem. – Megoldom. – Egy belső hang megsúgta nekem a feladó kilétét,
mégsem hittem benne igazán. Feltéptem a boríték ragasztását. Egy félbehajtott
lap, és egy kép volt benne. A papíron felismertem az írást. Pontosan tudtam, mi
fog ebben a levélben állni, de nem akartam látni. Egyszerűen nem akartam ismét
átélni a fájdalmat, mégis rávettem magam, hogy beleolvassak.
Drága Grace! Mélységesen sajnálom, hogy
fájdalmat kellett okoznom neked, de meg kell értened a helyzetem egyszerűen
kilátástalan volt. Bármennyire is szerettem volna veletek élni, nem tehettem
meg. Saját életetek van, amibe nem mászhatok csak úgy bele. Mindvégig mellettem
voltatok, és ezért hálás vagyok. Minden bizonnyal rájöttél, hogy csupán el
akartam búcsúzni, azért látogattalak meg. Cameront megkértem, hogy…
Ez
volt az a pillanat, amikor nem tudtam folytatni az olvasást. Düh és harag gyúlt
lángra bennem. Még csak fel sem fogtam, mit művelek, a levél máris apró
fecnikre tépve hevert a nappali padlóján. Apa kérdően nézett rám, de nem tudtam
válaszolni.
- Nem
akarok róla beszélni. Vége van!
Drága Lena!
VálaszTörlésTe engem megakarsz ölni?? Pénteken egész nap a gép előtt ültem és vártam a részt, ami sajnos nem jött meg. A szombati nap, sajnos nem tudtam net közelébe kerülni, de akkor is mérges vagyok rád. :D Irgum- burgum...
Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele, de egyszerűen ez a rész nem jött olyan egyszerűen, mint a többi. Szerettem volna úgy megírni, ahogy azt kell. :D
VálaszTörlésÍgérem, hogy a következőt időben fogom hozni. :)
De ettől függetlenül rettenetesen örülök neki, hogy valakit ennyire érdekel a sztorim .:)
Puszi: Lena