17. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Meghoztam a legújabb részt. Hála az őszi szünetnek lazább hetünk volt, és több időm maradt a blogomra, így most egy nappal korábban olvashatjátok az új fejezetet.
Remélem, hogy tetszeni fog. Örülnék a visszajelzéseknek.
Jó olvasást!
Puszi: Lena

17.

„Akarunk dolgokat mélyen a tudatunk és az érzéseink alá rejtve. Van, amit a lelkünk akar, és az enyémnek te kellesz.”

 - Cassandra Clare

Cameron

Grace arcán látszott, hogy valami csípős megjegyzést készül az arcomba vágni, de nem jöttek a nyelvére a szavak. Egyre inkább imbolygott, figyelmeztetően emelte fel az ujját, azonban karja végül erőtlenül zuhant vissza a teste mellé. – Grace? – Nem felelt, csak tovább dülöngélt. Minden bizonnyal az utolsó másodpercekben kaptam el, így megelőzve egy kisebb agyrázkódást. Ahogy elnéztem az állapotát arra jutottam, hogy vagy nagyon sokat ivott, vagy egyszerűen nem bírta jól az alkoholt.

- Engedd el, Brown! – kiáltott rám Jason, de biztos távolságban maradt. Ha rajta múlt volna, Grace most egy nappali padlóján feküdne.

- Eszemben sincs – morogtam. Egyik kezemet óvatosan Grace térde alá csúsztattam, a másikkal átkaroltam vékony felsőtestét, hogy fel tudjam emelni. – Hazaviszem.

- Én fogom hazavenni – erősködött tovább a majomképű, de az ő testtartásán is meglátszott az elfogyasztott pia.

- Kettőnk közül én vagyok a józanabb. – Eszemben sem volt megengedni neki, hogy bárhova is magával vigye. Sokkal jobban megbíztam magamban, mint ebben a bájgúnárban. Inkább vigyen engem kísértésbe a sors, mintsem őt. – De azt megtehetnéd, hogy kinyitod az ajtót. – Dünnyögött valamit az orra alatt, de még csak szóra sem méltattam. Türelmesen néztem rá jelezve, hogy az ajtó nem fogja kinyitni magát. Végül megadóan biccentett a fejével, és a bejárat felé araszoltunk. – Oké, nincs semmi látnivaló. – Többen is elfordították a tekintetüket rólunk, és ismételten belefeledkeztek abba, amit pár perccel korábban csináltak, bármi is volt az.

- Talán jobb lenne, ha nem vinnéd haza. Aludhatna itt – vetette fel ezt a csodálatos ötletet Jason az ajtóban. Ha nem féltettem volna túlságosan Gracet, most minden bizonnyal nyakon csapom ezt a parasztot, de türtőztettem magam.

- Hazaviszem – feleltem komoran. Kiaraszoltunk az ajtón ügyelve arra, hogy Grace meg ne üsse magát. A friss levegőn kezdett magához térni, de látszott rajta, hogy nincs tudatában a cselekedeteinek. Értelmetlen szavakat dünnyögött a mellkasomnak, lélegzetét még a pólón keresztül is tisztán éreztem. Szerettem volna megálljt parancsolni dübörgő szívemnek, de az csak nem volt hajlandó csillapodni.

- Talán mégiscsak jobb lenne, ha én vinném haza – próbálkozott ismételten Jason. Körbenéztem, hogy kit hívhatok segítségül. Darren és Ryan ott ólálkodtak a közelben. Intettem a fejemmel, mire mind a ketten hozzánk léptek.

- Mi a pálya, haver?

- Kellene egy kis segítség – mondtam, mire kérdően néztek rám. Annak ellenére, hogy mindketten nagy bulizók hírében álltak, jelenleg a legjózanabbak közé tartoztak, és egyedül bennük bíztam meg. – Kicsit vigyázzatok Gracere!– Könnyűszerrel Darren felé nyújtottam Grace apró testét. Legjobb barátom pedig óvatos mozdulatokkal vette át. – Semmi taperolás, mert egyesével töröm le a virsli ujjaidat!

- Értettem – bólintott vigyorogva. Mikor végre meggyőződtem róla, hogy Grace biztonságos helyen van, megpördültem, és Jason felé vettem az irányt. Villámként szeltem át a kettőnk között lévő távolságot, és a falnak szegeztem.

- Te idióta pöcs! Neked kellene rá vigyázni! – Egyenesen a pofájába intéztem a szavakat. Illuminált állapotában még csak reagálni sem tudott, össze-vissza hablatyolt valamit, ami őszintén nem érdekelt. – Van fogalmad arról, mit tehetnének az odabent lévő haverjaid vele? Kihasználnák, mint valamilyen ócska ribancot, akinek többen jártak már a lába között, mint amit meg tudna számolni. Jól jegyezd meg barátom, Grace nem ilyen, és ha így akarod kezelni, legközelebb a járdáról szedegetheted össze a fogaidat egyesével, hogy aztán odahaza kirakózhass velük. Világos voltam? – Nem felelt, csak bámult rám. Erős volt a gyanúm, hogy nem sokára okádni fog, de én azt ugyan nem fogom megvárni. – Nem értettem tisztán, eléggé világosan fogalmaztam, vagy gyújtsak még némi fényt az elmédben?

Ha nem részeg, biztosan nem válaszol igennel, de ebben a helyzetben ennyi telt tőle.

- Remek – elengedtem, mire fejének színe kicsit halványodott. Ugyanis az elmúlt percekben egyre jobban hasonlított egy szedésre váró paradicsomra. De előbb csinálok belőle ketchupot, minthogy kettőt pislogna.

- Haver, te most…

- Egy szót se szólj! – utasítottam. Még csak az hiányzott, hogy valaki felvilágosítson a Grace iránti érzéseimről. Senkinek a véleményére nem voltam kíváncsi ezzel kapcsolatban. Jól tudtam, mi a helyzet, és nincs szükségem rá, hogy bárki is felhánytorgassa.

- Rendesen kiütötte magát – nevetett Ryan. – Fogadok, hogy ez az első alkalom, hogy részeg.

- Biztosan – bólintottam. Darren felém nyújtotta Gracet. Vicces volt a helyzet, mert olyan könnyedén adogattuk, mintha csak egy apró dolog lenne. Grace a karomba simult, és ismét dünnyögött valamit a mellkasomnak, majd arcát hozzám dörgölte. – Később beszélünk.

- Ez a csaj fog téged a sírba vinni – veregette meg a vállam Darren. – És önként fogod megásni azt a gödröt.

- Talán még meg is érné – morogtam. Épp indultunk volna, amikor egy csaj, akinek nem emlékszem a nevére, utánunk hozta Grace táskáját. Magamhoz vettem azt is, és búcsút intettem a bulinak. Az utca végéig még tisztán hallatszott a zene dübörgése, aztán fokozatosan elhalkult. Az éjszaka csendje vett minket körül.

- Fázom – suttogta Grace reszketve.

- Nem sokára hazaérünk – mondtam. Szaporábbra vettem a lépteimet.

- Cam… Azt hiszem, hányni fogok.

- Most? – Idióta kérdés volt, de nem volt, mit tenni. Óvatosan a lábára állítottam Gracet, és egy kuka felé fordítottam. Ezt a műveletet éppenséggel az utolsó pillanatban sikerült végrehajtani, mert alig érkezett le a földre, máris hányni kezdett. Gyengéden megpróbáltam hátrafogni a haját, hogy legalább azt mentsem a legrosszabbtól. Hosszú percekig kénytelenek voltunk ott a kuka mellett ácsorogni. Nem volt egy romantikus jelenet.  Csupán egy pillanatra eresztettem el Gracet, hogy levehessem a kabátom. – Ezt vedd fel, Cica! – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz művelet ráadni egy kabátot egy részeg lányra. Míg felhúztam a cipzárt elengedtem őt, mert abban reménykedtem, hogy képes lesz megállni a lábán, de megingott, így megragadtam a derekát, és közel húztam magamhoz. Légzése csiklandozta a bőrömet, ugyan hányás szaga volt, mégsem riadtam vissza tőle. Grace mindkét tenyere felcsúszott a mellkasomon. – Cica, azt hiszem, mennünk kéne.

- Oké – bólintott, és indult volna. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy képes lenne néhány lépésnél többet menni a saját lábán. A keze után nyúltam, és finoman visszahúztam ügyelve arra, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. – Mit csinálsz?

- Hazaviszlek, ahogy ígértem – mondtam. – Kapaszkodj belém!

Vékony karjával átölelte a nyakamat. Pillanatokon belül ismét a karomban volt. Tekintetünk találkozott, és hosszú pillanatok el sem szakadt egymástól, de kénytelen voltam félrenézni, mert nem szerettem volna, ha megbotlok, azonban Grace nem fordult el. Továbbra is engem nézett azokkal a nagy barna szemeivel. Mit meg nem adtam volna azért, ha abban a pillanatban nem részeg. Az út további részét egészen jól bírta, csupán egyszer álltunk meg, hogy ismét hányhasson. Felléptem a Wright ház verandájára. Odabentről vakkantás hallatszott, ebből azt a következtetést vontam le, hogy Lucky figyelmét felkeltettük. Már csak valahogy be kellett volna jutnunk a házba. Csaknem toporogni kezdtem, amikor kinyílt az ajtó.

- Cameron? -  Mr. Wright arca elsápadt, ahogy lányára nézett. – Mi történt?

- Kicsit talán többet ivott a kelleténél – mondtam.

Tanácstalanul vakargatta meg a fejét. – Köszönöm, hogy hazahoztad. – Félreállt az utamból.

- Ha nem bánja felviszem.

- Nem, dehogy.

Grace mondhatni alig volt magánál, miközben felvittem a lépcsőn. Csak nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel. Ha nem lett volna ilyen kibaszottul részeg, még a lépcső tetejéig sem értünk volna el anélkül, hogy ki nem csomagoljam ebből a dögös szerelésből. El kell ismernem, hogy a fél estét azzal töltöttem, hogy őt bámultam, és ügyeltem arra, hogy más ne tehesse meg. – Leteszlek, meg bírsz állni a lábadon?

- Még szép – vigyorgott.

Óvatos mozdulatokkal letettem, de pár másodpercig vártam, mielőtt elengedtem volna. úgy tűnt, kissé összeszedte magát. Kilépett a cipőjéből, így jó pár centivel alacsonyabb lett.

- Cameron… - Sosem tudtam meg, mit akart mondani, mert a következő pillanatban megkerülve engem a fürdőszobájába rohant. Gondolkodás nélkül követtem. Grace a WC előtt térdelt. Nem most láttam először ilyet, de most először tettem meg mindent azért, hogy enyhíteni próbáljak ezen a szar érzésen. Finom mozdulatokkal hátrafogtam Grace haját, és a mosdókagylón talált hajgumival összekötöttem, legalábbis megpróbáltam, de nem tudtam kezelni ekkora hajzuhatagot. – Soha többet nem iszok. – Könnyek csorogtak az arcán. Önkéntelenül is vigasztalni próbáltam.

- Nincs semmi baj, Cica! Ezen mindenki átesik egyszer – vigasztalóan simogattam a hátát. Gyomra lassan teljesen kiürült, mert a hányása alábbhagyott. – Jobban érzed magad?

- Nem igazán – felelt. Szégyenlősen lesütötte a szemét, miközben potyogtak a könnyei.

- Hé – Ösztönösen húztam magamhoz. Szinte már vártam, hogy bemos egyet, de ehelyett a mellkasomra hajtotta a fejét.

- Köszönöm, Cameron – suttogta. – Mindent köszönök.

- Nem szükséges, ugyanis ezekre holnap nem fogsz emlékezni – nevettem, de talán így volt a legjobb. Nem tudott volna a szemembe nézni anélkül, hogy elszégyellné magát. Szerettem volna azt mondani neki, hogy nem számít ez az egész, ez nem változtat semmin, de ez rohadtul nem volt igaz. Napról napra egyre jobban akartam ezt a lányt, és most megkaphattam volna, de bármennyire is bunkó parasztnak tartanak, még én sem vagyok arra képes, hogy kihasználjam, pedig szívem szerint ott helyben megcsókoltam volna. El akartam neki mondani, hogy olyat érzek iránta, amit eddig senki iránt, de nem tehettem. Óvatosan átkaroltam, és próbáltam vigasztalni. Nem akarom megtudni, hogy festhettünk a fürdőszoba padlóján ülve egymást ölelve, de a végtelenségig képes lettem volna úgy maradni.  – Talán jobb lenne, ha lepihennél. – Lassan feltápászkodtam a földről, és magammal húztam Gracet is. Ujjaimat az övéi közé fűztem, és a szobájába vezettem. – Rendben leszel?

- Cameron…

- Igen?

- Segítenél? – Hátat fordított nekem. Cameron mibe keveredtél?

- Persze – bólintottam. Esküszöm, megremegett a kezem, ahogy a ruhájához értem, és elkezdtem lehúzni a cipzárt. Nagyokat nyeltem, és igyekeztem csillapítani a szívverésemet, mielőtt önálló életre kelve elhagyja a mellkasomat.  A vékony ruha lassan végigcsúszott Grace testén. Ha illedelmes gyerek lettem volna, egyszerűen elfordulok, de senki nem állított ilyet még rólam. Úristen!  Önuralom! Önuralom! A fenébe is! Legalább hat imát elmondtam annak ellenére, hogy nem vagyok vallásos, csakhogy sikerüljön leküzdenem a vágyaimat, és ne döntsem hanyatt Gracet itt helyben.  Más már nem tökölt volna ennyit. Elintézte volna annyival, hogy úgy sem fog emlékezni rá, de én mégsem tettem meg. Gyorsan kerestem egy pólót, és ráadtam. – Most pedig irány az ágy!

- Igenis – vigyorgott. Kicsit reméltem, hogy legalább az este ezen részéről lesznek holnap emlékei, de nem nagy esélyét láttam. Megvártam, míg a takaró alá bújik, és elhelyezkedik.

- Akkor én megyek is – mondtam.

- Cameron, várj! – Megfogta a kezem, hogy megállíthasson. – Sajnálom, hogy úgy bántam veled! Nem gyűlöllek, sosem gyűlöltelek. – Hirtelen vallomása meglepett, de egyúttal mosolygásra is késztetett. Most már tényleg nagyon szerettem volna megcsókolni, azonban továbbra is tartottam magam az elveimhez.

- Tudom, Cica – lehajoltam hozzá, és óvatosan megpusziltam a homlokát. – Aludj! Holnap nehéz napod lesz.

- Jó éjt, Cameron!

- Jó éjt, Grace!

Halk léptekkel osontam ki a szobájából, de az ajtó túl oldalán megálltam, és a falnak vetettem a hátam. Friss levegőre lett volna szükségem, és némi józanészre, de gyorsan. Leballagtam a lépcsőn, Mr. Wright a nappaliban ült.

- Akkor én mennék is, most már rendben lesz – szólaltam meg.

- Köszönöm, hogy vigyáztál rá!

- Bármikor megtenném ismét – mondtam. Utána rögtön felpofoztam volna magam. Konkrétan bevallottam, hogy sokkal többet érzek iránta, mint kellene. Valami olyasmit vártam, hogy Mr. Wright kioktat egy kicsit a miheztartásról, de egyszerűen csak elmosolyodott. – Ha nem bánja, akkor most hazamennék.

- Nem, dehogyis. Későre jár!

- Igen – helyeseltem. Kiballagtam az ajtón, de képtelen lettem volna egyszerűen hazamenni, és befeküdni az ágyamba. Megkerültem a házunkat, és egy hosszú sétára indultam. Órákig jártam a város utcáit, miközben gondolataim újra és újra visszatértek egy lányra. Minél jobban küzdöttem az érzéseim ellen, annál inkább beférkőztek a tudatomba a kis rohadékok. Ezt már nem tudtam irányítás alatt tartani, jöttek maguktól. Távol akartam tartani magamtól, de csak azt értem el vele, hogy úgy epekedek utána, mint valami őrült. Tudtam, ha ma nem lett volna részeg, megteszem azt, amit korábban kellett volna. Úgy akartam megcsókolni, hogy az egész teste beleremegjen. Meg akartam ízlelni az ajkát, bőrének minden egyes apró centiméterét magaménak akartam tudni. A rohadt életbe! Hivatalosan is beleszerettem Grace Wrightba!

Már jött felfelé a Nap, amikor végre hazataláltam. A séta kellőképp megtette a hatását. Kitisztult a fejem, és átgondoltam a helyzetem. Változtatni fogok, hogy megérdemeljem Őt!