18. fejezet /Grace

Sziasztok!
Először köszönöm az egyre több visszajelzést, nagyon sokat jelent, hogy érdeklődtök a történet iránt.
És meghoztam a TIZENNYOLCADIK fejezetet, ezúttal ismét Grace szemszögéből. Ezután a hét után visszaáll a régi rend, és megint péntekenként érkezik az új rész. Ez a két hét kivételes volt. Remélem, hogy azért visszanéztek máskor is.
Jó olvasást!
Puszi: Lena

18.

„A döntés lemondással jár: minden igenhez tartozik egy nem is, minden döntés korlátoz, megsemmisíti a többi alternatívát.”

 - Irvin David Yalom

Grace

Szörnyen hasogatott a fejem. Minden egyes pillanatban olyan érzésem volt, mintha egy baltát vágnának a koponyámba. A fényről pedig ne is beszéljünk. Ahogy felnyitottam a szemhéjamat, azzal a lendülettel kénytelen voltam le is csukni. Szinte fájt, ahogy a Nap sugarai elérték a szemem. Hangosan átkoztam magam, amiért nem voltam képes megálljt parancsolni magamnak a második pohár ital után. A legrosszabb pedig nem is az volt, hogy másnapos voltam a javából, hanem az, hogy alig emlékszem a tegnap estére. Homályos emlékfoszlányok akadnak arról, hogy Jasonnel töltöttem egy részét, aztán táncoltam valakivel. Alakja sötétbe burkolózik, bármennyire is próbáltam törni a fejem, a világért nem sikerült rájönnöm, ki lehetett a táncpartnerem.

- Soha többet nem iszom – motyogtam a párnámba.

Mély, öblös nevetésre lettem figyelmes, de a világért sem néztem volna fel. Hallottam, ahogy valaki elhúzza a függönyt, így megakadályozva, hogy világosság jusson be a szobámba. Végre erőt vehettem magamon. Felpillantottam a párnámból, és Apa mosolygó arcával találtam magam szemben. Vártam, hogy leszid, vagy legalább szemrehányóan néz rám, de egyiket sem tette. Egy tálcával leült mellém az ágyra, és elém tolt egy adag rántottát. Mellette egy hatalmas pohár víz egy fájdalomcsillapító társaságában. Elmosolyodtam ezen, és a fejfájásom ellenére nekiláttam az evésnek. Pocsékul éreztem magam, de Apa jelenléte még ezen is javított.

- Hogy érzed magad?

- Szörnyen – feleltem két falat között. – Szinte nem emlékszem semmire. Nem tudom, mit csináltam.

- Semmi rosszat nem tettél – mondta teljes magabiztossággal.

- Honnan tudod?

- Ügyeltek rá…

- Ezt hogy érted? – Abbahagytam az evést, és teljesen Apa felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek. – Kicsoda?

- Cameron. - Minden bizonnyal tátva maradt a szám, mert Apa volt az, aki az államhoz ért, és nevetve becsukta. – Azért ennyire ne lepődj meg!
- Ha jól értettem – felemeltem a kezem. – Cameron vigyázott rám tegnap este?

- Igen – bólintott. – Haza is hozott.

- Szóval az nem álom volt, hogy… - A fejemhez kaptam. Ebben a pillanatban szerettem volna keresni egy ásót, és jó mélyre temetni magam. Hogy fogok ezek után a szemébe nézni? Egészen eddig a pillanatig élt bennem a remény, hogy csak álom volt az egész, hogy Cameron a karjában cipelt idáig, és amikor távozni akart… Te jóságos ég! Csaknem pucér voltam előtte. Azonban ez elgondolkodtatott. Olyan részeg voltam tegnap, hogy Cameron az tehetett volna velem, amit csak akar, de egyszerűen csak gondoskodott rólam. Ez nem az a fiú volt, akit én ismertem, vagy jobban mondva nem az a fiú, akinek mutatni akarta magát mások előtt. Szerettem volna megköszönni neki, amiért vigyázott rám, és megakadályozta, hogy szörnyű kimenetele legyen a bulizásomnak, de nem tudtam, hogyan fogják hozzá.

- Kicsim! – Apa hatalmas tenyerével legyezett a szemem előtt felhívva a figyelmemet arra, hogy hosszú percekre elkalandoztam. – Mire gondolsz?

- Hülyeséget csináltam – kaptam a fejemhez. – És nem hiszem, hogy olyan egyszerű lesz belőle kimászni.

- Grace, tudom, hogy helyesen fogsz dönteni – magyarázta. – Mutatok neked valamit. – Pár percre eltűnt, és egy képpel a kezében tért vissza. Ismét mellém helyezkedett, és felém nyújtotta a régi fotót. Első pillantásra úgy tűnt, mintha magamat látnám, de miután alaposabban is szemügyre vettem, már tudtam, ki van a képen. Anya volt az. Kísértetiesen hasonlítottam rá. – Azért néztem tegnap úgy rád, mert egy pillanatra úgy éreztem, mintha Őt látnám. Az első középiskolai bálunkon készült. Gyönyörű volt. Minden srác engem irigyelt aznap este, és tudtam, ha bele is gebedek, az enyém lesz örökre. – Ahogy beszélt, egyre jobban szorította a kezem. Mély levegőt vettem, hogy legyűrhessem a könnyeimet, de a kis mocskok csak utat törtek maguknak. – Édesanyád büszke lenne rád, minden egyes tettedben őt látom. Azt a magabiztosságot sugárzod magadból, amit ő is. De mindenki hoz rossz döntéseket, amiket nem tud egyszerűen helyrehozni, de idővel minden megoldódhat. Először azonban át kell gondolnod, mit szeretnél igazán.

- A gond az, hogy még én magam sem tudom – motyogtam. – Létezik az, hogy valakinek két ember is utat talál a szívéhez?

- Lehetséges, de végül csak egyiküknek marad elég hely – felelt, miközben egy puszit nyomott a homlokomra. - Tudom, hogy helyesen fogsz dönteni, de adnod kell magadnak egy kis időt.

- És mi lesz, ha túl sokáig agyalok a dolgon, és kicsúszik a kezemből az irányítás? – kérdeztem.

- Mindig lesz, aki megmutatja a helyes utat – mosolygott.

- Mikor lett az én drága apukámból egy ilyen bölcs ember?

- Amióta egy ilyen gyönyörű lánya van, akibe néhanapján lelket kell önteni.

- Lehet, hogy jó hatással vannak rád az én érzelmi válságaim – nevettem.

- Ne gúnyolódj – emelte fel fenyegetően az ujját. – Inkább edd meg a reggelidet, mielőtt teljesen kihűl. Délután pedig várlak a kávézóban.

- Rendben – lelkesen bólogattam. Hosszú ideje még csak be sem tettem oda a lábam, mert túlságosan is lefoglalt, hogy magamba roskadjak. Apa rövidesen magamra hagyott a házban, hogy kinyithassa az üzletet, de nekem hagyott némi időt, hogy összekaparjam magam. Néhány fájdalomcsillapító és másfél liter víz után kicsivel emberibben éreztem magam, és elég erősnek ahhoz, hogy meglátogassak valakit, aki történetesen a szomszédban lakott. Felbaktattam a verandán, miközben arra vártam, hogy ajtót nyissanak, igyekeztem szóról szóra kitalálni, mit is fogok mondani.

Szerencsémre Sarah nyitott ajtót, amivel még nyertem magamnak néhány értékes másodpercet.

- Szia, Sarah – üdvözöltem mosolyogva. Arra számítottam, hogy haragudni fog rám, amiért egy ideje kerültem, de olyan hévvel ölelt meg, hogy csaknem hanyatt vágódtam.

- Grace! Hiányoztál!

- Te is nekem, és sajnálom, hogy az utóbbi időben nem találkoztunk – kértem bocsánatot. – De valamikor tarthatnánk egy csajos délutánt.

- Az remek lenne – mosolygott. – Cameron itthon van.

- Ami azt illeti, szeretnék vele beszélni, ha lehetséges.

Sarah nem válaszolt, megfogta a kezemet, és maga után húzott. Futólag odaköszöntem Grantnek, aki a nappaliban tevékenykedett. Alig bírtam tartani az iramot Sarah apró lábaival. Akaratlanul is izgalom lett úrrá rajtam Cameron szobájának ajtajában. Kishúga illedelmesen bekopogott, majd belesett a helyiségbe.

- Vendéged van – újságolta vidáman bátyjának. Sarah tágabbra nyitotta az ajtót.

- Grace?

- Szia – integettem mosolyogva. Ennyi telt tőlem, mert abban a pillanatban, hogy megláttam Cameront, minden bátorságom elszállt. Sarah beljebb terelt a szobában, majd egy szemvillanás alatt eltűnt. Maga mögött gondosan bezárta az ajtót. Erre nem egészen készültem fel. – Ne haragudj, hogy csak úgy idejöttem, de… szerettem volna megköszönni, amit értem tettél.

- Semmiség – legyintett. – Ezért igazán nem kellett volna idejönnöd.

Hidegzuhany! Erre azért nem számítottam. Ezzel konkrétan azt akarta mondani, hogy nem akar látni. Remek! Miben is reménykedtem? – Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha megyek. – Hátat fordítottam, és már majdnem a folyosón voltam, amikor megfogta a kezem, és gyengéden visszahúzott.

- Várj, Grace! Nem úgy értettem! – magyarázkodott. – Nincs szükség köszönetre, mert bármikor megtenném ismét, ha arról lenne szó.

- Ettől nem kell félned, ugyanis egy ideig nem megyek alkohol közelébe – nevettem, mire ő is felengedett egy picit. Apró mosoly jelent meg a szája sarkában. – Csak egyet árulj el! Csináltam valamit, ami…

- Semmi rosszat nem tettél – vágott közbe, ezzel megszakítva a hebegésemet. – Egész aranyos voltál. Talán jót tenne neked, ha néhanapján innál egy keveset, kevésbé lennél házsártos.

- Hé – játékosan oldalba vágtam az egyik karommal, mire összehúzta magát, és fájdalmat színlelt. - Mindenesetre sajnálom, hogy elrontottam a bulit.

- Ne tedd, minden vágyam az volt, hogy részeg lányokat cipeljek végig a városon, miközben veszettül ficánkolnak.

- Szóval valóra váltottam egy vágyadat. – Furcsa volt kimondani, mégis úgy éreztem, hogy szükségem van rá.

- Pontosan – bólintott. Tényleg képes volt a karjában cipelni egészen hazáig? Erre a gondolatra elpirultam, és legszívesebben hanyatt-homlok menekültem volna, mielőtt még valami nagyon helytelen dolgot teszek, de olyan érzésem volt, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim. Cameron ujjai megérintették az arcomat. Lehunytam a szemem, hogy néhány másodpercig élvezhessem, ahogy bőre az enyémet érinti. Szerettem volna sokkal többet érezni belőle, akartam, hogy ismét a karjában tartson, ahogy tegnap éjszaka is. Grace, koncentrálj! Gyerünk! Bármennyire is próbáltam magam rávenni végre a távozásra, agyam nem engedelmeskedett a parancsomnak. Ott álltam annak a fiúnak a szobájában, akiről azt állítottam, hogy gyűlölöm.

- Cam… Sajnálom, hogy téged hibáztattalak. Nem gondoltam komolyan azt, hogy gyűlöllek – mondtam. Elmosolyodott, amiből arra következtettem, hogy ez a beszélgetés már lezajlott köztünk. – Már megbeszéltük ezt, ugye?

- Igen – bólintott. Keze továbbra is az arcomon nyugodott. Alig észrevehetően lejjebb hajolt. Ajkai centikre voltak az enyémtől, lábam beleremegett a várakozásba. Szűz Mária, Szent József és az összes létező aprószent! Ebben a szent minutumban nem érdekelt, hogy ribancnak fognak titulálni, ha hagyom, hogy Cameron megcsókoljon, mert ezt akartam. Érezni akartam az ajkát az enyémen. A fenébe is!

Hosszú percekig egymás szemébe bámultunk, légzésem egyre jobban hasonlított zihálásra, kezdtem elveszíteni a fejem. Tudtam, ha most azonnal nem fog történni valami, bele fogok őrülni. Cameron lassan felemelte a kezét, és eltűrt néhány kósza hajtincset az arcom elől. Az ajkamba haraptam, hogy legyőzhessem kitörni készülő vágyaimat.

- Az istenit, Grace! – Ezt még cifra káromkodások követték, majd két tenyere közé fogta az arcomat, és megcsókolt. Szívem heves dobogásba kezdett, ajkaim szétnyíltak Cameron nyelvének utat engedve. Éreztem, ahogy Cam elmosolyodik, majd lábaim felemelkedtek a földről. Automatikusan öleltem át velük a csípőjét, mire halk morgás tört elő belőle. Az ágyára térdelt velem, és lassan hátradöntött, de ajkát nem hagyta elszakadni az enyémtől. Teste lassan ránehezedett az enyémre, ujjai bekúsztak a felsőm alá. Belenyögtem a csókba, miközben Cameron kezei felfedezőútra indultak a pólóm alatt. – Cica, ha azt akarod, hogy abbahagyjam, le kell állítanod! – Nem feleltem, agyamat minden bizonnyal ellepte valami ködszerű dolog, mert teljesen elveszettnek éreztem magam, csak arra tudtam koncentrálni, hol vagyok, és mit csinálok, és ebben a pillanatban nem akartam máshol lenni. – Szeretnéd, ha abbahagynám?- kérdezte a fülemhez hajolva.

- Nem – suttogtam.

- Én is így gondoltam – magabiztosan vigyorodott el, majd egy mozdulattal áthúzta a fején a pólóját, és az ágy mellé hajította. – Cica, most te jössz! – Felemelkedtem, és hagytam, hogy kibújtasson a felsőmből.

Megráztam a fejem, és próbáltam megkeresni a józan eszemnek a megmaradt részét. Kétségtelenül belevörösödtem a rendkívüli elkalandozásomba. Cameron kérdően húzta fel a szemöldökét, ujjai továbbra is arcomon nyugodtak. Véget kellett neki vetnem, mielőtt még hatalmas baromságot csinálok. Mély levegőt vettem, majd tettem egy lépést hátra. – Még egyszer köszönöm, amit értem tettél. – Csalódottság villant át a tekintetén. – Később látjuk egymást. – Villámgyorsan fordítottam hátat, és viharoztam ki a szobájából. Az ajtóban viszont elfogyott az erőm, és kénytelen voltam szusszanni egyet. Szívem szerint visszamentem volna Cameronhoz, és valóra váltottam volna a kis képzelgésemet, de nem tehettem, nem olyan lány voltam. Sürgősen ki kellett vernem a fejemből ezt a fiút, bármennyire is nehezemre esik. Gyors léptekkel szaladtam le a lépcsőn.

- Máris mész? – kérdezte Grant meglepődve.

- Igen – bólintottam. – Csak szerettem volna neki megköszönni, amiért gondoskodott rólam tegnap. – Úgy sejtettem, mostohaapjának beszámolt a velem történtekről. – Kicsit többet ittam, mint amennyit kibírnék.

- Előfordul – mosolygott. – Minden rendben köztetek?

- Hogy érted?

- Cameron és te legalább barátok vagytok?

Nem várt kérdés. Erre mégis mit lehet válaszolni? – Valami olyasmi, azt hiszem. – A nézéséből az jött le, hogy ő sem teljesen érti a helyzetet, szerintem pedig most kezd igazán zavarossá válni a történet. – Viszont nekem mennem kell a kávézóba. További szép napot!

Olivia halála óta alig jártam a kávézóba, amit szörnyen bántam, ezért most az „enyhe” másnaposságom ellenére is beálltam dolgozni.

- Üdv ismét a fedélzeten, kislány – kiáltott Oliver, ahogy felvettem a pincérkötényemet. – Jó újra látni téged, már hiányoltunk.

- Tudom, és sajnálom, hogy ennyi ideig nem bukkantam fel, csak kellett egy kis idő…

- Persze, megértjük – bólintott Daisy. – De tényleg örülünk, hogy itt vagy.

A délutáni csúcsforgalomra ismét belerázódtam a munkába, és villámgyorsan szaladgáltam az asztalok között. Azonban arra nem számítottam, hogy Cameron is be van osztva. Szinte ledermedtem, amikor belépett az ajtón. Csak lazán, Grace! Belégzés-kilégzés! Utasításokat osztogattam magamnak, nehogy megfeledkezzek a levegővételről, vagy arról, hogyan kell egymás után tennem a lábaimat ahhoz, hogy normális mozgást produkáljak. Utálni akartam Cameront legalább egy kicsit, de bármennyire is próbálkoztam, nem akart sikerülni. Végül feladtam, és úgy döntöttem, hogy legalább megpróbálom nagy ívben elkerülni, de ezt nagyban megnehezítette, hogy alig néhány méterre voltunk egymástól egész szombaton.

- Oké, most már muszáj megkérdeznem, mi a helyzet Cameronnal? – kérdezte sokatmondó vigyorral Angie.

- Semmi – feleltem, majd nagyot kortyoltam a vizemből. – Miért kérdezed?

- Úgy néztek egymásra, mióta visszajöttél, mintha fel akarnátok falni a másikat – nevetett.

- Ez nem igaz – csattantam fel. Tanácstalanul sóhajtottam.

- És azt mégis mivel magyarázod, hogy egész nap nem válaszolsz a barátod hívásaira?

- Te folyton engem figyelsz? – kérdeztem döbbenten. Mindenesetre igaza volt. Jason többször is hívott, de minden egyes alkalommal figyelmen kívül hagytam. Gondosan lenémítottam a mobilomat, és rá se néztem már legalább két órája.

- Nem baj, ha úgy érzed, mégsem ő a megfelelő ember a számodra.

- Én már semmit sem tudok. – A tenyerembe temettem az arcom. – Nem akarok bonyodalmat, de úgy érzem, hogy valamit nagyon rosszul csinálok.

- Egy részed Cameront akarja.

- Kimondva sokkal rosszabbul hangzik - mutattam rá. – Talán tegyünk úgy, mintha ez a beszélgetés nem zajlott volna, és nem tudnál semmit. Át kell gondolnom ezt az egészet.

Ebben legalább biztos voltam. Alaposan meg kell fontolnom, mit is akarok, illetve ebben az esetben a pontos megfogalmazás, hogy kit akarok. Egy részem szeretne ugyan Jasonnel maradni, de valami folyamatosan vonz Cameron felé. Tudtam, hogy azzal mindent megbonyolítok, ha egyszerűen szakítok Jasonnel, hogy Cammel lehessek, de ez így nem mehet tovább. Döntenem kell! De majd csak később!