15. fejezet / Cameron

Sziasztok!
Ismét itt a péntek, és megérkeztem az új résszel. Ezúttal ismételten Cameron szemszögéből olvashatjátok a történet folytatását. Remélem, tetszeni fog, és máskor is visszanéztek.
Jó olvasást!
Puszi: Lena

15.

„Később majd megpróbálom, hogy elmondjam neked, mennyire szeretlek. De most csak érezni tudom.”

Honoré de Balzac

Cameron

Kedves Cameron!

Tudom, hogy kapcsolatunk igencsak érdekesen kezdődött, és szinte alig ismertük egymást, de te voltál az egyetlen ember, akihez fordulhattam. Szörnyen sajnálom, hogy olyan terhet róttam rád, amit nem lett volna szabad. Burkoltan céloztam arra, mire is készülök, és mindössze azért mertem ezt megtenni, mert tudtam, hogy nem fog feltűnni. Utólag visszagondolva nem is tehettem volna ennél nagyobb ostobaságot. Amennyire ismerem Gracet, most minden bizonnyal rád próbálja hárítani a felelősséget, de hinned kell nekem, amikor azt mondom, idővel meg fog enyhülni, és közel enged magához. A nagy kérdés az, hogy lesz-e türelmed kivárni?

Ez meg miféle kérdés? Még magamnak sem mertem igazán bevallani, de évekig képes lennék várni erre az egyetlen lányra. Azt nem tudom megmagyarázni, mi ütött belém, de ez az igazság. Az idők végezetéig várnék rá, ha muszáj lenne.

Tudom, hogy egyszer már tisztáztuk, hogy mit is gondolok Jasonről, de most ismételten elmondom. Nem bízok benne, és az első pillanattól fogva tudom, hogy nem ő a megfelelő ember a számára. Bármennyire is rossz bevallani, mégis úgy érzem, hogy egy seggfejnek titulált alak jobban megállná a helyét mellette. (Igen, ez egy dicséret volt!) Szóval azt javaslom, hogy szedd össze magad, és tegyél meg mindent azért, hogy boldoggá tedd. Én már nem rúghatlak ugyan seggbe, de ha bántani mered, megkeserülöd. Remélem, ezzel tisztában vagy.

Most minden bizonnyal kérdően bámulsz a másik borítékra.

Akaratlanul is körbekémleltem a szobában, nem figyel-e valaki. Persze, elképzelhetetlennek tartottam, hogy Olivia leskelődik valahonnan, de akkor is hátborzongató volt ez az egész.

Tudom, hogy Grace a gyász miatt, amit én okoztam neki, nem olvasta végig a búcsúzásomat, épp ezért neked elküldtem egy másik példányát, amit csak akkor adj oda neki, ha voltál elég tökös szerelmet vallani. Biztos akartam lenni benne, hogy minden egyes szót végigolvas, ezt csak így oldhattam meg.

Vigyázz rá helyettem is, és tedd boldoggá!

Olivia

Őszinte leszek, többször is végigolvastam Olivia nekem szánt levelét, mielőtt a fiókomba süllyesztettem volna a másikkal együtt. A jelenlegi helyzetben viszont elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is esélyem lesz odaadni Gracenek. Gyűlöl engem, és minden oka meg van rá. Életemben nem kaptam még akkora pofont, mint tőle. Illetve nem is az ereje volt nagy, hanem az érzés, amit hagyott maga után. Számtalanszor pofon akart már vágni, de nem ilyen okból.

Kopogás zavarta meg a mélyenszántó elmélkedéssel egybekötött siránkozásomat. Az ajtó felé kaptam a fejem, de mielőtt megszólaltam volna, már be is dugta a fejét a vendégem. Egy pillanatra ledermedtem, mert mindenkire számítottam, csak rá nem.

- Mr. Wright? Miben segíthetek? – kérdeztem. Volt egy olyan érzésem, hogy most jön az a rész, amikor közli velem, hogy nem dolgozhatok tovább a kávézóban.

- Szerettem volna beszélni veled, de a kávézó ehhez nem alkalmas – kezdte.

- Ha azt akarja mondani, hogy nem szeretné, hogy ott dolgozzak, csak bökje ki, és már meg is van beszélve – bukott ki belőlem hirtelen. Néhány pillanat erejéig csend ülepedett a szobára.

- Ha fel szeretnél mondani, nem állok az utadba, de nem ezért jöttem.

- Nem? – lepődtem meg. – Sajnálom, azt hittem, hogy… - Cameron, itt kell befogni a pofád!

- Grace miatt szerettem volna beszélni veled.

- Tudom, hogy szólnom kellett volna neki Oliviáról, de még csak nem is sejtettem, mire készülhet – magyarázkodtam, mire Mr. Wright csendre intett.

- Nem a te hibád, Cameron. Tudom, hogy ezt mélyen legbelül a lányom is tudja, és rá is fog ébredni, de adnod kell neki egy kis időt. Még nagyon friss a seb, és félek, hogy sosem fog igazán rendbe jönni. – Tanácstalanul ült le az ágyamra. Én pedig csak bámultam rá, miközben fejét a tenyerébe temette. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy volt katona, egy veterán képes ilyenre is. – Tudom, hogy nincs jogom megkérni téged bármire is. De egy ideig szemmel kellene tartani Gracet, csak ameddig kilábal belőle. Nem kell a nyomában lenned minden egyes percben, de éreznie kell, hogy ott vagy.

- De gyűlöl engem. Ha meglátja, hogy ott legyeskedem, csak még jobban utálni fog.

- Hidd el nekem, nem gyűlöl. Csak rád vetíti ki a fájdalmát.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy Mr. Wright egyszer csak megjelenik a szobámban, és azt kéri tőlem, hogy figyeljek a lányára. Ez az ember megbízott bennem, és nem hagyhatom cserben.

- Rendben – bólintottam. – De meg kell kérdezzek valamit.

- Igen?

- Miért pont én? Ott van Rebecca és Jason is.

- Látom, hogy nézel a lányomra, és nekem ez pontosan elég.

Tudom, idióta kérdés, de muszáj volt feltennem. – Hogy nézek rá?

- Ahogy annak idején én néztem Roselynre – mosolygott. Mielőtt távozott volna még megveregette a vállamat, és elmormogott egy köszönömöt. Most már csak azt kellett kitalálnom, hogyan lehetnék Grace közelében megtartva a tisztes távolságot.

***

- Te idióta paraszt – visította egy vékony hang a hátam mögött. Egy nap kezdésének nem is rossz, nem igaz? Lassú mozdulatokkal megfordultam, és egy nem várt ütés érte az arcomat. – Hogy tehetted ezt? Van fogalmad, mit műveltél?

- Nyugalom kicsilány – próbáltam csitítani, de egyre inkább hadonászott. Annak ellenére, hogy nem volt nagyobb egy hobbitnál, veszélyes jelenségnek számított. – Mit követtem el ellened?

- Bántottad a barátomat – fújtatott. – Teljesen össze van törve, és ez csakis miattad van.

- Tényleg? Miattam?  - Düh kelt életre benne, de próbáltam a végsőkig visszafogni magam. – Olivia eldöntötte, hogy végez magával. Ha meg is akadályoztuk volna, mi lett volna a garancia arra, hogy nem teszi meg ismét?

Rebecca néhány pillanatra csendben maradt, ami egyszerűen furcsa és gyanús volt az ő részéről. Látszott rajta, hogy erőteljesen boncolgatja, amit az imént hallott. – Talán elhamarkodottan döntöttem.

Szemöldököm a homlok közepére ugrott. – Talán?

- Rendben – emelte fel védekezően a kezét.  – Túlságosan is heves volt a reakcióm. – Egy mozdulattal hátracsapta göndör loboncát, és tanácstalan képpel nézett rám. Meg kell mondjam, igenis élveztem a helyzetet. Rebecca Steelet évente egyszer látni tanácstalannak, és én jelen lehettem eme ritka alkalomkor. – Most miért nézel rám így? – Dühösen karba fonta a kezét.

- Arra gondoltam, hogy valami bocsánatkérést rittyenthetnél.

- Azt lesheted, barátom – vigyorgott. – Tudod, mikor fogok tőled bocsánatot kérni? Ha két táncoló unikornison lovagol be a terembe Mrs. Clark, miközben Taylor Swiftet énekel teli torokból.

Minden bizonnyal kiült arcomra a teljes megdöbbenés, miközben próbáltam elképzelni a jelenetet, amint szeretett tesitanárnőnk két rózsaszín, csillogó csodaparipán belovagol a tornaterembe. Még a gondolat is teljesen elborzasztott, így gyorsan megráztam a fejem. Rebecca felhúzott szemöldökkel bámult rám.  – Szeretnél még valamit?

- Nem – morgott. – Csak ne menj Grace közelébe egy darabig.

Bólintottam, mintha megértettem volna, de ha fizetnek, akkor sem lennék rá képes. Távol maradni attól a lánytól, akibe a szó szoros értelében belezúgtam, nem a legegyszerűbb feladat. Mibe keveredtél Cameron? Az utóbbi napokban számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, miközben Gracen gondolkodtam. Szerettem volna megtudni, hogy érzi magát, de szóba sem állt velem. Még a pillantásaimat is kerülte, de ha véletlenül mégis találkozott a tekintetünk, olyan gyűlölettel nézett rám, hogy az befagyasztott volna egy egész óceánt. Minden egyes óráról elsőként rontott ki az ajtón. Ha őszinte lennék magammal, bevallanám, hogy igenis szarul esik, de mivel folyamatosan becsaptam magam, így úgy tettem, mintha hidegen hagyna a viselkedése.

Épp matekról próbáltam elkésni, amikor az egyik nyitott teremből szipogást hallottam. Régebben egyszerűen csak elsétáltam volna, sosem érdekelt másnak az ügyes-bajos dolga, most viszont valami arra késztetett, hogy kiderítsem, ki a hang forrása. A helyes döntés ezúttal is az lett volna, anélkül eliszkolni, hogy bármit is tennék, de én fafejű természetesen beléptem inkább a terembe.  Először azt hittem, hogy csak hallucináltam, de aztán megpillantottam egy sarokban kuporgó egészen apró alakot.

- Grace?

- Cameron, menj el! – Letörölte a könnyeit, és megacélozta a tekintetét, de vörösre sírt szemeit nem rejthette el. – Nem akarlak látni.

- Nem vagy jól.

- Te csak ne akard megmondani nekem, hogy érzem magam – förmedt rám.  – Ez az egész a te hibád!

Gyűlöltem, amiért mindenki engem vont felelősségre azért, hogy Olivia megölte magát. Mit tehettem volna? Összesen egyszer beszélgettünk. Honnan a fenéből tudhattam volna, mire készül? – Az én hibám, hogy olyan pocsék élete volt, hogy inkább ezt az utat választotta ahelyett, hogy küzdött volna? – Nem tudtam megakadályozni a szavakat, csak úgy folytak belőle. Grace döbbent arccal nézett rám, mielőtt ismét elkezdtek potyogni a könnyei.

- Ne beszélj róla így! – ordította. – Fogalmad sincs, min ment keresztül.

- Ebben igazad van, de ne mond azt, hogy ez volt az egyetlen kiút a helyzetéből! Grace minden pocsék helyzetből van kiút. Ott voltál neki te és az édesapád is. Ha igazán akarta volna, új életet kezdhetett volna egy olyan családdal, aki mindent megtett volna érte.

Grace néhány pillanatra elhallgatott, de ismét potyogni kezdtek a könnyei. Hát ezt jól megcsináltad Cameron, most már érdemelsz egy kekszet, sőt kettőt!

- Sajnálom, Grace, de ez az igazság, és nem vonhatsz valamiért felelősségre, ami ellen nem tehettem semmit – mondtam. – Ha ezek után mégis úgy érzed, hogy gyűlölni akarsz, hát rajta, a te döntésed, de ez nem változtat azon, hogy Olivia öngyilkosságát nem akadályozhatta meg senki.

- Ezt nem tudhatod!

- Talán nem, de…

- Minden rendben? – Ennek a fafejű pöcsnek is pont most kellett megjelennie. Legszívesebben a folyosó legtávolabbi részébe rugdostam volna, de visszafogtam magam. Jason karba tett kézzel és gyilkos nézéssel meredt rám. Remélem, nem hiszi, hogy ettől a tekintettől majd becsinálok, és rémülten futok anyukám szoknyája alá, mert korábban kell ahhoz felkelnie, hogy engem megfélemlítsen.

- Persze – bólintott Grace. Óvatosan elmasírozott mellettem ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen hozzám. – Ne gyere a közelembe!

Grace pillanatokon belül eltűnt a teremből, de a díszmajom még ugyanott állt. – Szeretnél még valamit?

- Maradj távol a barátnőmtől! – fenyegetőzött. – Különben nagyon meg fogod bánni!

- Most meg kéne ijednem?

- Jobban tennéd Brown, ha nem állnál az utamba, mert akik megpróbáltak keresztbe tenni nekem, süllyesztőben végezték.

Kínomban nevetnem kellett. Ilyen fenyegetést is régen kaptam hozzá hasonló fatökűtől. – Fogalmad sincs, mennyire be vagyok szarva tőled! Egyenesen rettegek. Ó nagy és erős Jason Sanders kíméld meg e halandó silány életét.

Drága kosarasunk kezdett dühbe gurulni, ökölbe szorított kézzel fújtatott, mint egy zabos bika. Nekem viszont röhögnöm kellett. Nála nagyobb behemótok is fenyegettek már meg, és az valódi veszély volt. – Fogd vissza magad!

- Még bele sem lendültem – nevettem. – Azt hiszem, a beszélgetésünk itt véget ér! Ahelyett, hogy próbálsz fogást találni rajtam a béna fenyegetőzéseiddel, odafigyelhetnél a barátnődre!

- Te csak ne mond meg nekem, hogy mit csináljak!

- Ha egyszer magadtól nem jössz rá, mi lenne a dolgod, valakinek emlékeztetnie kell a kis csökött agyadat. – A hatás kedvéért egy ujjnyi távolságot mutatottam. -  Én pedig szívesen állok rendelkezésedre.

- Csak féltékeny vagy, amiért nem a tiéd lett Grace! – vigyorgott. Csak még egyszer szólaljon meg, és elintézem, hogy mostantól a hálaadásnapi vacsorát turmixolva kelljen ennie.  – Sosem lesz a tiéd, mert az ilyen srácok, mint te, sosem kapják meg a lányt.

- Nem, mert az ilyen bunkó pöcsök, mint te belemásztok a képbe a lehető legrosszabb pillanatban – fejeztem be helyette. Úgy döntöttem, ezt a vitát jobb most befejezni, mielőtt átrendezem az arcát.

- Majd elmesélem, milyen volt! – Rohadék! Jobb lett volna, ha befogja a pofáját, mert az utolsó mondata kiverte a biztosítékot. Olyan sebességgel fordultam meg, és vágtam neki a falnak, hogy még csak fel sem fogta, máris freskóként virított a terem oldalán. Önelégült vigyorral az arcán nézett rám. – Na, gyerünk! Üss meg! Bizonyítsd be, hogy nem csak egy szájhős vagy. – Az lett volna a helyes, ha elagyalom úgy, hogy odahaza fel se ismerjék, de nem fogom magam bajba keverni miatta.

- Ha bántani mered, kicsinállak, és gondoskodom róla, hogy a következő intim kapcsolatod a kórház ápolónőjével legyen!

Nem vártam meg, hogy reagáljon, mert akkor nem álltam volna jót magamért. Kétszer egymás után nem tudtam volna visszafogni magam, és biztosan elagyalom ott helyben. Nem érdekeltek volna a következmények, sem az, hogy Grace mit fog gondolni. Ez a gyökér megérdemelné, hogy valaki rendesen helyre tegye, de úgy tűnik, hogy ez nem az én feladatom lesz.