Sziasztok!
Megérkeztem a 16. fejezettel is, remélem, hogy ezúttal is el fogja nyerni néhányotok tetszését, és visszanéztek máskor is.
Jó olvasást!
Lena
16.
„Mindannyiunknak szüksége van egy kis segítségre; valakire,
aki segít nekünk meghallani az élet zenéjét, hogy emlékeztessen, nem mindig
ilyen rossz minden. Valaki van ott, és az a valaki meg fog találni téged.”
Tuti gimi c. film
Grace
A
napok csigalassúsággal teltek. Nem múlt el olyan nap, amikor ne gondoltam volna
Oliviára. Egyre jobban hiányzott, és minden reggel újabb huszonnégy órányi
szenvedést jelentett. Szükségem lett volna valami kikapcsolódásra, de barátnőm
halála óta nem voltam képes bármivel is több időt eltölteni. Hanyagolni kezdtem
a kávézót is, és igyekeztem mindenkit kizárni az életemből. Rebecca esetében ez
nem volt a legegyszerűbb, mert folyton körülöttem legyeskedett, és megpróbált
lelket önteni belém, de én a hátam közepére kívántam mindenkit. Mélyen legbelül
értékeltem az erőfeszítéseit, azonban túlzottan is megviselt a gyász, hogy
szükségem volt némi időre, jobban mondva nagyon sok időre, hogy újból
megtaláljam magam. Rossz volt látni, hogy Apa is szenved, de semmit sem
tehettem. Mindkettőnket túlzottan is mélyen érintett Olivia öngyilkossága.
Hosszú ideje most fordult elő először, hogy csendben teltek a reggelek.
Egyikünk sem szólt a másikhoz, csak tanácstalan pillantásokat vetettünk
egymásra. Esküszöm, még Lucky is észrevette a váratlan hangulatváltozást a
házban, mert az ő tekintete is kissé elveszettnek hatott.
-
Kicsim, hogy érzed magad? – kérdezte Apa váratlanul. Olyannyira megszoktam a
csendet, hogy csaknem leestem a székről rémületemben, amit minden bizonnyal ő
is észrevehetett, mert bocsánatkérően nézett rám. Mégis mi a fene történt velünk? Olyan érzésem volt, mintha két
teljesen idegem ember lennénk. Hiányoznak a közös beszélgetéseink, a közös
filmezések, a munka a kávézóban. Vissza akarom kapni azt az önmagamat, mert
ebbe bele fogok őrülni hamarosan.
-
Pocsékul – feleltem őszintén.
- Én
sajnálom…
- Nem
kell – legyintett. – Apa, minden rendben lesz, csak egy kis időre volt
szükségem. Én kérek bocsánatot, amiért megpróbáltak kizárni. – Talpra ugrottam,
hogy odamehessek hozzá. A temetés óta most fordult először elő az, hogy nem
feszengtünk ölelésnél. Egyszerűen csak a karjai közé bújtam. Rövidesen éreztem,
hogy Apa is felenged egy picit. Az elmúlt napok, hetek mintha meg sem történtek
volna. Ismét ugyanazok lettünk, akik Olivia halála előtt voltunk. – Szeretlek.
Nem
láttam, de tudtam, hogy elmosolyodott. – Én is szeretlek, kicsim.
-
Olyannyira szeretsz, hogy ma este kimenőt adsz? – néztem rá kiskutya szemekkel.
Évek óta ezzel próbálkoztam, ha valamit nagyon szerettem volna. Tisztában
voltam vele, hogy bárhogy nézhetek, ha valamit nem akarna megengedni, nem tenné
meg, de ezúttal sokkal hamarabb sikerült meggyőznöm, mint gondoltam. Csak
néhány szóval említettem korábban a bulit, amire Rebecca meghívott, de én
udvariasan elutasítottam. Apa nem ellenezte, sőt támogatta, viszont szerettem
volna meggyőződni róla, hogy ő is rendben lesz. – Meg leszel egyedül?
-
Nagyfiú vagyok már – simogatta meg mosolyogva az arcom, mire felnevettem. –
Örülök, hogy visszatértél.
- Én
is – feleltem. – Nem mondom, hogy egyik pillanatról a másikra minden a
legnagyobb rendben lesz, és ismét ugyanaz az ember leszek, de igyekezni fogok,
és megpróbálom élni az életem. Még mindig nagyon fáj, ami történt, de igazatok
volt, amikor azt mondtátok, hogy nem akadályozhattam volna meg.
- Ki
vagy te és mit csináltál a lányommal? – játszotta a rémültet, de hamar
elnevette magát. – Örülök, hogy jobb belátásra tértél.
-
Szóval akkor tényleg elmehetek?
-
Igen – bólintott. – De egyre legkésőbb gyere haza. Rendben?
-
Tudom, ha nem így fog történni, autóba szállsz teljes harci öltözetben, és
megkeresel.
-
Jobban ismersz, mint gondolnád – nevetett. – Viszont komolyan mondtam, hogy
egyre legyél itthon.
-
Igenis, Parancsnok! – lelkesen szalutáltam, mielőtt felszaladtam volna az
emeletre.
Rebecca
egész nap győzködött, hogy menjek el vele a buliba, mert nem voltam hajlandó
lelőni a meglepetést, hogy már eldöntöttem, hogy ott leszek.
- Ott
kell lenned – kezdte ismét. – Nagyon jó buli lesz, és biztos vagyok benne, hogy
te is jól fogod magad érezni. Grace, tudom, hogy min kellett keresztül menned,
te talán itt az ideje, hogy egy kicsit éld az életed. Olivia sem akarná.
Széles
mosoly jelent meg az arcomon. – Tudom, épp ezért döntöttem úgy ma reggel, hogy
elmegyek.
-
Tényleg? – lepődött meg. – Komolyan beszélsz, vagy csak szeretnéd elérni, hogy
végre befogjam?
-
Nem, tényleg ott leszek – feleltem mosolyogva. – Azt hiszem, szükségem van egy
kis kikapcsolódásra, és jót fog tenni, ha végre kimozdulok a négy fal közül.
-
Eszméletlen lesz – ölelt át ujjongva. Örömében tapsikolni és ugrándozni
kezdett, még sosem láttam ennyire boldognak. Két perc sem telt el, máris arra
volt kíváncsi, mit fogok felvenni. A dolog ezen részéről még esélyem sem volt
elgondolkozni, de megígértem neki, hogy valami „dögös rucit” fogok viselni.
Suli után rögtön haza rohantam, hogy a szekrényembe temessem magam. Fél órán
belül úgy nézett ki az egész szobám, mintha csatatér lenne. Mindenhol ruhák
hevertek, ameddig csak a szem ellátott. Már éppen feladtam volna, amikor
megszólalt a csengő. Reménykedtem benne, hogy egy mesebeli tündérkeresztanya
lesz, aki pillanatok alatt előkeresi a legbulisabb szerelésemet. Letrappoltam a
lépcsőn, és szinte feltéptem az ajtót.
-
Angela? Neked nem a kávézóban kellene lenned? – kérdeztem meglepődve.
-
Édesapád mondta, hogy szerinte szükséged lehet egy „hozzáértő” segítségére. Divatvész
elhárító vagyok – kacsintott.
-
Pont rád van szükségem. Gyere! – Meg sem vártam a válaszát, megragadtam a
csuklóját, és felhúztam az emeletre.
-
Szentséges tejfölös pohár! – kiáltott fel. – Itt tornádó pusztított?
-
Grace féle szupervihar – vigyorogtam. – Amint látod, egy kicsit tanácstalan
vagyok azt illetően, mit viselhetnék ma este. Az utóbbi időben nem igazán
jártam buliba, és…
-
Semmi gond, ezért vagyok én itt – mosolygott. Blúzának ingjét feltűrte, és
belevetette magát a ruhakupacba. – Adj egy kis időt!
-
Ahogy szeretnéd. – Hátráltam egy lépést, és a fotelemből figyeltem, ahogy
alaposan átkutatja a szekrényem teljes tartalmát. Abban reménykedtem, hogy ő
majd megtalálja a megfelelő szerelést, de csalódnom kellett.
- Van
egy ötletem – emelte fel a mutató ujját. – Most szépen összepakolunk, és
elmegyünk hozzám.
-
Miért?
- Van
valamim számodra. – Körbenézett a szobámban, majd felkapott egy cipőt és egy
vékony kardigánt, és biztos helyre tette őket.
Rövidesen
eltűntek az általam okozott katasztrófa nyomai, és útnak indulhattunk Angela
lakása felé. Egészen eddig a percig még arról sem volt fogalmam, hogy
egyáltalán a városnak melyik részén lakik, így teljesen meglepődtem, hogy alig
két utcányira voltunk a kávézótól. Feltrappoltunk az első emeletre, Angela
izgatottan keresgélte a kulcsait.
-
Érezd otthon magad – tárta szét a karját, ahogy beléptünk a lakásba.
- Oké
– válaszoltam, de eddigre Angela már eltűnt az egyik helyiségben. Míg ő távol
volt, én próbáltam felfedezni lakásának nappaliját. Nem voltak képek, csak
apróbb dísztárgyak, néhány festmény a falon, de barátságos hangulatot árasztott
magából.
-
Grace!
Egy
szemvillanás alatt megpördültem, és nemes egyszerűséggel elakadt a lélegzetem.
Angela egy ruhát tartott a kezében. – Istenem, ez gyönyörű.
- Örülök,
hogy tetszik, mert ma este ezt fogod viselni – mondta ellentmondást nem tűrően.
- Nem
– vágtam rá. – Ezt nem fogadhatom el.
-
Sosem volt rajtam, ajándékba kaptam, és rajtad sokkal jobban állna.
-
Angela…
-
Legalább próbáld fel!
-
Rendben-rendben – bólintottam végül. Angie elégedett arccal nyújtotta át a
vállfát, majd bevonultam a fürdőszobába. Ahogy belebújtam a félvállas ruhába,
elképedtem. Vörös színe kiemelte barna szemeimet, az alja jóval a térdem fölött
végződött, így talán egy kicsit többet mutatott a lábaimból, de talán ez senkit
sem fog zavarni. Kétszer körbefordultam az egész alakos tükör előtt, mielőtt a
nappaliba mentem volna.
- Csodaszép
vagy – mosolygott Angela. – Muszáj, hogy ebben menj!
-
Tényleg nem gond? Legalább hadd fizessem ki.
Védekezően
felemelte a kezét jelezve, hogy még csak meg se próbáljak fizetni a ruháért. –
És most pedig kicsinosítalak egy kicsit, hogy az összes srác elolvadjon, amikor
meglát.
Angela
hozzáérte kezekkel állt neki a hajam begöndörítésének, majd kevés sminket tett
fel. A végeredmény tökéletes lett. Hosszú ideig meg sem tudtam szólalni, csak
bámultam a tükörképemet.
-
Grace?
- Nagyon
tetszik – mosolyogtam. – Hálás vagyok, amiért rám szántál egy egész délutánt,
csakhogy felkészíts egy bulira. – Felálltam, hogy átölelhessem. Vissza kellett
nyelni a könnyeimet, mert félő volt, hogy sírással fogom tönkretenni Angela művét.
-
Szükséged volt rá – vigasztalóan megsimogatta az arcomat. – Élned kell az
életed, Grace!
-
Tudom – bólintottam.
- Mit
szólnál, ha megmutatnánk édesapádnak az eredményt?
-
Biztos vagy benne? – néztem rá kérdően.
-
Bűvöljük el őt is – kacsintott. Felkaptam a cipőmet, és a kardigánt, mielőtt
kiléptünk volna az ajtón.
Elautóztunk
a kávézóig, és Angela unszolására végül belementem, hogy Apának is megmutassuk
a Szépülj meg Angelával című műsor
végeredményét. Ahogy beléptünk az ajtón, Oliver elismerően füttyentett.
-
Kislány, még a végén randevúra hívlak. – Ahogy végignézett rajtam, sikeresen
zavarba hozott, de hálásan mosolyogtam rá.
-
Dögös vagy – szólalt meg Daisy is a pult mögül.
Apa
épp ekkor trappolt fel az irodából, és egy pillanatra megtorpant. Arcára felismerhetetlen
érzések ültek ki. Csak bámult rám nagy szemekkel. – Apa?
-
Gyönyörű vagy, Grace. – Elém lépett, és egy puszit nyomott a homlokomra. –
Lehet, hogy át kell gondolnom a kimenő időtartamát.
Felnevettem,
majd lábujjhegyre álltam, hogy megpuszilhassam az arcát.
- Még
van egy utolsó feladatom – szólalt meg Angie. – Elviszlek a buli helyszínére
is. Ezek a cipők nem városi sétára készültek.
Apa
továbbra is tágra nyílt szemekkel figyelt, míg ki nem vonultunk. Szerettem
volna tudni, mi váltotta ki belőle ezeket az érzelmeket, de nem a megfelelő
alkalom volt, hogy kifaggassam, viszont abban biztos voltam, hogy nem fog megmenekülni
a kérdéseim elől. Ha valaki reggel azt mondja nekem, hogy a teljes délutánt
azzal fogom tölteni, hogy egy bulira készüljek, biztos képen röhögöm.
***
-
Köszönöm, hogy velem voltál egy ilyen „kritikus” helyzetben. – Még egyszer
utoljára átöleltem Angelát, mielőtt kiszálltam volna az autóból. A zene bömbölt
odabentről. Kihúztam magam, és végigtipegtem a járdán. Néhány ismerőst már
láttam a suliból, de a legtöbbjükkel még talán sosem találkoztam. Odabent
azonnal Rebecca keresésére indultam.
- És
tényleg eljöttél! – Rebecca olyan nagy
szemekkel nézett rám, mintha maga a messiás jelent volna meg előtte teljes
életnagyságban. – Dögös vagy, Jason el fog ájulni. - Már épp meg akartam szólalni, amikor rám
vetette magát, és olyan szorosan megölelt, hogy azt hittem megfulladok. – Annyira
örülök, hogy végre kibújtál a csigaházadból.
- Nem
tudtam, hogy ott voltam – nevettem. – De örülök, hogy rávettél.
-
Erre inni kell! – Lekapott az asztalról két apró poharat valami rózsaszín
löttyel. – Fenékig kislány.
Lehajtottam
a fogalmam sincs micsoda, de egész finom italomat. A folyadék lassan csorgott
le a torkomon, tisztán éreztem az irányát. Erősebb volt, mint gondoltam. – És
most gyerünk táncolni! – Megragadta a kezem, és magával húzott a táncolók közé.
Valamikor ez az egész helyiség egy
nappali lehetett, de az összes akadályban lévő bútort valaha eltűntethették,
mert egy hatalmas üres placc volt középen, ahol most táncolók vonaglottak egymáson. Hangosan nevettem,
és hagytam, hogy a zene átjárja testem minden porcikáját. Egy érintés zavart
meg. Megpördültem, és ekkor döbbentem rá, hogy napok óta alig szóltam Jasonhöz.
-
Szia – kiabáltam.
-
Gyönyörű vagy, Grace – hajolt egészen közel hozzám. Igazság szerint nem
hallottam, de leolvastam a szájáról. Intett a fejével, hogy menjünk ki. Ujjait
az enyémek közé fűzte, és utat tört nekem a táncolók között. A kert hátsó
részébe mentünk, ahol alig voltak emberek. A zene is halkabban, csupán a
távolból dübörgött. – Örülök, hogy itt vagy.
- Én
is – feleltem mosolyogva. Tekintetünk találkozott, nem tudom, mire várt, így én
tettem meg az utolsó lépést. Elé léptem, és megcsókoltam. Karjait lassan körém
fonta, és visszacsókolt. – Sajnálom, hogy az elmúlt napokban furán viselkedtem…
-
Semmi baj! – Ujjaival megérintette az arcomat. – Megértem. Mindenkit megvisel a
gyász. Nem kell magyarázkodnod. Tudtam, hogy félre kell állnom egy kicsit, és
úgyis visszatalálsz hozzám.
-
Köszönöm, hogy vártál rám. – Két kezem közé fogtam az arcát, és lehúztam
magamhoz. Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettünk kint, de lábaim egészen
átfagytak, mire ismét a nappaliban voltunk. Rebecca újabb italt nyújtott felém,
ami még borzalmasabb volt, mint az előző, de jókedvvel lehajtottam.
Röviddel
ezután talán abba kellett volna hagynom a piálást, de valamiért csak nem
sikerült. Újabb és újabb italt döntöttem magamba anélkül, hogy átgondoltam
volna a következményeit. Kissé ittasan elkóboroltam, Rebeccát elhagytam a
tömegben, és Jasont sem találtam sehol. Így egyedül vetettem bele magam a
táncoló tömegbe. A zene lassan magával ragadott, felvettem az ütemét, és egyre
ritmusosabban mozogtam. Valaki mögém lépett, teste az enyémhez préselődött,
lélegzetvételét éreztem a nyakamnál. Kezei a hasamra csúsztak, én pedig szentül
meg voltam győződve arról, hogy csakis Jason lehet. Hát mint kiderült,
túlzottan is naiv voltam, és talán túl részeg ahhoz, hogy ne vegyem észre a
különbségeket. A két kéz egyre szorosabban tartott, a hátam mögött álló fiú
testéhez dörgölőztem, mert azzal tisztában voltam, hogy csakis fiú állhat
mögöttem. A Jasonnek hitt srác egy lágy csókot lehelt a nyakamra, testem minden
porcikája beleborzongott ajkának érintésébe, lehunytam a szemem, hogy magamba
tudjam zárni, amikor ismét kinyitottam Jasonnel álltam szemben. Döbbent arccal
bámult rám két pohárral a kezében. Szemében csalódottság tükröződött, sűrűn
pislogtam, hogy felfogjam, mit látok.
- Ez
meg mi a franc? – kérdezte Jason. Szinte rémülten pördültem meg, hogy
kiderítsem, kivel táncoltam. Cam önelégült arccal bámult rám.
-
Szia, Cica! – Végigfuttatta rajtam a tekintetét, majd megnyalta az alsó ajkát. Te szentséges ég!
-
Jézusom, jézusom, jézusom! - mondtam
-
Most imádkozol? – kérdezte vigyorogva. Legszívesebben képen töröltem volna, de
forogni kezdett velem a szoba. Hirtelen mindenkinek lett egy ikertestvére, sőt
hármas ikrek lettek. Volt egy olyan érzésem, hogy én most rögtön el fogok
ájulni. – Jól vagy? Kicsit fura a fejed.
Vissza
akartam neki vágni valahogy, de hirtelen olyan hívogató lett a sötétség, hogy
engedtem neki, és zuhantam.
Juuuuj ez irtó jó lett :3 IMADOM Camet <3 gyorsan kovi részt!!!! :3
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett. Igyekezni fogok. :)
TörlésMint mindig, most is nagyon jo lett az uj resz. Mar nagyon varom a folytatast. :)
VálaszTörlésPuszi: Maya :)
Köszönöm szépen. :) Igyekezni fogok.
TörlésNagyon nagyon joooooo. Imadom!! Folytiiiiiiiiiiiiiiii <3
VálaszTörlés